Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Bereményi Géza: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.

Vártál ha magadról szép éneket,

dicsérő éneked én nem leszek,

mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.

Ha rám így kedved van maradhatok,

ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,

se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,

ha vártál lángot, az nem lehetek,

fölébem hajolj lásd hamu vagyok,

belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.

Vártál magadról szép éneket,

dicsőítő éneked én nem leszek,

mi más is lehetnék: csak csönd neked.

Ady Endre

RÖVID, KIS BÚCSÚZÓ

Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit

S töretlen nyakkal másztam ki belőle,

Holott magamra bíztam a lovam

S magamat pedig egy idegen nőre,

Aki Te vagy, egykor-test Margita,

Egy éjszakám és minden órám vágya,

Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,

Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.

Be megnőttél útközben, Margita:

Hozzád szegődött mindene egy kornak,

Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,

Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak

S vitted magaddal asszony-társidat

S minden strófában a Minden Te voltál

S lévén e furcsa, kusza ének őre,

Mikor már untam, Te mondtad: előre.

Be szép is ez a nagy szerettetés,

Holott esetleg tudni se kell róla,

Egy régi, rövid vágynak tengerén

Megtrónoltál, mint örök Auróra.

Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,

Hogy külről is egész legyen ez ének,

Siettetett vád, új vágy, vén betegség

S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.

Mert Te vagy az én minden asszonyom,

Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,

Kit pótolni próbál nekünk ezer:

Ölelésben, álomban, tettben, rímben.

Akarom, ha a dal végére járt,

Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő

S vedd magadra én zilált hivőségem

Egy mindent betelítő csak-egy nőben.

Mivel tehetném forróbbá a szám,

Telibbé szívem, e kórral dobbantót,

Karolóbbá, ki átölelhető

S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?

Valami szépet egy tán-senkinek,

Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,

Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,

Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.

Köszöntöm benned minden asszonyom,

Akik voltak s kik valaha lehetnek,

Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat

S ez énekét százféle szerelemnek

És magamtól távozó önmagam

S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,

Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,

Ki csak egy éjen vágyott Margitára.

József Attila :Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,

nem törődök semmi mással,

csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom

kedvesem lesz virágáron,

ha csalán lesz, azt se bánom,

igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,

jóhíremre jól vigyázok,

nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,

napkeleten, napnyugaton -

ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.

„Kívánok Neked mindent, ami csak jó :

mosolyokat, amikor bánatos vagy,

szivárványt, hogy felhőkben járhass,

gyengéd ölelést és barátokat,

ha lelked elhagyatott.

Az élet csodáját kívánom neked."

Pam Brown

Áprily Lajos

Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,

mikor fel nem verik turista-szók,

arany ruhába öltözik a táj

s a magasból megjő a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,

bágyadt sugár becézi vén szíved,

s a bronz erdő, a Tizian-hajú,

füledbe súgja: Most vagyok tied.

Zelk Zoltán : Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. -

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Ady Endre

LÁZBAN

Kit rég kerülnek a szerelmes álmok:

Szerelmes szívvel, álmodozva járok...

Május sugarát itta bé a lelkem -

Májusi fényben gyógyulásra leltem,

- Még csak kétszer láttam...

A sarkon állok lázban égve. Várva,

Merről villan meg hófehér ruhája,

Várom a régi, ifjú vággyal, kedvvel,

Várom a régi diákszerelemmel -

- Még csak kétszer láttam...

Kigyúl az arcom, elfog az igézet,

Újjászülettem, megváltott az élet,

Kinek még tegnap nem volt vágya semmi,

Ifjú, szerelmes trubadur fog lenni -

- Még csak kétszer láttam!...

"Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek cégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért."

Reviczky Gyula

Én épp akkor leszek

hozzád legközelebb,

ha azt hiszed, legtávolabb vagyok.

Mert szobád csöndjében én hallgatok.

De bennem zúgóbb némaságod a

kiáltott szónál. Napja s alkonya

te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod.

Nem fogysz ki belőlem soha.

Lakatos István (költő)

Aranyosi Ervin: Adj hálát reggel az ...

