Lombik - Alacsony AMH (beszélgetés)

Szia!

Nekem 1,0 de semmi tünetem nincs..ugyanúgy menstruálok..stb..

sztem itt sehogy..miért??

Csajok!

szerintetek csináltassak egy AMH-t a szeptemberi lombik kezdés előtt??Nagyon félek az eredménytől..(((

Szia!

Mintha a Mi kapcsolatunkról írtál volna..)))

14 éve együtt jóban-rosszban..most leszünk 10 éves házasok..))

Hogyan szereztél beutalót Parádra?

Utolsó lehetőségként még megpróbálkoznék ezzel, de magánorvos nem adhat, a helyi szakrendelőből pedig elhajtottak :(, még ilyenről nem is hallottak (közölte az asszisztens felháborodva). No comment! Felhívtam Parádot, mert azt gondoltam, valamit félreértettem amikor velük beszéltem, de nem, mert szakorvos adhat, csak magánorvos nem. Szóval patt helyzet.

Felnézek rátok lányok, én sajnos nem tudom ilyen jól titkolni, ha kibukok a kudarcok miatt, pedig jó lenne. Amíg ki nem bőgöm magam rendesen, addig nem tudok "lenyugodni". Ez sajnos sokszor párom előtt történik, de utána viszonylag hamar túllendülök a mélyponton. (A maradékon meg már csendben, magamban kérődzök.)

Nekem piszok nagy mázlim van a férjemmel, ő egy hatalmas csoda, szerintem kevés ilyen megértő, türelmes ember létezik a földön. Szerintem szorult bele egy csipet női lélek is :)) Nem mondom, hogy nem mérgez minket az elmúlt 5 év, de a kapcsolatunkat soha nem áldoznánk be semmiért. Már én is elhiszem neki, amikor azt mondja, hogy engem választott, gyerekkel v anélkül. Mindezt úgy, hogy közben megbolondul a kölkökért, állandóan gyerekek lógnak rajta - én meg csendben nézem ilyenkor és közben megsemmisülök lelkileg.. Ezért is próbálunk sokat utazni, aktívan nyaralni, kihasználni minden hétvégét, hogy azért történjenek jó dolgok is az életünkben, élvezzük a nyarat, egymás társaságát és ne csak a gyerek körül forogjon minden.

Most mindketten nagyon fáradunk lelkileg, ez az utolsó leállított stimu és a sok rossz eredmény nagyon megingatott minket. Vért izzadva küzdünk, hogy egyszer végre legyen már egy normális petesejtünk, pedig az még koránt sem old meg szinte semmit. Senki nem garantálja, hogy az egyszem csoda meg is tapad stb. Úgy érezzük, egyre hátrébb kerül a rajtvonal és egyre nehezebb utat kell lefutnunk egy lendülettel, túl jutni minden akadályon és már nem biztos, hogy van hozzá erőnk. Ezért készülünk már lélekben arra, hogy nekünk másképp lesz babánk...

Hölgyeim, ez valóban érdekes értekezés volt. Amennyiben hozzájárulhatok a beszélgetéshez - lévén mi tavaly önhibánkon kívül visszapattantunk a lombikról:

Mi az elmúlt 3 évben ugyanúgy végigmentünk dolgokon és mindazokon érzéseken, amikről írtatok. 3 év ugyan nem olyan nagy idő némelyikőtők próbálkozásához képest, de

nekem már nem sok van..

Én úgy érzem, hogy emberileg gazdagodtam az elmúlt években, bár anyagilag ez nem mondható el, és talán egy kicsit megértőbb is lettem másokkal szemben. A kezdeti leletek (trombofilia, pajzsmirigy, amh) utánni alsóbbrendű érzés azóta megszünt, mert rájöttem, hogy a gyerek igenis kettős project. Nem nekem nincs gyerekem, hanem kettőnknek nincs babája. Lehet, hogy a kettőnk szervezete nem úgy funkcionál együtt, ahogy kellene és lehet, hogy mással már lenne. Persze, jobb lenne, ha nem lenne az összes nyűgöm és fiatalabb lennék - mert higgyétek el harmincas mamajelöltek , hogy az idő az egyik legnagyobb ajándék - de sajnos, de lehet, hogy akkor sem járnánk előrébb, ha mindezek nem lennének. Minden esetre, ketten mentünk keresztül - közösen éltük meg a kudarcot, meg azt a boldog pár hetet is, amig a csoda tartott. Bár nagyon örülnénk egy apróságnak, mi úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk élvezni az életet és nem csak azon rágódni, hogy mit tehetnénk meg még, mert ezt már próbáltam és nem jött be, viszont majdnem elváltunk.

A munkám miatt muszáj volt megszokni -ez eltartott egy ideig -, hogy valaki rendszeresen terhes lesz körülöttem, hogy ezer meg egy terhest és anyukát szolgálok ki naponta, anélkül, hogy megkérdezzem, nekem miért nincs. Nem mondom, hogy nem éreztem egy kis tűszúrást a szívem táján, mikor kiderült, hogy a tesóméknak babája lesz, de most, hogy ez a második baba sem maradt velünk, legalább nagynéni leszek és ez megnyugtat egy kicsit. Sőt valamilyen módon nagy csodának élem meg az ő sikerüket is, hiszen egy brutális mióma műtét és 3 sikertelen inszem után jön az apróság, és tudom, hogy mennyi keserűségen mentek keresztül.

