Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,

„A csillag vissza fog vezetni majd

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”

S választottunk magunknak csillagot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

(Petőfi Sándor: A négyökrös szekér, részlet)

Dal

Mikor az első csókot adtad:

már az ősz osont a fák alatt,

Kapirgáló szelek kutattak

avar-homályban árnyakat;

A fákra ráhajolt az este,

s az est meséje régi volt...

csókunkat fák közül kileste,

és kacagott a régi hold;

Felettünk fényes csillag égett,

s két csillag volt a két szemed...

beléje néztem: vissza-vissza nézett...

és bíztatott és kérdezett...

Szellőt üzent az esti távol,

és azt üzente: Csend legyen...

S a hervadás-erezte fákról

lekacagott a szerelem.

(Wass Albert)

Ha én angyal volnék,

óvón hozzád szállnék.

Minden lépésedre

egyenként vigyáznék.

Vigyáznék álmodra,

lennék védangyalod.

Bizonyságot adnék,

hogy én angyal vagyok!

Szerencsecsillagod

keresném az égen.

Jobb lenne a sorsod,

sokkal jobb, mint régen!

Boldogságot szőnék,

szálait találva...

Szerelem, barátság,

így járnék nyomába.

Ha én angyal volnék,

sokszor becéznélek.

Megvígasztalnálak,

minden percben téged.

Símogatnám hajad,

csókolnám orcádat.

Hogy mindig mosolyogj,

kerüljön a bánat!

Ha én angyal volnék

vigyáznék kedvedre.

Ha könnyre is fakadsz,

csak örömkönnyekre!

Mutatkoznék neked,

adnék sok találkát.

Ne csak hidd, de tudjad,

egy angyal vigyáz rád!

Ha én angyal volnék,

vágynék rád oly nagyon.

Hogy angyallá tennélek,

s te lennél angyalom!

Luiz de Camoens - Remény, mit remélsz?

Remény, mit remélsz?- Semmit, soha többé.

Miért?-Valami megváltozott.

Élet, mi vagy?-Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív?-Szeretet, mindörökké.

Lélek, mit érzel?- Így kell tönkremenni.

Hogy élsz?- Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet?- Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben?- Ennyi.

Látsz végső célt?- Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz?- Hogy várom a halált.

Jó lesz?- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Miért kényszerít?-Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy?- Az aki megadta magát.

Kinek?- A fájó, örök szerelemnek

Dés László: Vigyázz rám

Elaludni készül a nyár,

Ködök lusta fellege száll,

Hűvösebb az éjszaka már.

Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,

Zsebre vágjuk majd a kezünk,

Kicsit túl vidámak leszünk?

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel,

S hogy mi legyen, majd dönteni kell,

Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,

Szerelemmel nézel-e még?

Nevetésed éppen elég,

Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,

Benne mind a nyári ruhák,

Nem emlékszik senki se ránk,

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel.

Aztán majd, ha dönteni kell,

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel.

Aztán majd, ha dönteni kell,

Vigyázz rám!

Vigyázz rám!

Ne rejtőzz el, úgyis látlak

Rád csukom a szempillámat.

Bent zörömbölsz a szívemben,

S elsimulsz a tenyeremben.

Elsimulsz az arcom bőrén,

mint vadvízen a verőfény.

Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,

nagyon jó így, hogy velem vagy.

Mindenekben megtalállak,

s öröm markol meg ha látlak.

Nézz rám! Szólok a szemednek,

ne fuss el! Nagyon szeretlek.

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

-Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt be a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.

(Ady Endre)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

(Radnóti Miklós: Tétova óda)

Szakítottunk.

Te véresre csókoltad a számat

és lihegve kértél, hogy maradjak.

Nem maradok.

Menj be szépen, én meg elindulok

a mérföldkövek között a sárban.

Mit nézel?

A hófehér éjek után ugy-e

könnyező, foltos olvadás szakadt.

Hallod?

A vézna fákban a nyarat

siratják most korhadt, téli szentek.

Ne sírj.

A könnytől csunya lesz a szemed

és nem bírom folytatni, ha könnyezel.

Hallod-e?

Szél szánkázik zúgva a dombokon

és itt te előtted fodros a sár.

Megértettél?

Sár. Sár és Gyűlölet van az alján

minden csillogó, nagy szerelemnek.

Most menj.

Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek

és ezért most itthagylak az úton.

