Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Várnai Zseni: Szolgálj szívem
Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
RADNÓTI MIKLÓS: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
1944. április 30.
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben
sóhajom, árva madárpihe száll,
elpihen édes öledben.
Tárt keblemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Meggyesi Éva
Tudnál-e szeretni
Tudná-e szeretni engem
amikor senki sem szeret?
Tudnál-e őrizni engem
akár egy apró gyöngyszemet?
Tudnál-e szeretni engem,
ha már az arcom megfakult,
tudnál-e szeretni úgy is
ha hajamra hó és dér lapul?
Tudnál-e szeretni engem
ha neked adnám a szívemet?
Borongós,hűvös téli estén
melengetve a lelkemet?
Ha csönd kell, én leszek a csönded!
Ha magány, én magányod leszek,
csak messziről szeretlek némán,
de ha kell, melletted leszek!
"Lehetek csinos, vonzó, s szép,
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes,
Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője
Lehetek egy fénylő csillag feletted
Lehetek egy barát ott, melletted.
Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,
De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed..."
szerző: ismeretlen
Szeretlek
Szeretlek (Buzás Bettina)
A világ legjobb dolga Téged szeretni
Még vaksötétben is pillantásod lesni
Szeretem az arcod minden rándulását
Szeretem hibáid napfogyatkozását
Szeretem a madarat mely neked énekel
Szeretem azt is hogy sosem érlek el
Szeretem minden hibád is ha kell
Szeretek minden porszemet melyet lábad ver
Szeretem minden szívverésedet
Szeretem hogy szavad oly messze elvezet
Szeretem a szemed minden fénylő pontját
Szeretem ajkad gondtalan mosolyát
Szeretek minden szót mely ajkadat elhagyja
Szeretem hogy mindig nyitva szíved ajtaja
Szeretlek akkor is ha haraggal nézel
Szeretlek akkor is ha Te nem így érzel.
Szeretlek ha küzdenem is kell
Szeretlek ha még kicsit várnom is kell
Szeretem minden üzeneted
Szeretlek ilyennek, ne változz ne tedd.
Szeretlek amióta bejelöltél
Szeretlek bár még nem öleltél
Szeretlek ha világ össze is dűl
SZERETLEK ÉS A VÉGÉN MINDEN JÓL ELSÜL
ismeretlenül...
Ne félj az élettől
"Ne félj az élettől bármilyen mostoha,
Az ember győz, ha nem lesz ostoba.
Harcolj a célért, de ne szenvedj érte,
Emlékezz inkább a jóra, a szépre.
Ne csüggedj sokáig, ne hulljon könnyed,
E - hatalmas világban, szépet is lelhetsz.
Ki nem várja a holnapot, az sem adja fel,
Mert egy apró kis reményben új életre kel.
Mindennap egy más nap, új reménnyel élj,
Nézz szemben a sorssal, tőle sose félj.
Ha néha úgy érzed földbe is tipornak,
Széttört álmaid a felszínen maradnak.
Nem kell a jövődet múltaddal temetni,
Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!"
/ism. sz./
Helen Bereg - Hiányod
"Lelkemben úgy fáj a hiány.
Nem ölelhetlek ma sem!
Üvegen sikoltó gyémánt
Karcolata a szívem.
Vágy bűvölete igéz
Szenvedő szívemhez utat.
Lágyan simogató kéz
Emléke bőrömön suhan.
Szemhéjamon égőn vibrál
A tegnapi puha csók.
Szívem kínnal égbe kiált:
Nem tegnap akarom! Most!
Imát rebeg tűzforró szám:
Csókod enyhítse vágyam!
Szerelmes ölelésed után
karodban égjek lázban!
Érezzem a vad szenvedély
Tűzpiros égig repít!
Testem íves gyönyörben ég,
Mit szerelmed csendesít."
Jószay Magdolna: Lényeged adtad
Messze vagy tőlem újra,
kedvesem,
s én szinte percenként rád
emlékezem.
