Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: K. URAM ATYÁM NEVE NAPJÁRA

Izzadó nyárnak kiderűlt szép napjai mulván,

Felváltják azokat a vizes őszi hetek.

Majd szomorú, majd víg a napok folyamatja s unalmas

Órákat hoz elől s tárgyat azokra belől.

Ah! de mit is mondok, búra s unalomra mi gondom,

Amikor érzékeny szívnek örűlni lehet.

Mert ime tisztesség s szeretetnek lángja felindít

S névnapi tiszteletet, hogy tegyek, arra segít.

Hogy kifejezze tehát érzéseit szívem, ezennel

Belső rejtekiből ily szavakat hoz elől:

*

Élte kiterjedjen boldog és hosszu időkre,

Hogy örömére legyünk magzati, jó szivinek.

Éljen kedves Atyám, s minden rossz messze kerűlje

Érdemmel teljes s gondviselő kebelét,

És igy egésséggel kívánom áldja meg a menny

Föld kerekségének Istene és Nagy Ura;

Vígság és örömök legyenek követői ezeknek

Melyek a Boldogság eszközi és mivei.

Végre ha ekképpen eltelvén élete, elvál

Lelke a testétűl, boldog örökre legyen:

Boldog örökre legyen s amidőn majd öszvejövendnek

Mindenek, örvendjen s boldog örökre legyen.

Nyék, 1816 (szept. 28.)

ui: az előző hsz-ban lemaradt a költő neve...

K. URAM ATYÁM NEVE NAPJÁRA

Izzadó nyárnak kiderűlt szép napjai mulván,

Felváltják azokat a vizes őszi hetek.

Majd szomorú, majd víg a napok folyamatja s unalmas

Órákat hoz elől s tárgyat azokra belől.

Ah! de mit is mondok, búra s unalomra mi gondom,

Amikor érzékeny szívnek örűlni lehet.

Mert ime tisztesség s szeretetnek lángja felindít

S névnapi tiszteletet, hogy tegyek, arra segít.

Hogy kifejezze tehát érzéseit szívem, ezennel

Belső rejtekiből ily szavakat hoz elől:

*

Élte kiterjedjen boldog és hosszu időkre,

Hogy örömére legyünk magzati, jó szivinek.

Éljen kedves Atyám, s minden rossz messze kerűlje

Érdemmel teljes s gondviselő kebelét,

És igy egésséggel kívánom áldja meg a menny

Föld kerekségének Istene és Nagy Ura;

Vígság és örömök legyenek követői ezeknek

Melyek a Boldogság eszközi és mivei.

Végre ha ekképpen eltelvén élete, elvál

Lelke a testétűl, boldog örökre legyen:

Boldog örökre legyen s amidőn majd öszvejövendnek

Mindenek, örvendjen s boldog örökre legyen.

Nyék, 1816 (szept. 28.)

Áldott Karácsony

Adjon az Úr Néktek áldott békességet

Mennyből jövő igéit elküldöm felétek

Szeressétek egymást feltételek nélkül

Hisz életét áldozta miértünk reményül

Aláhulló vére megszentelte földünk

Imáinkkal lehet az ördög felett győznünk

Nézz hát fel az égre mennyi fénylő csillag

Szívünket átjáró örök fenyő illat ..

Annyi helyen jártam láttam ezer dolgot

Láttam fényes jövőt, s reménytelen sorsot

Láttam én a nyomort, éhes gyerekszájat

Önmagukat féltő gazdagot vagy százat

Hittem én a szónak becsapott a látszat

„Díszítsd drágakővel fel a fenyőfádat!”

„Szebb lesz úgy az ünnep ha pénzért veszel mosolyt”

Álarcod majd segít, hogy palástold a nyomort

Tudd a szíved vágya nem a drága ékszer

Beérné ő hidd el egy kis törődéssel

Szőjünk most lelkünkkel szeretetből bársonyt

Így kívánok Néktek áldott szép karácsonyt!

Ifj. Árvai Attila© 2013-12-24

Uzelman János

Erdei karácsony

Sűrűn hull a fehér hó,

Sebesen vágtat a két pejkó.

Halkan koppan a nyolc patkó,

Nyomukban víg csengő szól.

