Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
"Ha egy problémának van megoldása,
nincs miért aggódni, ha pedig nincs,
akkor az aggódás sem oldja meg."
Tibeti mondás
Minél jobban szeretsz valakit, annál kevésbé bírsz ésszerűen viselkedni.
Stephenie Meyer
Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk; magasabbra és eszményítve.
Müller Péter
Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele.
Müller Péter
Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.
Gabriel García Márquez
A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.
Füst Milán
"Köztudott, hogy a szemek beszélnek. Két idegen minden különösebb erőfeszítés nélkül felfedheti kölcsönös érdeklődését és vonzalmát egyetlen pillantásban."
Daniel Quinn
Könny voltál, aki gördült,
de visszafolyt a szembe.
Öröm voltál, aki feltört,
de nem ért el szívembe.
A sors voltál, ki küldi,
s visszahívja a törvényt.
Jövő voltál, mely nem lesz,
s a mult, mely meg nem történt.
Még arckép sem lehettél,
csak sűrű, sűrű fátyol.
Már azt is elfeledtem,
hogy örökre hiányzol.
"Fejet hajt az elviselhetetlen előtt és mosolyog. A mosoly azt jelenti: nem adok fel semmit."
Hamvas Béla
Magamra Hagytál
Nem jól kértem,
nem kértem eléggé.
A sors azt tette,
mit tennie kellett,
mi pedig elmentünk
egymás mellett
szótlanul...
Átkozott szív!
Miért nem vagy elég?
Miért kell úgy fájnod,
ha nincs már, ki véd,
a gondoktól...
A fájdalmaktól...
A világtól...
Milyen út ez?
Hová vezet?
Hová lett a hitem?
Hol a kezed...
...Istenem?!
Magamra hagytál...
Tenyereden...
Szeretni annyi, mint vállalni a legnagyobb kockázatot. Jövőnket és
boldogságunkat adni valaki kezébe. Engedni, hogy kétkedés nélkül
bízzunk valakiben. Elfogadni sebezhetőségünket. Én pedig szeretlek. / Helen Thomson /
"Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanatok - maga az élet.
A pillanat hozza a legnagyobb örömet és a pillanat hozza a legnagyobb fájdalmat.
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet, a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanati a legédesebbek, a szakításé a legkeserűbbek..... és
... soha ne feledd, hogy a legkeserűbb pillanatot a legédesebb pillanatnak köszönheted!"
"Valaha angyal voltam...hófehér szárnyaim repítettek túl ezernyi felhőn,az álmok birodalmába. Minden olyan tiszta és gondtalan volt...egymással játszadozva suhantunk a magasban, zöldellő rétek és égszínkék vizek felett...miénk volt a fény,a levegő...én mégis másra vágytam...egyre többször és többször pillantottam le a földre...egymással kergetőző,nevető gyermekeket láttam, minden olyan boldognak tűnt...én is akartam azt a boldogságot.
Gondolataim szinte már csak a lenti világ körül jártak, s társaimat magam mögött hagyva merészkedtem egyre lejjebb és lejjebb,mígnem éreztem talpam alatt a fűszálak bársonyos érintését. Milyen más volt innen minden...
Embereket láttam, nem messze tőlem...feléjük indultam abban a reményben,hogy ők majd megmutatják a földi élet minden szépségét...nem ismertem őket,mégis vakon bíztam bennük.
Megijedtek...ahogy megpillantottak...ijedten kiáltottak fel...nem láttak még azelőtt hozám hasonlót. Elindultak felém...én megtorpantam...szemeikben gyűlöletet láttam. Gyűlöltek engem, azért, ami vagyok.
Hirtelen elsötétült minden...pár órával később tértem magamhoz, egész testem sajgott...de a lelkembe belenyilaló fájdalom sokkal nagyobb volt. Nem értettem, miért tették velem ezt azok, akikre már hosszú idő óta vágytam. Nem akartam többé már ezt a helyet...lassan felálltam és felnéztem az égre...minden olyan sötét volt...repülni akartam,újra,vissza a hazámba, de nem tudtam. A szárnyaim meggyengültek, nem bírtak többé felemelni engem a magasba. Térdre zuhantam és zokogni kezdtem. Soha többé nem mehetek vissza...megszűntem angyalnak lenni.
Azóta folyton folyvást az eget bámulom, de Őket már nem látom. Egyedül maradtam, az álmaimmal, melyek az égről szóltak...egyetlen kívánságom van csupán, hogy újra kitárhassam szárnyaimat...és repülhessek..."
"Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot."
(Ady Endre)
"Gyűlölni fogom azokat az embereket, akik elrejtett kincset találnak, mert én nem találtam meg az enyémet. És mindíg igyekszem majd, hogy megőrizzem azt a keveset, amim van, mert túl kicsiny vagyok ahhoz, hogy áttudjam ölelni az egész világot."
(Paulo Coelho:Az alkimista)
Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.
Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.
És mégis a zuhanás erősít,
felemel.
Az ember örökösen kapaszkodik. Mindenbe, ami elérhető számára. S sokszor az elérhetetlenbe is. Ez utóbbiba még kíméletlenebbül. Önmaga számára épít fel kínzókamrát. Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk. Kell hozzá a rossz is. S ezt ösztönösen keressük is. A mérleg nem billenhet sose csak egy irányba. Kell az ellentét.
A helytelenül feltett kérdés, helyes válasza további elszánt kérdéseket szül. S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény. Az a kis valami, ami tovább lendíthet. Egy kapaszkodó…
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Ballagó idők kezeit fogom.
Hontalan mosolyod szürkíti arcom.
Féltelek. Belém rúgnak bűneid.
Hol lehetsz?
Nehéz az élet nélküled, mint egy megbocsátás.
Károlyi Amy:
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Váci Mihály
Nagyon nehéz
Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.
Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni?
Vavyan Fable