Kedvesem.

Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha

találkozunk, talán ujra kezdem.

Menj már.

(Radnóti Miklós)

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,

Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,

Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve téged,

Mert tudtam, hittem, hogy megérted.

Bő könnyeim, a könnyű bért,

Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,

Hogyan lehet szeretni mást.

Kiért mindent százszor megadnál,

Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,

Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd szeretsz-e

Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész

Szabály és példa kárba vész.

Jobb lett volna meg sem születni

Nékünk, mint egymást nem szeretni.

(Karinthy Frigyes)

Áprily lajos

Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.

Gámentzy Eduárd:

Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!

Én rád hajolnék mint a nád

A tó vízére csendesen.

Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,

Csak küldjél bármilyen jelet!

Elég egy apró mozdulat,

S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!

A porba rajzolom magam,

Amerre jársz, amerre lépsz.

- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Ha szólnál, hogyha mondanád!

Én rád hajolnék mint a nád

A tó vízére csendesen.

Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,

Csak küldjél bármilyen jelet!

Elég egy apró mozdulat,

S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!

A porba rajzolom magam,

Amerre jársz, amerre lépsz.

- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Ima a szerelemről

SZERETLEK.....Csak szeretlek.....

A mennyben is és a földön is legyen szent a Te neved.

Mint mindennapi kenyerünket, úgy add Magad nekem most és máskor is.

Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged.

Hiába szeretsz mást, s Ő is akar téged.

Legyen meg az akaratom itt lent a földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.

Ha már nem kell senki kölcsön, ha már tudják...ha már tudhatják mások is.

Én belehalok tudom, de mégis...de még akkor is, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva,

összekulcsolt testek izzadt nyomorával, pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én.

Jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.

Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba, Ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva.

Pedig megfogok halni, s Te nem értettél semmit!

Megfogok halni, mert nem tudtam adni....NEM TUDTAM ADNI...csak ennyit...

Nem tudtam mondani, amit kellett volna...csak akartam élni...Neked játszani...játszani...NEM FÉLNI!

Játszani neked a reggelt, a nap első sugarával, a reggelivel, melyet ágybahozok annak, aki a kedvesem eljátsza.

Ahogy a földön, úgy a mennyben is, Te szeretsz mást, én szeretlek Téged.

Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted.

Te nekem vagy, de ugyan úgy másnak...

Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva!

Messze vagy, de legyek bárhol is, SZERETLEK, csak szeretlek akkor is....még akkor is.

Szeress vigyázva, ne szeress bántva!

Szeress...mert a látszatnak könny lesz egyszer ára.

Borzas szerelmünket kifésüli újra...? hogyan jutunk a semmiből, a mindeneken túlra..

Taníts meg Uram!

Taníts meg Uram boldognak lenni,

Tiszta szívemből, könnyen szeretni.

Szállván virágra, miként a lepkék,

Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.

Taníts meg engem, tisztának lenni,

Vissza nem nézni, előre menni!

Letenni minden terhet és gondot,

Látni magamban a középpontot. . .

Taníts még nekem egyszerűséget,

Hogy megláthassam mindig a szépet.

Igazgyöngy legyen szellemi lényem

A hamis ékszert még meg sem nézzem!

Taníts meg engem nyugodtnak lenni,

Útra kelőktől, szép búcsút venni.

Túltenni magam, azon mi nem megy,

Erősebb szenved, okosabb enged. . .

Taníts meg engem szerelmet adni,

Nem szalmalángként, parázs maradni.

Embernek lenni, minden esetben,

Segítő erő legyen kezemben!

Taníts még engem, hogyan lehessen,

Új reményt adni csüggedésemben!

Mindig, mindenkor emberi szóra,

Könnyet törölni, hajlani jóra.

Taníts meg engem, tanító tettre,

Példás jellemre, hű szeretetre.

Víg mosolyt csalni bánatos arcra,

Taníts meg Uram, erre a harcra!

(ismeretlen)

Szeretetvers

Az élet szép, élni kell, szerelem,

szeretet nélkül sose múljon el.

Van szeretet, amely a sírig tart,

nem árt neki idő, tűz, se vihar.

Van szépség, öröm, csak találd meg azt,

ki lelkedre hoz reményt és vigaszt.

Add szíved melegét másnak át,

a szeretet simogat, s az ad csodát.

