Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Aranyosi Ervin
Szívedből adni
Kipróbáltad már - hogy milyen
- nyitott szívedből adni?
Felrázva néhány csüggedőt
- jó embernek maradni?
Segíteni az éhezőt,
tudva, más nem segíthet!
Reményt adni, hol elfogyott...
hol vár sóvár tekintet.
A földi lét csak anyagi,
kincset ne gyűjts magadnak!
Szívük, lelkük is megtelik,
kik szeretettel adnak!
A világ tőled gazdagabb,
s általad válik szebbé.
Vizsgáld meg belsőd, Önmagad,
s az álmod váljon tetté!
Amit küldesz, majd azt kapod,
a szeretet sosem vész el.
Jöhetnek bajok, viharok,
ne szállj szembe a széllel.
Csak tedd a dolgod csendesen,
és szépítsd kis világod!
S meglátod, álmod létre kel,
s megnő apró virágod.
Legyél, ki voltál mindig is,
jótékony, tiszta lélek!
Tárd ki ajtód és ablakod,
és sóhajtsd világgá: ÉLEK!
Sárhelyi Erika: Félúton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
W.H. Auden: Temető blues
Állj meg óra, hallgass telefon!
Kutya, ne örvendj ízes csontokon!
Csendet most zongora, s puffogó dobok!
Hozzák a koporsót- jöjjetek gyászolók.
Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,
Vésse az égre a hírt: Ő halott.
Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,
A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.
Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,
A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,
Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.
Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.
Nem kell már a csillag, kinek ragyog?
Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!
Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.
Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.
Koós Attila
Szeretnék valamit tenni Érted
Szeretnék valamit tenni Érted,
valamit, ami olyan nagyon szép,
hogy benne a lelkemet megérzed,
mintha meztelen szívem érintenéd.
Szeretnék eljutni Hozzád,
mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,
s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,
ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz
Szeretnék megpihenni Nálad,
csöndedbe takarózni békés rejtekeden,
s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,
gondos kezekkel hitesd el: ember a nevem
És én majd akarok valamit tenni Érted
de hősként sorsod meg nem válthatom,
csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek
mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!
Ha nem vagy itt
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha te szemeddel rám tekintenél -;
vagy észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled, és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
(Szilágyi Domokos)
Nőkről - férfiaknak
a nő örök és érthetetlen
mint a mosoly, megfejthetetlen
benne mennyország és pokol
mint alvó tűzhányó honol
nélküle, mint a sivatag
szeretetére szomjas vagy
összetart családot, barátot
hiszen érted él, ugye látod?
szíve alatt új élet nő
ekkor is oly szerethető
társad ő mindenben neked
féltőn óv, fogja a kezed
mikor öregebb leszel és fáradt
megveti neked a jó ágyat
papucsot, forró teát hoz
szívében szeretetet hordoz
ha már öreg, ráncos a keze
de lelke jósággal van tele
vigyázza az unokákat
senkit ne érhessen bánat
a nő örök és érthetetlen
mint a mosoly, megfejhetetlen
Jóistennek hálát adok
hogy nőként erről írhatok
Kiss Virág
Kun Magdolna : Szív alkotta féltés...
Van, mikor az egész világot
szeretnénk ajándékba adni,
van, mikor egy egész életet,
de tudjuk, az a másik megelégszik azzal,
ha csak annyit mondunk neki,
-kedves szeretlek-
Mert bármilyen egyszerűen hangzik ez a szó,
s bármilyen elcsépeltnek tűnik
a benne lévő érzés,
ennél jobban semmivel nem fejezhető ki,
az a mélységes vonzalom,
melynek titokhordozója
a szív alkotta
féltés.
Bella István: Vagyok
Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.
Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.
Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom: vagyok.
Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Élek, nem én vagyok.
Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem: - Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! -
Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt... hol nem volt...
de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: - Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép:
- Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem,
ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
- Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom,
te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
Babits Mihály: Szerelmes vers
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szép színű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
VAS ISTVÁN:MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
S fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.
Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.
Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.
Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.
CLAUDE MONET: MONET KERTJE___1873
Hasonlatok
Olyan vagy, mint suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
olyan izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst-
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború:
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy, mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd
Radnóti Miklós
Zsefy Zsanett : Soha
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.
soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...
