Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

dr.Papp Lajos

Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor ...sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj:

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram!

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: Uram!

LEGYEN MEG A TE AKARATOD

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: Uram!

ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts!

S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!

MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

AMEN!

Játék

Életünk egy játék, hogy boldogabbnak látszunk

Sokszor csak a látszat, mert könnyek között játszunk

Eljátsszuk, hogy vidám, s boldogabbak vagyunk

De éjjel a párnánkon, sok könnyet ott hagyunk

Játék az életünk, de túl komolyan vesszük

Az élet fintorával, gyakran ellenkezünk…

Bár tudjuk, hogy csak játék, bele is pusztulunk

Az élet színpadáról, majd csendesen elmúlunk…

Játsszunk éjjel-nappal, közben álmodozunk

Sokszor könnyek között, vígan ábrándozunk

Amikor szeretünk, oly boldogok vagyunk

De mikor menni kell, mindent hátrahagyunk

Játék az életed, mégis sokat szenvedsz

Sokszor sírunk együtt, de néha reménykedhetsz

Láthatsz egy szebb jövőt, hogyha hiszel benne

Csak nyisd ki a szívedet, akkor teljesülne…

Játszd el a szereped, hogy boldogságod várod

Néha nagyon szenvedsz, mert élethűen játszod

De minden könnycseppedben, meglátom a szíved

Hidd a boldogságot,…úgy, ahogy reméled…

Eötvös József:

A megfagyott gyermek

Ily késő éjtszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

»Anyám, oh kedves jó anyám!

Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!«

Az árva búsan zengi így

Kínos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körűl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sohajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;

Lankadva visszadűl

A kedves dombra, - felsohajt,

S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szíve még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott -

Meghaltak kínjai.

Várnai Zseni:

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Ady Endre

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserű álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szívünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ecsedi Éva

Vágyvirágok

Szeretném ha szeretnél

Velem együtt nevetnél

Mosolyomat neked adnám

Reményeid megváltanám...

Szeretnélek megcsókolni

Boldogságot nem álmodni

Arcod lágyan simogatnám

Szemed csillogását látnám...

Szeretnélek átölelni

Sötét éjjel veled lenni

Együtt gyújtani a lángot

Mint a szerelemvirágot...

Szeretnélek úgy szeretni

Végre boldogságban élni

Oly nagy kérés ez tudom

Mégis erről álmodom...

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

/Várnai Zseni/

Komjáthy Jenő:Vallomás

Szeretlek égi áhítattal,

Híven, örökké, igazán.

Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,

És mély, miként az óceán.

Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,

Szebb, mint az égnek minden csillaga;

A mennyet én már itt megízlelém,

Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal,

Lobogva, kéjjel, lángolón.

Oly forró, mint a tűz, szerelmem,

S miként a tűz, oly romboló.

Te vagy a legkivánatosabb nekem

A pazar összeség csodás ölén;

Nem céltalan, nem álom életem,

Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel,

Vihar kél csókjaim nyomán;

Hervasztó, mint a nap, szerelmem,

S háborgó, mint az óceán.

Önön világát nem szeretheti

Jobban az Isten, mint én tégedet;

A láng, mely a világot élteti,

Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel,

Marcangol egy sötét talány:

Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,

Te fényes égi látomány?

Hogy üdvömet meg nem sokallja-e

A boldogságra írigy, gúnyos ég?

De hiszen örök lelkünk élete,

Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel,

Lelkem csak benned s érted él,

Ember nem vágyhat magasabbra,

Érted szenvedni, sírni kéj.

Látásod üdvén sápad a merész,

Szívem a kéjtől majdnem meghasad,

Ölelni, bírni téged szinte vész,

Nem bírják el a testi, csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel,

Nem múlik el e láng soha,

Hervasztó bár, de hervadatlan,

Örök mint az Isten maga.

Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok,

Nagy szíveden a mennyet élvezém,

Szívünkben halhatatlan láng lobog,

Hiszlek, szeretlek és reméllek én!