Amíg élsz te, addig tedd meg ezt,

meleged tavaszt hoz, nem telet.

Szeretetből minél többet adsz,

nőni fog, belőle több marad.

Kiss Virág

Mihail Lermontov - Most a szív

Most a szív nyugodni vágyik,

szenvedélye ellobog,

mert belátja, hogy a másik,

szív érette nem dobog:

ám ha fojtott izgalomban

még remegne, az se baj:

a víz nem csitul le nyomban,

bár elült a vad vihar.

Jött az óra, válni kellett:

észre sem vetted vajon,

bár szemed láttára pergett,

forró könnyem arcomon?

Megvetetted leplezetlen

önfeláldozásomat.

Féltél, hogyha szánsz, szívedben

újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél

szenvedésed rejteni,

mert szerettelek, szerettél,

s nem tudunk felejteni.

Villámot lövelt a mennybolt,

nézd a parton azt a két

sziklát, mely hajdanta egy volt,

s álta vihar dühét:

látod, a két tört vonal hogy

összeillik? Van, amit

a természet egynek alkot,

és a sors kettészakít.

Egyetértő bólogatásom:-}

Az "utólsó asszony"-om úgy akarom szeretni, h. míg él mindig öröm és mosoly fakadjon orcája pírján.

Vártam

Oly sokat vártam Rád, míg nyíltak a virágok

Magamban vártalak, míg elmúltak világok

Olyan sokat vártam, közben kérges lettem

Kemény burkot kapott, hőn szerelmes szívem

Nagyon sokat vártam, míg elmúlott az éden

Fel sem tűnt lelkemben, közben mivé lettem

Olyan sokat vártam, nem is tudom mennyit

Éveim szaladnak, tán nem is élek ennyit…

Sok hosszú éven át, vártam kék szemedre

Soha nem vártam még, ennyit életembe

De a várakozás, egy napon majd véget ér…

Vajon mennyit adnál, az így elmúlt évekért?

Vártam, én így reggel, még mindig vártam este

Vágyott pillantásod, hátha megjelenne…

Egész éjjel vártam, és sok hosszú héten át

Fél életet vártam, szemem mégsem talált…

Vártam egy reggelen, éppen úgy, mint mindig

Felnéztem az égre, s úgy kérdeztem: meddig?...

Ekkor rád találtam, s megdöbbenve láttam

Szemedben a csodát,…hogy nem hiába vártam…

Váci Mihály: Hiány

Elmúlnak így az estjeim

nélküled, csillagom.

Olyan sötét van nélküled,

-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,

hogy szinte földre ver;

le-lehullok, de sóhajom

utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani.

Amikor felsírtál

Felsírtál, s könnycsepp hullt mennyből a földre,

a hónapok csendjét kis lényed megtörte.

Mamád, ki méhében néked otthont adott,

az élettől egy csodaszép kisleányt kapott.

Mint legdrágább kincsét, magához ölelt,

elfáradt, de ily szép terhet még nem viselt.

Testével érezte, ahogy kis szíved dobban,

s annyira szeretett, hogy nem lehet jobban.

Hálás tekintetét az égnek felemelte,

s legszebb gondolatit mind feléd terelte.

Arcod köré fonta két puha tenyerét,

s néked adta keble mindösszes kenyerét.

Sötét volt, csak a békés csend figyelt,

s léted minden kérdésre megfelelt.

Egyszerre lélegzett most anya és lánya,

s érezte, élte már nem volt hiába.

Bernát János

Mezei Marinna: Szerettem volna hinni...

(Anyámhoz)

Szerettem volna hinni, szeretsz,

szükséged van rám, és azzal

az érzéssel tovább menni,

hogy szíved megbocsát, hazavár,

de te rögtön lemondtál rólam

hallani se akartad nevem,

nemhogy ölelni, dédelgetni,

karodat nyújtani nekem,

szereteted tőlem megtagadtad,

szélnek eresztetted testvéreimet,

nélküled nőttem fel és nélkülük,

földönfutóvá tetted lelkemet,

sok évbe telt, míg megtaláltam

őket és bolyongó magamat,

családot leltem, s mint tollamat

vettem kezembe sorsomat,

vele én repültem, szárnyakat kaptam,

messzire hallatszott kiáltó szavam,

csak te nem hallottad, csak te nem,

kétségbeesett, szomorú hangomat...

