Nagy gyerekemmel valami nincs rendjén - egy anya (beszélgetős fórum)

Még csak az elején tartok a hozzászólások olvasásának, de ez máris végtelenül felháborít! Méghogy csak a szülő a felelős, és a gyerek olyan, amilyennek neveljük.

Kívánom, hogy 15-16 év múlva az akkor kamasz gyerekeddel ne legyen semmi gond, de ha lesz, akkor emlékezz, mekkora ökörséget írtál ide, anélkül, hogy bármiféle tapasztalatod lenne.

Ajánlom figyelmedbe az én témámat, Kamasz Fiam nem tud aludni címmel.

A véleményem őszinte lesz, remélem, nem veszed majd sértésnek.

Huszonéves lány vagyok, nagyjából hasonló a kapcsolatom az anyámmal, mint ami közted és a lányod közt van. Az első dolog amit fontosnak tartok:

"20 éves lányom nem akar dolgozni, itthon lebzsel egész nap, alig ha segít valamit itthon, de el se jár sehová, semmi barát, semmi szerelem (legalábbis én nem tudok róla)."

Mit gondolsz, neki nem elég kínzó, hogy nincsenek barátai? Nincsen párja? 20 éves, nem gyerek, a saját életét kéne élnie, de nem tudja, valószínűleg a betegségéből kifolyólag. Szerintem borzalmasan érezheti magát.

"A viszonyunk nem nyílt, gyakorlatilag semmit nem tudok a saját lányomról, de ez már tizenéves kora óta így megy..."

És miért megy így? Mikor romlott ez el? Nem lehet, hogy ő korábban próbálkozott veled beszélgetni, időt tölteni, mikor még gyerek volt, de te sosem értél rá érdemben vele foglalkozni?

Az pedig, hogy befuccsol a kommunikáció, az azt jelenti, hogy másképpen kell próbálkoznod. Egy 20 éves lánynak - ahogy te is írod - már nem babusgatásra van szüksége, hanem inkább egy felnőtt, tapasztalt, támogató társra, aki irányt mutat neki az életben. Aki elmondja, nyugodtan, türelmesen és szeretettel, hogy hogyan kell az életet vezetni. Lassan olyan korba érkezik a lányod, amikor nagy döntéseket kell hozni: kit válasszon élete párjául, hogyan álljon helyt manapság az életben, a munkahelyen, a barátságokban... És igenis érdekli őt a te véleményed ezekről a dolgokról, elvégre az anyja vagy. Csak nem tudja kimutatni, hogy mekkora szüksége van rád.

Én azért nem tudom fogadni anyám közeledését, mert mérges vagyok rá. Haragszom, mert így, felnőtt fejjel visszanézve azt látom, hogy én mindig is kolonc voltam az ő nyakán, akit meg lehetett puszilgatni, ha épp rossz kedve volt. Haragszom, mert nem tanultam tőle igazi, elfogadó szeretetet. Most is szeretném, ha támogatna, ha nem úgy nézne rám, mint egy gyerekre, aki már nem szorul babusgatásra. Szeretném, ha felnőttként tekintene rám, akinek még nincs elég tapasztalata, és emiatt kicsit elveszett, és szüksége van egy felnőttre, aki irányt mutat neki.

Azt hiszen, talán a te lányod is így érezhet.

Üdv!

Amikor a pszichiátrián dolgoztam, volt egy mondásunk: a beteg légvárakat épít, a pszichológus légvárakban lakik, a pszichiáter pedig beszedi a lakbért.

Nem tudom, hogy konkrét diagnózis volt-e a borderline, vagy csak egy tipp volt a szakember részéről,esetleg megerősítést nyert-e más szakember által is, klinikailag ki lett-e vizsgálva a dolog. Mivel nem szed gyógyszert, egyéb kezelésre nem kell járnia, ezért azt gondolom, hogy nem. A pszichiátriai szakgondozó ingyenes,ott is elhivatott orvosok dolgoznak. Ha nem dolgozik nincs biztosítása sem, tehát ugye ennek a lehetősége is kétséges. Olvastam sok kedves, segítőkész hozzászólást, néhánnyal egyetértek, néhánnyal nem. Tény, hogy lelkiismeretes, jó szülőknek is vannak viselkedés zavaros gyermekei, (ne adj Isten pszichopata sorozat gyilkosok) az agy zavart működése nem a szülő hibája. Öreganyám azt mondaná, ki kell csapni a veteménybe, majd rendbejön a világképe.

