Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyosi Ervin: Halottainkra emlékezünk

Sírkerteknek mélyén hideg kövek állnak,

emlékeztetői egy letűnt világnak.

Hűlt helye azoknak, akik köztünk éltek,

akik boldogságot, s örömöt reméltek.

A lelkük útra kelt, csak a testük maradt,

másik síkra lépve, létük tovább haladt.

Bennünk hagytak űrt csak, sok kedves emléket,

mi pedig őrizzük a sok közös szépet!

Kőváros szívében, nincs ott, kit szerettünk,

ám nem él közöttünk, szegényebbek lettünk!

Hiánya fájdalom, érthetetlen, s kínzó,

amit nem enyhíthet sem idő, sem szép szó.

Mécsest, gyertyát gyújtunk, visszaemlékezünk,

felidézzük mennyi jót is tett ő velünk.

Megbocsájtjuk azt is, mivel olykor bántott,

visszasírunk most egy elveszett világot.

Hiszen tanítónk volt, része életünknek,

s lelke bennünk is él, innen el nem tűnhet!

Tanított szeretni, ahogy tellett tőle,

és ha megértettük, okultunk belőle.

Kell ott fenn egy ország..

Kendőbe zárta ősz haját

Ahogy a régi nagymamák

S ha látta, apánk nem figyel

Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed

Így teszi minden jó gyerek

S szomorú szemmel végigmért

S nevettünk - Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas

Bár azt mondják, hogy nem igaz

Ott jártak ők, a repülők

És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország

Amit senki nem talál

Kell ott fenn egy ország

Mely bárkit átölel

Kell ott fenn egy ország

Amit sosem rontunk el

Felnőtt az ember, s mindent lát

Szobánkban ott a nagyvilág

Melyből egy gyermek mit sem ért

Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó

Nem kelti fel már ágyúszó

Csak egy hang szól, halk és fáradt

Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas

Csak hadd mondják, hogy nem igaz

Mit tudnak ők, a repülők

A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország

Mely talán ránk is vár

Kell ott fenn egy ország

Amit senki nem talál

Kell ott fenn egy ország

Mely bárkit átölel

Kell ott fenn egy ország

Amit sosem rontunk el

szövegíró - Sztevanovity Zorán

Horváth M.Zsuzsanna: Emlékezem...

A temetőkertben csend honol,

halovány gyertyaláng pislákol.

Fényében könnyeimen át,

szeretteim képét látom, a

feleletük hideg hantoktól várom.

Lecseppenő viasz...

gyöngyszemkönnyük árja,

sírjukon nyíló, emlékezés virága.

Fájdalom, szeretet, néma cseppje,

felhőkön túlról jövő üzenet,

régmúlt idők keresztje.

Emlékképük szívembe zárva,

lélekszeretetem könnyeim árja.

Csend honol, halványul a fény,

csillagon túli találkozást remél.

Aranyosi Ervin: Lebegés ég és föld között

Lebegtem ég és a föld között,

lelkem a mennybe költözött,

testem angyalnak öltözött,

repültem, s szárnyam eltörött!

Jót tenni akartam mindig én,

büszkén jártam a víz színén,

és gyógyítottam lelkeket,

s hittem, az élet jobb lehet!

Tanítottam, mert volt hitem,

másokért dobbant meg szívem,

s gyógyítottam a másokét,

szóval tettem a holnapért!

Tudattam: Csak szeretni kell,

s be kéne érnünk ennyivel,

mert ez minden, mi adható,

s ez a csoda, mindenható!

Azt megszerezni nem lehet!

Nem uralhatsz más lelkeket!

Ám, ha adsz, vissza is kapod,

mosolytól szépülhet napod!

A jó érzést vidd másra át,

szépüljön tőled a világ!

Taníts te is, és úgy szeress,

hogy te is boldogabb lehess!

A világunk békére vár,

s az ember nyugtot nem talál,

míg szolgán teszi dolgait,

s míg lelkében harag lakik.

