Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Csillag-szórók az éjszakák …

Szent-János-bogarak a kertben,

Emlékek elmult nyarakon,

Flórenc nyarán s összekeverten

Bucsúztató őszi Lidónak

Emlékei a hajnali

Párás, dísz-kócos tánci termen,

Történt szépek, éltek és voltak,

Kik meg nem halhatnak soha,

Őrzött elevenek és holtak,

Szivek távoli mosolya,

Reátok néz, aggódva, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ábrányi Emil

BECSÜLETES ANGYALOK.

I.

Évácska meghalt. Egy finom legényt

Imádott híven. S megcsalták szegényt!

Se szégyenét, se gyötrő bánatát

Nem tudta békén elviselni. Hát

Hozott magának fél-pohárka bort,

Belevetett egy-két csipetnyi port,

Aztán megitta ádáz szenvedéllyel.

Évácska meghalt. Meghalt még az éjjel.

II.

Fölszállt az égbe. Percig sem pihent.

De a kapuhoz tétovázva ment,

Mert úgy találta, hogy lengő ruháján

Nagy folt maradt... éppen a szíve táján.

Sok könny esett rá!... Lassan ment előre,

Félénken... Ám a menny jóságos őre

Semmit se látott s a kaput kitárta:

"Kerülj csak beljebb! Jőjj, kedves kis árva!"

Táncolt, dalolt a szép angyal-sereg.

A szomorú lány halkan közeleg.

De bár olyan bús, bár mindegyre fél,

Úgy tetszik, hogy szebb valamennyinél.

Néz rájuk hosszan, esdekelve, szépen,

S úgy érzi, hogy e jók, tiszták körében

Végképp eloszlik földi szenvedése,

S itt szeretet, boldogság lesz a része.

Megáll a tánc. Némulnak a dalok.

A tündöklő, kiváncsi angyalok

Nézik merőn a sáppadt idegent.

S amit nem látott Péter úr, a szent,

Ők nyomban látják: foltos a ruhája!

Gúnyossá torzul arcuk égi bája,

És szól a dölyfös, biggyesztett ajak:

"Már ilyet is közénk bocsátanak?"

Pirúl Évácska és mond szem-lesütve:

"A szerelem volt életemnek üdve!

Nagyon szerettem! Ez volt a hibám.

De szörnyen, szörnyen meglakoltam ám!

Annyit szenvedtem, annyit sírtam én,

Hogy senki többet a föld kerekén!

Mikor már testem hűlve, halva volt,

Lelkem tovább sírt - - innen ez a folt!"

S az angyalok rá száraz, büszke szemmel:

"Sosem volt dolgunk hitvány szerelemmel!

Bűn, vétek, botlás itt senkit se nyom.

Fehér a lelkünk, mint a líliom.

Eredj odébb, - a menny távol zugába!

Veled nem táncol angyal lenge lába.

Mi téged itt vígadni nem hagyunk!

Mi tisztességes angyalok vagyunk!"

Megy a leány... és könnye ujra hull.

S keblén a folt nagyobb lesz. Megy, vonúl,

Kacajja közt a kényes, büszke hadnak.

--------------------------------------------------

E pillanatban harsonák riadnak!

Hosszú során a kherubim-seregnek

Sátán-üző lángkardok tisztelegnek!

A Megváltó jön! Istennek fia!

Fején tövis-nyom. Gyász és glória.

III.

S amint a sok szép angyal közt halad,

Hódolva áll mind sűrű sorfalat.

Mindnek kigyúl a halvány, tiszta vére,

És mind sovárog egy tekintetére!

De nem néz rájuk. Ó, jól tudja, mért!

Hisz ő mindent tud és mindent megért.

Szelíd nézése most csak egyre száll:

Csak arra, aki sír és félre áll.

S szól Jézus: "Én előttem ő a drága!

Ilyeneké az én Atyám országa!