Hiszek benne, hogy mi is boldogok leszünk. Hogy saját babával, vagy máséval, vagy csak nagynéniként, azt még nem tudom.

Mondom mindezt két héttel a műtétem után, amit nem volt könnyű elszenvedni, főleg lelkileg, bár testileg is megsinylettem.

Most kövezzetek meg,de nem teljesen értek egyet soraitokkal.Leírom az én tapaszatlatom,és utána őszinte véleményeket várok,de tényleg őszintét.

13 évig erős voltam,azt próbáltam mutatni mindenki előtt,és főleg a párom előtt,hogy nagyon erős vagyok,nem viselnek mg a műtétek,kudarcok.Mindig mentem tovább,és felálltam.Aztán 6.sikertelen után felvetődött a válás gondolata,főleg bennem.És a férjem nem értette,miért visel ez meg jobban,mint az eddigi sikertelek.Pedig nem viselt meg a többi sem kevésbé,csak jobban tudtam titkolni.És a 7.nél,amikor méhenkívüli-nagy műtét,3 hét kórház, stb lett,na akkor elhagytam magam egy picit.És a férjem rájött,hogy most Ő az erősebb,és milyen rohadt nehéz erősnek lenni.Azóta sokkal jobban érzem,hogy tudja,mi játszódik le bennem.

Szívből sajnálom ami veled történt. Sokszor úgy érezzük, hogy a sors nem mérhet már ránk nagyobb csapást és mégis!! Nem hogy véget érne a fájdalom, jönnek újabb problémák amiket le kell küzdjünk de sajnos már meggyengült testtel és lélekkel. Úgy érezzük, ez már túl sok és rettenetesen igazságtalan. És az is!!Mert nem vagyunk rossz emberek, ezt nem érdemeljük.

Sajnos nekünk is komoly vitáink voltak már a párommal, szerinte mindig csak a gyerek körül forog az életünk és be kell lássam, hogy igaza van. Ők férfiak és bármennyire is szeretnek minket de másképpen látják a világot és ezt nekünk el kell fogadni. És nagyon jól írtad azt, hogy nem szabad elfelejtkeznünk a párjainkról, nem szabad hagynunk hogy ez az egész babahajsza tönkretegye azt is ami még fontos az életünkben. Mi, nők tudjuk, hogy milyen nehéz de sokszor sajnos mérlegelnünk kell. Bár sokszor megszakad a szívünk de mosolyogni kell, nem utolsó sorban magunkat sem hanyagolhatjuk el, legyünk szépek, csinosak és el kell hitetnünk a férjeinkkel hogy még mindig ők a legfontosabbak nekünk a világon.

Lányok! Megríkattatok, pedig én nem is lombikoztam, csak egy spontán terhességem volt a 20. hétig. Azt hiszem, tudjátok, hogy utána mi minden történt még velem (ha valaki nem tudja: 3 héttel a szülés után lelépett a férjem, 3 hétre rá meghalt a nagypapám, ma temettük. 2 hónap alatt összeomlott az életem.)

Én most nem is tudom, hol tartok lelkileg. 39 évesen, baba nélkül, úgy érzem, esélyem sincs arra, hogy hamarosan anya lehessek, mivel pasizni sincs kedvem. Ha lenne is valaki, biztos, hogy nem ugranék bele rögvest egy bébiprojektbe.

Csak azt tudom, hogy a hamarosan ex-férjem azt hajtogatta, hogy azért hagy el, mert a fontossági listámon hátul kullogott, csak arra volt jó, hogy megcsinálja a gyereket stb (pff....ekkora hülyeséget!). Szóval rájöttem, hogy nekik sem könnyű, a sokadik negatív teszt, a kiborulások, hogy állandóan csak a kudarc....

Nem tudom, mit csináltam volna másképp, nem is agyalok ezen.

Lehet, hogy nem az van megírva nekem, hogy ebből a kapcsolatból kell babának születni. sőt, biztos. Mostmár csak abban reménykedek, hogy a Jóisten, vagy valaki (nem vagyok vallásos, de hiszem, hogy nem véletlenül történnek a dolgok) akar tőlem valamit, hogy tanuljak, hogy álljak fel, hogy képes legyek feldolgozni ezeket a szörnyűségeket, a hirtelen összeomló életemet....

Annyira szeretném, ha a Sors nem lenne igazságtalan, és adna lehetőséget, hogy Édesanyák lehessünk, és azok, akik megölik a csecsemőiket.....áhhhh....gondolom, Ti is mindig kiakadtok ezen....Nem is részletezem tovább.

Az a lényeg, hogy fel kell tudni állni. Mert MUSZÁJ!!!!

És mi tényleg sokkal jobban fogjuk értékelni, ha végre sikerül, mint az, akinek az "ölébe pottyan".

Amúgy én is boldogan hánytam, bár csak 6-7-szer, de esküszöm, jó volt, bár bőgtem közben. Én mindig bőgök, ha hányok. Amúgy utálok hányni, de akkor szerettem, mert tudtam, hogy ezt Gergő csinálja velem.....

Na jó, befejezem a litániát....

Becsüljétek meg a pasikat, akik mellettetek vannak, és ne áldozzatok fel mindent a babáért....

Nagy ölelés Nektek!