Éjjel, mikor a szerelem ingája
mindig és soha közt inog,
szavad a szív holdjainak ütődik,
és viharkék szemed
az eget a földnek adja.
A távol, álomtól feketéllő
ligetből meglegyint az elillant,
s kísért az elszalasztott, mint a jövő nagy árnyai.
Ami süllyed-emelkedik,
a legbelül eltemetetté:
vakon, mint a mi pillantásunk,
szájon csókolja az időt.
(?)
Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
- Suttogok neked,...
s ha hallanád
Nyiss ajtót!...
- Én kopogtatok."
Gámentzy Eduárd
Hazudni szépet (ism.)
- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...
BÁNAT
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
( Heinrich Heine )
Jelentéktelen árnyék
Ezen a fáradt, gyenge éjjelen
Átkozom miattad megszületett szégyenem,
S büszkeségem, mely vele egyszerre halott.
Te tettél ilyenné, s most gyenge vagyok.
Érzem, nem érhet még véget.
alig ismerlek, de már felednem kéne téged.
hiába mondják, te rég mással vagy boldog,
de szívemben érted oly kínzó érzést hordok.
...de neked ez nem számít már.
Hiába mondanám szemedbe, hogy fáj.
Súlyos könnyeim gördülnek az éjben,
sorra csillannak a gyenge Holdfényben.
Megfürödnek a homályos mélyben.
Újult erőt ad, ahhoz,hogy éljen,
de én nem akarom! Többet sírni érted...
nem vagy hibás, hisz te sosem kérted.
Fáradt dalával sújt engem az éj,
s arra bíztat: Kislány remélj!
De minek? Mondd! Van egyáltalán értelme?
Ne bíztass! Kérlek! Ne... Ne!
Mondd inkább, hogy így is halottak a tettek,
s hiába fürödnek a Holdfényben a könycseppek!
Én sem vagyok több, mint a Földön egy lány.
Most már annyi sem... Csak egy fiú mögött az árny.
A betonon, én vagyok, ki követi léptét,
s hallom tisztán szaggatott lélegzetét...
óh, hallom, hallom, tudom már, mit eddig csak hittem:
hogy ő nem csupán egy embernek öltöztetett Isten.
Amiket mondok, azok szavak csupán.
Hiába ejtem ki őket most bután,
holnap úgy is újra küzdeni akarok érted.
Ez a játék talán sosem ér véget.
Sosem jössz rá, hogy a betonon az árny,
nem más, mint egy álmodozó lány,
kit te egy jelentéktelen folttá tettél.
S te nem érzed mégsem, hogy vétkeztél.
Nem mondtad soha, hogy reméljek,
ezért nem tudlak semmiért számonkérni téged,
de azt hiszem szeretlek. Én. A miattad már semmit nem érő lány..
A betonon követlek, ha nem is leszek több, mint egy árny.
Cathy versei
Szakályné Nagy Irén
Megcsalva
Mikor társad iránt kihalnak belőled az érzelmek,
És titkon vágylábaid egy harmadik után lépkednek,
Akkor légy bátor arra is, hogy társad elé állsz,
S vállalod, hogy más szívével Te a mennybe szállsz.
Fájni fog neki, hogy csalódást okoztál,
De még jobban, hogy ha évekig hazudtál.
Hazugságaid miatt az Ő hibáit kutattad,
S Önmagad pedig erényeiddel áltattad.
Kergetheted az önző vágyaidat és álmaidat,
S eldobhatod magadtól szerető családodat,
Akiknek a szívébe szúrtad mérgező nyilaidat,
S szemeikbe hazudtad a hazug szavaidat.
Tüzes véred, lángoló szenvedélyeid hajtottak,
Friss, üde szerelmi kéjek titkai magukkal elcsaltak.
Így a becsületed, tiszteleted magadtól eldobtad,
S csak egy jellemtelen, hazug életre váltottad.
Ne mérgezd tovább társad vérző szívét,
Érzéseit ne hazudtold meg saját hazugságodért,
Ne alázd tovább galád embertelen módon lelkét,
Emberségesen búcsúzz el a saját boldogságodért.
