Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin

Szívedből adni

Kipróbáltad már - hogy milyen

- nyitott szívedből adni?

Felrázva néhány csüggedőt

- jó embernek maradni?

Segíteni az éhezőt,

tudva, más nem segíthet!

Reményt adni, hol elfogyott...

hol vár sóvár tekintet.

A földi lét csak anyagi,

kincset ne gyűjts magadnak!

Szívük, lelkük is megtelik,

kik szeretettel adnak!

A világ tőled gazdagabb,

s általad válik szebbé.

Vizsgáld meg belsőd, Önmagad,

s az álmod váljon tetté!

Amit küldesz, majd azt kapod,

a szeretet sosem vész el.

Jöhetnek bajok, viharok,

ne szállj szembe a széllel.

Csak tedd a dolgod csendesen,

és szépítsd kis világod!

S meglátod, álmod létre kel,

s megnő apró virágod.

Legyél, ki voltál mindig is,

jótékony, tiszta lélek!

Tárd ki ajtód és ablakod,

és sóhajtsd világgá: ÉLEK!

Sárhelyi Erika: Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,

talpam alá éles kövek görögnek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni - emberül.

W.H. Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon!

Kutya, ne örvendj ízes csontokon!

Csendet most zongora, s puffogó dobok!

Hozzák a koporsót- jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,

Vésse az égre a hírt: Ő halott.

Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,

A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,

A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,

Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.

Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog?

Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

Koós Attila

Szeretnék valamit tenni Érted

Szeretnék valamit tenni Érted,

valamit, ami olyan nagyon szép,

hogy benne a lelkemet megérzed,

mintha meztelen szívem érintenéd.

Szeretnék eljutni Hozzád,

mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,

s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,

ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz

Szeretnék megpihenni Nálad,

csöndedbe takarózni békés rejtekeden,

s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,

gondos kezekkel hitesd el: ember a nevem

És én majd akarok valamit tenni Érted

de hősként sorsod meg nem válthatom,

csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek

mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!

Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,

a táplálék, amelyet visz a vér,

a látásom vagy - tán meg is lepődném,

ha te szemeddel rám tekintenél -;

vagy észrevétlen, mint ahogy a kéz,

a szív, az agy, a gondolat, akármi,

életem része, melyet bármikor

keresetlen is meg tudok találni; -

s mint a bonyolult óramű, ha elvész

egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,

olyan lennék nélküled, és csak akkor,

csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

(Szilágyi Domokos)

Nőkről - férfiaknak

a nő örök és érthetetlen

mint a mosoly, megfejthetetlen

benne mennyország és pokol

mint alvó tűzhányó honol

nélküle, mint a sivatag

szeretetére szomjas vagy

összetart családot, barátot

hiszen érted él, ugye látod?

szíve alatt új élet nő

ekkor is oly szerethető

társad ő mindenben neked

féltőn óv, fogja a kezed

mikor öregebb leszel és fáradt

megveti neked a jó ágyat

papucsot, forró teát hoz

szívében szeretetet hordoz

ha már öreg, ráncos a keze

de lelke jósággal van tele

vigyázza az unokákat

senkit ne érhessen bánat

a nő örök és érthetetlen

mint a mosoly, megfejhetetlen

Jóistennek hálát adok

hogy nőként erről írhatok

Kiss Virág

Kun Magdolna : Szív alkotta féltés...

Van, mikor az egész világot

szeretnénk ajándékba adni,

van, mikor egy egész életet,

de tudjuk, az a másik megelégszik azzal,

ha csak annyit mondunk neki,

-kedves szeretlek-

Mert bármilyen egyszerűen hangzik ez a szó,

s bármilyen elcsépeltnek tűnik

a benne lévő érzés,

ennél jobban semmivel nem fejezhető ki,

az a mélységes vonzalom,

melynek titokhordozója

a szív alkotta

féltés.

Bella István: Vagyok

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?

