Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Goethe, Johann Wolfgang

A boldogságot nem lehet ajándékba kapni

Egyetlen titka van: adni, mindig csak adni,

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet. ”

Megfogom kezedet, s megígérem neked

Hogy az élet útján végig elkísérlek

Boldogok leszünk majd

Mert hisz én is szeretlek

Amíg szívem dobogni fog

Hozzád mindig hű leszek.

Oly sok szépet ígértünk egymásnak

Forrón lángol szerelmünk tüze

Ha mindig ily szép lenne az élet

Nem is lenne szükség esküre

Legyen bármily hosszú is az élet

Sírig tartó boldogságot ad,

S bátran nézhetsz az emberek szemébe

Mindaddig, míg betartod szavad!

Őri István: Mondd, mi lesz

...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?

Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?

Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!

Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?

s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok

csendben, szótlanul

elmegyek oda, ahol a madár se jár

és várok a feltámadásig

mert ott mindenki vár

és beszélgetek velük

elmondom életem mindent,

ami történt velem

és beszélek rólad is

arannyal csillogót

gyémánt szivárványt

tűzzel lángolót

mert szeretlek itt is

ha bár csak lélek vagyok

s mindent láthatok

mi szép és kedves nekem

de homályban van a világ

csak téged lát szemem

nincs kezem nyújtom feléd

nincs hangomon suttogok neked

ott messze lent, hol éled életed

hátha át tör a zajon a szerelmes

gyenge hang

hátha úgy hallod meg

mint imára hívó harang

és elindulsz felém

úttalan utakon

soha nem volt vágyakon

legyőzve mindent, mi utadba áll

s közben a hívó harang szava

előtted jár

és vezet és egyre hangosabb...

és egyszer csak megváltozik

s akkor szívedbe béke költözik

mert szavakat hallasz harangszó helyett

és megérted: most már mindent lehet

engem is! -

és felém nyújtod szent kezed

és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom van kezem

és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

Szergej Jeszenyin - BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,

neved, a törékeny, messze szállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven

fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal

macskamódra, lustán lépeget,

emlegetnek tűnődő szavakkal

vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:

álom voltál, elhaló zene.

De tudom - aki formálta vállad,

fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

/fordította: Rab Zsuzsa/

Ady Endre: Mesélj a csendről

Mesélj a csendről

Bennem üvöltés van és félelem,

Mesélj a csendről, Kedvesem.

Milyen az: hallani, ha nincs semmi hang; milyen az, mikor az ordítás a semmibe zuhan?

Milyen a békesség, az öröm; milyen, ha valaki ezt mondja: "Köszönöm?"

Milyen vagy te? S milyen az életed? Valóban fény van a felhők felett?

Bennem üvöltés van és félelem,

Mesélj a csendről, Kedvesem.

Milyen az, mikor a Harag lehajtja fejét, s a Bocsánat fényre jön, elhagyva rejtekét?

Milyen az, ha én is lehajtom fejem, mert rámzuhant a világ?, megölt a küzdelem?

S amikor meleg kéz simogat, nem csizmás láb tiporja valóvá álmomat - milyen az?...

Bennem üvöltés van és félelem,

Mesélj a csendről, Kedvesem.

Milyen a mosoly, milyen a nevetés; milyen az, mikor mindez sohasem kevés?

Milyen, ha elém jön a Vég, ha elfogyott az Élet, s mindenből elég?

Milyen lesz ott, mire azt mondtad: Haza, túl a Tündérkapun; ez lesz a Tündérek otthona? Csend lesz ott, s hangtalan szavak? Lesz-e sok, őrült, táncos pillanat? - Veled.

S meddig tart ott az életünk? - Kedvesem, oda mikor megyünk?

Mesélj a csendről, Kedvesem,

Mert bennem üvöltés van és félelem.

Mesélj, még itt a földön! - de ne szólj!, hallom így is én; Csak maradj itt velem, s gyere felém! Védj meg, mert gyermek vagyok. Takarj be éj-hajaddal, add nekem illatod...