Adj hálát reggel az ébredő világnak,

- örökbe kaptál egy újabb szép napot.

Engedd az érzést áradni szívedben,

szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.

Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak

hálával teli, reggeli éneke.

Engedd a nap tiszta fényét szobádba,

s ne kérdezd, ember nélküle élhet-e?

Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,

a mosoly arcodon, ékszered legyen.

Tükrödön csillog szemed ragyogása,

hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!

S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,

s érezd a lelked, magasabbra emel.

Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,

mert aki rád néz ennyit megérdemel.

Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,

- jó érzésed csak fokozódni fog,

a szeretet ilyen, apró kis sugára

teheti szebbé a hétköznapot.

Rajki Miklós: Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok - sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod.

Túrmezei Erzsébet

A legnagyobb művészet

A legnagyobb művészet tudod e mi?

Derűs szívvel megöregedni.

Tenni akarnál, s tétlen maradni.

Igazad van mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett

csendben hordozni a keresztet.

Irigység nélkül nézni másra,

Ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segítettél régen,

bevallani alázattal, szépen,

hogy arra most már nincs erőd,

Nem vagy olyan mint azelőtt..

LACKFI JÁNOS

KOMOLY VERS KOMOLY SZAVALÓVERSENYEKRE

Ötöst kaptam minden tárgyból,

mert értema zanyagot,

nem reppelek, hanem szépen

ülök éscsend bevagyok!

Lélegzetem visszafojtom,

már a vérem semkering,

én vagyok a legjobbkislány

összestana rakszerint.

Vécéreké redzkedéssel

az órát nem zavarom,

elpárolog tatokmindent

majdapóru saimon.

Túlságosan nem zsibongok,

megtanultam gondosan,

nem azérjá roksuliba,

hogy jólérez zemmagam.

Fertőtlen a cipőtalpam,

a hajamban masni van,

minden hajszál kifésülve

libegpárhu zamosan.

Azt mondtaja tanárnéni,

kicsinéma szobrokat

akar látni, éppen ezért

mélyhűtöttem magamat.

A tévében filmek mennek,

a filmekben szeretet,

semmi dara bolósgyilkos,

nemsíromki szememet.

Szüleimse veszekesznek,

egyikük sem ideges,

nem szólnak, hogy odébbálljak,

azapámnem üveges.

Nemüvölta szomszédnéni,

nemköpnekle a fiúk,

ezértvagyunk mindvidámak,

semmikorse szomorúk.

Az utcákon mind a bácsik

aranyosak, kedvesek,

aballonka bátalattmind

aranyszívet rejteget.

Haszavaló versenyleszmajd,

eztetetel szavalom,

ésmindenki könnybelábad

gyönyörűszép szavakon.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz,itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. �

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

ÉletKépek

Szétfoszlott remények

Elsötétült, beborult

az ég felettem...

Mi vár reám?

Mennyit kell szenvednem?!

Szegény szívem

ó ha tudta volna!

Minden reményem

szertefoszladozva...

A bűneidet

megbocsájtom Néked,

Én elmegyek,

légy boldog! Isten Veled!

S ha majd egyszer

hírt hallasz énfelőlem,

Gondolj reá,

mi voltam én Neked!

Gondolj reá,

mennyit kellett szenvednem

A vétkemért,

mert úgy szerettelek...

Aranyosi Ervin:

Az igazi gazdagság

Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?

Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?

Mi az élet célja? Kincseket szerezni?

Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?

Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,

ha az ember léte nem a pénzről szólna,

nem gebedne bele senki a munkába,

s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.

A gazdagok szerint csak az a sikeres,

aki éjjel nappal milliókat keres.

S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,

hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.

Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,

hogy a szép életnek tanulás a nyitja.

Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,

nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.

Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,

mások hátán egyre magasabbra lépni!

Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,

mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.

Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!

Mikor felszabadult, és boldog az ember.

Az öröm forrása a szívünkből fakad,

sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!

Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,

műveld meg a földed, nevelj szép virágot!

Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,

hogy megmutathassa jóember mivoltát!

Használja fel bátran fénylő tehetségét,

ne szorongva várja a munkaidő végét.

