Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Farkas Anna
Ha lehetnék...
Ha én hópihe lehetnék,
A válladon megpihennék.
Napsugárként az arcodra
Boldogság-mosolyt csalnék.
Ha virágos rét lehetnék,
Csak Neked illatoznék;
Méhecskeként, ajkaidról,
Mézcsókot Tőled lopnék.
Ha őrangyalod lehetnék,
Boldogságodra vigyáznék.
Szívedbe nyugalom kertjét
Szeretettel varázsolnék.
Fénylő esthajnalcsillagként,
Rád reménysugarat fonnék.
Lelkedre örök szeretet,
- Boldogságpalástot vonnék.
Szívünknek csodás csendjébe,
Remény-szirmaink kertjébe:
Eltipornám a bánat hamvát,
Elültetném a boldogság magvát.
Ady Endre: Vándor, téli hold
Este volt, idegenben, távol,
Tarka, rossz népek jártak és szerettek
S mi bucsuztunk, szólván így:
Ölelkezniök kell a jobb embereknek,
Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
Két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
Permetezett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
Találkozásunk és bátor vágyad,
A cél-vevésünk s a botor hitünk,
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jó lessz: hiszünk.
Nekem a tele Holdak,
Az együtt-nézettek,
Szépek lesznek, mert szépek voltak
S a fogadásunk
Nekem ma sem egy útált, ócska folt:
Megbolondulnál, ha tudnád,
Miket juttat eszembe
A vándor, téli tele Hold.
Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Babits Mihály
Móra Ferenc - Amikor a földön
Amikor a földön
gyermekek zokognak,
az ég angyalkái
mind elszomorodnak.
Vidám kacajuknak
megszegül a szárnya,
felhőt borítanak
az ég ablakára,
bánatos szemükből
könnyek harmatoznak,
amikor a földön
gyermekek zokognak.
Amikor a földön
gyermekek nevetnek,
nagy az öröm kéklő
mezején a mennynek.
Jókedvű angyalkák
le-lekukucskálnak,
fellegek nyílásán
csókokat dobálnak,
szivárványszalagból
csokrot kötögetnek,
amikor a földön
gyermekek nevetnek.
♥
Földeák János - Védőbeszéd
Óvlak a buktató kövektől; védlek a sugató szelektől;
előtted nyomokat tapodok a sárban.
A világban nincsen szelídség, hogy a jót különbnek tekintsék;
e törvényt tanultam, míg egyedül jártam ...
Vigyázlak leselgő veszélytől, hogy szeress és bízva tekints föl:
melletted élek és magamnak nevezlek.
Ösztönök s szokások nyomára így mutat életünk szabálya,
hogy szövetségünket nevezhesd egésznek!
Határok változnak köröttünk, levegőt pásztáznak fölöttünk!
Akinek java van: szorong és kiáltoz ...
Szobánkat hűti a szegénység, szívünket fűti a reménység
- e csekély kapcsolat nem fűz a világhoz;
vigyázlak s magamra vigyázok, mert szenvedsz, ha én is hibázok,
e forgó földgömbön értékem te vagy csak!
Örömöm, bánatom megosztod; bátorítsz rosszban, mert
tudod, hogy csillogó szemedet nevezem napomnak.
Csak érted harcolok szerszámmal és minden növekvő
évszámmal betölt a rend, a biztató bizonyság,
hogy romlandó tárgyak helyett még csak te maradsz meg,
mint egészség; kevesebb a remény, ha ezt is tagadják.
Áldlak is tiszta szavakkal, hogy asszonyi erőd vigasztal
és piros bizalmak áradnak belőle:
övez majd utódok hálája s hűséged utódok számára
így lesz majd tanítás, példa a jövőre.
Csak a gyáva vinnyog a veszélyben, a bátor ellenáll merészen
és akkor is tervel, ha háza recseg már ...
Mert ingó holmiját zúzzák szét s romjait hiába szórják szét, -
több marad mégis az irigyelt vagyonnál.
Így élek, párral a viharban s ha reng is a föld ma alattam
és ha minden egészből durván levésnek
egy részt, akkor is, de kiáltva hirdetem az üszkös világba:
a mi szövetségünk megmarad egésznek!