Add nekem magad, s én odaadom életem - ...

Akkor az üvöltés csenddé válik és békévé a félelem!

Mesélj a csendről, Kedvesem.

Mert bennem üvöltés van és félelem.

Petőfi Sándor:SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

....

Aktuális

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Köszönöm!

Szebb lett a napom. :-)

Jobbágy Károly

Tanítás

Aki szeret,

Annak varrd fel a szakadt gombját,

Mert könnyen meglehet,hogy

Felvarrja más.

Aki szeret,

Annak hallgasd meg gondját-baját,

Mert könnyen meglehet,hogy

Meghallgatja más.

Aki szeret,

Azzal ne légy morc, goromba,

Mert könnyen lehet,hogy

Rámosolyog más.

Aki szeret-szeresd!

S öleld meg naponta,

Mert könnyen lehet,hogy

Megöleli más.

És akkor,hidd el,

Nem ő a hibás!

:-D

Örülök!

ÚTMUTATÓ

Kaptál egy arcot

apád anyád arca

kaptál egy nevet

hordozd becsülettel

kaptál egy kezet

ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet

igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot

javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet

viseld el ha tudod

kaptál egy napot

még mindent jóvátehetsz.

(Tyche)

Az egyik kedvenc költőm

És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek

számuk sincsen, - utolértek bűneim,

amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak

a fejem hajszálainál, - és a

szívem is elhagyott engem."

Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.

Ez a legszörnyűbb büntetés.

S a legnagyobb nyomorúság is ez:

Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,

Csügged nehéz fejem.

Ülök, akár a kő,

Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal

Tapogatom magam.

Vad-idegenül kutat a kezem

A hely körül,

Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.

Elszállt, elillant az évek során.

Őszökkel, tavaszokkal,

Bűnökkel, bajokkal,

Vándormadarakkal.

Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,

Nem tudom, hogyan,

Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal

Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,

Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.

Egyszercsak a dal torkomon akad,

Elfagy, kihűl,

Nem érzem szívemet a dal alatt.

Szólnék néha egy símogató szót,

Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,

Vigasztalót.

Kimondom: koppan,

Érctelenül, csináltan, hidegen:

Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit

Közel, közel,

Közel hozzám a félelmes magányba.

De szegett szárnyként visszahull a két kar,

És visszahull a nagy ölelés vágya,

A kitárt karok félszeg ritmusát

Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,

De nem dobban a mozdulatban semmi,

Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.

Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -

Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,

Úgy esedezem szívetlenül - szívért,

Szárazon adom Istennek magam,

Hátha reám bocsátja harmatát,

És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,

És a bajoknak szere-száma nincsen,

És utolértek az én bűneim,

És bűneim beláthatatlanok,

Hajszálaimmal el nem hullanak,

S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.

Elszállt, elillant az évek során.

Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,

Gyilkos órák, rabló pillanatok,

Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,

Hová vittétek az én szívemet?

Hozzátok vissza az én szívemet, -

Szeretni akarok.

Reményik Sándor:

Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:

Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik

És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,

Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon

S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,

De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:

Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Ellen Nitt:

Ha ismerlek gyerekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban,

biztosan neked ajandékozom

sárga kis hólapátomat,

piros homoklapátomat,

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

a jatszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

és a leghosszabb csúszdát,

amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,

feketén csillogó vizükkel,

feketen csilladozó, mély vizükkel,

a víz alatt lakó meséket is,

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

s arról a furcsa sajdulásról,

amely lehajló tarkómat súrolta,

mint egy madár,

vagy lélek,

vagy golyó.

És azt hiszem,

a sárga mackót,

a szegény, kopott orrú sárga mackót,

minden titkával együtt -

neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogaltam volna,

magam sem értve:

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Köszönöm, a teáltalad beírtak is. :-)

Olyan jó-én költeni nem tudok- hogy van, aki elmondja helyettünk, mit érzünk.

