Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Aranyosi Ervin: Advent – harmadik gyertya
Advent, harmadik vasárnap
örömgyertyát gyújtunk,
rózsaszínre vált a lelkünk,
nem nyomaszt a múltunk.
Közeledik a Karácsony,
öröm gyúl lelkünkben,
a szeretet és a hála
vendég életünkben.
Az Adventi várakozást
még az is fokozza,
hogy minden nap, a Karácsonyt,
még közelebb hozza.
A szeretet ünnepére
készül minden lélek.
Három gyertya lángja fénylik,
s hálatelt az ének.
Szuhanics Albert
Taníts meg Uram!
Taníts meg Uram boldognak lenni,
Tiszta szívemből, könnyen szeretni.
Szállván virágra, miként a lepkék,
Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.
Taníts meg engem, tisztának lenni,
Vissza nem nézni, előre menni!
Letenni minden terhet és gondot,
Látni magamban a középpontot...
Taníts még nekem egyszerűséget,
Hogy megláthassam mindig a szépet.
Igazgyöngy legyen szellemi lényem
A hamis ékszert még meg sem nézzem!
Taníts meg engem nyugodtnak lenni,
Útra kelőktől, szép búcsút venni.
Túltenni magam, azon mi nem megy,
Erősebb szenved, okosabb enged...
Taníts meg engem szerelmet adni,
Nem szalmalángként, parázs maradni.
Embernek lenni, minden esetben,
Segítő erő legyen kezemben!
Hogyan tehessem? Taníts meg engem;
Új reményt adni csüggedelemben!
Mindig, mindenkor emberi szóra,
Könnyet törölni, hajlani jóra.
Taníts meg engem, tanító tettre,
Példás jellemre, hű szeretetre.
Víg mosolyt csalni bánatos arcra,
Taníts meg Uram, erre a harcra!
Debrecen, 2008. szeptember 30.
A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.
Aranyosi Ervin – Advent második gyertya
… A második is fényre lobban,
jelzi, angyal szállt a földre:
– Éljetek méltóbban, jobban,
s várjatok az újszülöttre!
Lelketeket készítsétek,
– a világ újjá születhet.
Szóljon szívből belső ének,
– nyissátok meg szeretetnek!
Legyen bennünk könyörület,
új megváltónk, mikor várjuk.
A világ is szebbnek tűnhet,
ha utunkat eképp járjuk.
Találd meg a belső békét,
s majd, ha utad tisztán járod,
élvezheted eredményét,
egy csendes, békés világot…
Kassák Lajos: ADVENT VAN
Advent van, s átjárja lelkem
a szeretet és az emlékezés.
Rájövök ismét-tán ezredszer-,
hogy szépen élni gyakran túl kevés.
Szeretni szóban és tettekben,
hinni, remélni szüntelen.
Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban
gyermeki önmagamba újra…
látom, amint jancsi-kályha mellett
anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
Hársfa teát tölt poharamba -
˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝
Átmelegedett a testem, valóban
s én azt hittem a tea tette azt.
Ma már tudom, tőle volt meleg.
Ölelés, szeretet, gondoskodás
ezek voltak mitől az a ˝jó˝
a testem és a lelkem járta át.
Ez adta azt a boldog érzést,
mi ma is rám tör, ha a múltba
révedek.
Hiánya - így advent idejében -
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.
Emlékszem a finom illatokra,
ami a konyhát járta át,
mikor sült a finom mézes,
és a lágyan foszló mákos kalács.
Arca piros volt az izgalomtól,
mikor a szobába engedett,
csilingelt egy üvegpohár szélén:
˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝
Futottunk mind a fenyő köré,
ámultunk, örültünk nagyon.
Ezt a boldog érzést fiaimnak
minden karácsonykor átadom.
Már negyedszer töltjük el nélküle
a karácsony szent ünnepét,
de lelkemben ott mosolyog képe,
ahogy átöleli hét kisgyermekét.
Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
ha gyertyafényben rá emlékezünk
s tudom - onnan fentről ő is nézi:
Ugye mindenkit szeretünk?
Jusson szép szóból bárkinek!
Simogató, ölelő kezekből,
mosolytól csillogó szemekből
áradó tűz gyújtson fényeket!
Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
áhítat járja át a lelkeket!
