Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Reseterits István: Szeptember

Sárgulnak a falevelek,

S rozsdabarnás fakó színek

is már egyeduralkodók,

"Sepregetik" a nyárutót!

Az Ősz meg a kertek alatt,

Pihenget még egy-pár napot,

"Koronát tesz a fejére",

S nem ismer más

parancsnokot!

Uralkodj hosszan szép Őszünk!

Mit tavasszal elvetettünk,

Érleld, ami még nem érett,

S mi jó-szívvel áldunk Téged!

Szuhanics Albert: Csoki

Bocsi,

nincs nálad csoki?

Lehet az Boci,

esetleg táblás,

az is egy áldás.

Nugátost ennék,

számomra emlék

a sok Sportszelet.

Sportoló nem leszek,

mégis szeretem,

mindet megeszem.

Mogyorós is jöhet,

felfalnék egy ölet!

Talán a meggybonbon,

azonnal felbontom.

Főleg ha konyakos,

nem leszek óvatos!

Nápolyi, ha csokis,

azt szeretem csakis.

Jó a drazsé, jó a Tibi,

adjon egyet már valaki!

Nestlé csoki olvad számban,

étcsoki a spájzban hány van?

Ha nincsen más itthon,

Katicám kibontom,

ruháját letépem,

bizony ezt merénylem!

Bár tortabevonó,

csupaszon csoda jó,

természetes, natúr,

mert az éhség nagy úr!

Ha meghíznék ettől,

nem eszek mást keddtől,

csak diétás csokit,

így kezdem a fogyit.

Na meg egy nagy fagyit,

de abból is csokit.

Csoki legyen csakis,

tudja jól a fagyis!

S Gundel-palacsinta,

nagyon csalafinta,

az ám csak a mámor,

tízet eszek mától!

Bocsi,

van nálad csoki…?

Juhász Gyula

Anyák

Ők ülnek talpig gyászban a világon

S virrasztanak, némán virrasztanak

És sóhajokat hoz nekik a távol,

A mellük és a könnyük elapad.

A csillagokba néznek nyáron, ősszel,

Télen, tavasszal mindig, mindig ők;

A föld nekik most tágas temetőkert

S a vonatok fáradt halottvivők.

A győzelem nekik fekete hintó,

Mely holtakon és bénákon görög,

Múló a mámor és a gyász örök.

Az ég, a kék, derűs ég méla sírbolt

S mint obulusz rég holtak ajkain:

Tört szívükön gubbaszt nagy, néma kín.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,

csak úgy magunkhoz ölelni az időt,

ne vegye észre rajtunk kívül senki,

hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme -,

ha minden nap a káoszban ér véget,

már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen…

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis

az utolsó pecsét az útlevélen.

Jean Cocteau - Ha napba nézek én

Ha napba nézek én, szemem se rebben,

míg te pillogatsz.

Ez az egy játszma kettőnk közt,amelyben

még alulmaradsz.

S ha majd pokolra szállunk mind a ketten, -

hogyha van pokol,

más forró tengerár dobálgat engem,

s téged más bugyor.

De lelsz a holtak terein helyettem

társat is talán...

Ne hagyj el, éljünk még mi ketten,

egymás oldalán.

/Fordította: Radnóti Miklós/

Kun Magdolna: Gyönyörű sors

Addig áldd a sorsod, míg van, ki átölel,

ki minden éj múltával veled ébred fel,

ki rád gondol nappal, neked visz rózsát,

s benned látja régvolt, büszke ifjúságát.

Addig áldd a sorsod, míg van, ki szépnek lát,

ki letörli arcodról a könnyek garmadát,

és csókot ad vigaszképp, szelíd ringatást,

hogy felleld benne szívének puha vánkosát.

Addig áldd a sorsod, míg nem vagy egyedül,

míg van ki két karodban, el-elszenderül,

hogy féltett kincsű álmait veled ossza meg,

mert tudja, álmodni is, csak érted érdemes.

Kozma Zsuzsanna

Már nem kell...