Petrőcz Mária: Ősz van

Beérett a termés

Gyönyörű ősz van!

Fénylik az október délután.

Beérett a termés,

nincs már gyümölcs a fán.

Ökörnyálból ezüst fonódik,

zizegnek a sárga levelek.

Gyönyörű ősz van!

Minden csendes, megelégedett.

A fák, a föld, a virágok

megadták, amit csak lehetett,

de mi megadjuk-e egymásnak?

Erre feleljünk, emberek!

Domoszlai Orsolya:Nem így kellene

Ködösen hideg ez a borongós este,

Vörös leveleket sodor a kósza szél.

Vajon minden madárnak van fészke?

Bizony nem lehet tudni, melyik hol él.

Munkába rohan egy öltönyös robot,

Amott egy anya rángatja gyermekét.

Vajon minden embernek van lelke?

Bizony nem lehet tudni, ki hogyan él.

Kinn a téren a kopott ruhás koldus,

A sarkon egy remegő özvegy enni kér.

Vajon mindenhol jut egy kis kenyér?

Bizony nem lehet tudni, ki min él.

Elaggott, borostás, ballonos férfi,

Színezett hajú, csinos nő után néz.

Vajon minden embernek van társa?

Bizony nem lehet tudni, ki kivel él.

Bombától sújtott, letiport terepek,

Fáj a Földnek, ahogy az ember él.

Vajon mindenütt kellő béke honol?

Bizony nem lehet tudni, ki miért él.

S lám, itt áll előttem régi ismerősöm,

Szúrós szemmel most engem megítél.

Vajon mindenkiben a szeretet lakik?

Bizony nem lehet tudni, ki kitől fél.

Egymást bántják e nagy gömb lakói,

A hatalmas Istenről senki sem beszél.

Vajon egyetlen ember is tudja a jövőt?

Bizony mondom, ez sok jót nem ígér.

Őri István: Döbbenés

„Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom: szeretlek

Hogy bármikor történhet velem vagy veled valami

Hogy milyen jó hangodat hallani

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk

Szűcs Imre: Szerelem

Évinek az égadta világon

nincs mit mondanom.

De mindkettőnknek rengeteg

a hallgatnivalónk.

Nehéz lesz hát pásztortűz-

szemébe nézni,

és kibírni csendben,

kibírni - szótlanul.

Petőfi Sándor

HA AZ ISTEN...

Ha az isten ekkép szólna hozzám:

"Fiam, én neked megengedem,

Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik."

Erre kérném akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,

Sárga lombon fényes napsugár;

Sárga lomb közt zengje végdalát egy

A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre

A halál jön észrevétlenül:

Énreám is így jőjön... csak akkor

Vegyem észre, ha mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,

Zengjem én is el végdalomat

Bűvös hangon, mely le a sziveknek

Fenekére s föl az égbe hat.

És ha vége a varázséneknek:

Ajkaimat egy csók zárja be,

A te csókod, szőke szép leány, te

Földi lények legdicsőbbike! -

De ha ezt nem engedné az isten,

Kérném akkor, hogy tavasz legyen,

Harc tavasza, hol rózsák teremnek,

Véres rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a harcok

Csalogányai, a trombiták,

Ott legyek, s az én szivemből szinte

Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:

Ajkaimat egy csók zárja be,

A te csókod, te szép szabadság, te

Égi lények legdicsőbbike!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Kibédi Ervin: Emlék

Pár évvel a nagy háború után

Vettem egy kutyát a sintértelepen.

Mikor a ketrecéből kiengedték

Csak futott körbe-körbe, sebesen,

Mint aki nem hiszi, hogy szabadul.

Majd leült s üvölteni kezdett vadul.

Üvöltött fájdalmat és szabadságot.

Harapást, bocsánatot, haragot

S kétségbeesve üvöltöttek hozzá

a rács mögött bent maradt rabok.

Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot,

a halálfélelmet, hogy iszonyú

a drót, ami a bőrükbe vágott

s az életüket, mi oly szomorú.

Az odavetett dögletes kemény húst,

az ihatatlanul büdös vizet,

a bordatörő, számtalan sok rúgást

s az embertelen emberkezeket.

Csupa szomorú és ismerős dolgot

panaszolt az üvöltés dallama,

mintha egy történelemkönyvből szólott

volna múltunk megidézett szava.

Aztán lassacskán néma, süket csönd lett,

Lecsillapult a rémes hangzavar.

Majd lábamhoz simult, mintegy jelezve,

hogy tőlem menekülni nem akar.

És elindult velem a szürke sárban

a városszéli félig-utakon

egy darab spárga volt csak a nyakában

és mindkettőnkben nagy-nagy nyugalom

És még sokáig én voltam neki minden

Ő boldog volt, okos vidám, szabad

- gondolatom kutatta szemeimben;

s én hordtam neki a nagy csontokat.

De elparancsolt mellőle az élet,

hogy hová tűnt el, nem maradt tanú

és biztos tudom, hogy ő már azóta

csak kutyapor és csak kutyahamu.

Ó, láttál már szemeket a rács mögött?

Jártál már kint a sintértelepen?

A reménytelenség, a kétség között

Gondolkoztál már néha ezeken?!

Most süt a nap és úgy ragyog az élet,

a jövő kép csak csupa remény.

A szomorúságra itt semmi szükség

és boldog az, kinek szíve kemény.

De ne mosolyogj, ne nevess ki érte,

Hogy megint állatokról szól dalom,

különben, az sem bántana, ha gúnyolsz,

én ezért még a gúnyt is vállalom.

Tudom, hogy sok más baj is van e korban;

Éhség, betegség, nyomor, háború,

A boldog gyermek kevés a világon

S még mindig nagyon sok a szomorú.

Hát munkálkodj az emberek jólétén

és sorsuk majd biztosan földerül.

De ne menj el a hű állatok mellett,

ne hagyd el őket érzéketlenül.

Bizony, ha nem tudod megérteni

Egy kóbor kutya halódó nyögését,

Óh, mondd meg nekem; akkor hogyan tudnád

enyhíteni az ember szenvedését??????

Rózsaszerelem...

Valamikor réges-régen,

egy kis mag elvetődött

két ember, szíve közepében.

Gyökeret eresztett, szépen

lassan, leveleket neveltek,

s egy szép napon bimbót

hozott, gyönyörűt -

Rózsaszerelmet.

A szirmok kibomlottak,

egyenként puha, bársonyos

boldog napokat hoztak,

harmatos gyöngyök

pihentek rajta, vagy csak

könnycseppek lettek volna?

A kisvirág bíborszínben lángolt,

lelkében tündér táncolt,

nektárja oly édes, mint

amikor a száj, csóktól mézes.

Ellenállt szélnek és viharnak,

- hiába tépte, hiába zúzta -

nem tudott ártani, sem levélnek,

sem bársonyos sziromnak.

Feslő rózsabimbó a nyári éjben,

hitte a csodát, bízott az erejében,

a kis tündér csillagporral szórta,

szerette a párját, becézte, óvta.

Szerelme tiszta volt,

mély mint a tenger, ilyet

nem érezhetsz az életedben,

csak - egyetlen egyszer.

Jöttek mégis, hideg napok,

szomorú, keserű gondolatok,

édes szókat nem mondott senki,

s a virág, elkezdett haldokolni.

Lassan hullatta szirmait,

egyenként dobta el, s ölte meg álmait.

Egyetlen szirma él már csak e rózsának,

ha lehull az az egy, az az utolsó szirom,

őrzője nincs, hiába várom, keresem,

akkor abban a pillanatban

a virággal, halottá lesz - a Szerelem."

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet

Szerelmedért.

Szerelmedért

Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal,

Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő,

Szerelmedért.

Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!