Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)
Ha van szív mely érted dobban,
szeresd őt mindenkinél jobban.
Mert ki tudja lesz-e idő
mikor fáj a szíved,de már késő.
Amíg te szeretsz addig élek,
szeress örökké
mert,meghalni félek.
Féltelek ezt meg kell értened,
mert félteni csak azt lehet,
akit az ember igazán szeret!!
Üres éjszakák,
Valami visz tovább,
És a járhatatlan úton jársz,
Sosem hallott válaszokra vársz.
De ha elhiszed
Oda elvezet,
Ahol sosem járt még senki más,
Engem ott majd mindig megtalálsz.
Állj mellém, én várok majd rád
Csak állj mellém
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen a sorsom, az életem itt van
A hangban
A dalban
Ez az a perc gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van
A hangban, a dalban
Egy út vár
Aki megtalált
Kicsit megcsodált
De a biztatást én tőled vártam
Nem értetted miért szeretnék mást
De ha van hited
Tudom, elhiszed
Ha a zárba kulcsot nem találsz
A túloldalra nem juthatsz most át
Csak állj mellém
Én várok majd rád
Csak állj mellém
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen a sorsom, az életem itt van
A hangban, a dalban
Ez az a perc gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van
A hangban, a dalban
Egy út vár
Ez neked is jár
Egy út vár
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van
A hangban, a dalban
Ez neked is jár
Vigyen, a sorsom az életem itt van
A hangban, a dalban
Ez az a perc gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van
A hangban, a dalban
Egy út vár
Petőfi Sándor
Úton vagyok
Uton vagyok s nem vagy velem,
Jó angyalom, szép kedvesem,
De jól tudom, lépésimet
Hiven kiséri szellemed.
Csak azt tudhatnám, édesem,
Minő alakban jársz velem?
Tán e szellő vagy, mely illattal
Röpűl hozzám s játszik hajammal?
Az alkony pírja vagy talán
Amott az ég boltozatán?
Vagy tán az esti csillag, mely
Reám ezüst sugárt lövel?
Vagy a madárka vagy, ki ottan
Ugy megdalolgat a bokorban?
Vagy a kicsiny virág vagy itt,
Ki úgy veti rám szemeit,
Mikéntha mondaná: oh törj le,
És vígy magaddal, tégy szivedre!...
Mondd meg nekem, súgd meg nekem,
Melyik vagy, édes kedvesem?
Della Mária
Lélek-madár
A párkányra szálltál, mint röpke gondolat
Emlékekbe öltözöm, ha megpillantalak
Hogy dideregsz, fázol, te is magányos vagy
Elhaló hangon hívod kicsi párodat
Szerelmed elhagyott messzire költözött
Itt várod, ő téged a csillagok között
Szemembe fagy a könny ahogy nézlek
Hűséged megható, magokkal etetlek
Beengednélek, hogy melegedj szobámban
De úgy éreznéd magad, mint kalitkában
Szállj, repülj kis madár, bontsd ki szárnyaidat
Fenn a felhők fölött találd meg társadat
Tudod arra gondoltam,
hogy a világot szebbé
talán a példaképek,
és az őt követők tehetnék,
de mert a lehetségesek
a többségtől mindig különböznek,
mint ahogy a falu bolondja,
ők is egyedül maradnak…
különleges a szerepük,
(egyszóval mások)
sokak mellett egynek lenni
nem lehet épp irigylésre méltó,
hamar rásütik
a bolond bélyeget azokra,
kik lennének a követésre méltóak…
s akik utánuk haladnának,
ha nem hamarkodják el,
ha megfontolják jól,
ha a mérlegre helyezik,
ha az eszükre hallgatnak,
elhiszik hamar,
hogy bolond csak,
akit példaképnek választottak,
ki nagy naivan azt gondolja,
hogy lehet élni
másképp is,
közelebb az anyaföldhöz,
és sokkal közelebb az éghez,
de távolabb mindattól,
amiről az ember
azt gondolná általában,
hogy a boldogság titka az…
a lehetséges példakép
mindig különbözik,
de mert a másságot
az ember nem szívleli,
azért,
hogy nem követi senki…
vagy egy talán mindig akad,
hogy a példaképek ki ne haljanak,
de számuk nem szaporodik,
mert többen gondolják bolondnak,
mint követni valónak,
pedig előfordulhat,
a boldogság titka náluk van.
Érzem nincs mit mondanom,
ennyi nincs több alkalom,
a percet számolom.
Bárcsak egyszer értenéd,
mennyi felhő gyűlt köréd,
úgy rohannék feléd.
Csak félni, nem szólni,
hogy széthulltunk rég,
de jó volna hinni,
hogy érintesz még.
Egy ösztönben őrzöm,
az emléked véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.
Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.
Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
Napfény játszik arcomon,
lassan égnek fordítom,
hiányzol nagyon.
Megrémít a messzeség,
onnan nem tért vissza még,
ami köztünk volt szép.
Csak álmokban élni,
nincs értelme rég.
De kár volna kérni,
nem őrizhetnéd,
a lelkemben őrzöm az érzést, mi véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.
Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.
Hát baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.
A színeket, ha nem leled,
S az életet szürkén éled,
Csak higgy nekem,
Ha téged is bánt,
Én is pont így éltem.
Nézd, a súly leránt,
De lépj tovább,
Soha nem kell félned már,
Ez az út, s ez a világ, amit álmodtál!