És sóvárgás a pénz után,

sötét oldalt szolgál bután!

Hagy elveszni más lelkeket,

mert már kihűl a szeretet.

Akartam, végre tudd meg azt,

a sok pénz sem nyújthat vigaszt!

Hurcolhatod keresztedet,

ha szíved üres, s nem szeret!

Senki sem tud megváltani,

egy szebb jövőt megáldani,

ha benned nem gyúl fel a fény,

ha szeretetre nincs remény!

Akkor lebegsz ég, s föld között,

s a holnapodhoz sincs közöd,

akkor más írja sorsodat,

árnyék kísér és fojtogat!

Szeretni jöttünk, s nem tudunk,

csak járjuk fénytelen utunk,

csak tengünk, lengünk, létezünk,

s a lelkünk mélyén éhezünk!

Szabolcsi Erzsébet: Sóhajokba kapaszkodva

"...mert az élet repül velünk,

ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,

andalogva, kézen fogva,

emlékeket felkarolva,

sóhajokba kapaszkodva,

összebújva vagy széthullva,

illatokkal, illanókkal

tele tarisznyánk a jóval,

hamubasült fájdalommal,

friss idővel, vagy a múlttal,

ezerarcú szép titokkal..."

Kamarás Klára: A lánc

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,

Mit készítettek hosszú századok.

A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:

Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...

Egekbe vágytam, s űztem álmokat,

Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:

Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.

Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?

Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:

A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

Csendesen lépkedem, és arra gondolok,

mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.

Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,

s mily hamar elhervad a pipacsos határ.

Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.

Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.

Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,

kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.

Az emlékezés közben elhalkul szavam,

s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.

Mert oly sokan elmentek kiknek többé már

nem virul ez életben pipacsos határ.

Csendes léptek

Kun Magdolna.

Kristina Calu - Jókedv

Már itt sem vagyok

Mondta a jókedv

S a következő pillanatban

Olajra lépett

Itt hagyott kettesben

A folyton szürke bánattal

Ki lomhán jár-kel

Megnyúlt ábrázattal

Töprengeni kezdtem

Mi rosszat tettem?

Hogy magamra maradtam

Ezen unalmas lénnyel

Próbáltam belé életet lehelni

De esélytelen volt

Mint egyben egy főtt tojást lenyelni

Elkezdtem fejben imádkozva

Jókedvért könyörögni

Ígértem fűt-fát, csak jöjjön vissza

Tudtam, betartok bármit

A lelkiismeretem tiszta

Kiálltam az ablakba

Figyeltem az utat

Reméltem jó sorsom

Újra szívébe fogad

Ráparancsol a jókedvre

Térjen vissza tüstént

Biztosítja róla

Bennem nem lesznek tüskék

Csak mantráztam, mantráztam

Abba nem hagytam

S akkor megláttam őt

Egy csodás pillanatban

Légies volt, könnyed

Lába alig érte a földet

Felém tartott, mosolygott

Lágy szellő csókolta haja

Fényesen lobogott

Néztem, ahogy közeledik

Egyre izgatottabb lettem

Úgy akartam fogadni

Hogy tudja, többé el nem eresztem

A küszöbhöz érve

Várt egy másodpercet

Mikor belépett házamba

Szívem fellélegzett

Kacagva, sírva

Öleltem magamhoz

A hazatért jókedvet

Az ősz vándorútja / Mentovics Éva

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Fény cikázott, levél perdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok-sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta;

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hócsipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája

Átállítjuk az órákat,

így korábban kelhetünk,

korán elhagyjuk az ágyat,

jól kiszúrtak hát velünk!

Ellopnak egy órát tőlünk,

és értelme sose volt,

csak közömbös arcot öltünk,

s nem bántjuk, ki kirabolt.

Mától nem délben lesz ebéd,

egy órával korábban.

így hát rosszkor teszik eléd,

az új ember korában.