Mutassa mindenki, hogy mire is képes,

mihez van tudása, mihez kedvet érez.

Nem is tanítanék haszontalan dolgot,

elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.

Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,

ami közel állhat alkotó szívéhez.

A monoton munkát végezzék a gépek!

Robot robotoljon, ne rabszolga népek!

Az ember alkosson, szívét beleadva,

s lelje csak örömét a szép feladatban.

S aki alkotni tud, az tanítson mást is,

s olyan adja tovább eztán a tudást is,

mert csak egy módon tud fejlődni az ember,

ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.

Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,

a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!

Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,

ha egymásért élünk és nem ural senki.

Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,

mikor a munkámban örömömet érzem,

látom kezem alatt új életre kelni,

s hagynak teremteni, szépen remekelni.

Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,

jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.

Adok is, kapok is, s közösen használjuk,

egymásért teremtve angyalokká váljunk!

Az igaz gazdagság ott van a családban,

a közös percekben, békés boldogságban,

szeretet vízében merítkező szívben,

lélek-szivárványként oltalmazó ívben.

Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,

mikor nemzetünket magunk köré vesszük,

így alkotva népet, egy nagyobb családot,

gazdagítva ezzel ezt a szép világot.

Keller Mariann: Ma még a tiéd

Ma még teljesen a tiéd,

Szeme éhesen kéri meséd.

Ma még, ha fél hozzád fut,

Két karod néki védelmet nyújt.

Ma még esténkét betakargatod,

Őt, ki néked éjjeled, nappalod.

Ékes, szép szavakkal dicséred,

Öleddel oltalmazod, s félted.

Ma még le tudod törölni könnyét,

Megsokszorozhatod örömét.

Vágyik jóindulatodra, lényedre,

Két kezedre, hogy felnevelje.

Hatalmad ma még korlátlan fölötte,

Nem nézi szavad, mi lapul mögötte.

Szeme kérdőn tereád figyel,

Apró dalokkal néked énekel.

De talán holnap, mire felébred,

Üres fecsegéssé válik beszéded.

Társakat, pajtásokat másutt keres,

De ma még, ma még a gyermeked.

Legyen rá időd, vele nevetni,

Lépj vele az úton, a dolgod vezetni,

Mert a gyermekévek fecskeszárnyak,

Suhanva lobbannak a nyárnak.

Mire felkapod fejed kirepülnek,

Észre sem veszed, s már felnőnek.

Ma még egészen, teljesen tiéd,

Öleld át, ringasd gyermek- szívét.

Katona Bálint: Maradék idő

Szeretni még egyszer,

halálosan , aki vár.

Mosolyt venni még,

mielőtt a bolt bezár.

Napot látni még,

mielőtt az est leszáll.

Élni még egy kicsit

mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben

hinni volna jó,

ne vesszen kárba a kimondatlan szó.

Örülni valaminek ,

ami szép, ami jó,

mielőtt a szívben esni kezd a hó….

Mert a maradék idő

már nem eladó….

Robert Burns:John Anderson,szivem John

John Anderson, szívem, John

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szívem.

John Anderson, szívem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt víg napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szívem.

Szabó Lőrinc fordítása

Várnai Zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

József Attila

MAJD MEGÖREGSZEL

Majd megöregszel és bánni fogod,

hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

hanem valaki hiányozni fog

a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott

rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

áll ifju képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

de fogatlan szád már nem válaszolhat;

s ki a nap előtt lehunyod szemed,

alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tünődik, nem a vágy,

a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

elalszik, mint a gyermek s én is véle.

Millei Lajos

Nem bírok értünk, ellened

"A mindened vágytam lenni,

én, a számottevő senki.

Ébredő mosoly az arcodon,

surranó, simogató alkalom,

mely a törölköződ hálás szövetén

elsőnek köszönt az új nap reggelén.

Friss kávédban a biztonságos zamat,

fény a pupilládon, vasvértű gondolat

az elméd véres harcmezején,

hogy Te megmenekülj, s inkább haljak én

halált a gondolatod ütközetében,

mint párafelhő a Nap tüzében.

A mindened vágytam lenni,

és képes voltam érte tenni.

