Félrelépésem története (beszélgetés)

Nagyon elgondolkodtató a történeted! Szép és szomorú...

Egyetlen megjegyzés. Remélem már túl vagy azon,hogy a férjed halála volt a bosszú a megcsalásodért!!

Nekem inkább az jutott eszembe,hogy a Jóisten(vagy a sors-ki miben hisz) megmutatta neked,hogy van rosszabb is a "szürke házasságnál"! Hogy bár megtaláltad a "másik véglet"-et,az sem garancia a felhőtlen boldogságra!!

Örülök, hogy megosztottad ezt a történetet, mert kicsit magamra ismerek benne.

Átérzem, hogy mennyire hiányozhat a testiség.

Én is csak a szeretőmmel ismertem meg, hogy mennyire csodás tud lenni egy szerető férfi karjaiban. Nagyon nehéz nélküle. Ugynakkor nem tudom, hogy milyen lenne nap mint nap vele lenni. Lehet, hogy nem jönnénk ki, hisz arra a kis időre mindenki tudja a legjobb arcát mutatni, míg együtt vagyunk.

Férjem is inkább az a típus, mint a tiéd volt. Megbízható, korrekt, szorgalmas, szelíd, igaz itthon nem sokat segít, de lehet rá számítani, és a házasságunk jellemzését egy az egyben átmásolhatnám a tiédből.

Nemrég vetettem véget a titkos kapcsolatomnak. Nekem is nagyon nehéz, de úgy érzem, muszáj elfelejtenem. Sajnos engem sem elégít ki a csak testiség.

Sziasztok,

elolvastam az indító történetet és a kommenteket.

Ha nem bánjátok, én is megosztanék egy történetet, a saját életemből.

Negyvenes éveim közepén járó nő vagyok, tizennyolc évig éltem egy dögunalmas, színtelen, vacak, semmitmondó, csak a létfenntartásról szóló házasságban.Mindaddig kevésbé tűnt fel, hogy másképp szeretnék élni, amíg egzisztenciális dolgokkal, építkezés, hitelek, autó vásárlás stb. voltunk elfoglalva. Ez volt úgy nagyjából az első hat-nyolc év. Amikor ezek lecsengtek és már csak ÉLNI kellett volna, akkor kezdődtek a gondok.

A párom nem volt rossz ember, dolgozott szorgalmasan, szelíd és nyugodt természete volt, békésen éldegéltünk. Dolgoztunk mindketten, anyagi gondjaink nem voltak, itthon rendben tartottuk a portát, gyarapodtunk, gondoskodtunk egymásról, ahogyan kell, így teltek az évek szép csendes nyugalomban, unalomban. Nem jártunk sehová, a tizennyolc év alatt egyetlen mozi, színház, koncert, kirándulás nem volt, igaz, nyaranta mindig elmentünk valahová egy hétre, de ennyi.

Így éltünk éveken át kettecskén ebben a saját magunk teremtette szürkeségben, akár mint két jó testvér, vagy két jó barát.

Mint embert, persze szerettük, értékeltük egymást, de ez leginkább a praktikum szintjén valósult meg, persze igen messze volt a szerelemtől, a tűztől, a szenvedélytől, a bensőségességtől. Lelki kapcsolatnak kevés volt, testi kapcsolatnak még kevesebb. Volt hogy évek teltek el két ölelés között...

Mai napig így élnénk, egyikünk se akart és merészelt a megszokásból kitörni, változtatni - ha nem történt volna rövid idő alatt két döbbenetes esemény.

Időben az első, hogy a munkahelyemre új kollega érkezett. Húsz évvel idősebb volt tőlem, tehát hatvanas évei közepén járó, de jó megjelenésű, jó karban lévő, vonzó idősödő férfi volt. Eleinte nem is férfiként tekintettem rá, de pillanatok alatt a legkedvesebb kollegám lett. Mintha ezer éve ismertük volna egymást, mindenről tudtunk beszélgetni, komolyan, komolytalanul, oldottan, fesztelenül, úgy ahogy csak nagyon kevés emberrel működik szinte a megismerkedés pillanatától kezdve, teljes és magától értetődő természetességgel. Intelligenciája, okossága, mentalitása, műveltsége, társasága lenyűgözött és én sem maradtam hatástalanul rá, mert hozzá képest nagyon fiatal voltam, és kétségkívül szerencsés módon, különlegesen szép. Sorsunkat nem tudtuk elkerülni, egymásba szerettünk. Részemről nem volt csoda, amit itthon hiányoltam, benne mind megvolt. A férjem tökéletes ellentéte volt, tele tűzzel, szenvedéllyel, határozottsággal, kreativitással, humorral... Vonzott mint a mágnes, testileg-lelkileg.

