Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Én vagyok az első nővéred,

egy darab földed vagyok,

mit virággal te ültettél be,

és most élek, virulok.

Kis tó van benne, mit te ástál,

és füves domb, két szép virágágy:

mind a tied, gyönyörködj bennük! -

Ha fekszem, mint most, veled együtt,

szívem tele tiszta örömmel,

minden ízem tele gyönyörrel -

mint mustot, iszom leheleted,

hallom szavad s feléledek.

Brigitte Riebe

Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjtszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szivét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára űl, zokog

Az árva kis fiú:

Anyám, oh kedves jó anyám!

Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!

Az árva búsan zengi így

Kinos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körűl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyúgalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sohajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;

Lankadva visszadűl

A kedves dombra, - felsohajt,

S mély álomba merűl.

És ím az árva boldogúl,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szive még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott -

Meghaltak kínjai.

szomszéd szoba

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...

valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk

egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is

beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess

ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel

A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba

kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a

folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,

hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

Henry Scott Holland Kanonok

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott... nincs is halál...

Én vagyok a szelíd őszi eső

Ne állj zokogva síromnál;

Nem vagyok ott.

Nem alszom.

De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.

Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.

Én vagyok a napfény az érett gabonán.

Én vagyok a szelíd őszi eső.

Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,

Ott vagyok minden hangban veled,

A csendesen köröző madár szavában, de én

vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.

Ne állj hát zokogva síromnál;

Nem vagyok ott.

Nem haltam meg.

Ismeretlen

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

Ám ezt meg se látod

- tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Vörösmarty Mihály

A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Dsida Jenő

Az öreg óra énekel

Csak úgy hivnak: az öreg óra.

Rokkant vagyok már, vén legény,

Egyformán tétlen rosszra, jóra,

Ülök a szekrény tetején.

Jelzem meggörbült mutatóval

A jövő-menő perceket,

Sorsom nagy, álmos, untató dal:

Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.

Pihen a nap már nyugaton,

Sugarai meg nem zavarnak...

Itt minden csupa nyugalom.

Mire is nap ily vén legénynek?

Jobb annak már az éji hold, -

Úgy érzem néha: nem is élek,

És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,

Mikor bejön a nagyanyó,

Leül elémbe alkony-órán,

- Haja fehérlő, mint a hó, -

Felnéz reám bágyadt szemével:

"Mesélj, no, szépen valamit!"

S én sorba veszem halk mesével

Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!

Hej, az volt ám a szép idő!

Termett a bor, a búzakéve,

Volt búcsú, névnap, esküvő!

Más voltál te is nagyanyóka:

Szemed ragyogott, mint a nap,

Ajkadon csengett, sírt a nóta,

Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon

Itt álltál te s a vőlegény...

Első szerelem - első álom...

Az első csókot láttam én.

Az évek lassan szálldogáltak,

Lassan benépesült a ház -

Sugara múltán ötven nyárnak

Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:

Aki víg volt, most szomorú.

Temetés lett az esküvőből,

Virágfüzérből koszorú;

Meghaltak mind, és eltemettük,

Ketten mar adtunk: te, meg én -

S el-elgondolkodunk felettük

A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,

Mig ifjú voltam és vidám:

Sok cifra betű fénylett rajtam,

Csupa öröm volt nézni rám.

Ma már a gépem csupa rozsda,

Súrlódnak benn a kerekek,

Aranyozásom rég lekopva

S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,

Meghal a szív, a dal s a száj. -

Hogy nékem kell ezt elzengeni,

Öreg szívemnek jaj, be fáj!

Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,

Meghalok szépen teveled...

Elröppen egy perc... kettő... három...

Csak ketyegek, csak ketyegek...

(Ez a gyöngyszem az egyik legkedvesebb verseim egyike. Talán vannak még akik nem ismerik.)

Móra Ferenc: Árvák beszélnek..

A hajnalicskák még nyitottak,

S rigó fütyült a körtefán,

Mikor a katonavonathoz

Kimentünk apuka után.

Dalolva ment el s azt igérte,

Énekszóval hozzák haza...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Azóta várjuk, egyre várjuk,

Hoz-e már háború-fiát,

Megfogta-e az aranyréten

Az ezüstszőrü barikát?

Csengetyü lesz-e a nyakában,

És lesz-e annak szép szava?...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Azóta várjuk, egyre várjuk,

S rossz apukánk azért se jön,

Pedig a téli-zöld se zöld már

S csak varju károg a tetőn.