A szeretetet, mit tőle tanultunk
naponta adjuk át mindenkinek.
Jenny Joseph: Figyelmeztetés
Ha megöregszem, lila ruhákat fogok hordani
és hozzá piros kalapot, ami nem illik sem a ruhához, se hozzám,
nyugdíjamat konyakra és nyári kesztyűre fogom költeni
és atlaszcipőkre és azt mondom: nincs vajra pénzünk.
Ha elfáradok, leülök a járdaszélre,
és felzabálok minden ingyen kóstolónak kitett élelmiszert,
és megnyomok minden vészcsengőt,
botomat végighúzom a nyilvános épületek kerítésén
és kipótolom mindazt, amit józan ifjúságom idején mulasztottam.
Papucsban járkálok az utcán, esőben,
idegen kertekben szedek virágot,
és megtanulok köpködni.
Szörnyű ingeket viselhet az ember, és meghízhat,
és megehet három font kolbászt egy ültő helyében,
vagy egy hétig kizárólag kenyeret és savanyúságot,
és gyűjthet tollakat, ceruzákat, poháralátétet meg mindenféle
mást dobozokban.
De most még rendes ruhát kell hordanunk, hоgy meg ne ázzunk,
és fizetnünk kell a házbért, és nem káromkodhatunk az utcán,
és jó példát kell mutatni a gyerekeknek.
Ma vacsoravendégeket várunk, és újságot olvasunk.
De nem kellene már most egy kicsit gyakorolnom,
hogy ismerőseim ne döbbenjenek meg túlságosan,
ha egyszerre csak megöregszem és elkezdek lilát hordani?
(Gömöri György)
Zelk Zoltán: Mikulás
Égi úton fúj a szél,
hulldogál a hó,
nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.
Vállán meleg köpönyeg,
fújhat már a szél,
nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.
Körülötte égi fák,
rajtuk csillagok,
lámpást tart a holdvilág,
fényesen ragyog.
Lent a földön dalba fog
száz és száz harang:
"Jó, hogy itt vagy, Mikulás,
gling, giling-galang!"
Ablakba tett kiscipők
várják jöttödet.
- Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos öreg?
- Hoztam bizony, hoztam én,
hisz itt az idő,
nem marad ma üresen
egyetlen cipő.
Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé,
amint ballag Mikulás
már hazafelé.
József Attila: Majd megöregszel
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
Sándor Ernő: Adventi hajnal
Alföldön, fákon zúzmara,
adventi hajnal zápora,
ezüst mezők, ezüst világ...
Szobánkban csend és béke van,
karácsonyt vár a kisfiam.
Ezüst mezők, ezüst világ,
ti visszatérő szent csodák,
ó, szép adventi hajnalok!
Lelkemben halkan zengenek
rég elfelejtett énekek.
Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár...
Bús tájon íme zeng a szó:
Istennel élni volna jó
az ég alatt, a föld felett,
s üdén, miként a kisfiam,
Jézusra várni boldogan.
Az ég alatt, a föld felett
pusztítva jár a gyűlölet...
Adventi hajnal zápora
e csendes téli reggelen
nyugodj meg fájó lelkemen.
Adventi hajnal zápora,
új boldog élet mámora
ó, hullj reám, ó, hullj reám!
Hozzátok el a nagy csodát
ezüst mezők, ezüst világ!
József Attila: Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Aranyosi Ervin: Advent – első gyertya
Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.
Kezdődik a csodavárás,
ahogy egykor Jézust várták:
szeretettel, bizalommal,
a tűz lángját körül állták.
A megváltó tiszta fényt hoz,
szeretetet, ami éltet.
Felemel a puszta földről,
Isten fiává fogad téged.
Szeretettel tárd ki lelked,
öleld át a nagyvilágot,
kívánd azt, hogy minden ember
itt a Földön, legyen áldott!
Zsefy Zsanett: Fogom a kezed...
Mikor az este lámpásokat gyújt,
a pirkadattal az éjjel elcsitul,
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a Nap is elpirul:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de némán még rám mosolyogsz,
mikor nem mondod soha azt nekem,
hogy eltékozoltam az életed:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak,
majd ezek újra, meg újra halványan kigyúlnak,
mikor a gyermekünk lesz több, mint az egész életünk:
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Mikor hajunkat már csak a holdfény festi át,
s a zúgó őszi szél sem hoz romantikát,
mikor egy néma perc lesz örökkévaló,
utolsó sóhajod számomra útravaló,
mikor a szép emlékek is csak a szívemet marják,
mikor az illatok, virágok tested betakarják
Én ott leszek veled,
és úgy, mint most
fogom a kezed.