Szerettem volna hinni, szeretsz.

Vers: Szerettem volna… Írta: adiposa

Néhány szóban

Szerettem volna az lenni,

aki nem lehetek Neked,

Szerettem volna, hogy az légy nekem,

aki lehettél volna.

Fájsz és égetsz,

ösztöneimmel martam

neved szívem mélyére.

Akartalak teljes valómmal,

mert lelkem jegét felolvasztottad.

Benned akartam élni,

de Te bezártad ajtódat.

Hittem, hogy lehet.

Akartam, hogy legyen.

Nem hagytad.

Sajnálom,

Kedvesem!

Vers: Lehettem volna…

Lehettem volna neked a fény, ha vaksötétben jársz

Lehettem volna édes altatód, ha a sötéttől félsz

Lehettem volna bármi neked,

Lehettem volna én a mindened,

De te sosem akartad, hogy legyek neked

Fáj a szív, fáj a lélek, fáj a test és fájsz te is

Összeroppant egy szép ígéret

Üres szavad semmivé tett,

S gyűlöletem minden cseppje

Imádsággá lett ajkamon

Érzem, már nyel el a sötét, s nincs senkim, aki véd

Én nem vágytam sokra, csak hogy fogjam a kezed

Lehettél volna bármi nekem,

Lehettél volna te az életem,

Senkim lettél, te drága Mindenem

Brada Ági : Bármi lehettem volna

Az éjjel bebotorkáltam zegzugos lelked

és mit találtam? Egy elmosódott képet

magamról. Gyermeki tisztaság…

ugyan már…

Mily gondolat kéret veled koldustól köpenyt,

csalódottól szívet?

Sebedre tépj ingemből gyolcsot…

nézd, kikandikál a rongyból

meztelen bőröm. Hanyag elegancia a viselet

ahogy sorsom vállam felett

áthajítva a porban fetreng lábad alatt

taposva

még, míg mozog,

míg van benne lendület, domb -

temetetlen hant

mi marad

ha tovább lép

az éj.

Ölni… véletlen sebezte forró patak

édes íze számban, szádtól…

Vajon merre forduljanak

a kacskaringók, ujjtól zsongó

lágy hangod alatt?

Húzott szemű mosolyt csalsz a szegletbe

Barátom… elvegyülő érzéki csalódás

mely észrevétlen varázsol a szavakból kertet

örömök kertjét, csipkébe bújtatott vágy

kémeid, végezzük ki őket?

vagy várjuk mártír halálukat,

s legyen nevük hűség. Vallat

a perc, mit neked ígértem

miközben más csókjától égett

szám szélén az ígéret, Hűség?

Mondd mi az?

Leláncolt lélek lakat alatt?

Mi az mi hű és nincs benne vágyódás

mi lehet szebb, mint a zuhanás

ébrenlétből öled melegébe

majd az ébredés, nap szemébe

nézünk, káprázat a világ

hűséggel ne vádolj, inkább hurrikán

leszek, kaplak magamba

viszlek felhők fölé - halni- agyamban

kitervelt szónoklat- hatásvadász a csend

bármi lehettem volna, csak lelked nem…

Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

Megfagy a szív, ha nem szeret;

És ha szeret, megég.

Ez és az baj. E két baj közt

Melyik jobb?... tudj' az ég!

Annak, aki szomorú...

Ha szomorú és lehangolt vagy,

nézz magadba és eszmélj...

mert míg áll ez a világ,

s élet vergődik bensődben,

addig minden lét értelmes.

Ha nem is melegít a nyár tüze,

ha nem is leled hasznod munkának

hevébe`, és fölöslegesnek érzed...

attól még mindennek volt értelme!

Ne légy bolond, aki könnyeit ápolgatja,

és csak bánatában veszi ki az életét,

az nem éli le jól sosem napjait!

Mit érdekel, hogy mit mondanak,

az sosem lehet igazán a te utad,

hiszen azt mindig te formálod,

és az olyan lesz, amilyenre

éled le ezt az érdekes életed.

Légy az aki mindig is voltál,

és ébredj fel a mélabúból,

kérlek ne hamisítsd meg énedet,

nem hinném hogy ez te lennél.

Mit foglalkoztat a bánat maga,

állj fel utána mint elszánt katona.

