Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Garai Gábor: Sokáig élni
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.
Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.
Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,
hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók
Eötvös József: Holdvilág
Ha a nap leszállva eltűnt,
mint egy fényes képzelet,
s a sötét éj fátyolával,
elterűl a föld felett:
szívesen andalgok akkor
a harmattelt réteken,
és a hallgató természet
nyúgodalmat ád nekem.
Mint ha aggnak homlokára
hint ezüstöt az idő,
s nyúgodalmat nyer végtére
a sokáig szenvedő:
úgy talál e föld nyugalmat,
ha a nap lement,
és a holdvilág magasról
rá ezüstöt önt.
Arany János
A VÉN GULYÁS
Egy pohár bor a kezében,
Bora elfoly, keze reszket,
Vén gulyás ül a karszéken
Mult időkre emlékeztet.
Hosszú évsor nyomja vállát,
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak,
Elég volna történetnek.
Ifj'urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Oly bámulva, oly szédülve
Néznek e nagy életkorra.
Elgondolják, hogyha évök
Összeraknák hárman, négyen,
Az ha lenne olyan lépcső,
Ami e tetőig érjen.
S elgondolják, hogy kedélyre
Három-négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaűző ifj'urakkal.
"Azt a régit, Marci bátya!"
S felkurjant a kedvenc nóta!
Ki tudná hanyadszor fúja!
És ki tudná, hogy mióta!
"Hej Nagy-Kőrös híres város,
Ez s ez ottan a nótáros..."
De az mégsem oly keserves
Mint a: "gonosz komiszáros."
Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá, egyszer-másszor.
S ki a rövidebbet húzá,
Az ellenfél, hol azóta?...
Csak a Marci bácsi ajkán
Élteti egy öreg nóta.
Így danolgat, így beszélget
Ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy-egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.
Körben ülnek hallgatói
S egyik így szól ingerkedve:
"Hát a halál, - Marci bátya?...
Volna-e már hozzá kedve?"
Nem felel rá; most az egyszer
Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónas bottal.
Végre homlokát felütve
Néz merően, szól nyugodtan:
"Beszámoltam minden ősszel,
Kárban soha nem maradtam.
Egy borjúfark sem hibázott,
Ennyit sem tud rám a gazda;
Még apjának, nagyapjának
Sem volt soha rám panassza."
S leül biztos öntudattal
Hogy rendén a számadása.
Nem hiányzik-é majd végül?
Nem én dolgom, - azt ő lássa.
S ujra felpirul kedélye,
Had busúljon aki káros;
Jót iszik rá és felkurjant:
"Hej Nagy-Kőrös híres város!..."
(1855 máj.)
Kalmár Sándor
Belátás
Nem értenek engem,
mit kellene tennem?
Fára kéne mászni?
Onnan magyarázni?
Mit kellene tennem,
hogy értsenek engem?
Lehet, hogy semmit.
Ez a dolgon enyhít!
Magamat értem, az a fő,
úgy hiszem, nem meglepő!
Megértem magamat!
Elfogadok másokat!
Rab Zsuzsa: De addig
De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is….
Áprily Lajos - Túl ötven erdőn
Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.
Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullottam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja;
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne...
Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
1939
Garai Gábor: Magyarul
Miféle beszéd ez?
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
mindenütt idegen.
Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
keselyűk őrületében,
lomb-szőtte gerle-szállás,
testvértelen magányban?
Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz...
Szeretsz?
Szeretlek!
Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
ki tudja, hogy? -
élve maradt!
No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.
Nyiraty Gábor
Vedd észre!
Ha nem lehet tied az, amit szeretnél,
Szeresd azt, ami a tied még!
Csak bolyongunk a Föld kerekén,
Tekerjük, míg bírjuk, az élet kerekét,
S közben elsiklunk sok apró dolog felett,
mely mindvégig a lábunk előtt hevert,
az egyszerű szépség, mely boldoggá is tehet,
de szemünk előtt csak a nagyzó cél lebeg.
Nem kell a rohanás, hisz rövid az élet,
Kár siettetni, ugyanaz lesz a vége.
Álljunk meg néha, s vegyük észre a csodát,
Vigyük magunkkal nehéz utunk során,
mert egy mosoly, egy ölelés, egy szál virág,
mind-mind maga lehet a boldogság.
Ivan Cankar - Éltem mellett mentél el magadban
Éltem mellett mentél el magadban,
menet közben köszöntél nekem:
mentél, egyszer visszatekintettél
és egyedül hagytad életem.
Halk álomként mentél el mellettem
és abban a percben tudtam én:
egyedüllét sorsom e világon,
egyedüllét a föld kerekén.
Puszta otthonom előtt megállok,
nincs utam, se ösvényem nekem,
te tovább mégy, alig látlak immár,
hajfürtjeid fényét így lesem.
/Fordította: Weöres Sándor/
Petőfi Sándor.
SZÁZ ALAKBA...
Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut körüled.
Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.
Néha gazdag útas vagy s szerelmem
Mint az útonálló megrohan,
Néha meg mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe alázatosan.
Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S mennydörgéssel ostromlom szived.
Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
Csalogányként zengek éneket.
Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!
József Attila - Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
VÁRNAI ZSENI: ÖREG NŐ SÓHAJT
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetõkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
Wass Albert - Mert nagyon szeretlek
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
Én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Mit szeretnék karácsonyra?
Visszakapni az ünnepet magát...
Újraélni a fénylő csodát...
Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát...
