Kedvenc idézetek (beszélgetés)
Egyetlen szó van, amely kifejezi azt a kivételes pillanatot, amikor feloldozzuk azt az embert, aki mély sebet ejtett rajtunk. Ez a szó pedig a megbocsátás.
(Lewis Benedictus Smedes)
Minden embert másképp kell szeretni. Vagy nem szeretni. Ez is gond. Vannak lelkek, akikkel nehéz összehangolódnunk, mert épp ott szúrnak, ahol fáj. Vagy éppen fordítva: ott bántjuk őket, ahol érzékenyek.
(Müller Péter)
Minél több szeretet és jóság sugárzik belőled, annál több áramlik rád vissza.
(Sigmund Freud)
"Keresd meg azt az embert,
aki mosolyt csal az arcodra,
mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz,
hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.
Találd meg azt, akitől a szíved mosolyogni fog! "
(Paulo Coelho)
"A nevetést nem lehet elutasítani. Ha jön, lehuppan a kedvenc fotelodba, és addig marad ott, ameddig akar."
Stephen King
"Ahhoz, hogy egy nép a földi dolgok fonákságán jóízűen, bölcsen nevetni tudjon, sok intelligencia, nagy kultúra és számtalan megpróbáltatás kell."
Kosztolányi Dezső
Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
(Simonyi Imre)
A szerelem gyönyörű dolog. De az egyiknek mindig túl soká tart. A másik aztán ott marad ülve, és a semmibe mered. Néz, mint az őrült.
(Publilius Syrus)
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
(Victor Hugo: Olyan a szerelem
Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!
Müller Péter
Szeretnék venni egy nyakéket.
Felfűzni mind a könnyeim
s átnyújtani tenéked.
(Niko Horigucsi)
Ne zsúfold össze gyümölcseidet!
Egymás tapadó közelébe
tartósabban kényszerülve
- akár az emberek: rohadni kezdenek./Fodor Ákos/
Zárd be a bánatod
Egy jó erős szekrénybe
Zárd be a bánatod!
Gyújtsd rá a házat!
Többé nem láthatod.
Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem - minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal, Istennel
szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).
Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután
- Téged kereslek, meg a szerelmet.
Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homolkomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved...
"Szerelmes voltam. Mint még soha.
Mélyen, őszintén, mindent odaadón és mindent úgy elfogadón, ahogy kaptam. Lecsupaszítottam a lelkem, a szívem kitártam, megmutatva legelrejtettebb zugát, s legféltettebb titkát...úgy álltam eléd...-ez vagyok én - mondtam.
És Te elfogadtad.
A lelkem hatalmas szárnyakon, könnyedén repült felfelé...fel, fel egyre magasabbra, a felhőkön, a valóságon és az álmokon is túl egy csak nekem létező világba, de azok a szárnyak csak azért vittek feljebb és feljebb, hogy aztán minél magasabbról és minél nagyobbat zuhanjak alá és süllyedjek egyre mélyebbre és mélyebbre, megkötözött kezekkel és lábakkal. Ott vergődtem az elhagyatottság sötét, hideg, mély tengerében leláncolt lélekkel és szívvel, megbénult aggyal. Képtelen voltam a felszínre jönni,csak feküdtem ott a mélyben magatehetetlenül...egyedül, magányosan...fuldokolva..."
Celia F. Morney
Búcsúzni fáj nagyon, én mégis hagyom,
mert minden sóhaj, lelkemből szabadult
rabmadár, a kalitka ajtaja már régóta
nyitva áll, csak én nem tudtam, milyen
messze tudlak gondolatban, a szívem még
mindig nem enyém - azt, nálad hagytam.
Nem kérdezek és nem várok válaszokat,
nem sírok vissza el nem csókolt csókokat,
temetni mentem emlékedet messzire, mert
miattad hazudtam igazat magamnak is,
hogy lehet szeretni - szeretni lehet, ennyire.
Nevetve sírtam és sírva nevettem, lépteid
nyomát kerestem, arcomon csurgott az
esőkeverte könnyem, nem tudom mi tart,
miért élek ebben a hihetetlen szerelemben.
Te mindig tudtad, merre járok, hol nyílnak
még a városban a virágok, s ha leültem egy
árnyas fa rejtette padra, sikoltott bennem
a vágy, hogy mellettem ülj - egy pillanatra.
Belül hallottam a hangodat, Veled ébredtem
minden reggel, lélegzetem a lélegzeteddel,
álom volt csupán, képzelet játszotta tünemény,
egy kósza, egy leheletnyi, egy halk - remény.
A Te szemeddel néztem és láttam, az ölelésedre
vágytam, éreztem az ősz illatát, kísértem a folyót,
ahogy a hidak szelik át, lelkemet veszni nem
hagyhattam, válaszokat kerestem önmagamban.
Csak azt tudom, nem maradhatok - többé
a szerelmemből sem adhatok - gyűjtöttem
erőt felejteni, s hogy meddig lesz elég? -
ezt most, senki nem tudja megmondani.
Te tudod már, hogyan kell - nem szeretni?
Ha azt hiszed, hogy a Világ összes fájdalma a Te szívedbe sűrűsödött össze
nézz bele egyszer majd az én szívembe is.