Egy gyönyörű, mámoros, mindkettőnket az egekbe röpítő, ám szigorúan titkos és időben nagyon korlátozott kapcsolat vette kezdetét közöttünk, két évvel ezelőtt.

Itthon hazudoztam, az esti távolléteket a munkahelyi túlórákra fogva, vég nélkül. A férjem eleinte nem gyanakodott, de idővel észrevette, hogy megváltoztam. Kivirultam, kivirágoztam, boldog voltam. Nemcsak abban a néhány órában, amit a szerelmemmel tölthettem, hanem mindig. Itthon is csak nagy nehezen tudtam a szokásos szürke formámat hozni, hát előbb-utóbb meglátszott, hogy valami van... vagy inkább valaki van.... De nem beszéltünk róla, hallgattunk mindketten.

A szerelmemnél nem volt ilyen akadály, ő özvegy volt régóta, és akkoriban, amikor összejöttünk, épp nem volt aktuális kapcsolata. Közel másfél évig tartott vele ez az eszeveszett boldogság, amikor megtörtént a második felkavaró esemény, egy olyan történés formájában, mintha bomba hullott volna az életemre.

Idén márciusban egy vasárnap este váratlanul meghalt a férjem, egyik pillanatról a másikra, hirtelen szívhalálban. Elköszönni, elbúcsúzni, szólni egy szót is - semmire se volt idő. Így ment el, és lépett ki az életemből és én itt maradtam a nyomasztó gondolataimmal, később a múltba nosztalgiázásommal és minden lelki teherrel, ami az önmarcangolástól kezdve az ijedtségig, pánikérzésig mindenre kiterjedt...

És innentől pokollá vált az életem. Szabad lettem, független, szörnyű áron bár, de mégiscsak szabad. Volt egy férfi mellettem, aki imádott és én is őt. Istenien éreztük magunkat a korábbi titkos randevúinkon egymással és azt hittük, ez már így is marad, sőt kiteljesedhet, hisz nem kell többé hazudozni, titkolózni, annak vége. Lelkileg persze zűrösen értem meg a történteket. Rámtört a lelkifurdallás, magamat hibáztattam, hogy a férjemnek meg kellett halnia, nem volt semmi bűne, jó ember volt, csak nem hozzám való - én meg megcsaltam, gátlások és gondolkodás nélkül. Nyakig merültem a boldogságban valaki mással, miközben ő itthon üldögélt esténként és várt engem. Nagyon bánt a mai napig, hogy ezt tettem vele, hosszú ideig magamat okoltam a haláláért, azt gondolván hogy talán ebbe a szeretetlenségbe halt bele...

Aztán olyan gondolataim támadtak, hogy az élet rajtam állt bosszút, visszakaptam ezzel a tragédiával, hogy megcsaltam, nem becsültem meg, nem szerettem.

A sors iróniája, hogy a férjem negyvenes évei közepén járt, a szerelmem pedig hatvanöt éves, majd kicsattan az egészségtől, eszméletlen formában van minden fizikai vonatkozásban, és ami a kapcsolatunk csúcsát jelentette mindig is, a szexben egyszerűen páratlan...