Jaj, milyen csúnya a ruhája,

Milyen ijesztő a szava!...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Pedig jó volna már, ha jönne,

S ő szegne kenyeret nekünk -

Tán a karéjt nagyobbra szabná,

Most olyan sokat éhezünk.

Szedne targallyat is az erdőn,

S melegebb lenne a szoba...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Hiszen olyan sok kisgyereknek

Itthon az apukája már,

Egyiknek szeme van bekötve,

A másik sántikálva jár.

Jaj, de jó lesz, ha a miénk is

Majd bolondozva jön haza!...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Kiszaladunk a kisajtóba,

Ott lesz a Bodri is hamar -

Nem mondjuk meg, hogy a gonosz csont

Szünetlen szűköl és kapar.

Jobbrul a bádoghuszár várja,

Balrul a menyasszonybaba...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Fölkapaszkodunk az ölébe,

És átöleljük a nyakát,

S hogy megváltozott mostanában,

Bepanaszoljuk anyukát!

Fekete lett fehér ruhája

S fehér a fekete haja...

Ragyogd be őket, irgalomnak

Aranyos csillaga!

Valerie Cox: Írás a falon

"Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból,

Cipelte csomagját a konyhaajtóból.

Már várta őt aggódva nyolcéves fia,

Kisöccse tettéről mesélt aggódó arca.

,,Amíg én játszottam és apu telefonált,

T.J. krétát fogott, és a falra firkált.

A szobában az új tapétát írása díszíti,

Mondtam, mérges leszel, ha újra megteszi."

Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel.

,,Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!"

Csomagját letéve az emeletre sétált,

Majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált.

Teljes nevén hívta, ahogy belépett a szobába,

S ő a félelemtől reszketett - tudta mi vár reája.

A további tíz percben anyu csak kiabált:

Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált!

Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába,

Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya.

Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában,

Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában.

Félelemmel telve lépett a dolgozószobába,

S könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta.

Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma,

A ,,szeretlek, anyuci" nagy szívbe foglalva.

A tapéta úgy maradt, ahogyan találta,

Egy üres képkerettel, ami körbezárta.

Emlékezz hát arra, mi szívednek drága,

S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!"

Daniel,Samuel

Ha majd mások...

Ha majd mások már hervadtnak találnak

s te ülsz tűnődve és szomorúan,

és már hiszel tükröd igaz szavának,

mely azt mondja: mindennek vége van;

bennem akkor is friss lesz a sebed,

hunyt tüzednek bennem marad a hője,

s mert tavaszodban úgy szerettelek,

csak hűségem növeli sorsod ősze.

A világ furcsa csodája leszek,

láng leszek, mely az üszkön is lobog:

s egyszerre megérted a szívemet

s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.

Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,

ha majd a tél hull sötét hajadra!

Ady Endre: Álmok után

Gyermek vagyok. Temetőben

Tarka szárnyú pillangókat kergetek,

Átrohanok könnyű szívvel

Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm

A ragyogó napsugárban lelkemet,

Nem látom a hervasztó őszt,

Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén

Minden napfény, minden sugár átragyog,

Eltemetek, elfelejtek

Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,

Hogy csalóka, ámító az őszi fény

S hogy engem megcsalt eddig

Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben

Tarka szárnyú pillangókat kergetek

S álmaimnak temetőjén

Csalogató álmok után sietek...

ŐRI ISTVÁN: MONDD, MI LESZ...

...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?

Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?

Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!

Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?

s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok

csendben, szótlanul

elmegyek oda, ahol a madár se jár

és várok a feltámadásig

mert ott mindenki vár

és beszélgetek velük

elmondom életem

mindent, ami történt velem

és beszélek rólad is

arannyal csillogót

gyémánt szivárványt

tűzzel lángolót

mert szeretlek itt is

ha bár csak lélek vagyok

s mindent láthatok

mi szép és kedves nekem

de homályban van a világ

csak téged lát szemem

nincskezem nyújtom feléd

nincshangomon suttogok neked

ott messze lent, hol éled életed

hátha áttör a zajon a szerelmes

gyenge hang

hátha úgy hallod meg

mint imára hívó harang

és elindulsz felém

úttalan utakon

sohanemvolt vágyakon

legyőzve mindent, mi utadba áll

s közben a hívó harang szava

előtted jár

és vezet

és egyre hangosabb...