Ady Endre: Jóság síró vágya
Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.
Kun Magdolna
Könnykérdések...
Mindig ott lappang bennünk
néhány marcangoló kérdés,
mely oly sokszor kitörésre vár,
de a tudat megmásítja azt,
és hallgatásra bírja a kérdő szavakat.
Hiába akarunk választ kapni arra,
ami a szívet s torkot fojtogatja,
megállít bennünket egy furcsa-furcsa láz,
mely érzés-könnybe lopja
a vér-hullámzását.
Néha a könnytől csendes gondolatok
megnyugszanak szépen,
a tartalom is gyengül a kérdés erejében,
és már nem kutatjuk tovább
a lélekgyötrő választ,
mert tudjuk, talán az lehet az,
mit szigorúan megtagad
a valós magyarázat.
Kerekes Károly: A kereszt
Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,
Hogy vérzik a válla és sebes a háta.
Van aki alázattal és lehajtott fővel
viszi a keresztjét,…krisztusi erővel.
Van, aki morogva, zúgolódva viszi, minden sarkon megáll, ha lehet leteszi.
Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják
hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.
Van, aki keresztjét más vállára rakja,
abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.
Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,
segít embertársán, ő segít, te balga.
Én a keresztemet fiatalon kaptam,
elfogadni, hej, sehogy sem akartam.
Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,
oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.
Azután felvettem gyenge vállaimra,
tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.
Tövises utakon elgyengült a lábam,
vittem a keresztem, meggörbült a hátam.
Elestem, felkeltem, így ment éveken át,
vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.
Elmentem messzire, idegen országba,
oda is elkísért a keresztem fája.
Akiket szerettem, azok egytől-egyig,
azok kigúnyolnak, lettek ellenségim.
Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,
könnyeim patakját szélesebbre ássák.
Mivel keresztemet nehéznek tartottam,
azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.
Oda van az téve gyermekem sírjára,
egyből kettő lett a keresztem fája.
Már megöregedtem, hajam fehér lett,
de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.
Naponta növekszik a keresztem súlya,
vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.
Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,
Azt hiszem, tovább már nem is lehet vinni,
Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,
De az én keresztem hű hozzám örökre.
Cirenei Simon, ki vinni segíted,
A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.
Amikor meghalok, eltemetnek engem,
letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.
Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,
És most visszaadom Neked a keresztem.
Csak azt az egyet kérem Tőled, Én Istenem,
Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égben!
A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
"itt van a te utad"
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
"vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad"
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
"vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat."
Weöres Sándor: Kereszt-árnykép
Aranyosi Ervin: Ha véget ért egy kapcsolat
Ha véget ért egy kapcsolat,
nincs visszaút belőle.
Ne láncold le a másikat,
hanem tanuld meg tőle,
hogy kedvesed nem birtokod,
ha el szeretne menni,
magadhoz kötni nincs okod,
ne tartsa vissza semmi.
Mikor érzed - nem működik,
elmúlt a "szép "varázsa,
bár szíved ezen ügyködik
- ne légy felette strázsa.
Ebből már jó úgysem lehet,
csak szenvedés az ára.
Tüskék szúrják a lelkedet,
s patakzik könnyed árja.
Megélni, tudjuk, oly nehéz,
ám mégis lépj túl rajta,
nem létezőt "markol a kéz",
ha Ő már nem akarja.
Csalóka már minden remény,
önmagad áltatása.
Az elválás ugyan kemény,
ám másnak birtoklása
csak szemfényvesztés, délibáb,
mit szem lát - szív nem érez,
de lelked rabként éli át,
és hidd el, mit sem ér ez.
Úgy tartsd markodban kincsedet,
mintha csak vízből volna.
Összeszorítva kezed
eltűnne, szertefolyna...
Ha birtoklod - tönkreteszed,
többé már nem virágzik.
Ám ha szabadon engeded,
örökké visszavágyik.
Ha menni akar, engedd el,
mert szabad minden lélek,
kit börtön rácsa nem fed el,
szabad világban élhet...