Erdei utakon siklik a szán,

Az őzek, szarvasok örülnek már.

Számukra hoznak ennivalót,

Ne éhezzenek, ha túl nagy a hó.

Vadkan és családja vígan röfög,

Nem kell túrniuk a fagyos rögöt.

Az etetőhelynél megáll a szán,

A sok finom falatot ott lerakják.

Széna, magvak, makk, gesztenye,

A sok éhes állat jöjjön ide.

Legyen most karácsony nektek itt,

Ünnepeljetek vígan ti is.

Sebesen térül, fordul a szán,

Az erdész bajszára hópihe száll.

Újra vágtat a két pejkó,

Lassan elhalkul a csengőszó.

"Szeretlek akkor is...

Tudod én akkor is, szeretlek, amikor alszol.

Mikor nem gondolsz rám...

Tudod én akkor is, szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.

Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.

Én akkor lehunyom szemem,

és azt a filmet nézem, ami az életünk...

Kimondott és kimondatlan mondatok.

Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,

azon, melyen nincsenek táblák,

és nincs korlát a halálos kanyar előtt...

Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,

s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.

Valami kéne még, valamit kéne tenni.

De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.

Ha néha előbúj rejtekéből a magány,

a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.

Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,

csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.

Tartson tovább a szenvedély,

mert akkor húsodba marnám a jelet,

mely üzenet hordoz: még minden lehet.

Szeress, mert adni kell, hogy kapj.

Higgy imáidban, s ne vétkezz önmagad ellen!

Légy költő és légy színész!

Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,

játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!

S játssz nekem boldogságot!

Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,

szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat

szeress kicsit jobban!

Szőkén és feketén szeretlek,

mint a villám szeret a fülledt nyárban,

mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.

Szeretlek akkor is, mikor alszol...

Szeretlek, félve, haraggal...

Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...

Szeretlek..."

Kormányos Sándor:Vártalak...

Tekintetekbe szőtt varázs,

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!

Csurafi Zsófia:Egy

és ha te voltál az?

és ha én voltam...

minden nappal közelebb hozzád, hozzám

aki érez, ért és ölel,

kérés nélkül véd, óv,

őrzi minden titkod és hiszi igazad,

tudja szemedben a csodát és

látja vélt és valós ábrándod, mert

lélekben egy és ugyanaz veled

egy csipetnyi te megfűszerezve velem.

Marthi Anna:Készülve

A hold köntösét hegyekre teríti.

Lábával belép a csendbe,

nézem az ablakból

tótükrök messzeségét.

Csak néhány csillag

van a szekéren,

gördülne ablakomba.

Látom, s szinte el is érem.

Kedvesemről susognak

a fák.

Csontos Márta: Álmodik a Valóság

A megmozdult ürességben

egyetlen, piszkos felhő az ég.

Ébredésem sugara fölém hajol.

Talán a szél hangja

zajong bennem, talán

a Hold udvara zár magába.

Véremet szívja a hajnal,

próbálom önnön fényemhez

szoktatni magam.

A KUTYA

Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,

s fakó gyékényen, suta

szalmakunyhóban hét piros

kölyköt fiadzott a kutya.

Nyelvével fésülgette őket,

ki nem ment volna percre sem;

Ott mókázott, s meleg hasából

habos tej csurrant édesen.

S hogy leragadt a nap szeme,

s elcsitult a baromfihad:

jött a gazda, zsákba kötötte

mind a hét kis kutyafiat.

Nyomába loholt a kutya -

elmaradoztak a hegyek...

A páncéltalan víztükör

fázón, sokáig remegett.

S amint gyötörten hazaért,

nyaldosva izzadt oldalát:

egyik kölykének nézte a

holdat, mit ringattak a fák.

A szikrázó űrbe meredt,

szimmantott és nyítt és nyögött,

de a vékony hold is lecsúszott,

eltűnt egy kék halom mögött.

S mint akinek kenyér helyett

kötődő kéz követ hajít:

hullatni kezdte lassan a hóba

szeme arany csillagait...

(Szergej Jeszenyin)

Milyen árva gyerek sír bennem

milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök

és bámulom

hogy a bárányos ég

tükörképével játszik

a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot

és elküldöm hozzád

hogy emlékezz rám.