és egyszer csak megváltozik

s akkor szívedbe béke költözik

mert szavakat hallasz harangszó helyett

és megérted: mostmár mindent lehet

engem is! -

és felém nyújtod szent kezed

és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem

és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen

Sík Sándor

Mosolygó gyermek

A nyári busz fullasztó melegében,

Kék-bóbitás sapkája keretében,

Anyja mellére békén odabújva,

Szemben velem egy esztendős fiúcska.

Szeme azúrját kerekíti tágra,

Úgy néz a furcsa idegen világra,

Ami én vagyok, aki mostan boldog

Gyönyörűséggel arcába mosolygok.

Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,

Míg szirom arca gömbölyűre válik,

Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,

És édesdeden visszamosolyog rám.

Egy új emberke, ki nem is beszél még,

Hogyan érti meg mosolyom beszédét?

Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! -

Hogy a szeretet szólítja szememben!

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!

Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,

A szeretetet már fel tudja fogni

S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja

Minden mosolynak, nekem is megadja,

Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:

Friss antennája minden szeretetnek.

Baranyi Ferenc:

Utószó egy szerelemhez

Nincs mit mondanom,

nincs mit mondanod,

ami régen megszakadt, azt

nem folytathatod,

szemed jégvirág borítja -

már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod,

nincs mit mondanom,

párosan viselt magánynak

dupla súlya nyom,

szíved hangtalan parancsát

többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek:

rád találnom nem öröm.

Te is engem csak - kerestél.

De én azt is köszönöm.

Mért, hogy a szerelmet mindig

megalázza a közöny?

Válni kell.

Kolonc koloncot nem visel,

önvédelemből hagylak el

s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.

Én nem hiszek - te nem hiszel,

a szív nem nézi mit cipel,

csak éppen már nem bírja el.

Szabó István: Próbatétel az út

Próbára tette Isten a lelkemet.

Adott számomra testet, szellemet.

Adott szülőt, földi életet.

Szólt az Úr, s útnak engedett.

Tiéd a vágy, a gondolat!

"Szeresd felebarátodat, mint magadat!"

Tiéd a sorsod, tégy amit akarsz,

szabad vagy, jó s rossz közül választhatsz.

De vigyázz, mert egyszer mindenről számot adsz!

Foghatod a kezem. S ha jót kérsz, kaphatsz,

De el is engedhetsz, nélkülem is haladhatsz.

Segíthetsz azon, ki porba hullt,

ki feléd kiállt, mert nyomorult.

De ott is hagyhatod, kikerülheted.

Adtam széles utat és keskenyet.

De az Ítéletre minden "út"- Hozzám vezet!

Boda Magdolna: Idegen madár

Idegen vagyok. Igaz már tudod,

hogy két cukorral iszom a kávét

és hogy reggelente nem fésülködöm.

Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz.

Hogy néha úgy megyek, hogy állok.

Idegen vagyok.

Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok,

ha elbukni látszom.

Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek,

de igazából már én sem figyelek magamra.

Idegen vagyok.

A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből

idegen mosolyokat szemelgetek,

mint egy folyton éhes madár.

Mint egy folyton éhes idegen madár.

Vajon meddig tart az idegenség sivatagja,

vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás?

Mikor mondod, hogy isten hozott?

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Aranyosi Ervin: Szép az élet

A Nap az arcod simogatja.

Varázsló fénye visszaadja

elvesztett hited és reményed

- újra érzed, hogy szép az élet.

Ha bántanak, ne vedd magadra,

komor szemed emeld a napra.

Arcodon mosoly fénye éled

- újra érzed, hogy szép az élet.

Ezernyi gond, mi nyomta vállad,

amire gyógymód a bocsánat.

Elengedéssel érhet véget

- s rájössz arra, hogy szép az élet.

Hagyd lelked végre újra élni,

nem kell a múlttal szembenézni.

Ha múltad árnyát már nem féled

- újra érzed, hogy szép az élet.

Ha nem bánt múlt, nem gyötör bánat,

és feloldoz a bűnbocsánat,

elengedés tesz szabaddá téged

- tudni fogod, hogy szép az élet.