Már nem kell,

hogy menj előttem,

mert nem biztos, hogy követlek!

Már ne gyere utánam,

mert nem biztos, hogy vezetlek,

csak gyere mellettem,

mint párhuzamos érintés,

És majd találkozunk

a simatükrű víz partján,

ahol a dagály elmossa

alig fellelhető láb nyomát.

És emlékezz, mint látomásra,

mely eltűnt a sűrű homályba

itt volt, de mégsem,

ölelt, de mégsem,

lepkeszárnyon repült,

de itt hagyott valamit,

ami majd víz tükrében

kifesti magát

egy szép napon.

"Az idő (...)

túl lassú azoknak, akik várnak,

túl gyors azoknak, akik félnek,

túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,

túl rövid azoknak, akik örvendnek.

Ám azoknak, akik szeretnek,

az idő nem számít."

Henry Van Dyke

Arany János

MEDDŐ ÓRÁN

Belenézek a nagy éjszakába,

Alszik a föld, maga árnyékába';

Itt vagy amott csillagok röppennek:

Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappanbuboréki

Csillogók, mint odafenn az égi:

De töredék mindkettőnek utja -

Mind szétpattan, mielőtt megfutja.

(1877 aug. 9)

Reviczky Gyula: Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!

De csönded mégis fáj nekem,

Ha úgy magamban elmerengek,

S végig tekintek éltemen,

Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:

Egyedül, egyedül!

Azt hallom a zajos teremben:

Ezek közt senki sem szeret!

S hallom: nem ért itt senki engem!

Ha emberek közé megyek,

Szívem e hangtól sohse menekül:

Egyedül, egyedül!

Ott fészkel állandón szívembe'

Rossz álmival a bús magány,

S úgy megpanaszlok éjjelente

S kérdem: nincs hát sehol tanyám?

És könnyre könny lassan szemembe gyül:

Egyedül! Egyedül!

Kun Magdolna : Ne szégyelld

Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,

ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,

mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,

ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.

Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,

s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,

hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,

kik megtanultak valaha emberként szeretni.

Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,

mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,

s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,

hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.

Arany János -

-A RÉGI PANASZ

"Eh! mi gondod a jövőre?

Eh! a múlttal mi közöd?

Könnyel a múlt sirja dombját

S a reménynek száraz lombját

Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka

Mind csak téged terhel-e?

Nem talán még sokkal érzőbb,

Nem talán még sokkal vérzőbb

Honfitársid kebele?..."

Oh, tudom; de bánatomban

Meg nem enyhít társaság;

Mint szülétlen több gyerekre

Osztatlan száll s mindegyikre

Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,

Hogy míg a tett melege

Más sebét enyhőbbé tészi:

Ő, szegény, csak kínját érzi -

A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!

És magunkban mekkorát!...

Hisz csak egy pontot kerestünk:

Megtalálva, onnan estünk;

Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,

S mily kevés bor!... Volt elég,

Kit nagy honszerelme vonzott

Megragadni minden koncot,

Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is

Minden módon veszni kell?

Egy világ hogy ránk omoljon?

Kül-erőszak elsodorjon?...

Vagy itt-benn rohadni el?

(1877 júl. 26)

Kun Magdolna : Szeretetvirág

Van-e

szebb ajándék annál,

mi kertedből való,

mi kezed melegétől

selymes, ringató,

mibe lelked tetted bele,

mit szíved ölelt át,

mit egyszerűen úgy hívnak,

hogy szeretetvirág.

Kun Magdolna:

EGYSZER MEGÉRTED FIAM

Egyszer, ha már elérhetetlen

távolságban leszek tőled fiam

és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,

nem hagyva magad körül porszemnyi

emléket sem, mi rólam mesél,

jusson eszedbe gyermekkorod

mosolygó napjai.

Láss magad előtt egy képet,

ahol ketten állunk, te meg én...

