Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

"Legyünk egy kicsit csendben!

Födje mély csend a szíveket:

mert a sötét, elgyötört földre

Karácsony közeleg.

Jó, ha most lelkünk messze hagyja

a hajsza, lárma mind.

Ne siessünk hangos utakra!

Karácsony lesz megint."

Túrmezei Erzsébet

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó –

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

Antal Sára

Fájó Karácsony

Fájó sebeitől vérzik a föld,

maradék kincseit fosztja az ember.

Áldott bolygónk már nem is olyan zöld,

és csúnya mérgeket hordoz a tenger.

Földanyánk szenved, haldokolva sír,

a pusztításnak gátat senki se szab.

Élő gyermekeit várja a sír,

börtönük a bolygó, benne ők a rab.

Istennek hiszi magát az ember.

Büntetlenül gyilkol, rutinosan öl.

A gonoszság árad, mint a tenger,

egyik ember másik életére tör.

Karácsony közeleg, hoz-e békét?

Bűnös, beteg lélek megpihen-e már?

Tud-e eltölteni úgy egy estét,

hogy az est csodáját befogadni vár?

Díszben pompázik köröttünk minden.

Szikrázik-csillog, de túl sok is a fény.

Ha lelkünkben mély áhítat nincsen,

elkerül bennünket a vágyott remény.

Csendesedjünk hát el alázattal,

térdre esvén kezünket kulcsolva át.

Ünnepeljünk szívünkben a dallal,

s Jézus születésén mondjunk egy imát!

Szalai Borbála: Mesevilág

Fehér lett a kert, az udvar,

fehér lett a

nagyvilág!

Mesebeli kristályoktól

mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,

nem is dér és

nem dara...

Mesés kertbe mesés fákat

varázsolt a

zúzmara.

Igen :))

[link]

Zelk Zoltán - Mikulás

Hóval lepett égi úton

Mikulás már útra kél,

Csillagok szállnak fölötte,

S vígan fut véle a szél.

Világjáró a csizmája,

Átlép várost, falvakat,

De olykor megáll elidőz

Egy – egy kis ablak alatt.

Előveszi aranykönyvét,

Amelyben gyermeknevek

Vannak gondosan felírva,

S nézi: jó vagy rossz gyerek.

Hogyha rossz: hát virgács néki!

De ha jó, akkor cukor…

S már továbbmegy – szél és felhő

Sem érheti utol.

Aranyosi Ervin: Reggeli gondolat

Minden embernek lehetnek gyengébb napjai,

de életed csak tiéd, és neked kell hallani

a reggeli ébresztő, vidám, szép dallamát,

mely jó érzéssel tölt el, s lelkedet hatja át.

Induljon el vidáman mindegyik új napod.

Mosolyogj a világra, s tükrödből ezt kapod,

Szeresd ki visszanéz rád, hiszen szerethető,

lelkedben élő gyémánt, és védangyalod ő.

Értőn nézz a világra, mennyi apró csoda!

S hova nem jutsz el lábon, lélekben menj oda!

Becsülj meg minden embert, mert egyformák vagyunk,

s a lét megannyi síkján, sok újat tanulunk.

Okuljál hát belőle, fejlődj, legyél nemes,

s próbálj örömmel élni, mert csak így érdemes.

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Mary Elizabeth Frye

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,

Mint lágy, becéző szellemkezek:

Szavak virágát hinteném rátok,

Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,

És elkendőzné a vérző valót;

Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Örökségem maradandó

Csillag vagyok éber éjen,

a mennyboltot is elérem.

Az a kis pont, ott, én vagyok!

Az, amelyik mindig ragyog!

Király vagyok: napkeleti,

ki a csillagot követi.

Két zsebemben tömjént viszek,

s a csodában hiszek, hiszek!

Istállóban jászol vagyok...

Bekopognak jó pásztorok.

Szalma-ölem reményt ringat,

tömjén lengi álmainkat.

Csengő vagyok fenyőágon.

Csilingelő fenyőfákon

gyertyafényes örömtüzek

dicsérik a drága Szüzet...

Ember vagyok! És halandó!

Örökségem - maradandó!

S hagyatékom: többek között,

a mulandó és az örök.

(Tóthárpád Ferenc)

"Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben."

Juhász Gyula /Karácsony felé,részlet/

Bódi László ( Cipő ) Ha mégegyszer láthatnám

"Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el

Van-e még szó, amit mondani kell?

Van-e még szó, kimondható?

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék

Köszönöm azt, hogy itt voltál velem

Csak ennyi volt az életem

Csak ennyi volt, és nincs tovább,

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék

Ha még egyszer láthatnám azt,

amit egyszer láttam már

Kérlek, újra segíts nekem

Ha még egyszer itt lennél,

simogatnál, mint a szél

Nélküled nem érezhetem

Bárki mondja, el ne hidd

Hiába volt a sok beszéd

A szívedben őrizd tovább

És el ne hagyd senkiért

Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el

Van-e még szó, amit mondani kell?

Van-e még szó, kimondható?