"Valaha angyal voltam... hófehér szárnyaim repítettek túl ezernyi felhőn, az álmok birodalmába. Minden olyan tiszta és gondtalan volt... egymással játszadozva suhantunk a magasban, zöldellő rétek és égszínkék vizek felett...miénk volt a fény, a levegő... én mégis másra vágytam... egyre többször és többször pillantottam le a földre... egymással kergetőző, nevető gyermekeket láttam, minden olyan boldognak tűnt... én is akartam azt a boldogságot. Gondolataim szinte már csak a lenti világ körül jártak, s társaimat magam mögött hagyva merészkedtem egyre lejjebb és lejjebb, mígnem éreztem talpam alatt a fűszálak bársonyos érintését. Milyen más volt innen minden. . Embereket láttam, nem messze tőlem... feléjük indultam abban a reményben, hogy ők majd megmutatják a földi élet minden szépségét... nem ismertem őket, mégis vakon bíztam bennük. Megijedtek... ahogy megpillantottak... ijedten kiáltottak fel... nem láttak még azelőtt hozám hasonlót. Elindultak felém... én megtorpantam... szemeikben gyűlöletet láttam. Gyűlöltek engem, azért, ami vagyok. Hirtelen elsötétült minden... pár órával később tértem magamhoz, egész testem sajgott... de a lelkembe belenyilalló fájdalom sokkal nagyobb volt. Nem értettem, miért tették velem ezt azok, akikre már hosszú idő óta vágytam. Nem akartam többé már ezt a helyet. . lassan felálltam és felnéztem az égre... minden olyan sötét volt... repülni akartam, újra, vissza a hazámba, de nem tudtam. A szárnyaim meggyengültek, nem bírtak többé felemelni engem a magasba. Térdre zuhantam és zokogni kezdtem. Soha többé nem mehetek vissza... megszűntem angyalnak lenni.
Azóta folyton folyvást az eget bámulom, de Őket már nem látom.
Egyedül maradtam, az álmaimmal, melyek az égről szóltak...
egyetlen kívánságom van csupán, hogy újra kitárhassam szárnyaimat...
és repülhessek.
/Lázár Ervin/
Aranyosi Ervin:
Nevess többet.
...... ........
Ha a mai napot nem mosollyal kezdted,
jó lesz, ha humorod hamar kifejleszted.
Mert a mosoly nélkül elszaladó napot,
életed folyamán már nem pótolhatod.
Ezért minden napra legyen az a terved:
reggel a napodat mosolyogva kezded!
Fűszerezd meg kedved gyakran nevetéssel,
a vidám percekről többé sose késs el!
Apa vigyázz rám!
Pici vagyok nem beszél a szám,
De szemem üzen:vigyázz rám!
Vigyázz rám apa,engem félts,
Szavak nélkül is kell,hogy érts!
Ölelj meg,ha sírok,ringass!
Karjaiddal óvón csitítgass!
Hatalmas minden,a zajok nagyok,
Egyedül félek,még kicsi vagyok.
Lassan nyílik a világra kis szemem,
Fejecskémben ébred gyermek-értelem.
Taníts engem hogyan kell élni,
Mutasd az utat,melyen lehet lépni!
Nevelj engem ölelő szeretettel,
S meghálálom néked kis szívemmel.
Mosolyt adok ha fáradt vagy,
Mutasd szülőmnek ragyogásomat.
Vigyázz rám apa,szeress engem,
Hogy félnem az életben ne kelljen.
Mutass nekem példát,mit követhetek,
Kincsként óvj engem,a gyermekedet!
És még valamit apa,kérlek szépen,
Az anyukámat tartsd meg szerelmében!
Ti ketten vagytok számomra a család,
Vigyázz rám,s szeresd édesanyát!
JÓZSEF ATTILA: HA NEM SZORÍTSZ...
Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!
Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.
1937 tavasza - nyara
Radnóti Miklós: BÉKESSÉG
Te, ez olyan jó, - ez a matató
hallgató, szomorú játék,
éjjeli játék szomorú szívvel
és szemekkel, magamellé
szelíden, hosszan odaejtett
szomorúujjú fehér kezekkel,
amikor egy bútor görbe lába
ernyős lámpám világa alól
csillan, mint néha léha szobákban
bronzfényű aktok sima háta.
József Attila: Istenem
Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha egy szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovadat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan,
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Miroslav Válek: Csak úgy
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"
Micsoda megaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjük haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szivem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy mikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Puskin: Az élet szekerén
Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.
Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"
Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"
Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.
Sárhelyi Erika : Hétköznapi józanság
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mi végre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy eső cseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet.
Bella István: És szólt a szó
És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?
És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?
S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?
És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?
És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!
Ady Endre: Félig csókolt csók
Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Bocsi, az utolsó sor lemaradt.