:-)

Vicc nélkül pedig:Te ismered a lányod, te csinálod vele hosszú ideje ezt a vesszőfutást. Lehet, hogy csak játszmázik, lehet tényleg beteg. Az a kérdés, hogy tudod-e mindezt vállalni ép idegekkel, a kellő hozzáállással? Szomorú nap az egy szülő életében, mikor választania kell a saját gyereke és a párja között, én azt gondolom, hogy a gyerekem és a párom között nem lehet sorrend, mert nem egyenértékű kapcsolat a kettő!!

Miért csak a te válladat nyomja ez a felelősség?

Hol az apa? Hol a lányod egyéni felelősség vállalása, szándéka a gyógyulásra? Sokféle képpen magyarázható ez a helyzet, de ebből ki kell mozdítanod, próbáld meg, hátha a változás kibillenti. És én nem wellness hétvégére gondolok, hanem arra, amit te szeretnél, (elköltözni, új életet kezdeni stb.) ha szembesül vele, talán megindul valamerre, így csak egyhelyben topogtok!

üdv.

Nehezen találok szavakat..

kitartást,és sok örömet kívánok neked az életben,mert megdolgozol érte,megérdemled.

Sok hasznos dolgot leírtál itt,biztosan mindannyian profitáltunk belőle,akik elolvastuk.

remélem,labrador is...

Nyanyám! Megint próbálsz zavarbahozni? :)

(bocsi az offért!)

Amikor 18 éves koromban közölték, hogy borderline-os vagyok, és megtudtam mi is ez pontosan, akkor pokoli dühös lettem rá, és azt mondtam, hogy már csak azért is normális életem lesz, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a bpd kezelhetetlen, gyógyíthatatlan, és csak abban reménykedhet az ember, hogy majd a klimax után csitul. Düh és dac indított el azon az úton, aminek még nincs vége. A bpd a kontrollvesztésről, ez az út pedig az önkontrollról szól. Nagyon mélyen tanulmányoztam a betegséget, és persze az ifjúságsegítő srác, Kornél is sokat segített abban, hogy megtanuljam felismerni a mindennapos viselkedésemben, reakcióimban, hogy mi fakad a bpd-ből. Ezeket a viselkedésmintákat, és reakciókat korrigáltam, blokkoltam, és a helyes, normális reakcióra kondicionáltam magam. Egyre ritkultak a rohamok, amik főként spontán jönnek, régen ha érzelmileg túlterhelődtem, pl egy veszekedés után, akkor borítékolni lehetett a rohamot, most már ilyenkor egyszerűen csak katatón állapotba kerülök. Amikor először mentem a jelenlegi (már lassan 4 éve) pszichiáteremhez, aki terapeuta is, tesztek helyett beszélgetett velem, és a végén közölte, hogy nem találkozott még olyan emberrel, aki ilyen mértékben tudja kontrollálni önmagát. Ő adott először antipszichotikumot, hogy segítse a tervem, mégpedig, hogy abszolút tünetmentes legyek, és ne zavarjon be a tudathasadásos személyiségzavar, azaz ne legyen személyiségváltás! A gyógyszer csak megtámogatja az akaratomat, az önfegyelmem, és valahogy lelassítja a roham elejét, így van időm felismerni, hogy hopsz, baj lesz. Volt, hogy ezt a megnyert időt arra használtam, hogy összekapkodtam az összes kést és ollót a lakásból, és bezártam a postaládánkba, utána a kulcsot is bedobtam :)

Most már ritkán van roham, csak olyankor, amikor elfárad a lelkem, de egyre inkább strapabíró! Általában novemberben kezd el romlani az állapotom, és az ünnepek előtt kezdődik egy nehéz időszak, ami január közepéig tart. Majd május közepétől, június közepéig van egy rosszabb időszak. Így olyan, mintha évente csak két hónapig lennék bpd-s, bár ehhez nagyon rövid pórázon kell tartanom magam, és gyűjteni az élményeket, elébe menni a jó dolgoknak. Na meg a munka! Mindig dolgoztam valamit, de több, mint 4 éve rám talált a számomra tökéletes munka, ami szellemileg, és fizikailag is fárasztó, és normalitást, stabilitást, gyors gondolkodást, önuralmat követel. Ha végzek a munkával, és érzem, hogy ideges vagyok, akkor csinálok magamnak munkát :) Nekem nagyon bejött egyrészt a sokkterápia, az hogy minden nap egy igen csak kritikus tükröt mutatok magam felé, és nagyítóval nézegetem a hibáim, másrészt a munkaterápia!