Boldog leszel, ha megvigasztalnak,

előbb-utóbb ha hagyod magadnak,

mert ez világít rá, mi életed célja,

talán a boldogság és öröm az alapja,

de míg az értelmet leled valamiben,

addig nem szabadna lekapcsolódnod!

Keserű könnyeid apadjanak, mivel;

ami lehangolt, annak vigasz kell,

ami szomorú, annak mennie kell,

ami kilátástalan, annak remény kell,

ami végeláthatatlan, annak csak hit kell.

Csak rajtad múlik ám, min változtatsz,

úgyhogy a sírás helyett cselekvést,

szomorúság helyett boldogságot,

lehangoltság helyett reményt,

könnyek helyett vigasztalást,

érdemesebb magadhoz venni.

Kulik Tamás

Egy porcelántál szerelmi vallomása

(Rendhagyó szerelmi vallomás)

Olykor bennem rejtezel, amíg testem átölel,

s kéjes mámorban szívom be illatod.

Lágyan elomlasz bennem, és én hagylak,

hogy részegíts, míg én rólad álmodom:

Ahogy a semmitől körbeveszlek,

óvom sárgálló titkodat,

ahogy kavarogsz egyre édesebben,

szádat ízlelem: mily` mézes kábulat!

Ahogy táncra kelsz fehér habokkal,

s betöltesz engem: jó nagyon!

Ahogy lecsillapodva hozzám bújsz,

nevetve,

eszembe se jut,

hogy már megint hazudsz.

Bennem rejtezel.

Fehér álomporba zárod a vágyad,

majd némán távozol,

hogy lágyan elomolhass

-engem feledve -

lángoktól ölelt, forró ágyadon,

Amíg málna illatú felhőfoszlánnyal

teríted be elképzelt otthonom,

még elpirulsz, de szégyen nélkül

kínálod magad, s kéjesen hagyod,

hogy az utánad sóvárgó

éhes ajkak tömege beléd hatol`.

Olyankor én őrjöngve őrzöm

rajtam felejtett édes cseppjeid,

és öntudatlan mámorban

idézem egy málnás piskóta

semmivé lett, vonzó bájait.

Megbocsátod nekem ugye ezt,

te könnyen elmúló Végzetem?

Mit is tehetne egy ilyen agg,

szerelmes porcelán tál

-így hatvan felett -? Édesem!

/NET/

Álomvilág

Az álmok minden éjjel visszajárnak,

Lehetnek lidércek, örömök vagy titkos vágyak.

Ők mondják meg, ki vagy, s honnan jöttél,

Mindent tudnak rólad, mit eddig elkövettél.

Rózsaszín fátyolban, vagy a semmi közepén,

De lehetsz akár a világnak tetején.

Az álmok szemével korlátot nem láthatsz,

Itt szabad vagy ember, bármit megválthatsz.

Zuhanj, vagy szárnyalj, kedv szerint formáld

De tiszteld és becsüld, hogy jók legyenek hozzád!

Jaj neked, ha rossz vagy, s Őket kihasználod,

Olyat fogsz majd látni, biztos jól megbánod!

Ha bármit tehetsz, először mindig rosszra gondolsz,

Korlátlan hatalmaddal mindent lerombolsz;

Vezessen szeretet a béke útját járva,

Ha nyugalom a fegyver, a másik út már zárva.

Ha sötét álmaid vezérelnek téged,

Tudtod nélkül kihasználnak, felemésztenek, s véged.

Elhitetik veled, nyitva minden kapu;

De ahogy belépsz valahol, te leszel az adu.

Az álom gyakran rejtély, ha nem érted a képet,

De egy életen át, s azon túl is kísérhet majd téged.

Hallgass, figyelj és érezz minden jelet;

Életednek titkát elárulják neked.

Álmok mindig voltak, vannak, s lesznek,

Nélkülük az emberek mind odavesznek.

Amelyik a tied, tőled el nem veszi senki,

Ha ezt is elhagyod, nem marad már semmi.

Kiss György

Tengernyi ember él e földön,

s élhetnénk mind, mind boldogan.

Ne legyen létünk puszta börtön,

szabaddá váljunk oly sokan.

Mit is jelent szabaddá lenni?

Ne tartson féken félelem!

Akarjunk újra naggyá lenni,

lépj be a fénybe én velem!

(Részlet Aranyosi Ervin: Imádkozom egy szebb világért című verséből)