És ezzel témánál is vagyunk. Ide akartam végül is kilyukadni. Ha őt nem ismerem meg, akkor itt állok negyvenöt évesen, és azt se tudom, hogy micsoda szavakba nem önthető mennyországot vagyok képes átélni egy férfi karjaiban, akivel kölcsönösen imádjuk egymást, akivel húsz év korkülönbség ide vagy oda, halál szerelmesek vagyunk egymásba. Átdumáltuk és átszeretkeztük a kapcsolatunkat, és fürdőztünk a boldogságban. A titkos randevúk után azonban jöhettek a nyílt, hosszabb találkozások. Ahogy módunk volt egész estét, éjszakát, hétvégéket együtt tölteni, elmászkálni moziba, színházba, koncertre, akkor jöttek a különbözőségek. Addig csak azt láttuk, azt tapasztaltuk meg, ami azonos volt bennünk, ami jól működött. De az élet nemcsak felhőtlen dumcsiból, meg szeretkezésekből áll, millió praktikus életviteli dolog is van, ami a hétköznapokhoz hozzátartozik. Elkezdtem meglátni a hibáit, iszonyú ügyetlen, tesze-tosza és suta volt mindenhez, mindent leejtett, összetört, kiborított, és millió dologban észrevettem, hogy milyen bénácska, és hozzám képest milyen öreg. Elkezdtem áthidalhatatlannak érezni a korkülönbséget. A kapcsolatunk szép lassan, mind a lelkieket, mind az együtt töltött idő egykor oly boldogságos közérzetét tekintve szép lassan megromlott. Mai napig szeretem őt, de az az irtózatos szerelem elmúlt, és nem érzem már magam leírhatatlanul boldognak a társaságában. A nyár folyamán már ott tartottam, hogy örültem volna, ha egy-két órára találkozunk, dumálunk, szerelmeskedünk, aztán minketten megyünk a dolgunkra.

Most már a régi szerelemből csak egyetlen dolog működik közöttünk álomszerűen és ezt érezzük mindketten, a szex.

De az leírhatatlan minőségű. Elképzelhetetlen, hogy milyen vágyteli hatással vagyunk egymásra, és milyen isteniek vagyunk egymásnak az ágyban.

Itt ezen a ponton van az áthidalhatatlan véleménykülönbség is közöttünk, már ami egy ilyen kapcsolat létjogosultságát, fenntarthatóságát illeti. Én nem tudok megbékélni egy "csak szex" típusú kapcsolattal, - ő viszont igen, belemenne - szeretnék úgy élni, ahogy régen a férjemmel, közösen tevékenykedve, a hétköznapi teendőkből közösen kivéve a részünket, úgy hogy egymást segítjük és nem idegesítjük a másikat, és eközben persze szeretném, ha a lelkiek és testiek is tökéletesen rendben lennének, - ha lenne szeretet és vágy - mert ez a kettő a házasságomból sajnos fájdalmasan hiányzott.

És hogy hol tartunk most ? Egy hónappal ezelőtt szakítottunk. Én mondtam ki a végső szót, de már várta, érzékelte, hogy érik, csak idő kérdése.

Nem tudok vele teljes életet élni, ez biztos, megtapasztaltam a közös időben, hogy csak az ágy tartott össze minket a férjem halála óta eltelt időben. Most a poklok poklák szenvedem végig. Annyira hiányzik a teste, hogy majd belepusztulok, csak fantáziálok naphosszat és a boldogító ölelkezéseinket idézem vissza. Az elmúlt egy hónapban tizenhat olyan este volt, amikor már nyújtam a telefonhoz, a számítógép billentyűzetéhez (és már majdnem magamhoz is), hogy írok, telefonálok neki, hogy nem bírom Nélküle. De nem tettem meg. Tudom, hogy a másik oldalon ő is épp ezt éli át. Ölelni és csókolni, simogatni szeretném, úgy ahogy a régi szép időkben, és megkapni tőle azt, amit még férfitól sose kaptam. Az elmúlt két évben annyira megszoktam azt minőségi és mennyiségi szexet, amit kihoztunk egymásból, hogy fogalmam sincs, hogy hogy tudok e nélkül élni. Már az a kétségbeejtő gondolat is kezd úrrá lenni rajtam, hogy nem is lesz ilyen egy férfival se soha többé. Azon tépelődöm, hogy mi a fontosabb, az a testi boldogság, amit csak ő nyújtott eddig számomra, vagy minden egyéb, ami miatt nem kérnék belőle mást, csak a szeretkezéseket ?