Szilágyi Domokos

HA NEM VAGY ITT

Vagy a levegő, melyet beszívok,

a táplálék, melyet visz a vér,

a látásom vagy - tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél -;

vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,

a szív, az agy, a gondolat, akármi,

életem része, melyet bármikor

keresetlen is meg tudok találni; -

s mint a bonyolult óramű, ha elvész

egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,

olyan lennék nélküled; és csak akkor,

csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Kismadár....

Elrepült a rab madár

ki tudja merre jár

hová száll, meddig száll

új hazát hol talál.

Ketrecéből kitörve

bután kiszökve

ötletet mellőzve

hirtelen megtette.

Aztán megrémülve a szabadságtól

nem tágított a kalitkától

megfontoltabb társaitól,

akik maradtak gyávaságból.

Ott csipogott a közelükben

gyámoltalanul, kétségbeesve

aztán elhallgatott, csend lett

eltűnt a madárnóta a szélben.

Még vártuk, kerestük egy ideig

pellengérre állítottuk társait

duruzsolásukkal csalit állítani

de rádöbbentünk, ez nem segít.

El kellett fogadnunk, nincs remény

a kalandvágyó madárka szegény

vissza már soha nem tér

s ki tudja, hogy él-e még.

Sas

Föntről figyelek rád, mint őrző sas madár

Megóvlak minden bajtól ha sodor az ár

Mikor hited elhagy, tudd, hogy én ott vagyok

Követlek téged, s szeretetet adok

Ha fejed felett összecsapnak, a hullámok

Isten küldötteként, a tenyeredre szállok

Az égből lehozom a hitet és a békét

Hogy lelkeddel Te is lásd, az alagút végét

Csendben húzódok meg, mint szívednek hű társa

Hisz belőled lettem én, lelked hasonmása

A sas szabad, mint a lélek, mi most én vagyok

Felhők közül nézlek, mint egyetlen angyalod

Onnan óvlak s védlek, ha gyötör az élet

Madárként hozom el néked az örök létet

Selymes arcodat ha keserű könnycsepp mossa

Tudd hogy a sas szabad, ki lelked hordozója

Engedd hát szabadon, szárnyaljon az égen

Mártózzon meg újra, az Isteni fényben

Engedd, hogy eljusson az égi mennyországba

Hogy valóra válhasson, minden ember álma...

-ifj. Árvai Attila-

Ágai Ágnes: Bárhová lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át-és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Törött szívből gyémánt pajzs...

Néha bizony Te is elfáradsz. Összetörsz. A könnyek csak hullanak, mert érzed, hogy semmit sem tehetsz.

Úgy érzed, nem találsz kiutat, lelkedet vihar tépi. Miután a mázsás könnyek átmosták a szívedet, elkezdesz építkezni. Új pajzsot építeni.

És már tudod: kellett a vihar. Kellettek a könnyek.

Hiszen ha nem élnéd meg a mélypontokat, akkor nem motiválna semmi. Akkor nem építkezhetnél. Akkor nem újulnál meg. A fájdalom utáni építkezés új lehetőségeket nyit meg előtted.

A szomorúság okot ad arra, hogy az ember összeszedje magát. Hiszen nem áldozat vagy, hanem tanítást kaptál s leckét, hogy megerősödj az élethez.

A talpra álláshoz nagyon sok erő kell.

Mikor a lelked haldoklik, erőd alig van, akkor, mint a mesében a rózsa, melyen már csak egy szirom van,

akkor hirtelen egy érzés hatalmába kerít, a rejtett tartalékaid előbukkannak, amire nem is gondoltál, hogy mennyi van, és a kiutat megtalálva újra ragyogsz.

Még fényesebben, még szebb szirmokkal. Tele reménnyel, célokkal és "csak azért is" gondolattal. Mert csak ez visz előre.

Ahhoz, hogy új szirmod, új pajzsod legyen, össze kell törnöd néhányszor. Aki feláll: erős. Aki elhullajtja az utolsó szirmát, az nem viszi előbbre.

