Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Tengernyi ember él e földön,

s élhetnénk mind, mind boldogan.

Ne legyen létünk puszta börtön,

szabaddá váljunk oly sokan.

Mit is jelent szabaddá lenni?

Ne tartson féken félelem!

Akarjunk újra naggyá lenni,

lépj be a fénybe én velem!

(Részlet Aranyosi Ervin: Imádkozom egy szebb világért című verséből)

Dobrády Ákos - Fekete gyémánt

Amíg tart ez az élet

addig nem félek,

mert megtaláltalak téged,

s ha nem bánod,

akkor én végleg itt maradok.

Tudom elhiszed majd,

talán megérted.

Az édes csókod a mérged.

Ami hajt még,

nem hagy egy percre sem nélküled.

Szeretem azt amikor,

szemedben ébred a nap.

És szeretem azt ahogyan,

a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Mielött nem voltál,

kavargó porszemként éltem.

Voltam játéka szélnek és féltem.

Soha nem jössz, nincs az a jó ami rám talál!

De most hogy itt vagy

már mindent más szemmel látok!

Az elveszettnek hitt álmok,

visszatérnek.

Van akit nem pótolhat más!

Szeretem azt amikor,

szemedben ébred a nap.

És szeretem azt ahogyan,

a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Bennem bízz...

Tőled fekete gyémánt,

izzik a szív!

Fekete gyémánt, még mindig úgy hív.

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Most karomba hullva,

szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...!

Szabó Magda - Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad

futásomat?

Mért vagy erősebb, mint az ösztön,

mely mást mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba se álltam az idővel,

most alkuszom vele;

hiába érzem, hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát, lebeg

az együgyű reménység,

hogy te meg én s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szívünk verését,

mi mégis, mégis, mégis...

ó, talány,

ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár,

mikor mosolyogsz, jó mezőn

futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét

a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a

mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szerenék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

:-)

A költőt illeti dícséret.

Móra Ferenc:A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kélni,

Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése új talány:

Onnan szalad, hol rája várnak,

S hívatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopóddzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

Szűcs Vivien :Te itt vagy, én is itt vagyok

Kiállhatnánk az esőbe

Várhatnánk addig, míg leszakad a mennybolt

S amikor végre azt mondjuk: elég volt

Átázott életünkkel vonulnánk el, csendben

És egy pillanatra azt hinnénk, hogy minden rendben

Elmehetnénk világgá

Bolyonganánk, amíg a lelkünk nyugalmat nem lel

Mehetnénk oda, ahol a nap nyugaton kel fel

Ott talán nem érne el a világ zaja minket

S nem kapnánk ott semmi mást, csak egy percre mindent

Élhetnénk örökké

Üldözhetnénk egymást, amíg az egész világ kárba vész

Kezet kézre váltanánk, majd újra lennénk egy, egész

És mikor a Föld már csak egy elkorhadt sírverem

Én sírhatok neked, te sírhatsz énnekem

Szerethetnénk egy picit mindent

Magunkhoz ölelhetnénk a bűnös mindenséget

S mindenki mást is, kit elrontott az élet

Szerethetnénk azt, aki volt, de elhagyott

A virágot, mely túl korán elfagyott

Élhetnénk úgy, ahogy nem lehet

Lehetnénk őrültek mindig és szüntelen

Hangosan nevetnénk a nyomorult életen

És, bár egyszer mi is el leszünk feledve

Halhatatlan az, kinek álma versbe van temetve

Bozzay Margit : Szeretnék életed utolsó asszonya lenni..

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó szivárvány ég és föld között,

Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,

Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,

Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,

Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó, aki nem volt sohase még,

Utolsó, akire elborultan nézel,

Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,

Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,

Utolsó... akire... lezuhan a szád...

Mezei Marianna

Lehettem volna

Lehettem volna

ház, meghitt, meleg otthonod

függöny mögül kitekintő ablakod

fal, mely rejtene s nem árulna

ajtó, mely előtted kitárulna

ágy hol megleled nyughelyed

párna mire lehajtod fejed,

testedből kinyúló két kezed

örömtől sugárzó szép szemed.