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék

Ha még egyszer láthatnám azt,

amit egyszer láttam már

Kérlek, újra segíts nekem

Ha még egyszer itt lennél,

simogatnál, mint a szél

Nélküled nem érezhetem

Bárki mondja, el ne hidd

Hiába volt a sok beszéd.

A szívedben őrizd tovább

És el ne hagyd senkiért

Bárki jönne, aki helyemre lép

Mondd el neki, milyen szép volt a nyár

A szívedben égjen a láng

Égjen a tűz még tovább

Ha még egyszer láthatnám azt,

amit egyszer láttam már...

Ha mégegyszer itt lennél,

simogatnál, mint a szél...

Ha mégegyszer láthatnám...

Ha mégegyszer itt lennél... "

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszit a muszáj is -

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

Tóth árpád

Isten oltó-kése

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert,

És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;

Bordáim közt próbáid éles kését

Megáldom, s mosolygom az ostobák

Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kín, mert tudom, tied az én harcom,

És győztes távolokba néz

Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te

hallgatlak.

Két karodban átölelsz te

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Valahol...

"Valahol áll egy ház,

Reá az Úrnak szeme vigyázz,

Nekem e hajlék a barátom háza,

Mert, ott lakik régóta a Drága,

Pacsirta kérlek, ha arra jársz,

S e kedves háznál kicsit megállsz,

Zörgesd meg lágyan ablakát,

És zengd el szívem legszebb dalát,

S te égen fénylő aranysugár,

Ha barátom ablakot tár,

Ragyogd be végig a kis szobát,

És csókold meg sokszor az arcát,

S ha a sötét éjszaka hosszú nagyon,

S a hajnal késik az ablakon,

Fényes csillagok ragyogjatok,

Az én Barátomra vigyázzatok."

-ismeretlen-

Dsida Jenő: ÖREG OKTÓBER

Be jó lenne még azt mondani mindig:

Szívem fürösztik tavaszi kegyek,

a napsugár is éget,

virágosak a rétek,

és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel

elintézni az egész őszi dolgot:

- Eh, nem fél, aki bátor,

csak rövid nyári zápor,

és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,

halk tűz robogja be a tűzhelyet,

felhők - mint soha régen -

bóbiskolnak az égen,

s már nem lehet, már nem lehet...

Remenyik Sándor :Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.

Robognak vonatok és életek -

Bennem, legbelül valami remeg.

Mert nem tudom,

Sohasem tudhatom:

Szoríthatom-e még

Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.

Viszontlátásra - holnap.

Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.

Vagy ha nem akkor - hát majd azután.

És ha aztán sem - talán egy év mulva.

S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.

Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán -

"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28

Adj esélyt a mának,

az öröm áramának,

hagyd, hogy rád találjon,

és boldogsággá váljon!

Kísérjen hát a hála,

s az öröm cérnaszála

a jóval kössön össze,

szép szívedet fürössze!

Adj esélyt a létnek,

s kik lábnyomodba lépnek,

tanuljanak szeretni,

nincs más dolgod, csak ennyi!

Csupán csak tedd a dolgod,

hisz önmagadban hordod,

a holnap első képét,

az álmaid emlékét.

Adj esélyt a reménynek,

az átölelő fénynek,

mely gazdagítja lelked,

hogy jó utad megleljed!

Hogy arra menj, hol várnak,

hol rászorulók járnak,

szavad teremtsen szépet,

váljon jobbá az élet!

Adj esélyt önmagadnak,

s ha vágyak elragadnak,

sétálj az úton végig,

s emelkedj fel az égig!

Hited legyen a társad,

mert amíg célok várnak,

nincs okod keseregni,

tanulj hinni, szeretni.

Nadanyi Zoltan.

A két szemed szeretett legtovább.

Be furcsa szerelem.

A szád már néma volt, de a szemed,

az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,

nem is adtál kezet,

de a szemed még megsímogatott,

nálam feledkezett.

És lándsákat tűztél magad köré

hideg testőrökül,

de a szemed még rám leselkedett

a zord lándsák mögül.

és ellebegtél és csak a hegyes

lándsák maradtak ott,

de a szemed mégegyszer visszanézett

és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,

még mostan is szeret.

Még éjszakánkint zöldes csillaga

kigyúl ágyam felett.

"Álmodj magadnak szép napot,

Ha már a nyár úgy itt hagyott.

Álmodj magadnak színeket,

Ha benned minden szürke lett.

Álmodj nyíló virágokat,

Andalító illatokat,

S mire elér újra a tél,

Mesédben minden dalra kél! "

William Shakespeare

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Szabó Lőrinc: Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik; lelkem erejét

egy egész kert virágai, hogy isszák.

Én vagyok az a kert; virágok, ágak

nőnek körém és fölém lombosodnak

élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,

álmodó kertész, nézek szanaszét;

kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van.

Ellenségem irigy viharok vad

rohamai, rázzátok fáimat;

hulljon a férges, kell a rovaroknak.

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág - raj;

a sebekből új hajtás tör ki, és

ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik; növekvő csodáim

már az egész láthatárt beborítják.

Szilágyi György: Így múlik el az életünk

Úgy múlik el az életünk: emlékezünk,emlékezünk.