Nem is délben harangoznak,

ma a csorda sem delel,

időrablók elátkoznak,

a ritmusunk veszik el.

A nyári időszámítás

életciklust felborít,

biológiai óránk,

hozzá tán sosem szokik.

A népek majd megszavazzák

nyári, vagy a téli kell,

s ha a nyári fog majd győzni,

egy világot térít el!

Szerencsére a természet,

még józanul működik.

Csak neked lesz benne részed,

min a sátán ügyködik!

Az óraátállításból

hiányzik az értelem.

Amit Istent megteremtett,

öncélúan “szétverem”?

A napot, a Naphoz kéne

újra igazítani,

ahogyan több ezer éve,

s létünkön nem rontani.

Őseink, az égre nézve,

tudták mennyi az idő,

fontos volt a tudományuk,

most a káosz egyre nő!

Illene már helyrehozni,

rendbe tenni életünk,

hatalmasok kedve szerint

megtörve, nem élhetünk!

Ősszel állítsuk hát vissza,

úgy kéne maradnia,

az időnek, az életnek,

helyesen haladnia!

Szöllősi Bernadett: Kipingált elmúlás

Nézd, térdig ér most a levélhullás

és a november is a nyakunkba liheg,

kicsit még ideköszön az indiánnyár,

lassan vége az évnek – el se hiszem.

Folyton-folyvást szakadó eső,

csoda hát, ha rozsdaszín az október?

De talán épp emiatt elviselhető

a folyton hideg láb és a kötött pulóver.

A világ most egy hatalmas vászon,

mindenki rajta barna, sárga, rezes –

és csak azért ilyen, hogy kevésbé fájjon

a kipingált elmúlás – ami így tökéletes.

Aranyosi Ervin: Kitalált háború!

Minden háborúhoz kell egy kitalált ok,

amit ti odafent könnyen kitaláltok,

elrejtve igazi, fondorlatos okát,

így gerjesztve halált, a századokon át!

Mondd csak, a háborút kinek kell megvívni?

Kinek kell a bőrét vágóhídra vinni?

Nem annak, ki bőszen, azt jól kitalálta,

nem ő háborúzik, nem ő megy halálba!

A háborúk oka gazdasági érdek,

s akik belehalnak, többnyire szegények.

A népnyomorítók pedig gazdagodnak.

Ezt hívhatjuk tehát a háborús oknak!

Oly sokat papolnak a honvédelemről,

de az kiviláglik a történelemből,

hogy a háborúkat hatalomért vívták,

az okot a nagyok csak életre hívták.

Ármány és cselszövés kreálta az okát,

adta erőszakhoz a támadó jogát.

Az egyszerű nép meg nem akart harcolni,

úgy kellett csatákhoz mind-mind összefogni.

Mi is a háború? Tömeges gyilkosság,

hogy az idegen nép életét kioltsák.

Hazug az indok is, hogy béketeremtés,

sosem hozott békét ágyú, vagy kifent kés!

Ma a háborút már félelemmel vívják,

már a csecsszopót is félni megtanítják.

A háborúk oka gazdasági érdek,

fájdalom jár vele, mégpedig temérdek!

A harc vizet hajt a gazdagok malmára,

hirtelen felszalad mindennek az ára!

Bűnbakot is könnyű nekik megkeresni,

másra mutogatva árakat emelni.

Amíg háború van, félelem igazgat,

nincs félni valója, annak aki gazdag,

csak a szegény félti és védi hazáját,

a békért is csak ő nyitja a száját.

Nem kell a háború, teremtsünk hát békét,

adjuk szívvel vissza az ember reményét!

Szeretet fényében fürdessük világunk,

legyen a valóság, valóra vált álmunk!

Horváth M. Zsuzsanna: Múlt-szilánkok...

Kitaposott, kanyargós ösvény a nyári réten,

vadvirágok, vérvörös pipacsmező tengerében.