Sosem az a baj, ha összetörsz. Hiszen az élet nagyon nehéz.A viharok gyakran elérnek. A baj akkor van, ha nem térsz vissza az életbe. Jóllehet sokszor, hullámvölgyekben újra, meg újra elveszted az erődet. Csak ne felejtsd el: bármi is fáj, felülkerekedhetsz rajta. Elmúlik. A kétségbeesés, a fájdalom, a reményvesztettség mind elmúlik.

Törött tojás nélkül nincsen rántotta. Fájdalom nélkül nincs élet, mélypont nélkül nincsen hegycsúcs.

Így lesz majd törött szívedből gyémánt pajzs.

“Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli.

Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd.

Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni

félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn.

Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan.

Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz.

Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van.

Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul

és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”

(Szabó Magda)

"Amikor először láttalak Téged

Csillag-szemed ragyogva égett

Pedig csak kép volt , de maga a gyönyör

Mi minden férfit elfog és gyötör

Egy kicsi lányka nézett szemembe

Kiben egy nő volt mélyen elrejtve

Egy félénk lányka, ki szólni sem mert

S tüzes nő, ki vonz és elrettent

Ártatlan szemek, ártatlan lányka

Ki gyönyört adva gyönyörre vágyna

Aztán először láttalak Téged

Csillag-szemed ragyogva égett

Maga voltál a puszta gyönyör

Mi minden férfit elfog és gyötör

Másnak tán lányka , de nekem az élet

Ha elkap a sodra, felgyújt és éget

Perzselő szemed, táncoló tested

Mind azt ígéri, ez csak a kezdet

Behunyom szemem, akkor is látlak

Fénylő csillaga vagy a világnak

Simító kezem szemed kereste

Tenyerem kicsi arcod ölelte

Szerettem volna csókolni szádat

Szavak nélkül mondtam a vágyat

Féltem tőled, vagy tán magamtól

A bennem ébredő férfi-alaktól

Elmentem inkább, csendben és halkan

Csak szívem tombolt, ég szakadatlan

Azóta lesem, merre is lehetsz

Sorsom talán majd hozzád vezet

Nem tudom, akkor féljek vagy szeressek

Szemedbe nézve, mit is keressek?

Azt a kislányt, kit először láttam

Vagy a nőt, kit benne találtam

Vagy csak a szívemből fakadó álmot

Miért cserébe adnám a világot!"

(?)

Én

A világ az isten kertje;

Gyom s virág vagytok ti benne,

Emberek!

Én a kertnek egy kis magja,

De az úr ha pártom fogja:

Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;

Égi kéz lövellt beléje

Lángokat.

És a lángok szűzen égnek

Szent oltárúl az erénynek

E1 nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,

Tűrök, mit fejemre mére;

Jót, rosszat;

Mit ma ád, elvészi holnap;

Majd megadja, amit elkap;

jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem,

Lelkem útja tetteimben

Egyenes!

Szavaimmal egy az érzet:

Célra jutni álbeszédet

Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe,

Drága fádat ülteté be,

Szerelem!

Koszorúba fűzöm ágit,

Koszorúm szerény virágit

A hazának szentelem.

Petőfi Sándor

Egy hang zendült a néma csendből,

Lépted hallom magam körül,

Lelkem igazgyöngyeiből,

Szivárványos dallam csendül.

Mosolyt fakaszt arcomra

A dallam, s hogy itt vagyok Veled

A szabadság szárnyán,

Repít a tündöklő képzelet.

Rátaláltunk egy közös útra,

Hol Mindkettőnknek közös a cél,

Tanítunk most együtt újra,

Ahol a boldogság a cél.

Te vagy a kéz, s én nyújtom kezem,

Ha Te vagy a dallam, a kotta majd én leszek,

Ha lépek az úton lépj majd velem,

Kérlek, hogy nyújtsd felém, hogy foghassam kezed.

A csillagokat együtt csodáljuk,

S tudjuk mit rejt egy Holdfényes éj,

Keringőnket a Holdfényénél együtt járjuk,

Te fekete leszel én meg hófehér.

(?)

