Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora

Már teljes lendülettel festeget.

Ecsetjét arany-tengerekbe mártva

Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!

Milyen könnyed és mily könyörtelen:

Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,

Irtóztató és hízelgő a hangja:

Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Zilált betűim, mint falevelek hullanak a papírra,

rozsdás őszidő mossa az idő vasfogát.

A nyár melegére bőröm emlékszik-, hideg hajnalok kísérnek.

Gesztenye és dió vastag, puha szőnyegként terül el a földre esve,

Hintaszékem a szél, tüzem adja a bíbor-, s a színekkel melegszik lelkem.

Nappalom az éj-, az évszakok váltakoznak bennem.

Most ősz vagyok, zúgó nyárutó.

Avar a kopaszodó fa alatt,

Ködös pára a talaj felett.

Kéményből szálló füst, parázs a kályhában.

Harsogó alma és édes sütőtök illata.

Ősz vagyok. Csodás. Színekkel teli.

Aranyosi Ervin: Őszi játék

Lent a földön őszi avar,

amit a szél fel-felkavar.

Majd leteszi, s dombot épít,

újra cserélve a régit.

A sok levél úgy csalogat,

hengergőzzem köztük sokat!

Vagy bújjak el, s kukucskáljak,

s míg rám találsz, addig várjak!

Szétgurul a sok levél,

mikor jön egy kósza szél,

felkapja, majd elrepül,

s itt maradok egyedül.

Jó kedvűn játszik az ősz,

a sok levél leelőz.

Utolérni nem tudom,

szétszélednek az úton.

Aztán megfordul a szél,

visszatér a sok levél,

majd a földön elterül,

s megágyaznak remekül.

Reá fekszem, s nevetek.

Jó hogy gyerek lehetek!

A sok levél ölbe vesz,

boldogsággal tölt el ez!

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,

leülnek a vándorok.

Kamra mélyén egér rág,

aranylik fenn a faág.

Minden aranysárga itt,

csapzott sárga zászlait

eldobni még nem meri,

hát lengeti a tengeri.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítanám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!.

/ részlet, Várnai Zseni : Csodák csodája/

Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el;

jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell: - az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell: - az érzelem!

Ám nemcsak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!

Több kell: - a nemzetért!

Nem elég - a Hazáért!

Több kell most: - népedért!

Nem elég - Igazságért!

Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet – és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, –

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér. . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki „beslisszol” elinal,

Nem „battyog” az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

– Elárulja kósza nesz –

Itt kóvályog, itt ténfereg. . .

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,

akár utcaseprők, akár miniszterek.

Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,

mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.

De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is

évek veszedelmén törékeny szívverésteket

ezen az embernek ellenséges földgolyón

s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,

hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson

gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel

s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,

míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,

mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,

egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,

hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek

méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

Aranyosi Ervin: Októberi levél

Levél jött egy barátomtól,

levél jött a fától.

Azt üzente a levéllel:

– Október van mától!

Nézd milyen szép ez a levél,

szépen megfestette:

világos az erezete,

sárgás-zöld a teste.

Elteszem hát szép emléknek,

gondoljak a fára!

Eldobálja leveleit,

s alszik nemsokára!

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

A múlttal nem szabad törődnöd,

S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

Mint hogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.

És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

Más tetteit tudd megbecsülni;

Főként ne gyűlölj egy embert se,

S a többit hagyd az Úristenre!

Johann Wolfgang von Goethe

Fecske Csaba: Szeptember

az erkélyen a muskátli még virít

ő nem tudhatja amit én igen hogy

ősz van boldogan viseli szirmait

mint bálozó lányok a szép ruhákat

a nap lassacskán mint a szappan elfogy

főpróbája ez már a pusztulásnak

madarak tartják az eget szárnyukon

a korlátra könyökölve bámulom

az utcát életünk zajos színterét

a Bükk borongó erdőit messze kék

talán most utoljára az őszi hegy

a rozsdás lombokat vad szél rázza meg

a meg-megroppanó ágak közt rigó

keresgél szorgalmasan férget magot

aprópénzként gurulnak el a napok

utánuk kapok annyi élnivaló

lenne de kezemből minden kifolyik

a veszteséget számolni vagyok itt

a madarak hangjukkal vermet ásnak

a csöndbe tőrt vetnek az elmúlásnak

a gazdátlan muskátli még virít

mint elsőbálozó a szép ruháit

viseli boldogon selymes szirmait

hűtlen szerető a remény csak ámít

Juhász Gyula: Szeptember aranya

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,

Elmúlt epedve nyaram,

A hold bőség-szarujában

Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,

Mert legszomorúbb nekem.