Az elmúlt napok
pergő filmként futnak
lelki szemeim előtt,
s nem kell kutakodnom nagyon
emlékeim között, sőt…
mintha velem lennél,
mintha engem néznél,
mintha rám nevetnél…
és tüsszöghetnek felém
a jelen árnyai,
félemlíthetnek a mindennapok
nehéz pillanatai,
borzongató melegséged
sokáig el nem hagy,
hisz szíved tavaszt sugárzó ereje
határtalan nagy…
s én soha nem felejtem el
a boldog-vidám pillanatokat,
s azt, mit adtál nekem:
oly sok mindent…
lényeged - magad.
Azt, mi nekem vagy.
Sárhelyi Erika: Jövendölés - egy szép januári nap margójára
Varjúmadár ma egy se kiabál,
szájtátva áll a méla január.
Kacag a Nap, sárga szalmakalap,
alája kap egy cinegecsapat.
Újév hete most nem bús fekete,
kék ecsettel az eget kente be.
Arany a fény a Duna-part kövén,
gyémánt-remény, mint föld mélyén a szén.
S nevet a tél, hogy mindent elhinnél,
bármit mesél, még jön kutyára dér.
Sárhelyi Erika: Horgolt sorok
Ha egymásra horgolnám a verseimet,
mindig ott összeöltve, ahol épp elsza-
kad a rólam szóló végtelen történet,
mindegy lenne, hogy olvasom, vice versa,
az időben visszafelé araszolva,
vagy az elsőként leírt bizonytalan sortól,
mára hatalmas, meleg takaróm volna
megszámlálhatatlan, ezer színű szóból.
És fagyos, téli napokon, mint ez a mai,
megkeresném benne a legforróbb nyarat,
egy júliusi strandolást, vagy valami
augusztus végi éjszakából itt maradt
hullócsillagos (rém közhelyes) emléket,
főznék egy jó erős feketét, és talán
észre se venném, hogy szilveszter éjfél lett,
és már nem fázom a holnaptól igazán.
Bán András(éjszárny zöldi): Tűz a tűzhöz
tûz a tûzhöz
fény a fényhez
sokáig tart mig elér
álom voltál
igy maradtál
szerettelek mindenért
hosszú csend
a szavak között
elnémul a telefon
nehéz csendben
parázs izzik
keressük egymást valahol
tûz a tûzhöz
fény a fényhez
elfogy az idõ mig elér
bántottalak
mert gyenge voltam
most bocsáss meg kérlek mindenért
viz a vizben
örvény ébred
éled a tó és átkarol
félek hogy csak
álom volt
ugye egymáshozérünk valahol
tûz a tûzhöz
hogy repülne
kihûl az ég mig odaér
tûz a tûzhöz
viz a vizhez
fájok már úgy a hangodért
tûz a tûzhöz
-a dalok lettek a szárnyaim
viz a vizhez
-ezüst csendben mélyül a város ahogy a levegõbe ér
fény a fényhez
-segits most gyere istenem ha kell vegyél el mindent az álmomért
tûz a tûzhöz
forrón lobban
lángot vet és odaér
fény a fényhez
fény a fényben
egy életet adok egy álomért
viz a vizhez
örök örvény
hullám csobban összeér
fény a fényhez
látlak végre
fényhez ér talán a fény
tûz a tûzhöz
viz a vizhez
örök örvény odaér
tûz a tûzhöz
fény a fényhez
ugye úgy gondolod hazaér
tûz a tûzhöz
viz a vizhez
örök örvény odaér
tûz a tûzhöz
fény a fényhez
ugye úgy gondolod hazaér
Christopher Marlowe
Első látásra
(a Hős és Leander-ből)
Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,
mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
Ha két futó feszeng verseny előtt,
te választasz már vesztest vagy nyerőt.
S ha két egyforma aranyrúd világít,
úgy érzed, az egyik szebben világlik.
Szemünkön át hatol belénk a villám:
a vágy, hiába töprengünk a titkán.
A habozás csak a szerelem árnya;
ki szeretett valaha, s nem első látásra?
Aranyosi Ervin: A szeretetről
"A szeretet annyi: - elfogadni,
nyitott szívedből többet adni!