Garai Gábor: Jókedvet adj
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
József Attila
TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
ZELK ZOLTÁN:TÉLI FALEVÉL
Itt lengek, ringok még a fán.
Olykor még nap is süt reám.
Ha szél fúj, meg-megremegek
s testvéreim, a levelek
búsan repülnek már tova
és vissza nem térnek soha.
Már itt a tél, már itt a köd
s tán hó szitál a hegy fölött,
de: még az ágon lengek én,
magányosan, mint a remény...
Ady Endre : Hervadáskor
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék.
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Úgy-e, úgy-e nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...
Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz
November
Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel!
Toma Viktor: Télközelgő
Télre gondol már a szürke, hideg lomb
vágy nélkül int búcsút a derűs létnek
s édes emlékét őrzi még a vén domb
az ősznek, mely feszült a dús fényben.
Szikrázik még a csoda végső fénye
a kihűlt avar csókolja a földet
végső napokban a táj borul térdre
csak térhessen újra anyai ölbe.
Bolyong még néhány langyos őszi utca
apró tengelice még dalol s remél
de a hajnal már jégverembe bújva
s az ég lassan álom haváról regél.
Kormányos Sándor
Őszi szél
Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.
Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.
Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.
Ady Endre:
Az Ősz dicsérete
Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.
Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek.
Nincs még egy évszak,
Mely ennyi pompát rejt
Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.
Nézheted a vadludak vonulását
Ahogy őz keresi tisztáson a párját,
Szürettől hangos a hegyoldal
Itt, ott felcsendül egy dal.
A kertekben érik a dió
Hangosan kárál a szajkó.
Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,
Tehetsz almát, krumplit a parázsba.
Mesebeli illat lengi át a szobát,
Megidézheted régi korok hangulatát.
Forralt borral kezedben, a karosszékben,
Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.
Este a csillagos eget nézve,
Felidézhetsz meséket,
Amiket egykor hallottál,
Amikor tiszta és jó voltál.
Ne bántsd az Őszt,
Fedezd fel inkább,
Amit nyújt,
Az összes titkát.
Somornai Lajos: Halottak napjára..
Ma mindenki emlékezik valakire,
de legfőképp a szeretteinkre.
Akik már nincsenek közöttünk,
ott vannak az égben fölöttünk.
Értük gyertyát gyújtva emlékezünk,
és a sírjukra koszorút teszünk.
Közben a hiányukat érezzük,
őket gondolatainkban felélesszük.
Milyen jó volna, ha együtt lehetnénk,
ezért valamit most tehetnék.
Bármit, csak hogy együtt lehessünk,
újra veletek beszélgethessünk.
De ezek már csak emlékek,
mint ahogy a közös fényképek.
Ahol jó visszanézni bennetek,
amik engem tovább erősítenek.
A szívemben őrzöm emléketek,
én jól vagyok, ennek örüljetek.
Megállom a helyemet a világban,
belefoglalom a neveteket az imámba.
F Szabó Mihály:
BOLDOGSÁG
Minden érző ember boldog akar lenni,
A boldogságot hát mindenki keresi.
Hajszolja a boldogság kék madarát,
Hogy megsimogassa selymes puha tollát.
De ha mindig keresed a boldogságot,
Sokszor csalódni fogsz, mikor nem találod.
S nem fogod meg a boldogság kék madarát,
Elrepül előled, mielőtt meglátnád.
Nem kell mindig a boldogságot keresni,
Nem kell mindig a kék madár után futni!
Csak észre kell venni, mikor jobb a kedved,
Mikor úgy érzed, hogy örülsz valaminek.
Valaminek, mire olyan nagyon vágytál.
Valaminek, mire réges-régen vártál.
Olykor ezek apró dolgok is lehetnek,
De sok apró örömet is szerezhetnek.
És amikor ezek kincseiddé válnak,
Egyszercsak azt érzed, hogy mostmár boldog vagy.