Kassák Lajos

"Mindig megtalál egy-egy gondolat, egyfajta örök párbeszéd magammal, folyamatosan játszódik bennem egy végtelen, régi sanzon, valami megfoghatatlan vágy, hogy benne legyek minden megmásíthatatlan pillanatban, és a tudat, hogy minden megfoghatatlan pillanat bennem akar lenni...

minden megihlet, és beépíti magát kerettelen életembe, és oly gyakran gurulnak szerte gondolataim, miként a feldőlt zsákból fordul ki a búzaszem milliónyi apró arcocskája...

könyvben a lapok tánca, nekem angyali szárnysuhanás, és a rím-anyák szülte újszülött versek, minden nappal erősebb érzelmekre lobbantják szenvedélyes lelkem: csak táncolom mások zenéjét, csak megélem a szépet, s szomjazom hiányát, mint egy padlásszobában álmodozó cselédlány, ki olyasmit vár, ami nem jön el...

én lelkemben kottát ír egy süket zenész, és nem törődik törvénnyel, amely ritmust vagy félhangokat vezényel szigorú rendbe, csupán alkot és engem az sem érdekel, ha soha senki nem érti meg, miért szól oly hamisan a megelevenedő melankolikus "műremek"...

s magyarázatom megint oly mezítlenül hagyja bolondul igaz szavú lelkem, mert olyan védtelenre szelídít engem, hogy vállaljam, ilyen vagyok mélyen idebent...

Veled nem történik meg soha, hogy egyedül is beszélgetsz - jobb híján- önmagaddal? Millió és ezer kérdésed akad, és mintegy bolondok tükrébe, nézel önnön magadba...

Kimondva és némán, zajongva és oltárcsendben cseppen le ajkamról a hang, vagy jajdul fel a lélekharang, ami magamat inti megnyugvásra, de nincs oly erős kondulása a józan észnek, ami léggömbökbe kapaszkodó lelkemet a föld nehézkes talajára szögezhetné, vagy szelíd lánggá csitíthatná létem két végén égő gyertyaszálának kicsiny testét...

De mondd, hova meneküljek magam elől, ha Csöndemet keresem majd...?"

(?)

Lakatos Gerda Lujza

Legszebb karácsony

Szentkarácsony éjjelén, mikor az utca csendes,

Mikor minden ház már haragtól mentes,

Egy kislány sétál a havas úton,

S nézi, milyen a boldogság az ablakon túlról.

Sétál az úton, a lámpák fénylenek,

Apró kezével törli a könnyeket.

Szegényke fázik, reszket és fél,

De szívében Isten még így is él.

Letérdel a hóba, s összeteszi kezét,

Fejét lehajtja, s behunyja a szemét.

"Drága Jó Istenem!" - kezdi remegve.

"Vigyázz a mennyben drága szüleimre.

Kérlek rám is vigyázz, mert annyira félek...

Ha te is akarod, jöjjenek a fények."

Sötét az utca, pislákol a lámpa,

Alatta vacog az árva leányka.

Átfagyva, némán térdel,

Arcán mosollyal, szemében fénnyel.

Egyetlen mondat hagyja el a száját:

"Legyen úgy, ahogy te akarod Atyám!"

Másnap reggel az utca zajong.

"Az a kislány... az ott halott."

Térdelve az úton, kőszoborrá fagyva,

Egy cetlit mégis maga után hagyva.

"Szeret az Úr, elvitt haza.

Ez életem legszebb karácsonya!"

Aranyosi Ervin: A szeretet fénye

Mi is a dolgom ezen a világon?

Mi hajt, mi kerget át az életen?

A választ erre, tudom, megtalálom,

s eloszlik bennem minden félelem.

Szeretet lángja itt él a szívemben.

Melegét érzi mindaz, ki erre jár.

Megerősítést lelek a hitemben,

hogy jó az ember, s az élet sem sivár!

Csak vakságunktól kéne szabadulnunk,

mit dühünk, haragunk táplál szüntelen.

Az egyszerűt, a csodát kéne látnunk,

s szívünkbe zárni, hogy velünk legyen.