Mosolygásra bírtam az aranyhajú Hold

durcásra merevedett száját,

megráztam az éltető esőfelhők konok,

vízzel telt szitáját.

Szélsálat tekertem Gőggúnár nyakamba,

hogy alázatos legyek, s kellően bamba,

amikor a nem velem megélt képeket csodálom,

hisz az Élet mosolyog rajta, látom.

A mindened vágytam lenni,

de Te hagytad e vágyat veszni.

Halott hang leszek egy néma barlang mélyén,

szétfoszló álom az ébredés élén,

levetkőzött akarat, mely fázik ruha nélkül,

de nem didereg akkor se, ha bele is kékül.

Zivatartól vert égen, megfeszült szivárvány

két középre néző végpontja leszek én,

de mindig Te leszel a látvány

a szivárvány kellős közepén."

Moretti Gemma

Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,

százszinű, harmatos kertek, madárfütty,

villanó fecskék a víz felett;

még elhitetik velem a nyarat.

Ám az elhalkuló erdő,

a fák szélkócolt kontyában

az aranysárga levéltincsek,

alkonyatkor már az őszről vallanak.

Egy délután majd elköszön a nyár

búcsúzva int a borzas dáliáknak.

Még idézzük a régi dallamot,

és illatát bolondos éjszakáknak,

de az emlékszirmok lassan hullanak.

Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,

ott leselkednek már a kertünk alatt.

Szabó Lőrinc

Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét

tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,

nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,

a fekete Föld egy-egy ablaka,

s az Ég beléjük oly mélyre esett,

hogy szédítette a rémült szemet

s egy pillanatra elhitette, hogy

lent valahol egy másik ég ragyog,

igen, egy másik: az, amelyik a

talpunk alatt szikrázik: Számoa

vagy hogy is hívják azt a szigetet,

mely valahol épp alattunk lehet:

annak az ege tátongott felém,

vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,

oly gyönyörű, gyémántkék áradás

rohant meg lentről, olyan ragyogás

csapott elő, és olyan hirtelen,

hogy azt hittem, mindjárt beleesem,

és csak kápráztam és szédültem és

oly jó volt e gyönyörű tévedés,

hogy sokáig eljátszottam vele

s szerettem volna mutogatni... De

aztán, mégis, nem szóltam senkinek:

kinevettek volna az emberek,

míg most, versben, elhiszik a csodát,

a valóságot: hogy a pocsolyák

tükrös fényükkel a tavaszi napban

kilyukasztották a Földet alattam!

Áprily lajos

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol

Áprily lajos

Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

József Attila

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt el mégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Olyan verseket szeretnék Veletek megosztani, amelyek nem közismertek, s nem az iskolában tanultuk, - viszont szintén nagyon szépek, meghatóak.

Rabindranath Tagore: Az öv

Unalmas órák Isten veletek,

Minek is tagadjam, újra szeretek!

Ti vagytok tanúim hulló falombok,

Ti akik álmosan reám hajoltok.

Mióta csak a gyönyört keresem,

Hű útitársam volt a szerelem.

Oh, miért nem szunnyad el az ifjú vér,

Egy szép kaland mindennél többet ér!

Találni nőt, ki mindent félredob,

Ha férfi csókot szűzi ajkára lop,

Ki van idő, mikor elfeled,

Hűséget, esküt, bűnt, szeretetet.

Mikor kihal a női öntudat,

Mikor a földön minden bűn szabad,

Mikor lehunyja tüzes szemeit,

Legszebb a nő, mikor vétkezik.

Így elmerülve a szokott helyen,

Ültem egy hamvas őszi éjjelen,

S mint kivel démonok játszanak,

Elém áll egy karcsú nő alak.

Szűzi ajkain az élet mosolya,

Szebbeket a földön nem láttam soha!

Hajlongó fürtjein, dacos fején,

Végigszaladt a komor esti fény.

S ahogy lefut hullámos derekán,

Incselkedőn veti a fényt reám.

Oh boldog ösztön, amely arra vitt,

Szellős lepel takarja vállait.

De itt is, ott is átvillan merészen,

Amit a fátyol nem takar egészen.