Lásd a csodát és éld velem át,
Nézd milyen gyönyörű, olyan gyönyörű!
Soha ne bánd, ha lépni muszáj,
S nem leszel egyedül, olyan egyedül!
Gyere, szórd újra szét a régi fényt,
Ahogyan soha még!
Ha a múlt visszaránt,
Tégy csodát te is igazán!
A hangokat, ha nem leled,
S az életet csendben éled,
Csak higgy nekem,
Én hallom, ha bánt,
A zene benned ébred.
Ne félj, lépj tovább,
A csend, mi bánt
Soha nem kell többé már!
Ez az út, s ez a világ, ami régen vár!
Tompa Mihály:
Nálad nélkül
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!
Holló szárnyak
Egyedül, egyedül sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.
Mostan belevegyül a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik mindenről az élet,
Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik percekre napfényben,
Hogy letűnjék ismét örök sötétségben?
Ha csak a "faj" minden ezen a földtekén,
Mért él, mért szenved, mért létezik "egyén"?
Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?
Csend! - Hát tudjuk mi fény van az elmúlásban?
"Sose mondd azt: "Szeress engem!"
Mit érsz vele? Isten is hiába mondta…"
"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket,
s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá."
"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok.
De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál."
"Szerelem, ha egyik a másikát repülni hagyja, de ha lezuhan, fél szárnyát kölcsönadja."
(Szabó Éva: Szög és kereszt)
A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk."
(Francoise Sagan)
Hozzád, mint egy mágnes vonzott annyi új érzés.
Ami volt, sose múlt, de te mégse hiszed, hogy jön majd még
Unalom vagy a gond,
Ami játékokba űz.
Hát gyere velem, játsszunk egy darabban,
Mert ugye tudod, jobb lesz, mint magadban.
Ez kerek egész, bárhova mész,
Ez kerek egész, úgy is, ha félsz.
Hagyd egy darabban,
jobb egy darabban.
Színpad az egész, bárhova mész,
Amíg élsz, egy érzés hajt.
Olyan szép, amíg hisszük a végét
átírhatjuk majd.
De a fal nem akar
Soha köddé válni köztünk.
Hát gyere velem, játsszunk egy darabban,
Mert ugye tudod, jobb lesz, mint magadban.
Ez kerek egész, bárhova mész,
Ez kerek egész, úgy is, ha félsz.
Hát gyere velem, játsszunk egy darabban,
Hisz az a jó, ha két szív egyre dobban.
Ez kerek egész, bárhova mész,
Ez kerek egész, úgy is, ha félsz.
És lehet, hogy egyszer-kétszer a színlap nem túl jó,
De tudod, a „viszlát” köztünk mégsem jó végszó.
Hát gyere velem, játsszunk egy darabban,
Mert ugye tudod, jobb lesz, mint magadban.
Ez kerek egész, bárhova mész,
Ez kerek egész, úgy is, ha félsz.
Hát gyere velem, játsszunk egy darabban,
Hisz az a jó, ha két szív egyre dobban.
Ez kerek egész, bárhova mész,
Ez kerek egész, úgy is, ha félsz...
Üres éjszakák
Van, ami visz tovább
És a járhatatlan úton járhatsz
Sosem hallott válaszokra vársz
De ha elhiszed
Oda elvezet
Ahol sosem járt még senki más
Engem ott majd mindig megtalálsz.
Gyere állj mellém
Én várok majd rád
Csak állj mellém
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen a sorsom
Az életem itt van a hangban (a hangban)
A dalban (a dalban)
Ez az a perc, gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van a hangban (a hangban)
A dalban (a dalban)
Egy út vár
Aki megtalált
Kicsit megcsodált
De a bíztatást én tőled vártam
Nem értetted mért szeretnék mást
De ha van hited
Tudom, elhiszed
Ha a zárban kulcsot nem találsz
A túloldalra nem juthatsz most át
Csak állj mellém
Én várok majd rám (én várok rád)
Csak állj mellém (állj mellém)
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen a sorsom
Az életem itt van a hangban (a hangban)
A dalban (a dalban)
Ez az a perc, gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van a hangban (a hangban)
A dalban (a dalban)
Egy út vár
Ez neked is jár
Egy út vár
Ez az a perc, ami égig emel
Közös a vágy, ami körbe ölel
Vigyen a sorsom
Az életem itt van a hangban
A dalban
Ez neked is jár
Vigyen a sorsom
Az életem itt van a hangban,a dalban.
Ez az a perc gyere, éld velem át
Közös az út, ami visz ma tovább
Vigyen, a sorsom a válaszom itt van a hangban (a hangban)
A dalban (a dalban)
Egy út vár
„Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.”
„Égitestek sűrűjén
A Hold ködös képe
Míly kerekded, míly fehér,
Tejfeles lepényke.
A Tejúton fényesen
Átlejt éjről-éjre,
Tán farsang van odafenn
És nincs sose vége.”
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre és a két szemén,
rubintos tűzben szikrázik a fény...
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta v er forró piciny szíve.
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból, jön a szerelem.
Már láttam egyszer, jött egy pillanat -
szívemre ült és hittem: itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott.
Szebbik valója eltűnt, messze szállt,
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet.
Csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utól érje azt a madarat.
S színe, a hangja mindíg újra más,ű
meseszerű, különös és csodás...
Ott fönnt lakik a kék üveghegyen
az a madár.... a neve szerelem.