A gyógyszereim mindig beveszem, a roham egyszerűen csak jön... Ok nélkül nagyon ideges leszek, tördelem a kezem, majd karmolászom magam (sajnos nem finoman), nem bírok nyugton maradni, aztán elkezd teljes erővel, hirtelen, mellbevágóan fájni a lelkem. Mintha a világ összes tragédiája fájna. Eleinte némán csorognak a könnyeim, majd összeroppanok, és megállíthatatlanul üvöltve zokogok. Ez a zokogós rész három szakaszra bontható: az elsőben fetrengek a fájdalomtól, és csak azt akarom, hogy múljon el, mindegy hogyan, csak ne fájjon, utána snitt, és elkezdem ököllel verni a fejem, tépni a hajam, marni az arcom, és megszállottként zokogva kutatok valami után, amivel kárt tehetek magamban. Aztán bántom magam durván, erőszakosan, mintha dühből gyilkolnék. Utána ismét összeomlós zokogás, majd lassan elcsitul. Végül csak bambulok, csorognak a könnyeim, és egyszer csak magamhoz térek, konstatálom, hogy roham volt, bántottam magam, nem emlékszek semmire, megrohan az öngyűlölet, és az undor, hogy hogy tehettem ilyet magammal, és sírok, aztán lassan megnyugszom. Általában 2-3 nap alatt jönnek vissza emlékfoszlányok, hogy a roham alatt mit tettem, mit éreztem, miket mondtam (általában összefüggéstelenül a fájdalomról, meg könyörgök valakihez, hogy ne bántson, hagyjon békén, stb).

Igen, megvakultam, paraneoplasiás polineuropathya miatt, ami egy nagyon aljas, gyógyíthatatlan, kezelhetetlen neurológiai eredetű betegség. 7x bénult le miatta a lábam, 6x valamelyik kezem, időnként teljes testszerte pokoli fájdalmakat okoz, és megtámadta a látóidegeimet. 2007.09.05-én úgy feküdtem le, hogy tökéletesen láttam, másnap reggel pedig 100%-ban vakon ébredtem. Grafikusnak készültem 6 éves korom óta, imádtam a színeket, a formákat, csak leülni valahová, és nézelődni, megfigyelni, így rajtam kívül mindenki azt hitte, hogy újabb öngyilkossági kísérlet várható, joggal, de érdekes módon nekem meg sem fordult a fejemben! Születésem óta beteg vagyok, és belémkódolódott, hogy ha probléma van, akkor csak is a megoldásra (gyógyulásra, állapotváltozásra) szabad fókuszálni, így azonnal küzdő állapotba kerültem szellemileg.

Látásrehabilitációs tanfolyamon tanultam meg a vakos informatikát, azaz az összes billentyűkombinációt, és a képernyő-felolvasó program használatát, valamint a vakon gépelést. Kis érdekesség, hogy az apósom, és egy csoporttársa TDK-s munkája volt az első magyar nyelvű képernyő-felolvasó program megalkotása volt :) Utálom amúgy, mert egy rettenetes ember, de a programért hálás vagyok neki!

Bocsánat, hogy megint ilyen hosszú lett, de időnként csak jönnek, és jönnek a gondolatok :)

Azt hiszem, hogy amin te keresztül mentél és folyamatosan együtt élsz a betegségeddel, az nem mindennapos. Megnéztem az adatlapodat. Szép vagy és fiatal... sokat tanulhat tőled a fórumindító. Leírod a betegséged... a rendszeres gyógyszerszedéssel stagnálni tudod az állapotodat? amikor mégis probléma van, azt nem tudod uralni? vagy olyankor nem vetted be a gyszert? Olyankor megzavarja valami a nyugalmadat?

Még valamit árulj el kérlek: azt írod , hogy megvakultál... mi történt? hogy tudod most ezeket a fórumokat olvasni és ilyen hibátlan helyesírással válaszolni?