A fodrokat egy öv karolja át,

Minőt a földön mindenki lát,

Díszítik ragyogó ékkövek,

Soha nem láttam díszesebb övet,

Soha bájosabb női alakot,

Akiért oly nyugtalan vagyok!

Látom a nőt, de hinni nem merem,

Nem játszik-e káprázat velem?

Nem a szellő csúf játéka ez,

Egy pillanat, aztán vége lesz?!

De nem, - a lombok alján átsuhan,

S oly ismerősen üdvözöl: Uram...

Hiszi, hogy Önnek arcán olvasom,

Mi háborog szívében oly nagyon?!

De nem vagyok kegyetlen, tudja meg,

Az öv két részre osztja testemet.

Az egyik részre Önnek joga van,

Amelyik felét Ön akarja Uram!

Ki tudja, Önnek jobb lehet,

A karcsú test az öv felett,

De kérhet tőlem olcsóbb vágyakat,

Akarja-e a részt az öv alatt?

Így szól a nő, s ravaszul mosolyog,

A szörnyű tréfa sikerülni fog.

Oh melyiket válasszam, melyiket?

Vigye az ördög mind az öveket!

Eddig sose volt velük bajom,

Mit tudom én, melyiket akarom!

Akarjam-e a részt az öv felett,

Játsszam a szentet, amikor nem lehet?

S amikor végre alkalom akad,

S tudom mi rejlik lenn az öv alatt?

Ne legyek ember, amikor élhetek?

Oh nincs miért haboznom,

Választani az alsó részt fogom!

De hát a felső részt elfeledem?

Nem ég-e bennem szűzi szerelem?

Alacsony gyönyörnél egyebet

E durva szív még sosem szeretett?

Fenn csókra nyílik a tüzes női ajk,

Lenn állati csak a szerelem,

Fenti, mint az égbolt tiszta, végtelen,

Azok az édes bús sóhajok,

Azok a lágyan ölelő karok,

Az éjbe mártott női szemek,

A csillagoknál szebben fénylenek.

Én egy tiszta nő szívét keresem,

Ma győzni fog a tiszta szerelem!

Szép Ismeretlen, válaszom helyett

Fogadja hódolattal szívemet.

Oh, miért nem súgja Önnek semmi sem,

Mily iszonyú nehéz a küzdelem?

Ha mindkettő egyforma szép,

Az aranyos nap és a holdas ég.

Ki dönti el, mi lehet pirosabb,

A hajnal csókja vagy az alkonyat?

Választottam, mint férfi szabadon,

Csupán egy rövid óhaj az egész:

Legyen enyém az öv feletti rész!

Ah, - szól a lány, - alig hihetem

Nem vonja vissza szavát hirtelen?

Ön férfi. És e válasznál marad?

Nem akarja a részt az öv alatt?

E válasszal valóban meglepett!

Van hát a földön szűzi szerelem,

Nem veszett ki hát a dicső férfinem?!

Férfi, ki még a női szívre ad,

Aki becsüli a tiszta vágyakat,

- Uram, Ön is ilyen férfi lehet,

Minden, - minden Öné az öv felett!

És kacag a tréfán, és irul-pirul,

S lecsúszik a fátyol a vállairól.

Karcsú derekáról az övet lecsatolja,

S rálép mosolyogva...

(így minden az öv felett marad!:)))

Ady Endre: Párizsban járt az Ősz

Párizsba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párizsból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Heinrich Heine

LORELEY

Nem értem, a dal mit idéz föl,

s hogy oly bús mért vagyok:

egy régi, régi regétől

nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna

nyugodtan folydogál;

a hegycsúcs sugarasra

gyúlt alkonypírban áll.

Ott fenn ül – ékszere csillog –

a leggyönyörűbb leány;

aranyhaja messzire villog

aranyfésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,

s közben a lány dalol;

hatalmas zengedezésű

varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban

szive fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak!

Végűl ladikot s ladikost a

mélységbe sodorja az ár…

S hogy ez így lett, ő okozta

dalával, a Loreley.

Szabó Lőrinc fordítása

Loreley