Ti jéghideg, tisztes szenteskedők:

Mit keres itt a hiuság, a gőg?

Én, istene a könny-áztatta szemnek,

Nyomornak és bűnbánó szerelemnek,

Ki mindezért keresztfán haldokolt -

Én kérdem: Lányom, hol van az a folt?"

Ott van!... Sötétlik szürke kis ruháján.

Tenyérnyi folt. Éppen a szíve táján.

De rászegződik csoda-fényesen

A bűntisztító, nagy, krisztusi szem.

Hull, egyre hull az irgalmas sugár,

Míg a ruhának nincs salakja már.

Tűz, csupa tűz, - fehér és vakitó,

Mint hegytetőn a napsütötte hó.

IV.

S mint vőlegény a szép menyasszonyát,

Akit szűz mirtus-koszorú fon át,

Úgy fogja Jézus kézen azt a nőt

A hódoló angyal-csoport előtt.

Megfogja kézen, szól hozzája lágyan

A hetedik menyország magasában,

Mig százezer napként ragyog a képe:

"Szegény kis bűnös! Jőjj... Atyám elébe!"

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:

só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a vére, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szelőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

A reszkető kezű ősz apákat

A hajlott hátú, jó anyákat

A ráncos, és eres kezeket

Az elszürkült, sápadt szemeket

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Simogassátok meg a deres fejeket

Csókoljátok meg a ráncos kezeket

Öleljétek meg az öregeket

Adjatok nekik szeretetet

Szenvedtek ők már eleget

A vigasztalójuk, legyetek

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Ne tegyétek őket szűk odúkba

Ne zárjátok őket, otthonokba

Hallgassátok meg panaszukat

Enyhítsétek meg a bánatukat

Legyen hozzájuk szép szavatok

Legyen számukra, mosolyotok

Én, nagyon szépen kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

Ők, is küszködtek értetek

Amíg fölnevelkedtetek

Fáradtak ők is eleget

Hogy ti, módosabbak legyetek

Ők is elfogadtak titeket

Mikor a jó Isten közéjük ültetett

Azért, Én kérlek titeket

Szeressétek az öregeket

És ha majd az örök szeretet

Elhívja őket közületek

Ti foglaljátok el a helyüket

Mert, ti lesztek majd öregek

S mindazt amit nekik tettetek

Azt adják nektek a gyerekek

Mert, előre intelek titeket

Szeressétek az öregeket.

B. Radó Lili - Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,

szemedből boldog álmok édes derüje árad,

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,

szemedből könny után könny törületlen szivárog,

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

A harmadik

Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért mégegyet kellene.

De tested, véred lázad.

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

s a kék vizeken tündökölt a hold,

tündér leány állott a tenger partján,

s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől

orkán hadával érkezett a tél,

a tündér sírt és fényes könnyeit

zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,

és fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből

lettek a fényes igazgyöngy szemek…

A gyöngyhalász néha megtalálja

a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

és verseim az igazgyöngyszemek…

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

s azóta néha gyöngyszemet lelek.

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szőlő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfűzik,

a bús földet díszítik.

Kezed csillag énnekem,

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a szíveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,

gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

egybefogva szíveink.

Kosztolányi Dezső

Szeretet

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan,

s én még maradnék tétovázva,

talán hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincsen is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer,

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nékik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

"Lásd, téged is szerettelek."

Ady Endre

KÁR VOLNA ÉRTED

Futó sorból rontva kidőlten,

Nem is vagyok talán már,

Nem is lehetek az Időben.

Jóság rohamaim is fogytán

S úgy nézek messzeségbe,

Mint vén juhász hajolva botján.

Igen: bot, egy kicsit koldusbot,

Hideg és fáradt nézés

S otthagyott, szegény ősi jussok.

Ki társam lenne, nekem nem kell

S vágyottam nem vágy társul

S aggulok éhes szerelemmel.