Első lépésként el kellene vele beszélgetned, hogy nem jó ez így egyikőtöknek, de ha egy csapatot alkottok, akkor rendeződhetnek a dolgok! Pszichiáterhez kellene elvinni második lépésként, hogy felírja a megfelelő gyógyszereket: antipszichotikum, antidepresszáns, nyugtató. De a gyógyszert rábízni nem szabad!!!!!! Borderlineos közelében a gyógyszer nagyon veszélyes, szóval elzárva tartani!!!

Ha rendesen vagdossa magát, akkor biztos, hogy meg is akart már halni, csak ám szerencsére nem olyan egyszerű elérni, hogy a testünk együttműködjön velünk! Nekem is évek kísérletezésébe tellett, mire rájöttem a megfelelő gyógyszerkombinációra, és mennyiségre, na meg hogy hogy blokkoljam a gyomrom természetes reakcióját... Az első öngyilkossági kísérletem 12 éves koromban volt. 64 szem Andaxint vettem be, csak akkor még nem tudtam, hogy ilyen megterhelés esetén a gyomor kilöki a tartalmát... Aztán sokáig azt sem tudtam, hogy hosszában kell az eret felvágni, vagy hogy miliméterre pontosan hol van a csuklóartéria... Az érdekes az, hogy tudatosan soha sem bántottam magam, mindig csak a roham alatt, de emlékszem ezekre a rideg gondolatokra, miközben magambaroskadva sírtam attól a valamitől, ami szét akar tépni belülről, lerombolni a környezetem, de első sorban kínozni a lelkem.

A falra írás rám is nagyon jellemző volt. Olyanokat ír az ember oda, ahol mindig láthatja, amik fontosak valamiért, amik kellenek, vagy éppen ami kifejezi az érzéseinket! Szóval fontosak!!! Másolj le mindent, amit felírt, és értelmezd! Annyi jelet hagy neked... Gyűjtsd össze őket, és nyomozd ki a lényeget!

Az, hogy a korábbiakhoz képest ennyire bezárkózott nagyon rossz jel! Segíts neki kérlek! Te tehetsz érte jelenleg a legtöbbet, aztán ha talpra állt kicsit, majd ő maga is képes lesz cselekedni, de jelenleg nincs ereje!

El sem tudod képzelni milyen mértékű tömény fájdalom, öngyűlölet, milyen bizarr gondolatok vannak benne, úgy, hogy ő nem akarja, de nem tud szabadulni! Nem rád, nem a párodra haragszik konkrétan, hanem az érzésekre, és a világra.

Még ha te annak látod is, ő nem élősködő! A nővérem viszont az! 26 éves, az egyetlen pszichés problémája, hogy szeret szimulálni, mert a betegségekkel ugye lehet takarózni, lehet indokként felhasználni, hogy miért nem csinál konkrétan semmit! 19 éves kora óta szipolyozza a szüleimet, egy darab érettségije van, és az elmúlt 7 év alatt 3 hetet dolgozott. A házimunkához hozzá sem nyúl, tanulni nem hajlandó, mindig csak ígérget, aztán semmi sem lesz belőle... A lányod 1 év alatt nem íratta át magát? Na, az én nővérem 7 év alatt nem vizsgázott le egyetlen tárgyból sem! Már az egyetem első évében, a beadandókat is Anya és én csináltuk meg neki.

Ha Mama megkérné, hogy vigyázzon már Papára (demens), akkor hirtelen nincs jól, de miután lerázta Mamát kezdi a készülődést, mint valami dáma, mert hogy megy vásárolni/barátnőzni/bulizni, persze az Édesanyám nyugdíjából... Mert ő aztán addig üvölt, hisztériázik, veszekszik, megy Anya után és mondja neki a magáét, amíg szerencsétlennek elege nem lesz, és már azt érzi, hogy "vagy lecsapom egy tepsivel, vagy engedek neki...". Édesanyám egyedül már nem tud kiállni ellene, nincs ereje nővérem parttalan, értelmetlen vitáihoz. Nővérem tudatosan felépített lelki terrorban tartja!

Vittük pszichológushoz, pszichiáterhez, de mindegyik mást mondott, aztán egyik este leesett nekem, hogy melyik könyv főszereplőjéről mintázza az éppen szimulált tüneteket.

Anya egyszer azt mondta nekem, hogy: "Te is eljártad a magad táncát, de rólad legalább tudtuk, hogy az nem te vagy, nem szándékosan tetted amit!"