Másokban meglátni a szépet,
s örökre hinni, hogy szép az élet.
Megértőn nézni a világra,
ápolni, kinek a lelke árva.
Tudni a rossz is csak emberi,
másképpen lát, ki felismeri.
Keresd a jót, kívánd a szépet!
Lásd meg másban az emberséget!
Bocsásd meg azt, amiben gyarló!
Szeress ha fáj is, legyél kitartó!
Azért születtél erre a földre,
hogy szeretni tanulj mindörökre.
Szívedben szóljon a szeretet ének:
"Szeretném, hogyha szeretnének"."
ÁBRÁNYI EMIL: NE SÉRTSD MEG...
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!
Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!
Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...
Késmárk. 1900.
Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.
Vannak percei, mit nem kéne megélnem.
Én tehetek róla?
Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,
ezt szívemből hiszem!
Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,
pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.
Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,
néha elfeledném az összes valóságot!
Sokszor volt fájó, csúfos az egész,
de talán most a rossz a múlt ködébe vész.
Most talán már jó lesz, minden pillanat,
valóra válhat egy meseszép gondolat.
Így kell már lennie!
Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!
Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,
meg kellene érnem a rám váró csodákat!
Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni
boldogan, vidáman szépeket megérni!
Babits Mihály: Halavány téli rajz
Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.
Vörösmarty Mihály: Újesztendei szép kívánság
Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
Ujnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! -
Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.
1830. január 1.
Várnai Zseni:
Parazsat loptam…
Parazsat loptam a nagy kondér alól,
a kondérban forrt, fortyogott a lé,
egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
s nem láthattam a kéz, a kar kié.
A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
és mély, tüzes sebrózsát égetett,
nem éreztem a fájást és gyönyörrel
fogadtam ezt a lángoló jelet.
Futottam és az erdő vad magányán
elővettem vajákos lábasom
parazsomból tüzet szítottam s néztem,
mint fut a láng a száraz ágakon.
A tűz dalolt és sziszegett a pára,
már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
s ezerfű, mely hegyormokon terem.
Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam
illat kerengett s bódított a füst
s a holdvilágból lábasomba csorgott
álmothozó, delejező ezüst.
Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
bekentem arcom, szemem, homlokom,
karom, kezem, a keblem és a vállam
s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,
karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
köröttem furcsa szellemek suhognak
vakító fényük vág, mint az acél.
A föld olyan parányi lett alattam,
amint lenéztem, szinte semmiség
s csillaghímes bársonyruhába burkolt
új dajkám, a bakacsin éji ég.
Azután nagy, feketeszárnyú angyal
suhant fölém és lágyan átölelt,
szárnya körém csapódott és szeméből
kék villámfényű kénkő láng lövellt.
Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
de szertefoszlott s húzott le a föld,
mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
sár lettem újra, szárnyam összetört.
Gulyás Éva
Régen
Szegénységben nőttünk fel,
Mégis boldogok voltunk...
Mezítláb jártunk nyáron,
erdőben barangoltunk.
Faágakon játszottunk,
vagy épp a kisvasútnál.
Estére elfáradtunk,
ültünk a kis asztalnál.
Mi egy ágyban aludtunk
ketten a nővéremmel.
Télen sokat vacogtunk,
háltunk tégla-meleggel.
Reggel a cikória
illatára felkeltünk,
búgott az olajkályha,
majd iskolába mentünk.
Anyánk teknőben mosott,
bableves főtt fazékban...
Vizet egyikőnk hozott,
másik fát, szakajtóban.
Édes volt a gyermekkor-
bár olykor keserédes,
ám semmi sem hiányzott,
nem voltak nagy remények.
Mennyi áldozat kellett,
hogy ráleljünk utunkra!
Szüleim nem felejtem,
még vágyom a szavukra.
Várnai Zseni:
Szeretni.
Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.
E szép és szőrnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.
Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.
Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról..hallani:
Világ teremts már békét!
Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!
Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!
Vas István: A Teremtőhöz
Köszönöm, hogy megteremtettél,
Ó, Szeretet, és idetettél,
Hogy csillagok, ködök, hegyek
között ember legyek.