Talán hároméves lehettél,

mikor határozott szavakkal mondtad

- szeretlek-

S abban a pillanatban

valami leírhatatlanul jó érzés melengette

lelkemet

Hittem, hogy az életnek,

ennél boldogabb percei nincsenek,

nem lehetnek,

mert, aki így szeret, az soha

nem fájdíthat szíveket.

Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel

esdőn néztél rám

s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,

hogy karomba vegyelek,

mert, ha ölelhettelek,

felszáradtak arcunkról a könnyek

s napfénnyé változtak

az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.

Emlékszel, elengedtelek,

mikor szabadságra vágytál.

Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,

mely, akkor is átszeli a tengert,

ha tajtékzó hullám sodorja...

De az a sas, az a sas, fiam,

a végtelenbe szállva is tudja,

honnan indult el, és hol van

régi otthona..

Aranyos.:)

Talán a 4. sorban a kezdő "Se" szócska helyett "S" hangzót akartál. Nem?

Móra Ferenc

A DIDERGŐ KIRÁLY

Mese, mese, mátka, pillangós határba:

Volt egyszer egy király Nekeresd országba.

Nevenincs királynak nagy volt a bánata,

Csupa siralom volt éjjele, nappala.

Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.

Sűrű könnye pergett fehér szakállába:

"Akármit csinálok, reszketek és fázom,

Hiába takargat aranyos palástom!

Aki segít rajtam: koronám, kenyerem

Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,

Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:

"Ki tud orvosságot a király bajáról,

Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"

Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.

De együtt se ért az egy falat kalácsot.

Didergő királynak csak nem lett melege,

Majd megvette szegényt az Isten hidege.

Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,

Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:

"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,

Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,

Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."

"Teli van énnálam ésszel a szelence:

Hideg ellen legjobb a meleg kemence.

Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,

S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:

Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!

"Hamar cédrusfával a kandallót tele,

Urunk-királyunknak attól lesz melege!"

Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,

El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.

Sergett is a király előtte, megette,

Utoljára mégis csak azt dideregte:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,

Életem-halálom kezedbe ajánlom,

Most dobtam bele az utolsó forgácsot,

Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,

Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:

"Vágjátok ki kertem minden ékességét,

A szóló szőlőnek arany venyigéjét,

A mosolygó almát, a csengő barackot,

Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!

Széles ez országban amíg erdőt láttok,

Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.

Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,

Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,

Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.

Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,

Fészkit ezer madár jajgatva siratta.

A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,

Aranyos kandallón mind elparazsallott.

Didergő királynak de minden hiába,

Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:

"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,

Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,

Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.

Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -

A király ajtaja egyszer csak csikorog.

Betipeg egy lányka, icike-picike,

Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.

Az ajaka kláris, a foga rizskása,

Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"

Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!

Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,

Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -

Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:

"Minek szedetted le a házunk tetejét?

Hó is hullongázik, eső is szemezik,

A mi padlásunkra az most mind beesik;

Elázik a bábum kimosott ruhája,

Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,

A király jégszive harmatot ereszte.

Szemében buggyan ki szívének harmatja,

Szöghaját a lánynak végigsimogatja:

"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,

Bíborköntösömet feldaraboltatom.

Bársonyrokolyája, selyem főkötője,

Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!

Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"

Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -

S didergő királynak nyomban melege lett!

A tükörablakot sarokra nyitotta,

Városa lakóit összekurjantotta:

"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,

Juttatok belőle, aki fázik, annak!"

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,

A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.

Ki is szorult tőlük király a konyhára,

Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:

"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,

Fussatok a hordót csapra ütögetni,

Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

Ezt a verset egy kolléganőm búcsúztatójára írtam aki nyugdíjba megy. Ha megkérhetlek mondanátok róla véleményt? (Jó, rossz stb.)