Átélni újra múltunk szép emlékét,

kívánni azt, hogy újra, úgy legyen!

Dédelgetni a boldogság tiszta képét,

- felfelé menni mindig a hegyen!

Ahogy a Nap ott fenn ragyog az égen,

ha kél, ha fekszik, épp oly messze van.

Szeretettel tekint a nagy világra,

és járja útját, sohase nyugtalan.

A Napnak fénye szívünkben parázslik,

a szeretet lángja fáklyaként lobog.

Ne tartsd magadban, érezze a másik,

ebben a fényben lehetünk boldogok!

Aranyosi Ervin

Imádkozom egy szebb világért

Imádkozom egy szebb világért,

amit a gondolat teremt.

A fénylő Napom sugaráért,

fénye járja be lelkemet.

Imádkozom teérted, s értem,

legyen itt végre szebb világ!

Váljak jobbá, mint eddig éltem!

Ezért mondok egy szép imát.

Tengernyi ember él e földön,

s élhetnénk mind, mind boldogan.

Ne legyen létünk puszta börtön,

szabaddá váljunk oly sokan.

Mit is jelent szabaddá lenni?

Ne tartson féken félelem!

Akarjunk újra naggyá lenni,

lépj be a fénybe énvelem!

Imádkozom. Nem harcba hívlak!

Jövőnk másképp is élhető.

A virágok könnyedén nyílnak,

figyeld meg, s lám megérthető.

Nincs helye itt erőlködésnek,

felejtsd hát minden gondodat!

Örülj tavasznak, ébredésnek,

s váltsd most valóra álmodat.

Tiéd a gondolat hatalma,

ha uralod, csak jót teremt.

Lehúz a gyengék aggodalma,

emeld hát fel tekinteted!

Nem elég csak a jóra vágyni,

tudnod kell azt, hogy létezik.

Lélekben kell világot látni,

lelked a szépre éhezik.

Szeretet magját szórd a szélbe,

szívek "földjébe" vesd csak el!

Mosolyt önts éltető vízébe,

s öröm legyen, mikor kikel!

Arcon mosoly, a szívben béke,

- legyen zászlónk és címerünk!

Testünk és lelkünk egészsége,

váljon teljessé így velünk!

Imádkozom az Istenemhez,

és hozzád is, mert benned él!

Imádkozz, ezzel jót teremthetsz,

hogy mától boldogabb legyél.

Mosolyt vigyél a csüggedőknek,

gyógyíts meg fájó lelkeket!

S ha téged is imába szőnek,

együtt örülök majd veled.

Dsida Jenő

ARANY ÉS KÉK SZAVAKKAL

Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse

Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.

Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.

Branyiczky Rita: Tokaji koccintó

Szőlőszemek mosolyognak a tőkéken sorra,

aki vándor itt elhalad, mind meg is bámulja –

nincsen párja a tokaji bornak e világon,

gyere kislány, te leszel a, te leszel a párom!

A prés alól csorog a must, édes, mint a nektár,

csókolnálak hű galambom, de a munka nem vár.

Gönci hordók gyomra őrzi a kincset pár évig –

gyere komám, borom neked, borom neked érik!

Tiszta fényű jó italom még a pap is issza,

aki vendég megkóstolja, tér még ide vissza.

Koccintsunk hát barátaim, áldjuk az Úr nevét,

nekünk adta a szőlőnek, a szőlőnek levét

Juhász Gyula: Szerelem

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva, s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek,

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek,

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,

és az alvóra szól a

harsány riasztó: "ébredj a valóra".

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd százév után,

ha összeomlik, gyom virít alóla,

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanában rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,

s felém hajolt az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten, s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek, és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyúlt,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása,

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak,

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő,

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi,

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyűcske hintó

mélyébe lebben,

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángoló Tejutnak,

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van,

és most világolt föl értelme ennek

a régi nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj,

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott egyre többen -

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szivem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

Aki szeret, annak varrd fel a kabátgombját.

Mert lehet, hogy felvarrja más.

Aki szeret, annak hallgasd meg gondját,baját.

Mert lehet, hogy meghallgatja más.

Aki szeret, azzal sose légy morcos.