Elmúlt. Most eldalolom majd

Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorsom, üdvöm,

Tűnőben szép a nyaram,

Mikor a holdon, a szőkén,

Szeptember aranya van.

Csendben remélni

Néha jó csendben maradni,

Semmit nem mondani,

Meg sem szólalni,

Órákig hallgatni.

Néha jó csendben maradni,

Emlékeket betakarni,

Fájni, kívánni, vágyni,

Egyhelyben, mozdulatlan várni.

Néha jó csendben maradni,

Senkit, semmit hallani,

Túlélni, élni, remélni

Egyedül félni, s örökké remélni.

Rákóczi Karola

Petőfi Sándor : Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

ANYÁM AZ ŐSZBEN: Várnai Zseni

Oly kicsire zsugorították az évek,

meggörnyesztették a szenvedések,

a háta hajlott, a szeme árkos,

s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,

csak munkában, kopott ruhában,

remegni értünk, sírni, félni,

én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten

áll ő kopárra szüretelten

a késő őszben, s földre hajlik,

panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,

magában néz elé a télnek,

a hosszú télnek, elmúlásnak,

lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,

látom őt lassan ködbeveszni,

belehullni az öröklétbe,

időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,

aranyszíve a napban fénylik,

így él majd ő gyümölcsben, fában,

elmúlhatatlan anyaságban.

William Blake: Az őszhöz

Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől

Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas

Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,

S hangold vidám sípomhoz hangod, ó, hadd

Libbenjenek az év leányai!

Virágok és gyümölcs dalát dalold.

"A kis bimbó a napra tárja kelyhét

És szerelem fut remegő erében,

Száz virág ring a reggel homlokán és

Dúsan virul az este fényes arcán,

Mígnem a füstös Nyár dalába fog

S fejére tollas felhő hint virágot.

Gyümölcs-illatban fürdenek a légi

Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben

Kóborol vagy a fákra ül s dalol."

Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,

Majd megborzongva felkelt és a dombok

Fölött eltűnt, itt hagyva drága terhét.

(Somlyó György fordítása)

Janikovszky Éva: Ők ma gyerekek

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet,

hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad.

Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé,

előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.

Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod

az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva,

amikor már kevésbé szorítanak

megélhetési gondok, amikor már

nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.

Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit,

évek múltán talán már

a meghitt beszélgetéseket sem igénylik.

Ha most nem sétálsz velük kézen fogva,

akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed,

és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.

Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek

a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.

Téglák ezek, amelyekből és amelyekre

a felnőtt élet felépül.

Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Ernest Hemingway

SOHA NE LÉGY SZOMORÚ!

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Aranyosi Ervin: Amit ma megtehetsz

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra,

építsd a jövődet mától jó alapra!

Úgy alkoss, hogy közben légy magadra büszke,

örömtől ragyogjon tiszta lelked tükre!

Amit ma megteszel, az már tiéd marad!

Tiéd az eredmény, tiéd a pillanat.

Tiéd a rád hulló boldog perc varázsa,

őrizd, ez a szikra gyújtja jövőd lángra.

Úgy végezd a dolgod, öröm legyen benne,

mintha ez a világ csakis érted lenne,

mintha a mindenség csupán rólad szólna,

mintha az életed a sajátod volna!

Mintha részed lenne minden másik ember,

így gondolj reájuk, mindig szeretettel.

Amit adsz, azt kapod, – így könnyű jót tenni,

már a Földön akarj vágyott mennybe menni!

Minden gondolatod, üzenet a mában,

teremtőként vesz részt a lét áramában,

hát csak olyat teremts, mit látni szeretnél,

büszke lehess arra, amit teremtettél.