Se jó, se rossz, se bús, se víg már:

Becsületes válasz megy:

Kár volna érted, hogyha bíznál.

Engem kinullázott az Élet,

Én már dacból se adnék

Bárkinek is meleg hűséget.

Csoda-percnek kellene jönni

S mert nem bízok csodákban:

Csókollak, de el kell köszönni

József Attila: ÓDA

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Balla Zoltán: Csókodból koronát

Csókolj, ha ajkad csókra éhes.

Csókolj, ha folyton fűt a vágy.

Csókodból mindent jobban értek,

mintha ezerszer mondanád.

Csókolj, csak csókolj csillagfényben:

ajkamra csókolj száz csodát.

Csókomért újabb csókot kérek –

csókolj fejemre, koronát.

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Romhányi József: A babonás feketemacska

A fekete macska búsan bandukolt.

Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.

Tizenharmadikán, s persze pénteken

lett kunkori dísze ilyen éktelen.

Azért vesztett el abból egy darabkát,

mert az úton maga előtt szaladt át.

A fekete macska búsan bandukolt.

Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.

Tizenharmadikán, s persze pénteken

lett kunkori dísze ilyen éktelen.

Azért vesztett el abból egy darabkát,

mert az úton maga előtt szaladt át.

VÁTNAI ZSENI: BABONA

Ma viszketett a balszemem,

lehet, hogy öröm ér...

nem is hiszed, hogy reszketek

egy falat örömér',

már szinte babonás leszek;

jelek után kapok

s ilyen vajákos híradást

magamra olvasok.

Mert kell nekem, hogy higgyem azt,

hogy végre öröm ér,

mint szomjúzónak korty ital,

mint éhesnek kenyér,

mint rabnak egy kis napsütés,

úgy kell e hit nekem,

tenyérnyi zöld, hol vágyaim

nyáját legeltetem.

Ne mondd, kérlek, hogy babona,

nem érted, mily öröm?

remélni, hogy ma öröm ér,

ne rontsd el örömöm...

Mi legyen az? nem is tudom,

lehet, hogy valami

jó hírt fogok nagy messziről

Őróla hallani!

Rudyard Kipling

Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van, összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked, s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

/fordította:Kosztolányi Dezső. /

József Attila

KERESEK VALAKIT

Tele vágyakkal zokog a lelkem

Szerető szívre sohase leltem,

Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?

A percek robognak, tűnik a Tavasz

S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,

Keresek valakit a Végtelenbe,

Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak:

Vágyak magukkal messzebb ragadnak -

Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,

Szemem csukódik, semmitse látok -

Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

Tovább nem vágyom arra az egyre,

A Végtelenbe.

Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár,

Rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat,

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng,

A ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Szécsi Margit: Március

Téli szellők fújjatok csak

játszatok a hajamon.

Olvassz havat, melengető

márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,

vessen bimbót minden ág,

Szebb a somfa gyenge szirma

mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.

Ember s állat érzi már,

dong a kaptár, szárnyat rezget

százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot

félredobni, s könnyeden

játszani és birkózni a

városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;

arra vár a kert, mező.

Szép reményhez, szorgalomhoz

kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,

vetőmagnak tiszta föld,

Jöjj el tavasz, földről, égről

már a telet eltöröld!

Porcelán játékbaba

Akár egy mese, talán túlságosan szép volt

a történet, mely kettőnkről szólt.

a mesénk kezdetére emlékszel vajon még?

Olyan szép volt... Túlságosan szép!

Azon a napon is úgy vágytam a szeretetre...

Mikor beléptél az életembe... Te!

Egy porcelán játékbabához hasonlítottál engem,

Mikor felélesztettél valamit bennem...

Napokig vártam: "Hol marad már?"

Minden egyes perc nélküled még ugyanúgy fáj,

mint rég, de akkor nem tűntél el.

Érzem még, ahogyan kezed körülölel...