Köszönöm, hogy sok sok aktát emelgettél helyettem

Mikor azt a kezem miatt sajnos meg nem tehettem

Türelmesen elmondtad, hogy mit és hogy kell csinálni

Se nem mondtad, hogy hagyjál békén ülj le aztán találd ki

Segítettél mindig hogyha valamit nem találtam

S vígasztaltál ha egy aktát nagyon nagyon utáltam

Sütöttél te nekünk sokszor nagyon finom sütiket

S adtál sokszor a sütéshez tuti biztos tippeket

Nem is tudnám felsorolni mindazt amit köszönök

De legyen majd az otthonlétben nagyon sok sok örömöd

Tedd majd ez a szerencsefát otthon fel a szekrényre

S ha ránézel eszedbe jut sok szép évnek emléke

Kun Magdolna : Szeretetvirág

Van-e

szebb ajándék annál,

mi kertedből való,

mi kezed melegétől

selymes, ringató,

mibe lelked tetted bele,

mit szíved ölelt át,

mit egyszerűen úgy hívnak,

hogy szeretetvirág.

Szuhanics Albert: Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Deli Enikő: Múlnak az évek

Múlnak az évek,

Te egyre csak érzed:

Nem az a fontos,

Mások kinek vélnek.

Nem számít az már,

Kik hogy ítélnek,

Tisztelnek-e,

Vagy megvetnek téged.

Telnek az évek,

S most veszed észre,

Ki az, ki fontos,

Megmarad végleg.

Vele maradsz te,

Kell az életedbe,

Búban, örömben

Menedék lelkednek.

Beszélgetni vele,

Szívét táplálni,

S minden helyzetben

Hűen mellé állni.

Vele jót kacagni,

Vitázni, ha kell,

De soha nem engedni,

Búsan menni el.

Reményik Sándor: Margaréta

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret

A margarétától soha.

Nem kellett más,

Csak fehér virágszirom-mosolya.

Mely úgy lengett az alvó rét felett,

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret

A margarétától soha.

Szádeczky-Kardoss György

Nincs időd!

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a súgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!...... Nincs időd!

Éles Attila

Ha kell...

bármikor büszkén elmegyek,

sírok, akár egy kisgyerek,

folyókat választok ketté,

magamat avatom szentté.

mindig csak veled nevetek,

súgva mondom a nevedet,

búsnak, szenvedőnek látszom,

éjfélkor gitáron játszom.

a Holdat vadul ugatom,

meghasadok, mint az atom,

futok a hajnali széllel,

táncolok hulló levéllel.

súlyos titkaid megőrzöm,

fehér bohócnak öltözöm,

elbújok a felhők között,

talán örökre eltűnök.

Robert Burns - A kékszemű lány

Tegnapi útam meggyötört

s gyötör még eleget csúnyán:

két édes, drága szem megölt,

megölt egy kékszemű leány.

Nem lánggyűrűs aranyhaja,

harmatos rózsaajka se,

nem is hókeble az oka -

hanem gyönyörű, kék szeme!

Szó, hang, mosoly: édes pokol;

elbűvölt, nem tudom, mivel;

gyilkos-örök sebet ütött

belém, szép kék szemeivel.

De, szó, megállj, várj még, halál,

tán hozzám hajlik a kegye;

ha nem, tudom, hogy gyilkosom

lesz az az édes kék szeme!

/Szabó Lőrinc fordítása/

“Mondd, vártál-e már úgy,

tudtad, hiába vársz,

s mentél-e már úgy,

mindegy volt, merre jársz,

szóltál már visszahívón

tűnő árnyék után,

hagyták már kinyújtott kezed

elengedve, sután,

kérdeztél már tudva azt,

nem felel senki sem,

vártad-e már halk reménnyel”

Takács Péter: Mondd (részlet)

Fuchs Éva: Utazó

Nem vagyok senki,

csak játszom egy embert,

szürke köd vagyok,

a napfénynek árnyékot adok,

s az éj befogad

néha nap.

Próbáltam már sok valaki lenni,

de nem ment,

akkor sem vett észre senki,

csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,

aztán továbbálltak,

és mindez most a földre hullott,

és már senki nincs ott,

és már csak árnyékom

visszhangozzák a falak.

Nevem elfeledték,

arcom együtt gyűrődött az idővel

sok időt nem várok

itt állok

újból útra készen.

Májusi szellő

Kányádi Sándor

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.