Házasság, hűtlenség, megbocsátás (beszélgetés)

Csak én látom úgy, hogy a férfiaknak nem érzik szükségesnek a lelki életet a házasságban? Vagy túlzás az, hogy a mindennapi teendőkön túl az érzéseinkről is beszéljünk, hogy hogyan éljük meg akár csak a hétköznapok történéseit?

Nem érti, miért kérem, hogy meséljen, bármit, ami lehet, hogy nem is fontos. (Csak hogy érezzem,,azt akarja, hogy része legyek az életének, akkor is, ha nem vagyok ott.)

Persze úgy kell neki! Ha nem lép félre, lehet, hogy eszembe se jut ilyen dolgokkal nyúzni. Akkor elviselném - ahogy addig is tettem -, hogy magába zár szinte mindent. (Nem tudom, miért, talán mert nem akar senkire rászorulni, talán mert nem akar másnak a terhére lenni, talán mert nem tartja a sok beszélgetést férfiasnak, talán mert fél teljesen közel engedni magához (biztos vagyok benne, hogy Évikét se engedte be a lelki intim szférájába), de az is lehet, hogy csak megszokásból, vagy mert otthon is ezt látta és el se tudja képzelni, hogy másképp is lehet.)

Ez a hsz-od nagyon tetszik, nem tudom ezt most jobban mondani! Elindult valami ami nagyon fontos:A megbocsájtás neki és magadnak!:O) Humor és akarat, aztán már minden könnyebb lesz.:O)))

Pontosan helyén kezeled a dolgokat, te megsértetted indulatból, de tudod hogy most mit kell tenned, ezt ő értékelni fogja! Sok sikert és boldogságot kivánok!:O)

Most mindhárom gyerek itthon van, tehát napközben nem lesz sok időm a gép elé ülni. (Elhatároztam, hogy jól kell érezniük magukat itthon, élvezzék a családot, amíg még terelgethetők. Ha kicsi korukban nem alakíom ki a család-igényüket, kamaszkorukban már hiába igyekszem.)

Szóval eseménydús volt a múlt hét. A hét elején volt az a bizonyos lelkébe gyaloglásom, két nap múlva pedig javítás címén még sikerült rontanom a dolgon. De mivel tudom, hogy ki kell tartanom, folyamatosan erőltettem a beszélgetést. Így a hét végére már sokkal jobb lett a helyzet.

Rá kell jönnöm, hogy ha én nem teszem félre a büszkeségemet, akkor sose lesz olyan a kapcsolatunk, mint amilyet szeretnék. Belegázoltam, hát bocsánatot kellett kérnem, vagy legalábbis megmagyarázni a szavaimat, belátva, hogy az indulattól nem mindenhol voltam elfogulatlan. Mindezt úgy, hogy azért az emberben benne van: te is megbántottál, megérdemelted. Ki tudja, lehet, hogy ez az egész azért (is) történt, hogy jobb ember legyek...

(Nem mintha ez lehetséges lenne, ugye, mert a tökéletes nem lehet jobb :))

Lehet, hogy én is félreérthető voltam. Igazából már többször észrevettem, hogy sokszor apró dolgokból próbálok olyasmit levezetni, amit egyszerűbben is meg lehetne fogalmazni. Szóval:

Semmilyen indokra hivatkozva sem tartom elfogadhatónak a megcsalást. Kész.

Ha apuci slamposnak, elhanyagoltnak, lustának látja anyucit, akkor szóljon, tegyen ellene. (Már csak azért is, hogy a gyerekei a jó példát lássák.) Ne sajnáltassa magát naív nőcskékkel, főleg pedig ne keressen kifogást a hűtlenségére. Amikor hűséget esküdött, nem azt mondta, hogy majd akkor leszek hű, ha... "Jóban, rosszban..." Most már ő is felelős a párjáért (sőt a gyerekeiért is).

Nem tudom, írtam-e már, de nemrég olvastam egy cikket, amiben a főszereplő azt mondta, elhagyta a legutóbbi társát, mert bár az nem dolgozott, amikor hazaért hozzá, még csak el sem volt mosogatva. "Nem szóltam neki. Az már régen rossz, ha nem jön rá magától."

Szerintem sok kapcsolatban ez a helyzet. Az érintettnek nem szólnak, mert illene tudnia magától, mindenki másnak meg árad a panaszözön. És egyszer csak feltűnik egy megmentő.

Szóval még egyszer: ha házasság, akkor hűség.

Valószínűleg rosszul, félreérthetően írtam, így most másképp fogalmazok.

Nem vagyok szakember, de úgy tudom, problémamentes terhesség esetén nincs házasélettilalom és a kismamáknak nem kell feltétlenül a Kisvakondot idéző kantáros nadrágban, elnyúlt melegítőben, pólóban flangálni, lehet csinos is, még akkor is ha nem 60 kiló vaságyastól! És a frissenszültet úgy értem, hogy gyermekágy időszaka alatt! Nem tudok mentséget találni a ovis ballagás/diplomaosztó :) idején még gyermekágyi depresszióban szenvedők számára. Hidd el tudom, miről beszélek! Amikor otthon elhanyagoltam magam, mindig találtam mentséget, de ha reggel a tükör előtt felteszel egy kis szájfényt, spirált, máris másképp érzed magad! A férjeknek se mindegy, munka után ki várja otthon: egy lestrapált és önmagát állandóan áldozatként mutogató, vagy egy gyermekeit, életét, férjét boldogan vállaló nő! Hiszen azért mentünk férjhez, szültünk gyereket, mert ezt akartuk! Mi választottuk, becsüljük, mert csak így érdemlünk tiszteletet, megbecsülést mi is!