Egy porcelán játékbaba voltam akkor régen,

hiszen nem szenvedett akkor senkiért még szívem...

Sápadt arcom, sötét hajam, akár egy mesebeli lány,

kinek lelke törékeny, akár a porcelán.

Szerettél, s én tudom, ugyanúgy szerettelek,

De egy nap eltűntél, s én hiába kerestelek.

A mese végetért, széttörött a porcelán...

Így lett a játékbabából szenvedő lány.

Túl könnyű volt az állarc mögé bújni,

s téged tiszta szívemből imádni...

Most mindenem elveszett, mi szép volt régen.

Már tudom: Kár hinni a mesékben...

Szép Ernő: Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,

Add a kezed mert fú a szél,

Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,

Add a kezed mert szédülök,

Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,

Add a kezed mert itt vagyok,

Add a kezed mert meghalok.

Andrew Marvell: Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén:

vonakodásod nem rühellném.

Töprengenék, hol töltsem el veled

a végtelen szerelmi éveket.

A Gangesz-parton, hol rubin terem,

járnál te: én a ködös Humberen

szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,

felkérnélek: add végre meg magad,

mire te addig húznád az időt,

míg megkeresztelkednek a zsidók.

Szerelmem folyton nőne, oly nagyon

lassan, mint egy világbirodalom.

Tíz évig lesném homlokod; tizet

adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,

mindegyik fehér mellednek huszat,

százezret annak, ami fennmaradt;

minden testrészednek egy korszakot

s az Újkort, ha szívedet megadod.

Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,

s hidd meg, szerelmem nem adná alább.

De folyton hallom, hogy hátam mögött

az Idő szárnyas fogata zörög,

s tekints előre: lábaink alatt

jön a jövő, az üres sivatag.

Márványkriptád mélyében elveszik

szépséged, s szépségeddel verseim

visszhangja is. És szűziességedet,

mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;

s a por elfekszik - ugyanaz a por -

erényeden meg bujaságomon.

A sír privát szállás, ahol kevés

alkalmat kínál a szeretkezés.

Ezért, míg az ifjúság s az öröm

harmat módjára csillog a bőrödön,

s készséges, vágyó lelked, mint a láng

bukkan fel tested minden pórusán:

tekintsük egymást prédának, akár

két felgerjedt ragadozó madár,

hadd használjuk a percet, ahelyett,

hogy elkenődve lötyögjek veled;

hemperegjünk, míg édességed s vad

erőm egyetlen, görgő gombolyag,

aztán nyergeljünk és a kéj lován

vágtázzunk be az élet kapuján,

s mivel megállítani az Időt

lehetetlen, kergessük mi meg őt.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán,

mint éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is újra

az énekét:

kék füttyre mindig

'kvart' lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,

de - nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! –

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék -

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz, kedves, mialatt

gyors kerék visz: sóvár magányomat

hívja magányod, együtt vagy velem,

ahogy veled én, és ahogy nekem

vigaszt csak képzelt jelenléted ad,

fájdalmad fájdalmamban érzi csak

enyhűlni szorítását sziveden.

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy együtt vagyunk: az enyém kevés

volna, magába, míg így, szüntelen

kettőződve, mint tündér repesés

hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen

egymásba zárva tart a szerelem.

Szeretlek

Ez a szó melyet,

A füledbe súgnám,

Ha itt lennél velem,

Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,

Ez annál fényévekkel több,

Ilyet még nem éreztem,

Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,

De megtévesztett,

Most már tudom mi a szerelem,

Ez az.

Pedig még nem is találkoztunk,

De a beszélgetések hangulata és mélysége,

Meggyőzött hogy beléd estem,

Gyönyörű arcodat nézem a képeken,

Folyamatosan,

Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,

Annyira szép vagy,

Örülnék, ha karjaidba zárnál,

És te is azt súgnád a fülembe, hogy

SZERETLEK!!!

(Juhász László)

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!