Amit ma megtehetsz, tedd meg szeretettel,

s ha példád követi sok őszinte ember,

akkor jó úton jársz és érdemes élni,

akkor a holnaptól nincsen okod félni.

Oravecz Imre: Örömóda

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

a fénynek, mely reggel beárad a házba,

az ablaknak, melyen át kinézek,

a levegőnek, melyet belélegzek,

az ételnek, melyet magamhoz veszek,

a víznek, mellyel szomjam oltom,

a tűznek, melynél melegszem,

a ruhának, mely befedi testem,

az ajtónak, melyen át a szobába lépek,

a földnek, melyen járok,

az útnak, melyen sétálok,

a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,

a falevélnek, mely elém hull,

a fűnek, melyet nyírok,

a magnak, melyet elültetek,

a zöldségnek, melyet magam termesztek,

a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,

az erdőnek, melybe vágyom,

a papírnak, melyre írok,

a ceruzának, melyet közben fogok,

a terasznak, hova munka után kiülök,

a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,

a széknek, melyben helyet foglalok,

az estének, mely felváltja a nappalt,

a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,

a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.

"Amíg az őszi nap melenget,

s te mélán hallgatod a csendet,

szeretnéd eltagadni titkon,

a tél is itt jár már a sarkon.

Ne siránkozz, hogy jobb volt nyáron,

ne élj a múltban mindenáron.

Örülj a mának!"

Tóth Árpád

Szabó T. Anna

NEM LENNI

Nem forgolódni félig éberen.

Nem elaludni, nem ébredni fel.

Nem vásárolni tejet a közértben.

Nem érezni a hársfaillatot.

Nem fürkészni az eget, hogy eső lesz?

Nem szorongani a döntés előtt.

Nem morzsolgatni korhadó fakérget.

Nem nyitni, zárni, megint nyitni, zárni.

Nem tudni többet.

És nem tudni többet.

Arany-Tóth Katalin:

VAN...

Van, kinek gyermeket nem ád az Ég,

Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.

Van, kinek hiába fogod kezét,

Van, ki veled élné le életét.

Van, ki másban keresi a hibát,

Van, ki sosem védi meg igazát.

Van, ki szerény, s ezért eltapossák,

Van, ki büszke, kihívó mutatvány.

Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,

Van, ki szegényen él minden napot.

Van, ki kér, és szégyen neki a "nincs",

Van, ki lop, miközben szégyene nincs.

Van, ki az egészségtől kicsattan,

Van, ki éltében fetreng a kínban.

Van, ki hiába néz, nem lát sokat,

Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.

Van, ki bátran mondja a szavakat,

Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.

Van, ki vadul szórja az átkokat,

Van, ki imát mond a kereszt alatt.

Van, kinek élete csúf véget ér,

Van, kinek léte áldott, tiszta fény.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –

nem nótaszó ez már, de búcsuszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közéig a rozsdaszínü áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk –

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmult ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserü sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. –

Ó, ha az ember is a büneit

igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy türni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. –

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Nemes Nagy Ágnes

(Ne csukd be még vagy csukd be már...)

Ne csukd be még vagy csukd be már

a hűs zsalut az ablakon,

úgyis befolyt a délután,

befolyt a nap, s az alkalom.

Befolyt a perc, befolyt a rét,

befolytak mind a jegenyék,

a távolból utak, terek,

ázott foltokban emberek,

nyugágyak, pondrók, méhek és

napfénybe fúló zümmögés,

a táj, mi forr, az ősz, mi jön,

múlt heverés meleg kövön,

s mint vízbe tinta, zöldbe kék:

befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,

magába oldja testedet.

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderűl.

Ajka még mosolyg, s szemébe

Könny tolúl... ennek sincs vége,

S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és sugott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Várnai Zseni: Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Reseterits István: Szeptember

Sárgulnak a falevelek,

S rozsdabarnás fakó színek

is már egyeduralkodók,

"Sepregetik" a nyárutót!

Az Ősz meg a kertek alatt,

Pihenget még egy-pár napot,

"Koronát tesz a fejére",

S nem ismer más

parancsnokot!

Uralkodj hosszan szép Őszünk!

Mit tavasszal elvetettünk,

Érleld, ami még nem érett,

S mi jó-szívvel áldunk Téged!