Lehettem volna

szó, mely hozzád szólna

száj mi érted s rólad dalolna

szív, vágyaid nyugtatója

lepel, lelkednek takarója

víz, szomjadnak eloltója

tűz, vérednek felgyújtója

szél, reménye is suttogója

bölcső, álmaid ringatója.

Lehettem volna

fa, hűsítő árnyék adója

ág, eséseid megtartója

levél, mely miattad lehullna

madár, ki fészkében hozzád bújna,

fű, könnyeid felfogója

kert illatozó virághajója,

föld, léted hordozója

sorsod irányító mindenhatója.

Lehettem volna

üde, színpompás hajnalod,

rád mosolygó őrző angyalod,

Napod, Holdad, csillagod

lehettem volna az Univerzumod,

adhattam volna mindezt neked,

lehettem volna a mindened.

Aranyosi Ervin: Melegítsd át a lelkünk!

Ha úgy érzed körötted kihűlt a világ,

ha elveszíti szirmát minden vadvirág,

mikor megfagy az élet, s a lélek kong, – üres,

mikor minden, mi élő, menedéket keres,

akkor van te rád szükség! Hát legyél te a tűz,

mely élő melegével gondhalmokat elűz,

és világítson fényed, mely bevonz lelkeket,

mely felcsillanó remény zsarátnoka lehet!

Légy kandalló, vagy kályha, amely meleget ad,

s minden gyarló lelket bűvkörébe fogad!

Engedd a közeledbe, ki csepp örömre vár,

legyél a gondoskodó, termőre fordult nyár!

Biztasd az éhezőket, adj éltető hitet,

ne hagyd pokol tüzében kínok közt fagyni meg!

Mutasd meg a világnak a szeretet mit ér,

olvadjon fagyos szívünk, tűnjön a sarki tél!

Legyél hát te a kályha, s gyűljön köréd a nép,

mert mindannyian fázunk, s a fagyból rég elég.

Szeretet melegével olvaszd fel jégszívünk,

add vissza szép reményünk, add vissza szép hitünk.

Ha átmelegszik tőled a kihűlt, zord világ,

és újra nyitja szirmát millió vadvirág,

ha szívünk is felolvad, mert értelmet kapunk,

majd együtt világítunk, mint fénylő szép Napunk…

JÓZSEF ATTILA: Talán eltünök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

________________________________________

WASS ALBERT: KERESZT ALATT

Uram, én jó akartam lenni,

de imádkozva rosszat tettem.

Uram, a szemem jobbra nézett,

de akaratlan balra mentem.

Sírást indultam vigasztalni,

de jaj, a szám szitokra állott,

a karom ölelésre lendült,

de csattanva az arcba vágott.

Uram: én mindig rosszat tettem,

valahányszor csak jót akartam!

Uram: ha én gyémánt vagyok,

csiszolatlan miért maradtam?

Johann Wolfgang Goethe - A távollevőhöz

"Hát elveszítelek valóban?

Elszöksz tőlem, te drága-jó?

A révedt fülben visszadobban

a régi hang, a régi szó.

Ahogy a vándor szeme reggel

hiába fúr a légen át,

hol a tér kéklő rengeteggel

rejti daloló madarát,

oly cikázó aggodalommal

jár át erdőt-mezőt szemem;

téged hívlak minden dalommal;

jöjj vissza hozzám, kedvesem."

Pilinszky János

Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,

döbbentem rá egy este,

üres zsebemben álmosan

cigarettát keresve.

Talán mohó idegzetem

falánk bozótja nyelt el?