Nos, várom a köveket! Dobáljatok!

Itt vagyok, ragyogok!

Csakhát a hétvége azon ritka időszakok közé tartozik, amikor viszonylag sokat van együtt a család. Így eszembe jutott ugyan a fórum, de ha a férjemet "folyton" a fontossági sorrend miatt piszkálom, akkor legalábbis jó példát kell mutatnom :)

Most viszont meccs van, a két nagyfiú (apuci + 1) a tv előtt, a másik kettő meg alszik.

Viszont a kicsi ebben a pillanatban felébredt, úgyhogy a mesélésből most semmi se lesz. (A meccset sis lefújták...)

Jó éjt mindenkinek!

:)

majd jelentkezik :) és mesél :) reméljük :)

Egyszeregy és (a többiek is)mióta vagytok házasok?

Ez csak érdekel, hogy van-e vmi általános idő, amikor az embernek elege lesz a másikból.

Szia Egyszeregy!

Végigolvastam a történetedet és a fő problémát ott látom, hogy azt gondolod, te követtél el valami hibát, vagy neked van valami hiányosságod, ami miatt a férjed félrelépett. Az okokat úgy gondolom, inkább a férjed személyiségében és a kettőtök megváltozott kapcsolatában kell keresni.

A férfiaknak mindig, minden másodpercben szükségük van arra, hogy férfiként csodálják őket és felnézzenek rájuk. Évike elesett nő volt, akik fel kellett karolni, a férjed még férfiasabbnak, még erősebbnek érezhette magát mellette, míg melletted valószínűleg háttérbe szorult mint férfi.

Ezzel nem felmentem természetesen, hiszen az ember nem csupán nő, vagy férfi, hanem Ember, Társ is.

Meg lehet bocsájtani, azzal a tudattal, hogy aki egyszer hűtlenkedett, másodszor, többedszer könnyebben megteszi. Hiába a bűnbánat, hiába a mardosó lelkiismeret, amit amiatt érze, hogy neked fájdalmat okozott.

Az a típus vagy, akinek sikerülhet, ritka, amikor nem mártírként és megalázott dráma hősnőjeként állítják be magukat ilyenkor a nők, hanem nyitottak a párjuk és a megoldás felé.

Sok sikert hozzá!

Mármint Évike szerint.

(Nála minden patyolat és rend van (az ő yereke 20 éves...) és persze főz és hozott is gyümölcslevest az ÉN elhanyagolt páromnak és kedvesen cseverészett az ÉN gyerekeimmel, akik szerették őt, aki titokban a boldogságuk ellen dolgozott - ha nem is ez volt az elsődleges cél, hanem a saját boldogsága.

Szerintem ellentmondás van itt valahol:

"Nehogy már lusta, tunyha, önmagukra és magánéletükre igényteleneket sajnáljak és simogassam a fejüket"

"nem igazán van mentség, ha egy pasi a várandós feleségét csalja, csak mert megváltozott az alakja, vagy a frissenszültet, mert nincs annyi ideje, kedve, ereje"

Nem lehet, hogy Évike ugyanúgy gondolkodott, mint az első idézet? Merthogy elhanyagolt volt a férjem, az biztos. És nem sok mindent csináltam itthon, sok hárult rá. Szóval talán szerinte lusta voltam, igénytelen, nyavalygós...

Szerintem ez bizony ellentmondás - még akkor is, ha a javamra vagy elfogult.

Ne haragudj, de nem, nem jársz hasonló cipőben. Legalábbis ami a fórumnyitót, ill. a fővonalat illeti.

Az esetedhez annyit fűznék hozzá, amit már elmondtam: ha valaki valami miatt nem válik, akkor ne is csaljon. Akkor a gyerekeinek is és mindenki másnak az az érdeke, hogy rendbe hozza a házasságát.

ÉS a lustasághoz: egyes embereknek lusta az a nő, aki miután holtfáradtan hazaesik a melóból, nem áll neki főzni-mosni-takarítani. Ha a férj munka után beül a tévé elé egy sörrel, arra senki nem mondaná, hogy lusta. Neki lehet. És ha netán valóban lusta, akkor vajon tudja, hogy nem elégedett vele az ura? A pasi elmondta, hogy változtasson, mert nem minden klappol? Vagy ő is úgy van vele, ahogy sokan: ha nem jön rá magától, az már régen rossz??

(Mindez zárójelben, mert mint említettem, ez a fórum nem erről szól. Vannak más fórumok, ahol kimondottan ez a téma.)

Nem lepődtem meg a véleményeden, anno is ilyen hevesen reagáltál. (Attól még szeretünk:))

Ő nem mentegette magát. Én mentegetem. Talán mert szeretem. De ahogy korábban írtam, nagyon nehéz. Sokszor felülkerekedik bennem a büszkeség, hogy húzz el a..., legyél boldog Évikével (azért az erős túlzás, hogy É nem hibás), hamar rájöttök mindketten, hogy milyen rossz üzletet csináltatok... De ami eddig mindig segített: tudom, hogy részéről óriási önzés volt, amit tett, viszont részemről meg az lenne hatalmas önzés, ha a büszkeségemnek engedve elszakítanám a gyerekeimet az apjuktól. Mert hogy imádja a gyerekeit, az tuti (tudom az ellenérvet, de végig elhitette magával, hogy nem fog kiderülni).

Helyre kell hoznunk. És mindenkinek, aki ebben segíteni próbál, köszönet és hála.