Utam haza, a kis falumba, patak mellett haladt,

zafirkék égbolt, akácfák hűst adó lombja alatt.

Hívogat az otthon, rég látott, tornácos kicsi ház,

enyhet adó szőlőlugas alatt szúette pad rám vár.

Minden téglában ott van, mi fontos, fájó emlék,

gyermekkor múltvarázs, számomra oly' kedves hajlék.

Űr tátong, valaki hiányzik, bár álmom valóra vált -

Ö volt ki ölelésre tárt karral, féltőn a kapuban várt.

Nyugalomillat árad, körbefon a múlt, az idő lánca,

pillanatok gyöngyszemei emlékek, szívburokba zárva.

Észrevétlenül suhanó idő, a sors gondolatfonalán,

mézillatú csendben, emlékgömbként lép tovább.

Múlt selymét, idő fűzte hajamba ezüst fénnyel,

mosolyráncba rejtem, gyermekkorom, létem.

Kopott karosszék, pókfonál hálóba rejtett idő,

képzelethintán hullámzó széttördelt álmot szövő.

Áttetsző fátylon az élet néha csak egy pillanat,

otthon melege, emlékszilánkok könnyen elillannak.

Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacs virágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirág koszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Horváth M. Zsuzsanna: Őszapó

Szürke, fázós, ködös éjjel

Őszanyó jön hűvös széllel.

Levéleső hull a fákról,

bíborszíne elvarázsol.

Ritka vendég Őszapó,

a kicsinyke szőrcsomó.

Ugrándozó, népes család

kertemben fészkel ma már.

Kalitkába sosem tenném,

bús énekét nem élvezném.

Fiókáit óvja, félti,

rovarokkal etetgeti.

Tollal bélelt fészekaljba`

puha szárnnyal betakarva.

Összebújva alszanak,

sötét az éj, hallgatag.

Ősz közelít, színes varázs,

palettája színkavalkád.

A természet oly csodás,

levélszínes álomvilág.

Ha valaki megkérdezne most, azt mondanád: elfáradtál.

Úgy érzed a világ összes fáradtsága a testeden, a lelkeden, az életeden. Fáradt vagy. Nem tudod, hogy meddig tudod magad tartani.

Hisz erről szólt az életed. Igaz?

A tartásról.

Tartottad a szavadat, ott voltál, ha kellettél, de tartottad a távolságot azoktól, akikben nem volt tartás. Tartottad a hátadat másokért és csak te tudod mekkora erő kellett, hogy egyenesen tartsd a fejed, amikor azt akarták, hogy lehajtsd. Tartottad a tempót, és bármennyire erőtlen voltál, tartottad azt is, akinek nem maradt semennyi. A karjaidban tartottad a kisbabád egész nap, közben otthon mindent te tartottál kézben. Eltartottad a családot. Nyitva tartottad másnap a szemed, mikor egész éjjel nem aludtál, de nyitva tartottad a lelkedet akkor is, mikor rég be kellett volna zárni.

De leginkább tartottad mindig magad, amikor nem volt más választásod, mint kitartani.

Tudod mit nem tartottál soha? Szünetet. Sosem tartottál egy pillanatot, ami csak rólad szól. Nem tartottál egy csendes lélek pihenőt.

Kérlek. Állj meg egy pillanatra. Csoda, hogy fáradt vagy? Állj meg és pihenj. Minden megvár.

Eddig mindig te tartottál valamit, vagy valakit. Most vegyél egy mély levegőt és hagyd, hogy téged tartson tenyerén az Isten.

Lőrinczi Emese

Ady Endre: Akarok!

Egy kemény rövidke szó

ebben benne van az egész életem!

E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,

e szó miatt még sokat könnyezem.

De történjék bármi,

ha az egész világ fog ellenállni,

vagy ha egyedül is maradok

mindent legyőzve mégis AKAROK!