Lehet, hogy megfojtottalak

a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,

a gyilkos nem latolgat,

akárhogy is történhetett,

te mindenkép halott vagy,

heversz, akár a föld alatt,

elárvult szürke hajjal,

kihamvadt sejtjeim között

az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán

tünődve, míg ma éjjel

gyanútlan melléd nem sodort

egy hirtelen jött kényszer,

az oldaladra fektetett,

eggyévetett az álom,

mint összebújt szegényeket

a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja,

együtt merűltem el veled

alá az alvilágba,

vesztemre is követtelek,

remegve önfeledten

mit elrabolt az öntudat

most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab

magához rántja társát,

siratva benne önmaga

hasonló sorsu mását,

zokogva átöleltelek

és szomjazón, ahogycsak

szeretni merészelhetünk

egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,

hogy egymást újra láttuk?

Azóta nem találhatom

helyem se itt, se másutt!

Megkérdem százszor is magam,

halottan is tovább élsz?

Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,

mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,

s vajjon miféle vér ez,

mitől szememnek szöglete

ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.

A szenvedély kegyetlen.

Hittem, hogy eltemettelek,

s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,

ha álmom újra fölvet?

Kivánlak, mégis kapkodón

hányom föléd a földet.

A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap?

Micsoda érzések:-)

A költő az költő,,,

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Emberek

Van olyan ember, aki mindenkit gyülöl.

Van olyan ember, ki mindig csak szeret.

Van olyan ember, ki örökre szegény,

s van olyan, aki mindent megvehet.

Van aki megbocsájt,

s van aki segít.

Van aki modell,

karcsú és merész,

de van aki molett,

s nem jut neki más csak a megvetés.

Van aki szerény,

van aki vagány.

Van aki bátor,

s van aki galád.

Az egyik takarító, a másik tanár,

a harmadik még iskolába jár.

De minden emberben van egy ami közös,

mindenkinek vannak álmai, vágyai,

s a legtöbb embernek vannak barátai.

Barátság kötődik minden pillanatban,

egy kézfogás, egy ölelés segít a bajban.

Hisz minden embernek lelke van,

gondolj erre ha valaki bajban van.

Akarattal soha ne bánts senkit,

gondolj arra neked is fájna, ha valaki bántana.

Nézz mélyen magadba,

s rájössz te sem vagy tökéletes.

Fogadj el hát mindenkit,

a hibájaival együtt.

S meglátod az életed,

megváltozik veled együtt

/net/

Dante's prayer

When the dark wood fell before me

And all the paths were overgrown

When the priests of pride say there is no other way

I tilled the sorrows of stone

I did not believe because I could not see

Though you came to me in the night

When the dawn seemed forever lost

You showed me your love in the light of the stars

Cast your eyes on the ocean

Cast your soul to the sea

When the dark night seems endless

Please remember me

Then the mountain rose before me

By the deep well of desire

From the fountain of forgiveness

Beyond the ice and the fire

Cast your eyes on the ocean

Cast your soul to the sea

When the dark night seems endless

Please remember me

Though we share this humble path, alone

How fragile is the heart

Oh give these clay feet wings to fly

To touch the face of the stars

Breathe life into this feeble heart

Lift this mortal veil of fear

Take these crumbled hopes, etched with tears

We'll rise above these earthly cares

Cast your eyes on the ocean

Cast your soul to the sea

When the dark night seems endless

Please remember me...

aki meghallgatná : [link]

Ima a szerelemről

SZERETLEK.....Csak szeretlek.....

A mennyben is és a földön is legyen szent a Te neved.

Mint mindennapi kenyerünket, úgy add Magad nekem most és máskor is.

Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged.

Hiába szeretsz mást, s Ő is akar téged.

Legyen meg az akaratom itt lent a földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.

Ha már nem kell senki kölcsön, ha már tudják...ha már tudhatják mások is.

Én belehalok tudom, de mégis...de még akkor is, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva,

összekulcsolt testek izzadt nyomorával, pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én.

Jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.

Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba, Ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva.

Pedig megfogok halni, s Te nem értettél semmit!

Megfogok halni, mert nem tudtam adni....NEM TUDTAM ADNI...csak ennyit...