Őrjítő gondolatok, néha azt gondolom, a pillanatnyi sóvárgásom fontosabb, sokszor azt érzem, hogy nem érdekel semmi észérv, csak azt a csodát akarom megint vele, aztán mindig győz bennem a kimondott szó. Szakítottunk minden értelemben, hát akkor legyen szakítás. Nem bohóckodhatom az érzéseinkkel, muszáj intellingesnek látszanom, ha már belül viaskodom is saját magamamal. Legfőképpen saját vágyaimmal. De úgy tűnik, hogy vannak helyzetek, amiben a test követelőzik, és lélekkel csak nagyon nehezen tartható kordában, ha nem kapja meg azt, amit akar....

Hát ennyi a történetem. Nem sikerült dióhéjban leírnom, de ennyibe fért bele a mondandóm, ami most talán érthető módon nem hagy nyugodni, napról napra és éjszakáról éjszakára meglehetősen foglalkoztat.

Egyelőre nincs senkim és nem is akarok senkit. Az a fő hibám a gondolkodásommal, hogy én a testi szerelmet nem önmagában akarom, - bár jelen pillanatban is majd elsorvadok érte - hanem az imádott pasi lelkével együtt, és egy közös, színvonalas, praktikus, de hétköznapi élettel. Ilyet nem találok holnapután. És egyelőre keresni sincs erőm...

Két nap múlva megyek a temetőbe, gyertyát gyújtok a férjem sírján. Alig egy év leforgása alatt mindkettőjüket elvesztettem, a férjemet, akivel lehetett élni, csak nem volt túl érdemes, és a szerelmemet, akivel élni ugyan nem tudok, de megtapasztalhattam vele, hogy hogyan volna igazán érdemes.

Hát ennyi a történetem. A jót és a rosszat benne csakis kizárólag magamnak köszönhetem...

Szerintem félig van ebben igazság, mert akivel hűtlenek, az nem tehet arról, hogy a párja ezt a módját választotta annak, amit tett. Lehet bármit intézni tisztességesen és csalva.

Ha nem jó a kapcsolat, akkor azt el lehet mondani a másiknak és ha továbbra sem jó, akkor ki lehet lépni. Őszintén intézve és nem csalással.

Hűségről beszélünk.

Vallom amit írtam, minden rosszindulat nélkül, de ahogy érzed.

én értem, miről beszél. az ő szempontjából igaza van, csak az nem veszi észre, aki nem akarja:

évek múltán is meg kell dolgozni a kapcsolatért, az nem csak van, tenni is kell érte!

milyen nagy különbségek ütközhetnek ki, ha valaki jó vagy rosszindulatúan olvas valamit, nahát

Sziasztok !

Carmena , a történetedet elolvastam , a kommenteket is végigolvastam .

Nem véletlenül ... ha nem bánjátok , én is elétek önteném a mondanivalómat .

Házas , gyerekes vagyok , sok nehéz dolgon vagyunk túl közösen , 13 év alatt sok minden történik . Én kalandosabb életet éltem , míg meg nem ismertem a férjendőmet , ő szolid , nem csajozós volt .

Most dolgozunk , családunkat kormányozgatjuk az életben .

Mivel itt bőségesen és részletesen szóba került a szexuális élet , leírom , hogy azzal sincs gond , elegendő , változatos , kielégítő és érzelemdús mindkét részről .Egyformán szeretjük a hosszú , részletes , valamint a villámgyors , "durr bele " - jellegűeket is . :)

Befejezzük egymás mondatait , nagyokat röhögünk , ha kell - ha nem , egymáshoz hűségesek vagyunk .

Nagyon jó élettárs ! Persze ő is horkol és gyakran idegesítően hisztériázik , ha nem találja valamijét , aminek szerinte X helyen kell lennie ( és többnyire ott is van , max. 2 centivel arrébb :D ) , de együtt vagyunk és szeretjük egymást .

Épp ezért nemigen értem , mi van velem .

Súlyos beteg volt , sokat volt kórházban , ezalatt félőrülten álltam helyt a család összetartásában , munkában , ápolásában , pluszmunkát is vállaltam . Már másfél éve , hogy összeismerkedtem valakivel , akivel rögtön olyan jól elbeszélgettünk és viccelődtünk , hogy eleinte észre sem vettük azokat a furcsálló pillantásokat , amiket ránk vetettek a többi kollégák ... Aztán csak pislogtunk , mikor mindenki inkább egy - mint kétértelmű megjegyzéseket tett kettőnkről . Nem értettük : mi a harmadik napon megbeszéltük ( én hoztam szóba ) , hogy nehogy félreértés legyen : NEM akarok pasizni , de jó vele elcsevegni . Ő erre azt válaszolta : ő meg nem akar belerondítani egy házasságba . Akkor ezt tisztáztuk , marháskodtunk tovább . A beszólogatókra meg egy idő után már nem is figyeltünk .