Kristina Calu - Játszótársak

Jössz-e velem csak úgy menni

Játszadozni, ténferegni?

Kérdezted, s hozzá kacsintottál

Fogtad kezem, s tüstént indultál

Nem akartam tiltakozni

Mégis illett volna megvárni

Hogy legalább válaszoljak

Tán nekem jobb lett volna a holnap

De te egy percet sem vártál

Kezedben kezemmel máris úton voltál

Önfeledt vidámsággal vezettél

Nem árultad el, mi az úti cél

Egyszer csak hirtelen megálltunk

Már volt egy sejtésem, hol vagyunk

Meglepett mosollyal rád néztem

Arcodról leolvastam, hogy jól értem

Jössz-e velem Életet játszani

Jót és rosszat együtt átélni?

Bánom is én, feleltem kacagva

S ugrottam azon nyomban a nyakadba

Régóta játsszuk már együtt az Életet

A legjobb játszótársat kaptam, kit lehet

Ha egyszer majd újra kell választanom

Akkor is te leszel az én játszópajtásom

Aranyosi Ervin: Életre álmodva!

Élni akarok,

dalolni bátran,

helyet találni

a zajló világban!

Megnyitva szívemet,

tisztábban élni,

elfásult tegnapom

jobbra cserélni!

Álmodott vágyaim

valóra váltva,

teremtve holnapom,

két lábon állva!

Szívemet megnyitva,

élőn szeretve,

jóérzést öntve

megfáradt szívekbe!

Élni akarok

csak derűsen, bátran,

helyemet meglelve,

egy boldog világban!

Akarnám, jobb legyen,

s tennék is róla,

s akkor az életem

a jóról szólna!

Álmodnám holnapom,

s tennék is érte,

kihúznám magamat,

s nem esnék térdre!

Lehetnék önmagam,

akivé váltam,

megkapnám álmaim,

amire vágytam!

Élni akarok,

szebb létbe vágyni,

amit még nem mertem,

mind kipróbálni!

Álmodva holnapot,

boldogan élnék,

elveszett perceket

újra cserélnék!

Töltekezés

Még néhány óra jóidőre...

Ne légy lusta! Ne légy dőre!

Készülj fel a télidőre,

Szánj pár percet napfürdőre!

Nyáridéző őszi mustra,

Ne hallgass másra! Nem vagy lusta!

Az irigység a restek jussa,

Legyints hát a sok butusra!

A macskasors, nem leányálom...

Az ellenségnek sem kívánom!

Pusztulkodni' napvilágon,

Eltűrni terhét, bármi áron...

Mert töltekezni, nehéz munka,

A jólét dolgát hátrahagyva!

Ám vállaljuk, mert ez a szakma,

Csak macsekokra van kiszabva...

Molty

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

Kun Magdolna: Mikor nem lát senki...

Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.

Siratom az ifjúságom, régi életem,

s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,

mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.

A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.

Így minden kapott percet élhetővé tettem,

mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,

megfizethetetlen értéket jelent.

Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,

mindazon időre mit egykoron megéltünk,

s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,

tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.

Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,

és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,

hiszen minden egyes múló napban lehet valami,

ami így idősen is képes célokat adni.

Aranyosi Ervin: Szeretet-magokat vetettem!

Szeretet-magokat vetettem,

és képzeld el, az mind kikelt!

Fénylő korong repült felettem,

a jóság álma szárnyra kelt!

Lám csak, a szívek ébredeztek,

érezték, ébred a csoda,

zarándokokként útra keltek,

s együtt indultak el oda…

Szólni akartam: – Álljatok meg,

el ne induljon senki sem,

hiszen a csodák földjén élünk,

én érzem, tudom, és hiszem!

Mi kaptuk ezt a gazdagságot,

csak másoknak fáj rá foga!

De ezt a földet birtokolni,

csak nemzetünknek van joga.

Szeretet-magokat vetettem,

hát ébredjetek magyarok,

a jövő itt él lelketekben,

s hozzá hűséges maradok!