Tündöklésem szép idején

nem néztem a tükörbe én,

két kisgyerek szemefénye

volt az arcom tükörképe,

s szólt a szívem: - Édes lányom,

ki a legszebb a világon?

- Te vagy a legszebb, anyám,

hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:

ki a legszebb e vidéken?

- Édesanyám, Kedvesem,

nincs nálad szebb, senki sem! -

Csillagtükrön néztem arcom,

mint egy tündér királyasszony,

aki hol volt... hol nem volt...

de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,

nem nézhetek a szemébe,

s másnak mondja: - Kedvesem,

nincs nálad szebb senki sem!...

Kislányomból kisasszonyka,

csillagszeme rám ragyogja,

mint egy fényes tükörkép:

- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,

ki a legszebb a vidéken?...

Tó tükrét a szél kavarja,

arcom girbe-gurba rajta...

- Hamis a tó! - Futok messze,

csorba tükör a kezembe,

csorba tükör felel nékem:

- Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,

Te mondjad meg, de igazán,

elhervadtam, csúnya vagyok?

Édesanyám szeme ragyog:

- Hidd el nékem, édes lányom,

te vagy a legszebb a világon...

S ahogy szólott, könnye fénylett,

arcom benne tündérszép lett.

Babits Mihály: Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát

homlokod havasa alatt, homlokod havát

elfeledtető fényes nyári szemed szédületét

szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,

szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?

Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei

fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szép színű szemedben, édesem,

csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:

az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

VAS ISTVÁN:MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,

Már nem voltunk fiatalok -

Házunk körül virágzó sírkeresztek,

Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,

Akkor is, ha férj-feleség

Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,

S fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -

Emlékszel? volt is oka.

De ami fekete maradt, még feketébben

Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe

Tört fényeket rejtett a rémület,

És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje

S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,

Te a kertre, én terád -

Ez az öreg nyarunk szelíden betemette

Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget

Kezdtük nézni a holnapot -

Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved

Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,

De emlékszel? ez volt a legszebb.

Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,

Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

CLAUDE MONET: MONET KERTJE___1873

Hasonlatok

Olyan vagy, mint suttogó faág,

ha rámhajolsz,

s rejtelmes ízű vagy,

olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,

olyan izgató vagy,

s olyan megnyugtató,

mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát

s nem ismerem ma sem

egészen még nehéz

hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,

csavargó, nyurga füst-

és néha félek tőled én,

ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:

sötétarany, -

ha megharagszol, ép

olyan vagy, mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,

s ilyenkor én

mosolyból fényes hurkokat

rajzolgatok köréd

Radnóti Miklós

Zsefy Zsanett : Soha

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,

mindig több a vágy bennem, mint a meglét,

soha nem a szó az, ami megbánthat,

mindig csak a szív az, mi hibázhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,

földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,

soha nem a bánat, mi belém vájhat,

mindig csak a szív az, ami fájhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,

kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,

soha nem az ész az, ami visszatarthat,

mindig csak a szív az, ami mást akarhat...

Éjjel, mikor a szerelem ingája

mindig és soha közt inog,

szavad a szív holdjainak ütődik,

és viharkék szemed

az eget a földnek adja.

A távol, álomtól feketéllő

ligetből meglegyint az elillant,

s kísért az elszalasztott, mint a jövő nagy árnyai.

Ami süllyed-emelkedik,

a legbelül eltemetetté:

vakon, mint a mi pillantásunk,

szájon csókolja az időt.

(?)

Tetovált mosolyod mögé bújsz,

S hogy ne ismerjen senki rád,

Kifested magad az álmaiddal.

Lelked mélyén üres szobád

Magányát hordozod riadtan.

Ahogy a fák az alkonyatban,

Tűnnél el láthatatlanul.

Nem hiszel nekem, de rád találok!

Kimondva, kimondatlanul,

Szavaim érthetővé válnak,

Lesznek mondatok, verssorok.

- Suttogok neked,...

s ha hallanád

Nyiss ajtót!...

- Én kopogtatok."

Gámentzy Eduárd

Hazudni szépet (ism.)