Egy régi dal, egy régi kép eszünkbe jut, szívünkbe tép.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Elillant rég a nagy varázs. Ifjúságunk hunyó parázs.

Álmaink lásd eloszlanak, hő vágyaink szétfoszlanak.

Nem marad meg már más nekünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák.

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy régi bál, egy régi tánc, mindegy mi volt, semmit se bánsz.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Örvénylik múltunk mély tava.

Nincs nyár heve, csak tél hava.

Csitult a láz, elmúlt a tánc, szemünk körül már több a ránc.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák.

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Az életünk így múlik el, s ha jő a nap, hogy menni kell,

elhal szavunk, elhal dalunk, megszülettünk, hát meghalunk.

De míg vagyunk, emlékezünk. Így múlik el az életünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák,

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Serfőző Attila : Halottak napja elé

Hogy szerettük őket…

Csókot osztogató

ajkuk helyén,

most a végtelen szunnyad,

álmokat kergető

tekintetükre,

csillagpor ül,

sóhajuk elhalt,

fájó emlékükre,

bús csokrunk kerül.

Vigasztalás

Én azt hiszem,hogy nincsen könny és bánat

több a világon, mint dal és mosoly.

Érzem: az égbolt végtelenségénél

nem lehet mélyebb átok és pokol.

Nincs olyan mélység, melybe letekintve

ne küszködhetnél fölfelé megint,

s nincsenek csúcsok, melyeknek ormáról

csupa biztonság, erő int.

-Mondod, hogy hideg sötét lett a lelked,

mert rabul ejtett fagy, tél, alkonyat.

-Honnan van mégis csillag a szemedben,

hogy lehet az, hogy kezed simogat?

Ha elvesztetted élted nagy kincsét,

boldog voltál, míg tiéd lehetett,

s ha mosolyogtál, most már tűrve, csendben,

elhullatod minden könnyedet.

Mondhatod-e,hogy nem érdemes élni.

megátkozhatod addig sorsodat,

míg hálás szívvel meg nem simogattad

emlékeidben a virágokat?

A nap ritkán süt a völgy legmélyébe,

s kopár a napos bércek oldala:

a virág mégis mindenütt kinyílik

s ha el is hervad, száll az illata.

Írta: Sövényháziné Sándor Judit

Forrás: Reményik Sándor élete képekben és versekben

Kosztolányi Dezső : Ha volna egy kevés remény,

Ha volna egy kevés remény,

a lelketek megmenteném,

ti drága-drága szentek,

kik ültök otthon tétován

az elhagyott szobák során,

s este sétálni mentek.

De nincs remény, de nincs remény,

az élet az kemény, kemény,

én száz mérföldre estem.

Mi segítsen az életen,

varázsszer ott fönn sem terem

a bűvös Budapesten.

Jaj, barna, csúnya bútorok...

gipsz-szobrok... sírva bódorog

itt az a régi gyermek.

Mi volt valaha tiszta rend,

énnekem fáj, és bárha szent,

hiszem most őrületnek.

Hogy éltek itten, kedvesek?

Sopánkodtok: "Megint esett...",

de a nap is süt, untig.

Az örömötök annyi csak,

hogy egy kismacska néhanap

az öletekbe ugrik.

Becéztek minden kicsikét,

aranyhalat, kutyát, csibét,

mi gyönge és szegényke.

Szóltok: "Képzeld csak, édesem,

multkor meggyszósz volt, édesen,

mint valaha, hat éve."

Az esemény... Mi esemény?

Az, hogy kisült a sütemény,

s megáll egy úri, ringó

kocsi a házatok előtt,

és hogy jó a barackbefőtt,

és hogy megért a ringló.

Olykor mulatság, Anna-bál,

a kis tó tündérfényben áll,

ladik hasítja rengve.

Ha látom is, nem látom én,

odaviszem az átkom én,

és fáj a zaja-csendje.

A városházán ragyogó

piros-fehér-zöld lobogó,

és ha feketét láttok:

"Ki halhatott meg?" kérditek,

a szívetek nem érti meg,

és elfagy tőle szátok.

Most már az este lehajolt,

a park felett sétál a hold,

s a Kossuth-utcán porzó,

zöld ködbe jár az úri nép,

hallgatja a cigányzenét,

és áll az esti korzó.

A holdat látom égni még,

s a régi még, a régi még,

a régi-égi hold még.

Apám, anyám, öreganyám,

kishúgom, bár - mint hajdanán -

én is a régi volnék.

Mert vén Szabadka, áldalak,

mint hosszú, bús évek alatt

hittem sorsnak, hazának,

te álom voltál és regény,

poros hársfája "A szegény

kisgyermek panaszá"-nak.

Ti meg, jó lelkek, éljetek,

már nem lehetek véletek,

s nem látom soha többé,

hogy vési a szobrász idő

a búsító, a békitő

arcotok csúnya tömbbé.

Csak azt tudom, hogy hat felé

kimentek majd a gyors elé,

nem vágytok semmi másra,

és nézitek, a pesti gyors

hogy vágtat el, mint messzi sors,

új és új állomásra.