Őszintén elmondtam a férjemnek , hogy megismertem egy csomó embert , köztük egy férfit is , akivel jól elvagyunk , erre féltékenykedni kezdett , hogy biztos bele fog kavarni az életünkbe .

Jó pár csörténk volt , azért nem veszekedés , mert nem hagytam felhúzni magam , nyugtatgattam , szó sem lehet róla , becsületesek vagyunk .

Összeismertettem őket , találkoztunk párszor , hát nem lettek országos cimborák , de legalább a férjem már nem akarja letépni a fejét csórikámnak . :D

Közben egyre többet találkoztunk munkaidőn kívül is , jött a betegség , szét voltam zuhanva , sokszor elkísért a kórházba , mellettem állt , visszarántott a piros lámpánál mikor mentem volna mint aki se lát , se hall ... igazi jó baráttá vált .

Nem vagyok bombázó , bár a túlsúlyom ellenére meg szoktak nézni , mindenesetre nem úgy viselkedem , mint aki nyakra - főre pasizna . Viszont szívesen megfogjuk egymás kezét , megcirógatjuk egymás haját , arcát . Azért egy idő után jónak láttam rákérdezni , ugyen csak én látom rosszul , hogy a barátom néha igencsak furcsán néz rám ? Bevallotta : nem , nem látom rosszul , de nem tudja nem tudomásul venni , hogy egy jó nő vagyok .

( Itt hízott a májam rendesen . :D )

Elkezdtünk ötletelni , mit tegyünk ?

Nem bírtunk nem találkozni ; nem bírtuk hosszabb ideig anélkül , hogy valamelyikünk ne csápolt volna a telefon után ; viszont én is kimondtam kereken , hogy annál jobban becsülöm és szeretem , hogy egy kellemes félrekettyintést kívánjak/kínáljak neki , nem pedig egy egész , teljes , tartalmas társkapcsolatot . Na meg nekem sem fér bele amióta a férjemet megismertem . Gondolkodtunk azon is , hogy ki kellene tolni a határokat ( ez nekem jutott eszembe ) : ha már annyira szívesen babusgatnánk egymást , egye fene , hátha ráununk vagy rádöbbenünk , hogy a másik sem egy imádnivaló plüssmaci , hanem csak egy szőrös jeti / házsártos banya :D Néhány ölelés vagy csók még nem a világ vége .... ez sem ment .

A kérdést elnapoltuk azzal , hogy továbbra is észnél maradunk , hogy ezentúl is büszkén álljunk a férjem elé .

Viszont csaknem fél éve már , hogy ez a dolog , hogy úgy mondjam , függ a levegőben .

Én pedig egyre többet gondolok arra , milyen lenne ha megcsókolna , vagy milyen lenne lefeküdni vele .

De furcsa így leírva látni ... eddig csak gondolni mertem erre . :)

Szóval gondolati szinten sajnos már megtörtént a megcsalás , más pasi jár az eszemben .

Mi a francot kezdjek ezzel a zűrös szituval ?

Carmena, te egy bátor és okos nö vagy. Nem vagy egyedül és ez egy jó érzés, tudom.

Ebben a férfivilágban igenis lehet egy nönek is saját vágya. Hiszen annyi mindent megteszünk munkahelyen és a családban. A lényeg, hogy ne bántsunk meg senkit sem feleslegesen.

Az az érzés is ismerös, hogy ki kell valahogyan adnod magadból. Erre egy ilyen fórum a legtökéletesebb.

Kívánok neked minden jót!

Ott a pont!

Es 22 ev huseg is nagy dolog mar a mai vilagban.

En becsulom a forum inditot,hogy ezt leirta.Sokan erzunk igy,van aki megteszi,van aki nem.