És nem azért, hogy fényezzem magam, vagy bármi, de annak ellenére, hogy számtalan súlyos fizikai, és pszichés betegséggel küzdök, hogy 4 és fél évvel ezelőtt megvakultam, van szakmám, megbecsülik a munkám, több, mint 4 éve dolgozok ugyan ott, igen csak nagy felelősséggel járó feladatokat bíz rám az alapítvány elnöke, pedig tudja, hogy nem vagyok százas pszichésen sem, és bármikor megborulhatok! Ezen felül egy marketinges cég is alkalmazni szeretne, csak mivel 1. kategóriás rokkant vagyok, amit véglegesítettek is, 100%-os munkaképességcsökkentnek nyilvánítottak, és a betegségeim miatt időnként valóban munkaképtelenné válok, nem tudják kideríteni, hogy milyen formában alkalmazhatnak úgy, hogy a támogatásokat ne vegyék el tőlem, de most nekifeküdtek az ügynek, hogy kiderítsék.

1 évem van hátra az újságírói suliból, sajnos az egészségi állapotom miatt ősszel nem tudtam elkezdeni, na de majd idén! Ezen felül feleségül vett egy csodálatos ember 3 évvel ezelőtt, vezetem a háztartást lassan 5 éve, segítek Édesanyámnak, és a nagyszüleimnek amiben csak tudok, és olyanoknak, akik segítségre szorulnak! Megszámolni nem tudnám, hogy csak itt a hoxán hányan kértek tőlem segítséget, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem. Eddig egyetlen embernek nem tudtam segíteni, de sajnos az nem rajta, és nem is rajtam múlik.

Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy a lányod is lehet még a társadalom hasznos tagja, és lehet normális élete, de most még szüksége van rád!!! Sőt! Később is szüksége lesz rád, a tanácsaidra, mert hiába nő fel egy gyerek fizikailag, szellemileg, pszichésen, akkor is gyermek marad, a szülő pedig szülő...

Amit egyébként nagyon nehezen viselünk az az, ha követelőznek, ha túl határozott hangon, vagy kiabálva beszélnek velünk, és ha vádaskodnak, vagy érezhetően számonkérnek minket. Ha ezeket ki tudnád venni a verbális kommunikációból, már azzal is sokra jutnál! Valamint, az tényleg nem kérdés, hogy mi volt az iskolában... Persze, ott van a kérdőjel, de egy borderlineos számára lényegtelen kérdés, számomra is csak mellékes tény volt, hogy kitűnő tanuló voltam, míg a családnak óriási öröm.

Azt kérdezd meg tőle, hogy mi van a lelkében, mit érez, mit szeretne az élettől, mit szeretne elérni, ha nem hátráltatná a borderline??? Üljetek le otthon egy kávé, vagy egy tea mellett, egy csomag zsepivel...

Bocsánat, hogy ennyire hosszúra nyúlt, csak jöttek a gondolatok...

Lehet, hogy nem akart meghalni, de elég egy rosszul ejtett vágás! Vagy egy elfertőződött seb...

A lányod, tehát muszáj kérdezősködni.

Igen, a falra írás is jelzés!

A borderline-t komolyan kell venni, nem játék, ahogy egyik pszichés zavar sem!

A borderline lehet genetikai ok is. Ami nem kialakul, hanem vele születik a gyerek, erre példa a barátnőm kislánya is, sajnos.

Egészen apró korától megnyilvánultak a tünetei, de apuka nyomására "csak szeszélyesnek" volt titulálva. 16 évesen borult jelentősen a bili, amikor kénytelen volt az apa is beismerni, hogy nagy a baj.

De kevés gyerek nő fel pl. annyira kiegyensúlyozott környezetben.

szerintem 20 evesen mar nem lehet bepotolni szulo-gyerek kapcsolati hianyossagokat. erre neki kell rajonnie. baratokra van szuksege, kimozdulni, es megtalalnia a helyet a korosztalyaban.

munka, tanulas, szorakozas, szerelem. a szulonek mar sok helye nincs, .. ahhoz mar tul keso!

valoszinu azt erzi, amit mondasz, hogy kolonc a nyakadon, es a paroddal akarod osszekotni az eletedet, nem vele. a parod fontosabb, mint o, es ezt egyik gyerek sem akarja erezni.

a szemelyiben 20 ev van, erzelmileg megrekedt, elakadt a valahol az erzelmi fejlodesben, hat ezzel nincs egyedul a mai vilagban.

... belefut egy hatásos, erőteljesen akármilyen nézeteket valló emberbe, csoportba és viszik... :( .. sajnos.