Horosnyi Sándor: Úgy lennék most



úgy lennék most, telihold szelíd fénye az éjszakában,

arcodhoz simulva a kegyetlen, zord félhomályban,

vagy kéklő tenger hullámainak fodrozódó habja,

aki testedet öleli, simítja, mert annak lett rabja,

lennék a mosolyodban, örömödben felbukkanó könnycsepp,

amivel az ábrándos mámort elviselni könnyebb,

s aki végigfutva ajkad barázdáin csókot hint az égre,

megnyitva szíved rejtekét nemesre, jóra, szépre,

lennék hűs oázis kevély lelked vad sivatagában,

levet ontó gyümölcs, forró vágyaid szomjában,

vagy csak hulló levél, mit őszi szél fúj erdő sötétjében,

s kit kebleidhez szorítsz majd a szíved szerelmében,

lennék most, kedves gondolat mely elmédben körbe jár,

aranyos, szép emlék lelkedben, mely örökké visszavár,

vagy hegedű, mely vonóján vívódik egy érzéki dallam

és húrjain rezdül, szívszorítóan, finoman, halkan,

lennék egy nemes szó mely elhagyja ajkad szent vonalát,

hogy kimondhassa végre szíved belső, rejtőző, igaz mondatát,

vagy csillogó ékszer mitől gyémánttá lesz tökéletes lényed,

s napnak vakító sugarát, eltompítja érzések szőtt fényed,

lennék végtelenbe vesző csillagos ég lenge lüktetése,

s alatta szenvedély, álom és vágy szép beteljesülése.

Nem akarok

Nem akarok élni,

Lejárt már az időm,

Levegőt is kényszerből

Vesz csak a tüdőm.

Patakzanak könnyeim,

Testem csak remeg,

Itt hagyom e gyászos

Színpadi jelenetet.

Nincs rám már szükség

Új felvonás jön színre,

Megy az öreg színész

El a pihenőre

-Arany Viktor-

Móra Magda: Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóval szóltál vagy tettel beszéltél.

Nem maradt hang: a semmibe kiáltó,

ha nem is lettél irányjelző zászló.

A magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben!

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted már a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság.

A mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

S mindezt beláttad, és mindezt megélted,

És be tudsz állni a legszürkébb helyre,

Már Te lehetsz a sorsod fejedelme!

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom

varázs-intésre visszatér,

s a vére-vesztett őszi tájon

csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,

ne lásson senki felleget,

hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

valamikor még itt lehet.

Ha mi már nem tudunk remélni,

hadd tudjon hinni benne más:

hogy ezután is lehet élni,

hogy tréfa csak az elmúlás.

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

amíg a völgyek temetője

hulló levéllel eltemet.

HELTAI JENŐ

ŐSZ

Szürke ég, őszies...

Ősz, ősz ne siess!

Ne kergesd el a nyarat,

A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,

Simogasd az arcomat,

Melengesd a szívemet,

Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,

Míg enyém a vad világ.

Tudom én, érzem én,

Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,

Be jó volna élni még!

Nem lehet, nem lehet,

Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz

Bűvöl és babonáz.

Kérdezem, nem felel,

Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,

Hideg szél fujdogál,

Hideg szél, őszies...

Ősz, ősz ne siess!

Aranyosi Ervin: Küldd el mosolyodat

Küldd el mosolyodat az egész világnak!

légy apró szikrája a szeretet lángnak!

Földünk körül körben, fényesen lobogjon,

minden szív érezze, s boldogan dobogjon.

A szeretet magját ültesd egy cserépbe,

engedd növekedni, felnőni az égbe.

Cseperedjen fává, növeljen nagy lombot,

levele gyógyítson betegséget gondot.

Édes gyümölcseit add az éhezőknek!

Gyümölcsből a magok újabb fákká nőnek,

s ha a szeretet fák végre összeérnek,

boldog jövője lesz az emberiségnek.

Küld hát el mosolyod, s várd, hogy visszatérjen!

Engedd, hogy másoké a szívedhez érjen!

Legyen ez a világ az öröm világa,

díszítse a lelkünk szeretet virága!

Ady Endre: Dal a rózsáról

A szép leány a búcsúzáskor

Egy rózsát tűzött fel nekem.

Piros volt lágyan feslő szirma,

Jelképed, égő szerelem!

Könnyű csókot lehelt reája

S mint álomkép már messze szálla

S én fájó szívvel, könnyes szemmel

Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,

Amit a szép leány adott.

Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból

A sors csupán ennyit hagyott...

Pedig a lányka könnyű csókját

Könnyeim már régen lemosták,

De most tudom, hogy ez csók volt

Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót

Most más legénynek tépi le,

Most más legényért dobog, lángol

Szerelmes, forró, kis szíve:

Más csókolja kicsiny - kacsóját,

De megőrzöm a hervadt rózsát:

Én kaptam annak a kislánynak

Legelső, tiszta, szűzi csókját!