A kék madarat sem kell tovább keresned,
Eléd varázsolja azt a képzeleted.
Örülj, ha boldog vagy! De légy önzetlen is!
Ha tudsz, szerezz sok örömet másoknak is!
Önzetlenségedért, Sorsod bőven fizet,
Mások örömével ad neked sok kincset.
Schrenk Éva
Halottak napi visszaemlékezés
Halottak napján most visszaemlékezünk,
sírokra a temetőben mécseseket teszünk,
szomorúan hangzik fel a gyászoló ének,
sírok köré gyűlünk mi: fiatalok, vének.
Halottak napján menny és föld összeér,
s imára kulcsolódik minden dolgos tenyér.
Ki nem hisz Istenben, most nehéz annak lelke,
a hiányt, a fájdalmat egyedül kell viselje.
Halottak napján csendben lépünk, némán,
szívünk fájdalmasan dobog, szinte bénán.
Egymásra nézve megértjük most egymást;
egyszer te is idekerülsz, embertársam, meglásd.
Kun Magdolna: Lehajtott fejjel
Csak állok, Anyám sírod előtt, némán tisztelegve,
lehajtott fejjel, őszen, betegen,
várva arra a megszokott kedves mondatodra,
mit minden búcsúzáskor oly szeretettel mondtál,
- vigyázz magadra édes gyermekem -
Várom, Anyám, hogy kopott kendőd alól, ezüstszínű
selyemhajad kibomoljon gyönge válladra,
s én úgy lássalak majd mint akkor nagyon régen,
mikor még hinni mertem az örökszép mesékben,
mert azokban te voltál a jóság tündér-asszonya.
De csak a szél fúj, Anyám áldott hangod helyett,
a szél amely felborzolja rólad a homokszemeket,
hogy egy halomba gyűjtse, s majdan oda repítse,
ahol szótlan csend uralja a végtelen eget,
s ahol a zárt ajkakról is csak könnyek peregnek.
Állok, Anyám sírodnál, megrendülten, gyászban,
és rád gondolok, mert érzem a lassú elmúlásban,
hogy az én erőm is fogy, az én szívem is gyengül,
hiszen minden egyes nap, számomra is már
búcsúzenét játszó harangszóként csendül.
Kun Magdolna: Magányos estéken
Magányos estéken, mikor senki sincs velem,
nézem a fotód mama, és rád emlékezem.
Ujjammal megsimítom áldott arcodat,
s azt kérdem magamtól, vajon most hol vagy.
Ott ahol szép lelked otthonra talált,
van-e olyan drága mama, aki úgy ölelhet át,
ahogyan én öleltelek, ahogyan én szerettelek,
mikor még kezembe tarthattam fáradt kezedet.
Magányos estéken könnyem hullatom,
mert napról-napra nagyobb azon bánatom,
hogy a kettőnk közti távolságot le nem győzhetem,
bárhogy fáj is mama, hogy nem lehetsz velem.
Kun Magdolna: Fáradt dobbanás
Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,
mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,
mely oly sok éven át, tartotta magát,
s őrizte ritmusának nesztelen zaját.
Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,
ha mindketten feladjuk az élni akarást,
és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél
átlibbentsen minket az időkerekén.
Miért van szívem, hogy minden érzésünk,
akkor teljesül ki, mikor elmegyünk,
és akkor értékelik ön-mivoltunkat,
mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat.
Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,
régi, boldog érzést miért temetünk,
hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,
hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.
Mary Elizabeth Frye:
Ne jöjj el sírva síromig
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Aranyosi Ervin: Ősz van
Ősz van, hűvös idő,
didergős a reggel.
Nem is találkozunk
víg madársereggel.
Mogorva a kedvünk,
a lelkünk is fázik.
Felhők mögött a Nap,
s a Föld könnyben ázik.
Ám az erdő, az szép,
újra kivirágzott,
színes levél formál
ezernyi virágot.
A szélnek nem tetszik,
nagyját leszaggatja!
Gyászinduló lenne,
a szarvasbőgés hangja?
Én nem így gondolom,
inkább jövőt ígér,
hogy egyszer véget ér,
az a közeli tél.
Ha a tél közeleg,
tavasz jár nyomában.
A jövő csírája
itt ébred a mában!
Reményik Sándor: A nagy piktor
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.