Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Robert Browning: Az elveszett kedves

Nos, vége! s bármily fájó íz is,

úgy fáj-e, mint hivém?

Ejh! jójszakát cseveg a csíz is

már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,

így láttam én ma még,

de holnap mind pattanva kelyhes

- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh

nyúljak kezed után?

S barát legyek? csak barát már? - jó!

de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -

Szívem hadd őrzi görcsösen -

s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -

lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,

csak tán csöppnyit puhább,

s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,

csak tán picinyt tovább...

Tóth Árpád fordítása

Aranyosi Ervin: Olyan könnyű dolog....

Olyan könnyű dolog ok nélkül szeretni.

Olyan egyszerű, mint lélegzetet venni.

Annyit kell csak tenned, – szívedet kitárod,

s aki belép rajta, azt szívedbe zárod!

Olyan könnyű dolog hinni a csodában,

meglátni a célod a percek sorában,

egy ültő helyedben élvezni a szépet,

amit, ha megnyugszol, megmutat az élet.

Olyan könnyű dolog egymás után lépni,

pillanat virágát megfogni, letépni.

A perc örömeit megosztani mással,

s nem törődni többé fájó elmúlással.

Olyan könnyű dolog hinni önmagadban,

s meglátni a mérget, felgerjedt haragban.

lelassulni, mikor az idő úgy vágtat,

s látni, a félelem, már nem jön utánad.

Olyan könnyű dolog arcra mosolyt csalni,

belső feszültséged legyőzni, uralni.

Hagyni szép lelkedet fényben megfürödni,

saját mosolyodban folyton tündökölni.

Olyan könnyű dolog egyszerűen adni,

embernek a helyes utat megmutatni.

Jó példával járni mások előtt, lássák,

saját bűneiket végre megbocsássák!

Olyan könnyű dolog hitet visszaadni,

ha a világ elfut, akkor is maradni.

Szeretetre éhes szíveket etetni.

Olyan könnyű dolog ok nélkül szeretni.

Szuhanics Albert:Elvarázsolva

Ha néma marad ajkam, mikor látlak,

tudd, árva szívem máris hevesen ver,

ám mégis titkos varázs köt nem egyszer,

az én szavaim kőszoborrá válnak...

Mint angyalok a márványba faragva,

úgy hallgatnak... lásd lelkem katedrális,

ott hőn szerelmet vallanék én máris,

...béklyójuk csend, s nem ismerek magamra.

Vár a szószék, száz lépcsőn botorkálok,

mint kék pillangók, röpködnek vágyálmok

szóvirágok tarka színű szirmain.

Illatuktól feloldódik a varázs,

elhagyja az ajkaim száz vallomás,

szemed csillan, s szebb vagy mint az álmaim.

Debrecen, 2015. február 26.

Rónai György

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi

tisztaságot adj.

Villantsd felém egy illanó mosollyal

tisztaságodat.

Fénylő derűdből ez a lankadó szív

többet úgyse kér:

annyit csupán, amennyi könnyedén a

két szemedbe fér.

Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -

semmi nem igaz,

csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -

felém hajitasz.

Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.

Játék, semmi más.

De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű

őszi ragyogás.

Nem te vagy a legszebb....

Nem vagy te legszebb a világon,

Tán oly szép sem, mint képzelem,

De nékem érted szép az élet,

És boldogság a szerelem!

Mért lennél szebb, mért lennél legszebb?

Hisz akkor nem volnál enyém;

Csak szemed gyúlaszt, arcod bájol,

Csak téged szeretlek én.

A szép arc, mint tavasz virága,

Alig virul, hervadni kezd,

Csak egy szépség van, mely sírig tart,

Mit érzésünk másokra fest.

/Gyulai Pál/

Kosztolányi Dezső: Akarsz e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Sárhelyi Erika: Ritmuszavar

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,

valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,

esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,

hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,

hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.

S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,

tán meg is halnék két lélegzeted között.

Aranyosi Ervin: A barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell,

Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.

Aki előtt nincsenek titkaid,

s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.

Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.

Akinek fontos egy barát “jaj” szava.

Akivel gyorsan rohan az idő,

de ha hiányzik, holnap újra jő’.

Aki meghallgat, s komolyan veszi,

és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.

Aki megérti minden gondodat,

ki szót sem vár, elég a gondolat.

Ki megért téged és ő is érthető,

ha együtt vagytok megáll az idő.

Bármit is mond, csak igazat beszél,

s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.

Barátod, egyben lelki rokonod,

s a legjobb benne, hogy te választhatod.

Egy szinten rezeg időtlen lelketek,

egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.

Barátod az, ki melletted marad,

ki elviseli a rigolyáidat.

Tettéért hálát tőled sose vár,

ki nélkül élni unalmas és sivár…

Alle Glória

Tavaszi románc

igaz még nem győzött a tavasz

de bizsergését érezni már

hóserlegét a tél kiissza

kiürül a jégkristály pohár

kinyitod szíved elméd s ajtód

már fényesedik az ébredés

vidámabb kedvvel költ a vekker

szárnyakat bont az elképzelés

eljön kit régen nagyon vártál

és lesz aki úgy szeret téged

mint ahogyan te szereted őt

a tavaszt érzi már a véred

bólogat a fehér hóvirág

ébredő természet öröme

gyönyörűsége szemedre hull

és már tűnik a tél közönye

szárnyait bontja benned a fény

szívedben vadul vágtat a vér

karod és a lelked kitárod

érzed a menny és föld összeér

AZ IGAZ BARÁT

Hogy ki az igaz barát?

Az, kinek megérted

Minden kimondott és

elhallgatott szavát.

Kinek a szeme

számodra nyitott könyv,

És ha ezeket a szemeket

Elönti a könny

Akkor te adod a válladat,

Hogy kisírja magát, s közben

Halkan megkérdezed:"Mi bánt?"

Ki elmondja neked minden baját

És te meghallgatod és segítesz

Megoldani a gondját.

Kit sose akarsz túlszárnyalni.

Legyőzni, kit sose tudnál igazán mellőzni.

Akit tisztelsz, s érdekel, hogy mi van vele

S a bajban mindig kiállsz mellette.

Nem érdekel, hogy kis hibát követett-e el, vagy nagyot,

A bajban akkor is barátok maradtok.

És milyen érzés, ha neked van egy igaz barátod?

Felemelő dolog nem gondolod?

Ha van egy ember, ki megérti minden bánatod,

S neki elmondhatod minden gondolatod.

Kivel érzed, hogy nélküle nem vagy egész,

Ha ő nincs a fél éned elvész.

Ki minden esetben kitart melletted,

S a vállára hajthatod a fejed, ha a sors sírásra késztetett.

Kivel megbeszélheted minden dolgodat

Kiről tudod, hogy a hátad mögött rólad sose mondana rosszat.

Kinek látványa mindig örömet okoz,

S ő csillapítja a fájdalmadat, ha a sors kegyetlenül felpofoz.

Ki biztat, s reményt önt beléd,

S aki minden bajban megállja a helyét,

ki sosem szól le, s megbecsül,

S kiálltok egymás mellett rendületlenül.

/sajnos nem tudom ki a szerzője... :( /

William Wordsworth

Tünemény

Mikor először tűnt elém,

drága volt, mint egy tünemény,

kit azért küldött életem,

hogy egy perc dísze ő legyen.

Szeme mint alkony csillaga;

s az alkony hozzá a haja:

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali.

Vidám kép, édes könnyűség:

meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány

volt ő, és mégis földi lány.

Lépése szűzi és szabad.

Házias minden mozdulat.

Alakja nyájas, tiszta fény.

Nyomában emlék és remény

kelt: mivel ő sem állt a szív

mindennapi és primitív

éhei, kis búk, örömök,

csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,

s lesem élete ütemét.

lelket lélegző drága lény:

útitárs a Halál felé.

Szilárd ész, gyengéd akarat,

szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,

intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, és mégis valami

fényt érzek, ami angyali...

Gary Hun: Álmodj velem

Álmodj velem egy éjszakán,

Ha gond gyötör, ha bánt magány,

Álmodj, ha szíved összetört,

Hogyha a bánat meggyötört,

Álmodj, ha a sors ott talál

Az élet árnyékos oldalán,

Ha összeroppantott a bú,

S szorítja szíved sok tabu,

Álmodjál velem, és ne félj,

Bújj közel hozzám és mesélj,

Mondd el, mi lelkeden a súly,

Ha a rosszkedved szele fúj,

Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz,

S kikönnyezed magadból a kínt,

Álmodd, hogy féltelek nagyon,

Hogy csókod visszacsókolom,

Álmodj velem, ha üres az ágy,

Álmodj velem, ha kínoz a vágy,

Álmodj, ha szerelemtűz éget,

S álmodban átölellek Téged,

Álmodd, hogy kebled csókolom,

Álmodd hasadra homlokom,

S hogy tárt combodon két kezem,

Mert tested ízét élvezem,

Álmodd, hogy szerelem éhe hajszol,

Eperszín ajkaiddal felajzol,

Térdelsz, s karom magamhoz láncol,

Ujjbegyem a hajadban táncol,

Felfalsz, és élvezzük a mámort,

S halljuk felettünk repdesni Ámort,

Testünket nyila, összetűzi

S ajkadat velem összefűzi.

Álmodd azt, hogy forr a vérem,

Hogy szerelemittasan kérem,

Nyílj meg nekem, és úgy szeress,

S álmodj magadba engemet!

Álmodd, Benned feszülök, várva,

Hogy körbefonsz, magadba zárva,

És elkap a vágy újra meg újra,

Vonaglunk ketten egybeforrva,

Aztán azt, hogy a csend megül,

Hogy kibújt Hold a domb mögül,

S izzadt hajszálad fonalán

Fon Neked ezüstfény glóriát,

Álmodd kezedet a karomra.

Álmodd fejed a mellkasomra,

És a csendben hallhatod,

Hogy szívem érted dobog!

Álmodd, hogy álmod véget ér,

Felébredsz, s szíved arra kér,

Váltsam valóra álmaid!

Fuchs Éva : Utazó

Nem vagyok senki,

csak játszom egy embert,

szürke köd vagyok,

a napfénynek árnyékot adok,

s az éj befogad

néha nap.

Próbáltam már sok valaki lenni,

de nem ment,

akkor sem vett észre senki,

csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,

aztán továbbálltak,

és mindez most a földre hullott,

és már senki nincs ott,

és már csak árnyékom

visszhangozzák a falak.

Nevem elfeledték,

arcom együtt gyűrődött az idővel

sok időt nem várok

itt állok

újból útra készen.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.

Őri István : Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet

túl sok a könyörgés

a kimondott szavak

a hasztalan beszéd

néha jó lenne megpihenni

valaki karjában csendben lenni

valaki illatán elbódulni

mákonyos örök álomban

valakit megtalálni

s többet fel sem ébredni

mert minek?

a további szavaknak

a további hazugságoknak

ígéreteknek

fogadkozásoknak

melyeket úgy sem tartok be

mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne

ránézni valakire

s ő visszanézne -

semmi több -

néha jó lenne hinni

hogy ez eljön egyszer

néha jó lenne álmodozni

léhán, felelőtlenül

néha jó lenne

játszani az élettel

táncra perdülni vele

könnyedén, boldogan

néha jó lenne azt hinni

hogy az élet ilyen

s majd fogunk

táncolni is

néha jó lenne

hinni és remélni

néha jó lenne -

élni.

Néha jó lenne

nem ilyesmiket írni

néha jó lenne

csak sírni

csak sírni

néha jó lenne

Istentől valamit kérni

nem sokat

csak annyit:

Uram, könyörülj rajtam

s engedj élni!

Néha túl sok az élet

s mégsem hagyom abba

görcsösen élek

ragaszkodom ahhoz

ami nem is az enyém

s ami csak por a porból

s egy kis lélek

mely remél.

Néha szeretnék

melletted lenni

nem lángolni, nem égni

nem szeretni

nem térdelni előtted

és vallomást tenni

csak nézni szép szemed

érezni illatod

s hallani lélegzeted

midőn a láthatatlan lég

benned életet teremt

csak nézni...

s akkor

könnyebb lenne az élet

akkor kicsit érezném

hogy élek

akkor az ima is erővel telne

s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...

mikor?...

Johann Wolfgang Goethe: Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Pilinszky János

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

sírva szaladunk

s oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

megbékült holtak,

de kell az a csók, de hí az a tűz

s mondjuk szomorúan:

holnap, majd holnap.

Hideg és sötét van nélküled.

Kérdezik sokan arcom miért halovány?

Mert nem süt rám fényed soha tán.

Minden éjjel megalkotlak.

Nézek az éjboltra, ott kutatlak.

Láttalak ezerszer holdas éjszakán.

Minden fénysugárból te nézel rám.

Vártalak már sokszor! Kínoz a láz.

Lelkemet széttépi maró vágy.

Tükörképed mindenhol ott ragyog

De nem rám sugárzod mosolyod.

Vágyaim veled az égig érnének

Most neked mondom nem az égnek.

Kellesz nekem, mint tükörnek a kép

Holdnak a nap, csillagnak az éj

Mint tónak a folyó,

Mint télnek a hó

Mikor lesz, hogy csókodra ébredek fel?

Mikor hajolhat ívbe testem testeddel?

Mikor lesz, hogy mindig ott leszek veled?

Mikor simítja arcom bársonyos kezed?

Hideg és sötét van nélküled.

Dsida Jenő:

TAVASZI UJJONGÁS

Tarka virágnak

Illata kábít, -

Édes a méz mit

Kelyhe kinál;

Lebben a lepke,

Röppen a méh -

Sok kicsi vándor

Kedvese ajkán

Csókra talál.

Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett; -

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! -

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket...

Újra születtünk

Zöld lobogóval

Lepkefogóval

Táncra megint!

Csókot a földnek,

Csókot a fának,

Csókot a rügynek,

Mert a hatalmas

Égi Jövendő

Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! -

Hirdeti minden,

Hirdetem én is,

Itt a tavasz!

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János

Sárközi György: Valaki hí

Valaki hí engem, valaki hí,

Látom a távolban, látom, amint

Hivogató, halavány keze int.

Valaki hí engem, valaki hí,

Érzem szemének mágnes-sugarát,

Maga felé húz, vonz a ködön át.

Valaki hí engem, valaki hí,

Értem küldi, - de ez sem elég, -

Illatos, bódító leheletét.

Valaki hí engem, valaki hí,

Hangja csábító varázsfuvola...

S nem mehetek hozzá soha, soha.

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

„Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Ellen Nitt: Ha ismerlek gyerekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban,

biztosan neked ajandékozom

sárga kis hólapátomat,

piros homoklapátomat,

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

a jatszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

és a leghosszabb csúszdát,

amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,

feketén csillogó vizükkel,

feketen csilladozó, mély vizükkel,

a víz alatt lakó meséket is,

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

s arról a furcsa sajdulásról,

amely lehajló tarkómat súrolta,

mint egy madár,

vagy lélek,

vagy golyó.

És azt hiszem,

a sárga mackót,

a szegény, kopott orrú sárga mackót,

minden titkával együtt -

neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogaltam volna,

magam sem értve:

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Őri István: Hangtalan szavak

Csitt!

Ne szólj, kedvesem!

ujjam ajkadra teszem,

hogy ne mondj

semmit sem,

mert elég a fény,

s a szemünk,

mi látni enged téged,

és a mozdulat,

mellyel hozzád lépek,

s amikor elérlek,

ajkad lezárom...

Csitt, kedvesem!

ajkam ajkadra teszem,

hogy a hang

ne sodorjon el

tőlem - tőled.

hogy a szó

ne takarjon el

előlem - előled

most a csend beszél

nekem - neked

most valami kezdődik

életem - életed...

Csitt, kedvesem!

csak még egy kicsit.

s amikor ajkunk

már elmondott mindent.

feloldom a zárat.

s feloldod te is.

mert eljött az ideje

a boldog kacagásnak.

a könnyeknek.

a nyárnak...

de addig:

Csitt, kedvesem!

beszélgessünk

szavak nélkül.

szerelmesen.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Tóth Beáta Mária: Nincs reményem

Percenként indulnék hozzád gondolatom tekergő útjain, 

Hamis utak, melyek porában nem is látni mi valódi, 

s mi az, amit csak az álmok rajzolnak az út szélére, 

hogy mámoruk eltérítsenek, s ne találjak rád már sohasem.

Nincs reményem, s elnémult a zene, 

Alázuhan a csendbe, 

Tenyeremben fekszik arcom, de hiába hívnám a könnyeim, 

melyben feloldhatnám a szerelem méltatlan cseppjeit, 

s mert szememen át ért lelkembe, hát arra űzném is ki, 

hogy kimosva magából mindent, mi még megmaradt belőle, 

ne mérgezze szívem tovább egyetlen cseppje sem, 

se emlékek, se álmok képe, 

meg ne tévesszenek, s hamis útra nem léptetnek, 

hogy hozzád vigyenek.

Nagyezsda Nyikityina - Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,

árnyékomba hívlak,

te csak fekszel a gyepen,

a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,

örökre az égen,

benézek ablakodon

minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,

néked dudorászok,

eloltom, ha rám hajolsz,

a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,

ma nagyon szeretlek,

hogy holnap mit mondok majd,

azt holnap kérdezd meg.

MagamhozBátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Pilinszky János

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.