Amugyis a tokom tele van mar az olyan forumokkal,ahol a nok nyavognak,hogy megcsalta a pasijuk es olyan valaszok jonnek ra,hogy ferfi megteheti,vagy a masik verzio,hogy valjanak el stb.

Vannak dolgok amiket szepen el lehet intezni,amolyan fu alatt,csunyabban szolva megmarad a kecske is kaposzta is.Es irta,hogy a ferjenek hiaba dobta fel a labdat,nem elt a lehetoseggel.Egy nonek is lehetnek titok vagyai.

Regebben en sem igy lattam volna ezt a cikket,de a mai eszemmel nagyon is megertem.

Az ugy nevezett bunetetes reszet meg elintezi a lelkiismerete.

En meg arra lennek kivancsi,hogy azota hogy van?Es hogy azota volt e felrelepes?Meg hogy a hazassagan valtoztatott e ez valamit?Meg nem olvastam el mindent,bocs ha mar leirta!

Igen,kevés van belőlük.Egy jó házassághoz először is kell egy jó pár,akik közel egy hullámhosszon vannak.De még nekik is oda kell figyelniük egymásra,és a kapcsolatukat ápolgatni.

De ha a pár nem jó már eleve,ott nem tudom hogy az ápolgatással lehet-e működtetni.Lehet hogy ki lehet valahogyan így húzni egy életet,de nem biztos hogy érdemes...Valószínüleg még az intenzív ápolgatással sem lehet egy rossz párost jóvá tenni.Esetleg közepessé...

Teljesen egyetértek veled!!! Nagy ritkaság hogy megértik egymást a partnerek és ne akrják megváltoztatni a másikat vagy másmódon befolyásolni esetleg zsarolni valamivel gyerek stb.Inkább azt kellene betartani, hogy "élni és élni hagyni".Nem jó fele megy az egész és meg tudom érteni azokat akik inkább nem szeretnének családot látván milyen viták vannak a házastársak között...

De gratula annak akinek bejött a házasság.... kevés van belőlük...

Nekem az a véleményem,hogy a hűség a házasságban nem automatikusan elvárható dolog,hanem ki kell azt érdemelni.Ha meg vagyok elégedve a partneremmel,miért csalnám meg.

És nagyon nehéz egy emberrel tölteni egy egész életet,hacsak tényleg nem teljesen egymáshoz illőek.Az idő nagyon le tudja amortizálni a kapcsolatot,pláne ha már a kezdetekben sem volt ideális.A társadalmi szokások,gyerekek,nehézségek összetartják az embereket,de ha a kapcsolat rossz,az élet egy pokollá válik,amit csak fogcsikorgatva lehet kibírni.

Aki nagyon fiatal,vagy csak pár éve él valakivel,nem érti ezt meg.De ha már 20 éve,az más...

Nagyon nagy szerencse kell ahhoz,hogy a társ valóban lelki-társ legyen.Csak kevesek érdemlik azt ki.Ha körülnézek,az emberek többsége csak kínlódik a párjával...

Én sem dugom, félek, megfulladnék...

Kívánom, hogy a problémáid oldódjanak meg!

Ja, nem is Te dicsekedtél, hanem van olyan is.Pl. a kolléganőm és pl. a fórumindító, aki egyébként fogalmam sincs , hogy miért írta ezt le? Azért sokan jól elvitatkozgattak rajta, meg olyanon, ami már nem is ide tartozik, de ez a hoxán megszokott-:))).

Tudod kedves pteri én nem oktattam ki senkit. :)

Csak elmagyaráztam, hogy másként éljük meg a doldokat különböző életkorban.Nem is dicsekedtem a félrelépéseimmel mert olyan még nem történt eddig velem. Az erkölcsi normáim elég szigorúak de nem vagyok prűd és nem fogom a fejem a homokba dugni a problémák végett. Még valaki letámad hátulról :))) hihihi

köszönöm:)

de azt hiszem jóóó nagy kalapok kellenének most:S

De igazad van!Csak ezt sok ember képtelen felfogni, hogy mindenki más, és máshogy éli meg az adott szituációt, más az értékrendszer minden emberben és minden kapcsolatban más, ami éppen nagyon rossz lehet, valakinek semmi dolog de másnak fájó !

Itt sajna rengetegszer van okoskodás (én is most lehet azt teszem) és parttalan vita :( !