Beszívni erdő-üzente illatát...
Érezni a szeretettől meleg szobát..
Tudni odakint december havát...
Hallani a csengettyű hangját...
Édesanyám kedves hívószavát...
Állni megilletődötten, némán...
Mint gyermekkorok karácsonyán...
Hinni ajándékhozó Jézuskát..
És sírni, kisírni évek bánatát...
Lénárd Ágnes
Nyári rajz
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
-Nemes Nagy Ágnes-
Gárdonyi Géza - Szép ma az éj
"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
"Szeretlek édes lányka égetőn!"
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.
Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillag-karavánja
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg az arcára.
"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"
S én így akartam szólni: "Kis-maga".
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.
"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."
"Én nem bánom, ha megver is apám."
"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"
S a kezét akkor félve megfogám.
"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,
S én átöleltem akkor vakmerőn...
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.
Szuhanics Albert: Ne félj!
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Reményik Sándor: A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
Reményik Sándor
Gondolok valakit
Gondolok valakit,
Akivel összefügg az életem.
Lehet: nem ismerem,
Lehet, nem fogom ismerni soha.
Lehet, hogy egy más csillagon lakik.
És mégis összefügg az életünk
Rejtelmes, örök rendelés szerint.
Nekem kárhozni kell,
Romolnom napról-napra, -
Hogy napról-napra üdvözüljön ő
Nekem vétkezni kell,
S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -
Hogy ő állhasson a szentség fokán.
Nekem szenvedni kell,
Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -
Hogy Isten békéje vele legyen.
Nekem nehéz követ kell hordanom
A szívem helyén, - hogy könnyű legyen
Az ő szíve és szárnyas és szabad.
Nekem a tétlenségnek mocsarában
Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen
A munkának s titáni templomot.
A föld nehéz és kesernyés szaga
Kell hogy körüllebegjen engemet, -
Ő csak úgy érzi rózsák illatát.
A mindenség roppant lépcsőzetén
Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -
Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.
Mikor ő a világ-zenitre ér,
S én a nadiron szétmorzsolva fekszem:
Akkor telik be kettőnk végzete.
Ellen Nitt: Ha ismerlek gyerekkoromban
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajandékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a jatszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketen csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogaltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
Várnai Zseni: Csendes éj...
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet...
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám...Anyám...
József Attila - Óh szív! Nyugodj!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
Moretti Gemm
ÖRIZLEK
"Így nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát búsongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
Papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot, amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül."
Aranyosi Ervin: Köszönöm, hogy barátom vagy
Köszönöm, hogy befogadtál
szíved közepébe!
Köszönöm, hogy élni hagytál,
s ne kérdezd elég-e?
Úgy hiszem, hogy attól lesz szép,
ez a mi világunk,
közös céllal, szeretettel
egymás mellé állunk.
Együtt könnyebb átvészelni
vihart, s nehézséget,
minden, ami fájó, bántó,
hamarabb ér véget.
Összefogva, támogatva
erősebb a létünk.
Köszönöm, hogy barátom vagy,
s közös útra léptünk.
Szabó Lőrinc. Pocsolyák.
Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet,
s egy pillantásra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszotta vele,
s szerettem volna mutogatni...De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!
Takács Péter
Mondd
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
s mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután,
kérdeztél már tudva azt,
nem felel senki sem,
vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem...
Kívánta már arcod
zápor verését,
mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
s mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután,
kérdeztél már tudva azt,
nem felel senki sem,
vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem...
Kívánta már arcod
zápor verését,
mossa le mindörökre
nem akart könnyeid?
Várnai Zseni:Fáradt a szívem
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.
Sárhelyi Erika: Félúton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Váci Mihály: Pacsirta
Tetszik lentről a vergődő, merész,
örökké hajszolt felemelkedés:
a mindig magasabb, az örökös,
az egyre feljebb feszített körök,
a fel! csak fel! az elkápráztató,
szívet robbantó vad kapaszkodó.
tetszik a fojtogató szívverés.
Ki tudja: e meredek mily nehéz!
Mit kell legyűrni, milyen terheket,
mily súlyos a szív a világ felett,
mikor lehúzza mindenki oda, hol
igazán boldog volt valamikor.
Körözni csak fenn, mindig a felett,
amit bevallhatatlanul szeret,
és távolodni mindattól, ami
szárnyra bocsátotta: - a hajdani
mezők, a föld meleg lehelete,
az ismerős táj áldó tenyere:
a fészek lenn a porban, fű között
már régen nem látszik, de csak a fölött
száll, csak az a föld pólusa neki,
- szívét bénítják hű mágnesei.
De lentről egyre űzik hangosan:
csak feljebb szállhat, - mérik pontosan!
Madárnak addig tartják csak, amíg
az égre írja haldoklásait.
Addig pacsirta csak a nyomorult,
amig sikolt, vergődik, s lángra gyúlt
röpte veszélyes szép csóváival
önhullásán nyer újult diadalt,
amig könyörgése spiráljain
parittyaként csavarja fel a kín,
s mi átszegezi: a lelkesedés
dárdája magasra tartja szívét,
oda, ahol, ha szól, kiált, dalol,
a szív vére a torkon át kiforr.
És ő csak száll, lobogva egyre fel.
Már nem hallani - sír vagy énekel?
Már nem is látni - hol van, merre tart?
Csak magasabbról hallani a dalt.
A láthatárra, égre száll, s tovább:
- csillagok közt zengi a föld dalát.
Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!