Köszönöm, amit látok,
A teremtett világot,
Hogy még a rossz sem céltalan,
Mindennek jelentése van.
És én is neked kincset-érő
Egy vagyok, soha-visszatérő,
S akár a férgek, vagy a szentek,
Valamit jelentek.
Meghalok, semmit nem veszítek,
Művedet meg nem semmisíted
s a mennyben vagy pokolban
Az leszek, ami voltam.
BÁNAT
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
( Heinrich Heine )
Legyen másé ...
Néha napján bizony akad olyan alkalom ,
mit szégyen bevallani ,de én mégis vállalom .
És az önsajnálat nem más mint szánalom
de nem tehetek róla , hogy ennyi teher van a vállamon .
És esetenként mikór megnyújtózom az ágyamon
szememben ott van egy óriási balaton .
Bár nem kellene sírni ,de erősebb a fájdalom ,
és azon kapom magam ,hogy felemész a bánatom .
Reménykedve alszom el ,hogy jobb lesz majd a holnapom
bár előre tudom ,hogy csak remény ,úgyhogy leszarom .
Mikór lesz már vége ,üssetek már agyon ,
kész , vége itt mostmár feladom .
Elkap egy dühroham és a falakat szétrugom
bár értelme nincs ,de a dühömet kiadom .
Véget vet végül mindennek a haragom ,
mert vérfoltok tünnek fel a falakon .
Nézem a véremet és máris jól tudom
hogy mitt kell tennem ,úgyhogy megsem fontolom
a konyhába rohanok és a kést fölkapom
a kegyelemdöfést magamnak megadom .
Holtan esem össze és a helyemet átadom
legyen végre másé ez a rengeteg fájdalom !!!
Imeretlen szerző
Arany János: Év utolján
"Kifelé az évnek a szekere rúdja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz, jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel:
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kívánok jó utat és jó egészséget. -
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja, hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet."
Madách Imre
Veszélyes játék
Egész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.
Bosszankodál, hogy egyedűl én
Maradtam néma és hideg.
Több-több kacérság bájaidra
Még több ragyogványt hintenek.
Erősebb vért kellett nekem most,
Neked hegyesb nyíl kelletett
Így folyt köztünk, így folyt sokáig
A harcjáték, az ütközet.
De jaj, ki a szív érzetével
Szentségtörő játékot űz!
Veszélyes az, mint a lepkének,
Melyet körülrepűl, a tűz.
Addig hódítgatál cselekkel,
Hogy meghódoltál, kis hamis,
S ez nékem olyan jól esett, hogy
Tiéd vagyok most magam is.
Wass Albert : Szegény vagyok
Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.
S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.
És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.
Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.
Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.
Heine : Loreley
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs sugarasra
gyúlt alkonypírban áll.
Ott fenn ül – ékszere csillog –
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szíve fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végűl ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár…
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Ady Endre - Egy ócska konflisban
Királyném, kigyultak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Éjszaka!
Im, itt a tág, a szabad éjszaka,
Illatos ege, színes csillaga;
mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki
tegyünk szerelmi vallomást neki -
Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!
A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,
szelíd szárnyával ő borúl fölé,
mint jó szülő, takarva öleli,
áldón ragyognak ezer szemei -
Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!
Ő sohsem pihen: alkot boldogan,
ölén száz élet nesztelen fogan,
ölén, ha tölten nyujtozik a kéj,
szemét hamisan húnyja a »vak éj« -
Ó éjszaka! Termékeny éjszaka!
Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,
fehér tejjel táplálja gyermekit,
s hamerre kéjes dombhát domborul,
tetsző fátyollal rejti jámborul -
Ó éjszaka! urasszony éjszaka!
Ő mindenekre egyaránt figyel,
jól tudja mindig ő, hogy mit mível,
ő szárazságra bocsát harmatot,
meleg nap után hűs fuvallatot -
Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka!
Melegítő hűs, zaj-táplálta csend,
mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;
mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,
tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!
Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!
Babits Mihály