Mert lehet, hogy rámosolyog más.

Aki szeret, szeresd öleld meg minden nap!

Mert lehet, hogy holnap megöleli más.

S hidd el, akkor nem ő lesz a hibás.

József Attila

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen

Hamvas Béla

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát?

És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?

Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?

Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?

Nem lehet rá válaszolni.

Nem is kell.

De, ha nem is lehet, barátom iránt mindíg azt fogom érezni,

hogy csillag, a világegyetemnek rám ragyogása.

Friss fenyőág

Szerző: M. Fresch nyomán: Hamar István

Adventi hírnök: friss fenyőág,

Lobog az első gyertyaláng!

Karácsonyt várva lázban a föld,

Isteni gyermeket köszönt.

Ujjong a szívünk, dalra gyúl,

Nincs már messze az Úr!

Adventi hírnök: friss fenyőág,

Lobog már két kis gyertyaláng!

Ha zörget Jézus, jól figyelj ám,

Betér a szívünk ajtaján!

Ujjong a szívünk, dalra gyúl,

Nincs már messze az Úr!

Adventi hírnök: friss fenyőág,

Lobog már három gyertyaláng!

Múlnak az évek, életünk száll,

De utunk végén Jézus vár!

Ujjong a szívünk, dalra gyúl,

Nincs már messze az Úr!

Adventi hírnök: friss fenyőág,

Lobog már négy kis gyertyaláng!

Azt mondta Jézus, visszajön még,

Újjá lesz akkor föld és ég!

Ujjong a szívünk, dalra gyúl,

Nincs már messze az Úr!

Turmezei Erzsébet: Adventi éjszaka

Fehér takaró,

ezüst fénytartó,

valót eltakaró.

Mintha nem volna más,

csak ez a ragyogás:

titokzatos, csodás.

Nincsen se hang, se zaj,

nincsen se seb, se baj,

se sóhajtás, se jaj...

Se bün, se szenny, se sár,

se szin, se könny, se kár,

csak hó és holdsugár.

Hiszen igy volna jó.

De nem ez a való.

Csal a fénytakaró.

Alatta szenvedés,

szenny, sár, ... elfödni és

elrejteni kevés

a hó és holdsugár.

De Valakire vár

a holdfényes határ.

S ez az adventi, mély,

havas és holdas éj,

titkot tud: Jön! ... Ne félj!

Radnóti Miklós:

ELŐHANG EGY "MONODRÁMÁHOZ"

"Kérdeztek volna magzat-koromban...

Ó, tudtam, tudtam én!

Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!

nem ringat és nem ápol, -

ellenemre van!

És mégis itt vagyok.

fejem rég kemény

s tüdőm erősödött csak,

hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és kanyaró

vörös hullámai mind partradobtak.

Egyszer el akart nyelni, -

aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,

a lucskos és rejtelmes gépezet

hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág -

nem nyílik még ki husomban a rák.

Születtem. Itt vagyok.

Felnőttem. S mire?

Igértek néked valamit?

kérdeztem egyszer én

magamban még süldőkoromban.

S mindjárt feleltem is :

Nem. Senki semmit nem igért.

S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy

s lenn vár a gőzt lehelő iszap.

A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,

mikor fölszáll a szél alá

és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,

hajnalban, alkonyatkor is,

a lomhán elheverő hegyek...

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...

vigasztaló, pillangó gondolat,

tünő istenkedés. Ma már

az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.

Ó, a szám... a hűvös és közömbös!

Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,

csak - megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,

nem három és nem százhuszonhárom.

Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.

S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.

Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.

Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.

Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,

nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.

S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.

S te nem vagy te s nem vagy ő sem.

Pénz vagy. Hiába sziszegsz!

Én én vagyok, én én vagyok,

megőrülök,

én én vagyok, én én...

megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,

s neked én te vagyok.

S te én vagy magadnak,

két külön hatalom.

S ketten mi vagyunk.

De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honnomat!

segíts vigasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,

érett gyümölcsök inganak az ágakon.

A lepkét könnyü szél sodorja, száll.

Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.

Füstölg a halál. Élni szeretnék.

Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja

ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.

Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.

Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.

Takarj be! védj, villámmal teli ég!

Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!"