Foggal, körömmel védem népem,

s ígérem nekik, van jövőnk,

csak tegyük a dolgunkat szépen,

s legyen hozzá elég erőnk!

Évszázadok mocskát lemosni,

csak tiszta szívvel van esély,

ne engedd magad eltaposni,

s tegyél azért, hogy szebben élj!

Teremtsd meg az utókornak

módját, boldog hogy legyen,

hogy fénylő Kánaán viruljon,

itt, ezen a szent helyen!

Reményik Sándor : Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, –

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Este volt s a nyári égről

Rohanó, tüzes vágyak estek belém,

Mikor a bőrünk össze-összeért,

Egész életemmel ott éltem én,

Azon a kicsi, darabka helyen,

Ahol a bőrünk,

A bőrünk összeért.

"A legnehezebb dolog ma (szerintem), embernek maradni minden körülmény között.

Úgy, hogy közben folyamatosan zúdul ránk a rosszindulat, az irigység, az elfojtott frusztrációk egész sorozata.

Őrült nehéz kedvesnek lenni, miközben a tisztelet leghalványabb porfoszlányát sem mutatják felénk. Megmaradni jó embernek és értékeket képviselni úgy, hogy most tényleg ők jönnek, a rútak és a tehetségtelenek.

Őszintének lenni, mikor emberek egész életeket hazudnak el, olykor még önmaguknak is.

Nagyon fárasztó folyamatosan védekezni, olyan támadások ellen, amiket nem mi magunk generáltunk.

Önbizalmat verni magunkba, még mások minden igyekezetükkel próbálják eltiporni azt.

Átkozottul nehéz ma embernek maradni.

Nem magunkra venni mások szemetét és hinni abban, hogy ez a jó út.

A jó úton maradni, akkor is, ha látjuk, hogy a másikon sokkal könnyebb.

Mert azon a másikon csak ítélkezni kell. Csak hazudni kell. Ártani és rombolni. Belekötni, kifigurázni. Játszmázni és kétszínűsködni. Köpködni és egót fényezni.

Mégis hinni akarom, hogy valódi eredményeket csak azon az úton lehet elérni, amelyik nem a másoknak szánt ártásokkal van kikövezve."

(Horváth Szilvia - Lélekhatár

Reviczky Gyula: Imakönyvem

Aranykötésü imakönyvet

Hagyott rám örökül anyám,

Kis Jézus ingben, glóriában

Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba

Beírta jó anyám nevét,

Lehajtom a betűkre főmet,

Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer

Fehér ruhában láttam őt.

Tavasz volt ép', a kedves ákácz

Virágozott a ház előtt.

A lemenő nap fénysugára

Reszketett ajkán, zárt szemén.

Apám ott állt a ravatalnál

És velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily

Sárgák s kopottak e lapok.

Rég' volt, midőn ez imakönyvből

Még az anyám imádkozott.

Kék selyemszállal összekötve

Van itt hajambul egy kevés.

Aranyos fürtyeimhez akkor

Nem illett még a szenvedés.

Irott imádság töredéke

Mellett van az anyám haja,

Emitt egy szentnek vézna képe

S egy régi, halvány Mária.

Elnézem... Épen így viselt meg

A sors azóta engemet.

Sokszor szeretnék sírni, hogyha

Nem szégyelném a könnyeket.

Az Ur imádságát ütöm fel

(Kisérőm a nehéz uton)

S vigasztalást vegyít a kínhoz

A te imád, óh Jézusom!

Imádság kell a szenvedőnek,

Akit a sors árván hagyott.

Úristen, én nem zúgolódom:

Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,

Csak szellemednek, jó anyám,

Milyen kopár volt ifjuságom,

S hogy mennyi bánat szállt reám.

Türtem, reméltem, megalázva

Idegenek közt éltem én;

De azt a régi imakönyvet

S emléked szentül őrizém.

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS