Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

'Halk csendben hallgasd

a szívmuzsikát,

ne törje zaj az érzés dalát,

s úgy öleld körbe a hangjegyeket,

mintha dalban írnák az életedet,

mert a szívek muzsikája,

a legszebb vágyzene,

attól mindig könnyel telik meg

az emberek szeme.'

~ Kun Magdolna - Szív-muzsika

'Álldogáltam a tenger partján,

A víz színén a hold pihent.

Mélységes nyugalom áradt

Odafent és idelent.

A pillanat elvarázsolt.

Szívemet béke járta át.

Ott kint a végtelen, nagy tenger,

Lelkemben bent a nagyvilág.

Hogyan lehetnénk boldogabbak?

Álmodjunk együtt szebb jövőt!

Tenger nyugalma ránk ragadjon,

S hagyjuk elmenni a múlt időt!

Éljünk a mának! Ma is, és holnap.

Élvezzünk órát, s perceket!

Mosoly játsszon arcunkon mindig,

És szeressünk, hogy szeressenek!'

~ Márai Sándor - Mosoly játsszon az arcodon...

'Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!'

~ Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Csokonai Vitéz Mihály:A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Puskin: Anyegin

Tatjana levele Anyeginhoz

Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panaszszavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem,

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem,

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom,

S hetenként egyszer láthatom;

Csak hogy halljam szavát, bevallom,

Szóljak magához, s azután

Mind egyre gondoljak csupán,

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe,

Tán meg sem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe;

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne tán s leszállana,

S akit szívem kíván, kivárva,

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az Isten...

Tied szívem, téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Rég zeng hangod zenéje bennem...

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél, s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban,

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz: szerelemmel, reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kísértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz biztatón, ne adj te mást –

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: a sorsom van kezében...

Fordította: Áprily Lajos

ISZONYATA szobakonyhán félhomály van.

Az alkóv mögött szendereg

csücsörgő szájjal, rongy pólyában

s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben

tócsa a rideg köveken.

Egy kislány, gondolkodva mélyen,

ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,

kiket vágy éltet s gyűlölet.

Bundás kutyával, megkopottan,

Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne

s itt benn ugrálni sem lehet.

A mama lelkére kötötte

ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,

hogy majdnem elalszik bele.

Erőt is érez, hogy a földig

egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten

fölsír a csöpp fiúgyerek.

A lányka végigméri; csendben

megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre

mereven néz és hallgatag.

Fakó haján, mint halott lepke,

lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja

a tejes üveg cucliját.

A fiú köhög fuldokolva

s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;

a cucli csöpög, mint a csap;

a lány elveszi és a gyermek

nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,

mert már csak tátog és feszül

s mire az szopva megnyugodna,

kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,

vagy sírjon véghetetlenül;

haragja rázza. A tej följön

kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,

oly vörös; fején az erek,

mint pondrók, másznak vonagolva;

lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.

Inyével a homályba kap.

Csak mikor istenek születtek,

szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -

ha adja, miért veszi el?

A leány hideg, mint a gyilkos.

Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,

némán és mosolytalanul.

Mikor egy szomszéd nő kopogtat,

megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:

„Tán most kap szegényke fogat!”

Aztán az alkóvba ül s vékony

tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta

így van ez - ölébe veszi

fiát, az őt marokra fogja

s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;

csak az öl erős melegét

kéri s mint roskadt öregember,

reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,

(kendőjét ekkor veti le).

A kisleánynak perg a nyelve:

„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”

Már frissen, vidoran nyafog.

A mama fáradtan, esetten

érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,

évszakok sírnak és egek.

Álmában sír az anya s ébred,

azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.

Az anya ágyából kikel -

úgy látja, mosolyog a gyermek,

és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,

készít egy kis tízórait

s indul. A kisleány is felkel

s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,

kín löki - játsszék odakint.

Ismét fölsír a gyermek s minden

előlről kezdődik megint.

József Attila

A NAGY VÁROSOKAT

A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni,

az idegen is csak róluk beszélt, a mi kertünket észre se vette,

nem is tudom, mi hozta ide, a szinházba se jött el hogy híttuk,

a szomszéd kisasszonnyal se törődött, pedig azt mindenki megcsodálja,

szőke és magas mint a torony a házak fölött,

ha megy az uccán, ablakba állnak, ugy néznek utána az asszonyok is,

  aztán sóhajtva főzik tovább a jó vacsorát,

hallgatagon megterítik az asztalt és várnak,

még nem beszéltünk, csak mosolyogtunk, de én azért köszönök néki, ha

  találkozunk,

ő meg éppen csak rápillantott,

csak elment mellette, hozzá se nyult a kalapjához.

Én akkor is köszönnék néki, ha láttam volna nagy városokat, ahol

  szebbek a kisasszonyok, 

karcsúbbak, mint a diaboló és magosabbak, ott a torony is magosabb,

hajladoznak, ha fú a szél és kipirulva lefogják szoknyájukat,

én akkor is köszönnék néki, akkor még meg is szólitanám

s a nagy városokat, ahol még ő se járt,

nagyon szépen neki is elmesélném.

József Attila

1925. aug. [?]

kik hűlt szobákból zsúfolt járdákra lépnek...

Hidakkal megvasalt, gyöngéd, s gyilkos Duna...

Csavargók hajnala: - hova kallódsz, hova! -

Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,

tékozló napjaim józanító jege,

csüggeteg éjeim fölszító tűz-világa,

te hoztál világra, s te dajkálsz a halálba,

te szülőm, s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,

gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

/1965/

GARAI GÁBOR – Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,

áldott legyen a te neved.

Hazug voltál, hiú, hitetlen?

Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.

Nincs áhítat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom

többé már meg nem osztja más.

Vár végső szégyenem: halálom.

S nincs nélküled feltámadás.

***

Lehet, csak a hibátlan testedet

szerettem, s föltárult, elengedett

szépséged gyújtottam ki a szilaj

szenvedély képzelt lángcsóváival?

Lehet, hűséged, vadságod csupa

varázsolt rongy volt, festett glória:

én rábűvöltem rajongón - te csak

eltűrted jámbor hóbortjaimat?

Lehet, hogy így volt.

Akkor is neked

köszönök mindent - s elvégeztetett.

Fönntart még a tőled vett lendület.

Már semmi sem leszek tenélküled.

***

Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém s mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.

***

Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben;

minden reményem benned él,

halálomnál véglegesebben.

***

Mire megszüljük egymásnak magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -

S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.

***

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósit munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled távozom.

***

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek...

Garai Gabor

KÖNYVJELZŐ

Életed könyvét

megnyitottad nekem,

együtt olvasgattuk,

s Te néhány üres sorát

megtöltötted velem.

Közös történetekkel

írtál meg boldog lapokat,

közben észrevétlen,

saját könyvemben is megjelent

egy szép másolat.

Így hát életem könyvét

én is megnyitottam Neked,

s lett örök könyvjelző

életemben életed.

Ha könyvembe bekerült,

benne is marad,

jöhet irigység, hazugság,

ki nem téphetik

a közös lapokat.

Tollam erős hit,

tintám igaz szeretet,

nincs semmi e Földön,

mi törölhetné

a megírt részeket.

S ha azt érzed bármikor,

nincs mit írnod, soraid üresek,

nyitott könyvemben könyvjelződ

és helyed mindig megleled.

- Dr. Ottó István Árpád, 2015

Ady Endre:

A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Papp Ádám

/A magány szomorúsága/

A Nap ma nem ragyog;

senki se lát.

Némán könnyezem

az éjszakát.

Fáj ma ébren lenni,

fáj egyedül.

Szomorúan dúdolok,

s lelkem a magányba merül.

Fáj, hogy messze jár,

kiért az életem

minden dobbanása

ezer világot kiáll.

Ma csak köd-lepel borít,

s várom, hogy a semmibe tegyen.

Nem kérve mást...vagyok.

Csak a holnap jobb legyen.

Nem kérve mást, csak csókot,

csak dallamot, mi éltet.

Csak őt, csak őt,

hogy álljak érte még ezerszer

egy ezredévet.

Garai Gábor:

Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,

úgy iszom tápláló szerelmedet,

és szétterjedsz bennem, te hófehér:

te leszel már ereimben a vér,

s te az eszmélet, te a kábulat,

te a világot rendező tudat,

míg lassan végleg átalakulok

és élni már csak általad tudok:

járni csak úgy, ha te is lépsz velem,

szólni, ha te szólítasz nevemen,

látni, ha két szemed el nem bocsát,

s kibírni ezt az örvénylő csodát

csak úgy, ha sodrását te csitítod,

te bizonyos cél, te tömény titok

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Baranyi Ferenc

Nem szabad...

Nem szabad soha visszanézni

Visszahozni eltűnt arcokat

A múlt emlékét felidézni

S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék

Fakuljon meg, hogy elfeledjék

Nem szabad soha visszavárni

Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.

Új boldogság kell, nem a régi.

Nem szabad soha visszanézni

Örök ölelések

Napravágyó éjem jött értem,

sugarakat kéveként öleltem,

a mindenségben elvesztem,

álmain csalfán vesztegetnek.

Esti lázrózsák hordják

a vadócan kibomló vágyat,

repítik öregb fabulám

egyszervolt szerelemről,

sosemvolt érintésekről,

a bennünk bújó kéjről.

Ölelj, a köd elveszejt,

párák ölébe elrejt,

loplak magamban rejtve,

ingem alatt hólepel,

betakarja tested,

álmok, szívemben égnek.

Ha egyedül hagysz egyszer,

a sarokba lök a magány,

megöli az ölelések ráncát,

az öreg test múlt öröme

vágyaiddal elhull örökre,

már nem vágyom buja éjekre.

Hegedüs Károly

Baki Anett

Egyetlen a pillanat

Egyetlen a pillanat,

mikor hozzám ér

lelked mosolya,

egyetlen a mozdulat,

mikor simogatón

ragyogtatsz,

egyetlen a tűz, mellyel

vadul szorítasz,

szeretlek egyetlenül,

mert a szívemben vagy.

Őrizlek féltő odadással,

rejtelek gondos szorítással,

mert óvsz, mint egyetlen kincsed,

mert érzed a csontomig nincset,

álmaim valóságát megteremted,

mert jó vagy, mert igaz ,s a végtelenből

az egyetlen vígasz,

a hű szerelemhez.

Angelus Mortis: Korai Hóvirágok

Faggyal jött a tél. belém marta ezüstjét,

remegő álom csupán, mit szívem epedve kért.

egy pillanatot, egy mosolyt, egy érintést

mégis messze hullott el tőled az átfagyott kéz

Hideg van. Lelkembe belemart a fájdalom,

de lágy nap süt át a halott ágakon.

érintettelek, ártatlanul csupán....

mégis feltámadt bennem egy forró szelű hurrikán.

Árva szívem... Enyém már nem marad.

Árva lelkem egyedül tovább nem bolyong.

lábad elé teszem most hát mindkettőt.

ítélj meg vagy el egy remegő szeretőt.

S te rám néztél. Szemeidben lágyan ragyogott a fény.

Ajkamat érintetted... S szívemet fogtad vele,

kezemet karoltad, s lelkemet karoltad át vele.

most nem ragadhat el az elmúlás szele.

Itt állunk, ketten hát a fagyban.

testünkkel melegítve a szerelmet egymásban.

lehelletünkkel óvva a másik szívét,

csókunkkal vigyázzuk egymás lélegzetét.

Árvák már nem, s együtt sem vagyunk még.

Előttünk gátak, falak, s ezerévnyi remény.

Döljenek a falak, törjenek a gátak.

Adjuk át a reményt... Egymásnak.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,

És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,

Szirmodra fagy hideg, ónos eső,

Mégis szívemen hordom bokrétádat,

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,

Mert te vagy - te vagy a: Legelső...

"Mindegy, honnan érkezel

Mindegy, merre jártál

Hidd, ha végre ideérsz,

Hidd, hogy engem vártál.

Emléket az út mesél

Virágok kísértek

Lép a lelkem, s már a tél

Jégszívű kísértet.

Mindegy honnan érkezel

Mindegy merre jártál

Szép tavasz, ha ideérsz

Tudd, hogy rám találtál."

Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Radnóti Miklós: Naptár

Január

Későn kel a nap, teli van még

csordúltig az ég sűrü sötéttel.

Oly feketén teli még,

szinte lecseppen.

Roppan a jégen a hajnal

lépte a szürke hidegben.

Kisfaludy György: Élet himnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Nagy László: Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Ha tudnád mi a hűség

Ha tudnád mi a hűség, a kutyát megbecsülnéd,

s úgy tekintenél rá, mint egy olyan emberre,

aki életednek minden napját boldoggá tette.

Ha tudnád mi az alázat, és az önzetlen szeretet,

hősként védenéd azokat a védteleneket,

akiknek sírig tartó hűségét kiérdemelted.

Mert tudnod kell a hűség, Isten adománya,

mely letöröl arcodról minden kihullt könnyet,

ami keserv-magányodban sebzett szíved fájja.

Hát óvd a kutyákat, óvd és szeresd őket,

hogy általuk nyerj magadnak igaz emberséget,

amely majd ott fenn is nemes szívűvé tesz.

Kun Magdolna

Rónay György - Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?

A kutyát, macskát, csacsit, lovat

s a madarakat: a verebeket,

rigót, galambot, pintyeket,

akik a Földön veled élnek,

s bundájuk, tolluk melegében

nekik is van szívük, csak éppen nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,

s figyeled õket néhanap:

hogy mit csinálnak, hogyan élnek,

s a maguk nyelvén mit mesélnek,

vagy mirõl hallgatnak, mikor komor

csöndjükbe burkolózva ülnek,

és titokzatos, hallgatag

külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.

Elnézem õket,

ha játszanak, alszanak vagy tûnõdnek

titkaikon és a világon.

Hidd meg, barátom,

nekik is vannak titkaik,

s csak annál nehezebb talán

számukra ez a sok talány,

mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg

a bennük szorongó miértet;

segíts nekik, mond ki helyettük

azt, ami ott ködlik a testük

vaksi lelkében - vidd közelebb

az állatokhoz az embereket,

hogy megértsenek végre minket.

S mi is őket, kisebb testvéreinket.

Igen.. gyönyörű♥

Darvas Ivánt nagyon szerettem... csodálatos színész volt♥