Eli Michels
Kívánok Neked időt
Én nem kívánom Neked
az összes lehetséges adományt
Én csak azt kívánom Neked,
ami a legtöbbnek nincs meg.
Időt kívánok Neked
örülni és nevetni...
Időt kívánok Neked
tennivalóidhoz és gondolkodáshoz
Nemcsak saját magad számára,
hanem arra, hogy eloszd.
Időt kívánok Neked,
nem sietéshez és rohanáshoz,
Hanem az időt
a megelégedettség lehetőségéhez..
Időt kívánok Neked,
hogy a csillagok után nyúlj,
És időt a növekedésre,
azaz a megérésre.
Időt kívánok Neked
újra remélni és szeretni
Nincs értelme ezt az időt elhalasztani.
Időt kívánok Neked,
hogy megtaláld saját magadat,
Minden napot, minden órát,
mint boldogságot fogadni.
Időt kívánok Neked
arra is, hogy a bűnt megbocsássuk,
Kívánok Neked időt az élethez!
Eli Michels
Kívánok Neked időt
Én nem kívánom Neked
az összes lehetséges adományt
Én csak azt kívánom Neked,
ami a legtöbbnek nincs meg.
Időt kívánok Neked
örülni és nevetni...
Időt kívánok Neked
tennivalóidhoz és gondolkodáshoz
Nemcsak saját magad számára,
hanem arra, hogy eloszd.
Időt kívánok Neked,
nem sietéshez és rohanáshoz,
Hanem az időt
a megelégedettség lehetőségéhez..
Időt kívánok Neked,
hogy a csillagok után nyúlj,
És időt a növekedésre,
azaz a megérésre.
Időt kívánok Neked
újra remélni és szeretni
Nincs értelme ezt az időt elhalasztani.
Időt kívánok Neked,
hogy megtaláld saját magadat,
Minden napot, minden órát,
mint boldogságot fogadni.
Időt kívánok Neked
arra is, hogy a bűnt megbocsássuk
Parti Nagy Lajos: Alázat
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem.
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. -
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül -
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
- te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.
Lermontov - Most a szív
"Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik,
szív érette nem dobog:
ám ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz nem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar.
Jött az óra, válni kellett:
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Megvetetted leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogyha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.
Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövelt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s álta vihar dühét:
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot,
és a sors kettészakít."
Kormányos Sándor
Megfáradt napjaid
monoton zajában
néha még hallod
vágyaid dalát,
gyötrően sajdul
szívedben az érzés,
ha felzengni hallod
régi dallamát.
Akarsz-e lángot
lelked hunyt tüzébe?
Akarsz-e fényt,
ha rád szitál a köd?
És akarsz-e mondd csak,
önmagadnak tükröt,
s bele mersz-e nézni,
vagy újra eltöröd?
Óbecsei István: Szeressétek az öregeket
Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat ...
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült sápadt szemeket ...
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretetet.
Szenvedtek ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ne tegyetek őket szűk odúkba,
Ne rakjátok őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ők is sokat küzdöttek értetek,
Amíg fölnevelkedtetek,
Fáradtak ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Ha majd az örök szeretet
Elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.
Weöres Sándor: Újévi köszöntő
Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.
A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.
Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.
Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
Nagy László - Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
József Attila: Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
henem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
"Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,
ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.
Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,
most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.
Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,
örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.
Keress barátokat, bánatodat oszd meg.
Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.
Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,
mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.
Légy vidám - mert teljesen mindegy -
az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.
Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,
sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.
És mert visszahozni semmit sem lehet,
fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet."
Kifordított szívvel...
Ha némely ember kifordítaná önnön szívét
és meglátná, hogy legbelül
mennyi helyet foglal el a kapzsiság
és milyen kis részt kap benne a szeretet,
elgondolkodna azon,
hogy a képen lévő padon ő is bármikor ott ülhet.
Mert nem az ember az úr, ha nem az idő.
Az nem válogat szegény s gazdag között.
Ugyanolyan mély barázdát von mindenik arcára,
és ugyanolyan ráncokat ölt a szemhéjuk fölött.
Az idő könyörtelen, ám de mégis emberséges,
mert egyformán osztja a múló napokat,
melyek úgy értékelik magát az embert,
mint ahogy azok értékelik hasonmásukat.
Senki ne higgye, hogy különb másoknál,
csak azért, mert az élettől többet kaphatott,
hisz az élet visszavesz egyszer mindent
s ő sem lesz több számára,
mint egy testetlen ködfátyol,
mit reá aggatott.
Vers:Kun Magdolna