- Hazudj már valami szépet!

Elhiszem majd az egészet!

Legyen kert, s benne virágok,

Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!

Ha hívlak hazudni szépet.

- Csak igazat ne!... Az fájna!

Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Jelentéktelen árnyék

Ezen a fáradt, gyenge éjjelen

Átkozom miattad megszületett szégyenem,

S büszkeségem, mely vele egyszerre halott.

Te tettél ilyenné, s most gyenge vagyok.

Érzem, nem érhet még véget.

alig ismerlek, de már felednem kéne téged.

hiába mondják, te rég mással vagy boldog,

de szívemben érted oly kínzó érzést hordok.

...de neked ez nem számít már.

Hiába mondanám szemedbe, hogy fáj.

Súlyos könnyeim gördülnek az éjben,

sorra csillannak a gyenge Holdfényben.

Megfürödnek a homályos mélyben.

Újult erőt ad, ahhoz,hogy éljen,

de én nem akarom! Többet sírni érted...

nem vagy hibás, hisz te sosem kérted.

Fáradt dalával sújt engem az éj,

s arra bíztat: Kislány remélj!

De minek? Mondd! Van egyáltalán értelme?

Ne bíztass! Kérlek! Ne... Ne!

Mondd inkább, hogy így is halottak a tettek,

s hiába fürödnek a Holdfényben a könycseppek!

Én sem vagyok több, mint a Földön egy lány.

Most már annyi sem... Csak egy fiú mögött az árny.

A betonon, én vagyok, ki követi léptét,

s hallom tisztán szaggatott lélegzetét...

óh, hallom, hallom, tudom már, mit eddig csak hittem:

hogy ő nem csupán egy embernek öltöztetett Isten.

Amiket mondok, azok szavak csupán.

Hiába ejtem ki őket most bután,

holnap úgy is újra küzdeni akarok érted.

Ez a játék talán sosem ér véget.

Sosem jössz rá, hogy a betonon az árny,

nem más, mint egy álmodozó lány,

kit te egy jelentéktelen folttá tettél.

S te nem érzed mégsem, hogy vétkeztél.

Nem mondtad soha, hogy reméljek,

ezért nem tudlak semmiért számonkérni téged,

de azt hiszem szeretlek. Én. A miattad már semmit nem érő lány..

A betonon követlek, ha nem is leszek több, mint egy árny.

Cathy versei

Szakályné Nagy Irén

Megcsalva

Mikor társad iránt kihalnak belőled az érzelmek,

És titkon vágylábaid egy harmadik után lépkednek,

Akkor légy bátor arra is, hogy társad elé állsz,

S vállalod, hogy más szívével Te a mennybe szállsz.

Fájni fog neki, hogy csalódást okoztál,

De még jobban, hogy ha évekig hazudtál.

Hazugságaid miatt az Ő hibáit kutattad,

S Önmagad pedig erényeiddel áltattad.

Kergetheted az önző vágyaidat és álmaidat,

S eldobhatod magadtól szerető családodat,

Akiknek a szívébe szúrtad mérgező nyilaidat,

S szemeikbe hazudtad a hazug szavaidat.

Tüzes véred, lángoló szenvedélyeid hajtottak,

Friss, üde szerelmi kéjek titkai magukkal elcsaltak.

Így a becsületed, tiszteleted magadtól eldobtad,

S csak egy jellemtelen, hazug életre váltottad.

Ne mérgezd tovább társad vérző szívét,

Érzéseit ne hazudtold meg saját hazugságodért,

Ne alázd tovább galád embertelen módon lelkét,

Emberségesen búcsúzz el a saját boldogságodért.

Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni

falni suttogó, drága szókat

jutalmazókat, csókolókat:

milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni

semmit se kérni, el se venni

nagy hűséggel mindent szeretni:

milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni

mégis víg hitet adni másnak

kisérő sírást a sírásnak:

milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni

falni suttogó, drága szókat

jutalmazókat, csókolókat:

milyen jó volna jónak lenni.