Nem tudtam mondani, amit kellett volna...csak akartam élni...Neked játszani...játszani...NEM FÉLNI!

Játszani neked a reggelt, a nap első sugarával, a reggelivel, melyet ágybahozok annak, aki a kedvesem eljátsza.

Ahogy a földön, úgy a mennyben is, Te szeretsz mást, én szeretlek Téged.

Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted.

Te nekem vagy, de ugyan úgy másnak...

Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva!

Messze vagy, de legyek bárhol is, SZERETLEK, csak szeretlek akkor is....még akkor is.

Szeress vigyázva, ne szeress bántva!

Szeress...mert a látszatnak könny lesz egyszer ára.

Borzas szerelmünket kifésüli újra...? hogyan jutunk a semmiből, a mindeneken túlra..

Teréz anya:

Az élet himnusza

Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!

Az élet szép - csodáld meg!

Az élet boldogság - ízleld!

Az élet álom - tedd valósággá!

Az élet kihívás - fogadd el!

Az élet kötelesség - teljesítsd!

Az élet játék - játszd!

Az élet vagyon - használd fel!

Az élet szeretet - add át magad!

Az élet titok - fejtsd meg!

Az élet ígéret - teljesítsd!

Az élet szomorúság - győzd le!

Az élet dal - énekeld!

Az élet küzdelem - harcold meg!

Az élet kaland - vállald!

Az élet jutalom - érdemeld ki!

Az élet élet - éljed!

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

Radnóti Miklós: Tétova óda

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben."

Shakespeare: Színház az egész világ

(Az "Ahogy tetszik"-ből )

.....Színház az egész világ,

és színész benne minden férfi és nő:

fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

életében, melynek hét felvonása

a hét kor. Első a kisded, aki

dajkája karján öklendezik és sír.

Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,

táskás nebuló: csigamódra és

kelletlen mászik iskolába. Mint a

kemence, sóhajt a szerelmes, és

bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.

Jön a párduc-szakállú katona:

cifra szitkok, kényes becsület és

robbanó düh: a buborék hírért

ágyúk torkába bú. És jön a bíró:

kappanon hízott kerek potroh és

szigorú szem és jól ápolt szakáll:

bölcseket mond, modern közhelyeket,

s így játssza szerepét. A hatodik kor

papucsos és cingár figura lesz:

orrán ókula, az övében erszény,

aszott combjain tágan lötyög a

jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja

gyerekessé kezd visszavékonyodni,

sípol, fütyül. A végső jelenet,

mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,

megint gyermekség, teljes feledés,

vak, süket, buta megsemmisülés.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

:o)

Kosztolányi Dezsõ: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

Van gyermekem és feleségem.

Szivem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

Suttogva hajolnak utamra,

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétöl öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

Telefonom, úti böröndöm,

Van jó-szívü jót-akaróm is

S nem kell kegyekért könyörögnöm,

Nem többet az egykori köd-kép,

Részegje a ködnek, a könnynek,

Ha néha magam köszönök még,

Már sokszor elõre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

Tárcám van igaz szinezüstbõl,

Tollam, ceruzám vigan illan,

Szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdõ van, üdíteni testem,

Langy téa, beteg idegemnek.

Ha járok a bús Budapesten,

Nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

Könnyekbe borít nem egy orcát,

És énekes, ifju fiának

Vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.

Aranyosi Ervin: A szerelem szárnyain

Képzeld csak el, hogy szíved megszakadt,

s levált róla egy régi burkolat.

Egy abroncs, melytől dobogni nem tudott

s miből csak rabság, s nem boldogság jutott.

Engedd el végre szíved vágyait

tárd ki előtte zárt ablakaid,

láss végre fényt, éltető sugarat.

Enged szabadon a rab madarat.

Engedd el végre, s csodáld, hogy repül,

visszatér hozzád, s a válladra ül

miközben zengő hangját hallgatod

érezned kell, a szíved nem halott!