Színház, koncert, közös progik... uszoda, szauna, strand... kicsit ki kell lazítani, és közelebb kerülni egymáshoz, amitől persze még a fenti dolog állhat, de ha így is alakul, tudni fogja, hogy van hova visszatérni.

(Ismerek hasonlót.)

Gyógyszert nem kap. Tini korától probléma a vagdosás, és nem csak kis karcolgatások. Bár azt nem tudom, mostanában mit csinál, hosszú ujjúban van, én meg nem kérdezősködök. Komolyan meghalni még szerintem soha nem akart, vagyis nagyon meggyőző lépéseket nem tett ennek érdekében.

Ez a levelezés jó ötlet. Mondjuk ő ujjonan a falra ír ki feliratokat, talán ez is egyfajta jelzés a részéről.

Próbáltál már utána nézni enneka betegségnek?

Ha nem, itt küldöm a lehetőséget és ha már más is említette, akkor gondolom túl vagy rajta :)

[link]

Párom kb egy éve van jelen az életünkben, azóta megy a harc... Sőt, még az elején igen, de most már, ha itt van a párom, na adj isten itt alszik, ő ki nem mozdul a szobájából. Ha véletlen összefutnak, akkor megszólalni alig bír. Pedig párom mindig kedves volt vele. Egyébként akkor lennék a legboldogabb, ha nyugodt szívvel itthagyhatnám egyedül a házban, mert ha velem ne adj isten történne valami, akkor ennyi idősen készen kéne állnia arra, hogy egyedül is boldoguljon! De még annyit se tesz meg, hogy a diákigazolványát megcsinálja, nem iratkozik át körzeti orvoshoz sem, pedig ezeket már több mint egy éve el kellett volna intézni. Így, ilyen flegma hozzáállással értelemszerű, hogy munkahelyről seperc alatt kirúgnák. Szeretnék elköltözni és együtt élni Párommal, szeretnék munkahelyet váltani, másik városba költözni, de nem hagyhatom itt a lányomat. Arra meg már nincs pénzem hogy elköltözzek, és havonta küldjem neki a pénzeket, hogy valamiből megéljen.

Ha kedveskedek neki, odafigyelek rá, beszélgetünk miután hazajöttem addig oké van, de ha ezek után összeveszünk a fejemhez vágja, hogy egész végig csak színészkedtem, becsaptam őt, és "most kibújt a szög a zsákból". Teljesen bizalmatlan, egy hétköznapi összezörenés már halálos csapás... Én se vagyok tökéletes, nem tudok mindig jófej lenni.

a felsőoktatás tényleg elírás, bocsánat, felnőtt oktatást akartam írni. Tehát mivel nagykorú, estis gimnáziumba jár, jövőre érettségizik.

Kedves Labradordizájn!

Olvass utána a borderline-nak és vedd komolyan, mert egy nagyon komoly betegség!

Igaz, hogy a lányod 20 éves, felnőtt már, de a gyereked! Nyiss felé! Ne várd, hogy Ő menjen oda beszélgetni a problémáiról, hanem beszélgess vele, kérdezz őszintén, és ne azt, hogy mi volt a suliban, mert arra nem sok mindent tud válaszolni, a nagy "semmi"-n kivül. Kérdezd meg, hogy érzi magát, ami könyvet/weblapot ott hagy a szemed előtt, azt olvasd el, gondolkodj el rajta, mert ezek az igazi SEGÉLYKIÁLTÁSAI, ennél erőteljesebb jelzést már nem tud adni! Beszélgess vele ezekről.

Attól, hogy felnőtt, még a gyereked maradt és szüksége van a szeretetedre, támogatásodra és igen, a babusgatásodra is!

Még nem késő helyrehozni a kapcsolatotokat és megfelelően helyén kezelni a betegségét! De lépni, tenni kell, mielőtt még túl késő lenne.

Segítségre van szüksége!

Pároddal is beszélj a Lányod problémájáról...Ha enyire nem bírja elviselni (ami lehet a betegségból fakadó is), azt is beszéljétek meg, legyen közös program, de azt is értsd meg, ha egy ideig esetleg nem akar találkozni a Lányod a Pároddal.

Édesapjával milyen a viszonya? Testvérek?

Bocsánat ha túl hosszú lett, és semmi bántó szándék nincs bennem, csak éppen ismerem ezt a betegséget...