Kun Magdolna

Könnykérdések...

Mindig ott lappang bennünk

néhány marcangoló kérdés,

mely oly sokszor kitörésre vár,

de a tudat megmásítja azt,

és hallgatásra bírja a kérdő szavakat.

Hiába akarunk választ kapni arra,

ami a szívet s torkot fojtogatja,

megállít bennünket egy furcsa-furcsa láz,

mely érzés-könnybe lopja

a vér-hullámzását.

Néha a könnytől csendes gondolatok

megnyugszanak szépen,

a tartalom is gyengül a kérdés erejében,

és már nem kutatjuk tovább

a lélekgyötrő választ,

mert tudjuk, talán az lehet az,

mit szigorúan megtagad

a valós magyarázat.

Kerekes Károly: A kereszt

Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,

Hogy vérzik a válla és sebes a háta.

Van aki alázattal és lehajtott fővel

viszi a keresztjét,…krisztusi erővel.

Van, aki morogva, zúgolódva viszi, minden sarkon megáll, ha lehet leteszi.

Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják

hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja,

abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.

Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,

segít embertársán, ő segít, te balga.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,

elfogadni, hej, sehogy sem akartam.

Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,

oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.

Azután felvettem gyenge vállaimra,

tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.

Tövises utakon elgyengült a lábam,

vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, felkeltem, így ment éveken át,

vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.

Elmentem messzire, idegen országba,

oda is elkísért a keresztem fája.

Akiket szerettem, azok egytől-egyig,

azok kigúnyolnak, lettek ellenségim.

Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,

könnyeim patakját szélesebbre ássák.

Mivel keresztemet nehéznek tartottam,

azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.

Oda van az téve gyermekem sírjára,

egyből kettő lett a keresztem fája.

Már megöregedtem, hajam fehér lett,

de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.

Naponta növekszik a keresztem súlya,

vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.

Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,

Azt hiszem, tovább már nem is lehet vinni,

Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,

De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon, ki vinni segíted,

A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.

Amikor meghalok, eltemetnek engem,

letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.

Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,

És most visszaadom Neked a keresztem.

Csak azt az egyet kérem Tőled, Én Istenem,

Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égben!

A kereszt felső

ága égre mutat,

nagy örömhírt tudat:

"itt van a te utad"

a kereszt két karja a légbe szétszalad,

rajta sovány kezek tört vért virágzanak:

"vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,

kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad"

a keresztnek alsó

ága földre mutat:

"vesződj: itt áss kutat,

lásd benne arcodat."

Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

Aranyosi Ervin: Ha véget ért egy kapcsolat

Ha véget ért egy kapcsolat,

nincs visszaút belőle.

Ne láncold le a másikat,

hanem tanuld meg tőle,

hogy kedvesed nem birtokod,

ha el szeretne menni,

magadhoz kötni nincs okod,

ne tartsa vissza semmi.

Mikor érzed - nem működik,

elmúlt a "szép "varázsa,

bár szíved ezen ügyködik

- ne légy felette strázsa.

Ebből már jó úgysem lehet,

csak szenvedés az ára.

Tüskék szúrják a lelkedet,

s patakzik könnyed árja.

Megélni, tudjuk, oly nehéz,

ám mégis lépj túl rajta,

nem létezőt "markol a kéz",

ha Ő már nem akarja.

Csalóka már minden remény,

önmagad áltatása.

Az elválás ugyan kemény,

ám másnak birtoklása

csak szemfényvesztés, délibáb,

mit szem lát - szív nem érez,

de lelked rabként éli át,

és hidd el, mit sem ér ez.

Úgy tartsd markodban kincsedet,

mintha csak vízből volna.

Összeszorítva kezed

eltűnne, szertefolyna...

Ha birtoklod - tönkreteszed,

többé már nem virágzik.

Ám ha szabadon engeded,

örökké visszavágyik.

Ha menni akar, engedd el,

mert szabad minden lélek,

kit börtön rácsa nem fed el,

szabad világban élhet...