Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)
Messze vagy, messze: most feléd is este,
ablakban állva kell kinézni messze,
mint tengerjáró szép bárkám után,
mint pálmás, kincses partjaim felé.
Most téged is szemet behunyva kell
a fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit,
mint el sem jövő nóták ritmusát.
Messze vagy, messze. – Látlak minden este,
bárkámban vársz rám messze vizeken.
Énekled halkan legszebb énekem,
kezedben gyöngyös, fekete babér.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.
Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.
Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.
Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.
Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Két combod, mint a délután,
fényből tart a félhomályba.
Elrejtett agátköveknek
éje hull magnóliádra:
Jövök, Lucía Martinez,
elemésztem a te szád ma,
és hajadnál fogva húzlak
gyöngyházkagylók hajnalába.
Mert kívánom, mert tehetem.
Vörös selyem hűvös árnya.
Mintha homlokodon őszi ború ülne,
S rejtelmes két szemed (kék, zöld tán, vagy szürke)
Felváltva lesz szelíd, álmodó s kegyetlen,
Az ég bágyadt színét idézve keverten.
Emlékeztetsz a sok langyos, fátylas napra,
Mikor könnyben olvad meg a szív fájdalma,
S felajzott idegek, miket felserkentett
Titkos bú, gúnyolják a szunnyadó lelket.
Hasonlítasz néha a szép messzeségre,
Ha ködön keresztül csillan a nap fénye.
Úgy tündökölsz éppen, mint felázott tájék,
Melyen felhős égből hulló napsugár ég.
Veszedelmes asszony, borús ősz varázsa!
Zord zuzmarádnak is lesz-e rám hatása?
S engesztelhetetlen teled vad fagyából
Árad-e majd vasnál s jégnél maróbb mámor?
Egy kis pillangót kergetek, mióta csak élek,
Soha nem figyelek, mikor hova lépek,
Ő pedig csak csendben messze elrepül,
S néha-néha a távolban újra előkerül,
Tudom, úgysem lesz az enyém mégis szaladok,
De az évek során egyre lassabban haladok,
A körülvevő emberek csak néznek rám bután,
Én pedig csak futok . . . futok az álmaim után.
Én szerettelek,de te nem
Én mindent oda adtam volna érted,de te nem
Én bármit megtettem volna,de te nem
Ezek után mit vársz már?
Nem hiába lett vége,
Hisz te inkább elmentél.
Most azt kéred mennyek vissza,mert mindent megbántál,
Hát tudod mit? ezt már nem tudod megváltoztatni ,ég veled.
Múlnak a percek, égő szemmel nézek rád.
Szótlan csak állok és nézem a könnytől marta szád.
Indulnom kéne, de még visszatart egy szó…
Némán ölellek. Ez az érzés háborgó folyó.
Tudtad hogy fájni fog , mégis megbántottál.!
Én szerettelek de te csak kihasználtál!!
Egyszer majd rájössz hogy én szívből szerettelek,de akkor már késő lesz , én már elfeledtelek.
A szívem már másé lesz, mert Te megtagadtad,és látod most már én nevetek rajtad!"
Akkor tudod meg mi is a magány,
ha egyedül sétálsz egy hűvös éjszakán.
Az éjszakába kiáltod a kedvesed nevét,
de nem hallja senki, csak a nyomasztó csend.
Miért nem hiszed el, hogy nem szeretek mást?
Miért nem hiszed el nekem ezt a vallomást?
Ha nekem születtél, miért nem vagy az enyém?
Ha nem nekem születtél, miért születtem én?
Ha valaki elment, ne hívd többé vissza,
A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta.
Ha valaki elment, és el tudott menni,
Nehezen akarva, de el kell feledni.
Ne sírj ha gyötör a bánat, csak kinevetnek ha sírni látnak.
A te fájó szíved nem lesz attól könnyebb és csak nagyon kevés ember érdemli a könnyed!!
“…ha egyszer rossz, akiben annyira megbíztál,
Tőr a szívben, máris meghaltál…”
Hiába csodállak, hiába szeretlek
Más érzi tüzét ragyogó szemednek
Elszáll az álmom mert másé a szíved
Tied volt az enyém de neked nem volt elég
Talán elfeledlek, talán bele halok
Fáradt a szívem, boldogtalan vagyok.
Elmúlt a szerelem elhagytál!
Csak egy név maradt amit a szívembe karcoltál!
Ez a te neved ami meg maradt nekem mert te már elhagytál!
A Neved meg marad És vele a szép emlékek és pluszba mellé a viszonzatlan érzések!