Forrás folyóba ömlik,

folyó az óceánba;

az egeknek folyton özönlik

vegyülő suhogása;

magány sehol; isteni jel

s rend, hogy minden tünemény

keveredjék valamivel -

Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,

habot hab ölel, szorit, átfog;

egymást ringatva, becézve

hajlonganak a virágok;

a földet a nap sugara,

a hold a tengereket:

minden csókol... - S te soha

engemet?

(Shelley)

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,

elvesztem kezemből önmagam,

nem remélve, hogy tagadni merjem,

azt, mi tőled árad rezzenetlen,

és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem

el nem árult és nem szólított,

mint a kőé, olyan volt a csendem,

mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban

engemet a néma, öntudatlan

évről most letörtek könnyedén.

Összezárva, langyos, árva létem

most valaki tartja a kezében,

s nem tudja, tegnap mi voltam én.

(Rilke)

Nagy és derűs kópéságom

Véletlen, napos mezében

Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem

Gondolod, hogy szívig-láttál

S hitted-e, hogy híven láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,

Minden vagyok, amit nem sejtsz,

Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,

Minden lehetsz, mire vágyok,

Talán semmi, talán minden.

Ady Endre- Vajon milyennek láttál

Csak akkor

Csak akkor add ajándékul

szeretetedet,

ha más kedvéért azt

vissza nem veszed,

mert aki kapja,

szíve mélyén hordja,

s mint egy ékes kincset

olyan becsben tartja.

Ha kiszakítod onnan

e nagyra becsült érzést,

megcsonkolt helyét

már semmi nem pótolja.

Mert a szív olyan

elátkozott fajta,

hogyha hiányzik néhány

apró kis darabja,

azt egészként veszti el

a lélekölő harcba.

Kun Magdolna

Szabó Lőrinc

Mit láttam benned?

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy az ellenség én vagyok?

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?

S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!

S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!

S a legvégén te? Így rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

Hiszel e még benne

Hiszel e még benne, hogy jobb is lehet Neked?

Hogyha hittel várod, szebb lesz az életed?

Hiszel e még benne, hogy kínod elhagyhatod?

Hogy a mosoly erejével, a pokolba dobhatod?...

Hiszel e még benne, hogy reggel új nap ébred?

Hogy hited fegyverével, ébred új reményed...?

Vajon elhiszed e, hogy minden jóra fordul?

Hogy visszatér örömöd, a könnyed is kicsordul...

Vajon hiszed e a szépet, vagy a kedvességet?

Hogy könnyeket csalogat, egy gyöngéd érintésed

El tudod e hinni, hogy van, aki Téged vár...?

Ha majd hiszel benne, meglátod, megtalál...

Vajon hiszed e a tavaszt, s a virágokat?

Hogy megteremthetsz, csodás, fénylő világokat?

Hiszed e, hogy Te vagy, a boldogságod útja?

Hogy az is hisz majd benned, ki a kezét nyújtja?

Vajon hiszel e magadban, hogy majd elindulhass?

Hogy mások kezét fogva, egy boldog jövőt mutass

Ha másod már nem maradt, higgy majd a csodában

Mert az Te, magad vagy, e végtelen világban...

Árvai Attila

Étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy,

pedig étellel, csenddel vártalak.

A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,

levetettem. Nem várok csodát.

Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.

Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.

Szavaimnak immár kettős súlya van.

Szemeddel is nézem, amit láthatok.

Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,

látod, most a munkám okos része lett.

S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,

az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

-Hervay Gizella-

Edward Estlin Cummings: Magamban

"Magamban hordom a szívedet,

a szívemben hordom.

Mindig itt van velem.

Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz,

Te ott leszel kedvesem.

A sors nem riaszt,

mert Te vagy a sors nekem."

Szász Olga: Valamit

Valamit mindig

másképp akarunk,

van, amikor jéggé fagyunk

gomolygó gondolatunk

tüzében csak mi lángolunk...

Van, amikor kikönyökölünk

az ég ablakába,

van, amikor minden hiába,

van, amikor reánk hull az ég,

van, amikor a kevés is elég,

van, amikor zeng a messzeség,

s mi kinyújtjuk remegő karunk,

valamit mindig másképp akarunk ...