Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Aranyosi Ervin: Halottainkra emlékezünk
Sírkerteknek mélyén hideg kövek állnak,
emlékeztetői egy letűnt világnak.
Hűlt helye azoknak, akik köztünk éltek,
akik boldogságot, s örömöt reméltek.
A lelkük útra kelt, csak a testük maradt,
másik síkra lépve, létük tovább haladt.
Bennünk hagytak űrt csak, sok kedves emléket,
mi pedig őrizzük a sok közös szépet!
Kőváros szívében, nincs ott, kit szerettünk,
ám nem él közöttünk, szegényebbek lettünk!
Hiánya fájdalom, érthetetlen, s kínzó,
amit nem enyhíthet sem idő, sem szép szó.
Mécsest, gyertyát gyújtunk, visszaemlékezünk,
felidézzük mennyi jót is tett ő velünk.
Megbocsájtjuk azt is, mivel olykor bántott,
visszasírunk most egy elveszett világot.
Hiszen tanítónk volt, része életünknek,
s lelke bennünk is él, innen el nem tűnhet!
Tanított szeretni, ahogy tellett tőle,
és ha megértettük, okultunk belőle.
Kell ott fenn egy ország..
Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el
Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk - Isten tudja, miért
Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét
Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató
Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
szövegíró - Sztevanovity Zorán
Horváth M.Zsuzsanna: Emlékezem...
A temetőkertben csend honol,
halovány gyertyaláng pislákol.
Fényében könnyeimen át,
szeretteim képét látom, a
feleletük hideg hantoktól várom.
Lecseppenő viasz...
gyöngyszemkönnyük árja,
sírjukon nyíló, emlékezés virága.
Fájdalom, szeretet, néma cseppje,
felhőkön túlról jövő üzenet,
régmúlt idők keresztje.
Emlékképük szívembe zárva,
lélekszeretetem könnyeim árja.
Csend honol, halványul a fény,
csillagon túli találkozást remél.
Aranyosi Ervin: Lebegés ég és föld között
Lebegtem ég és a föld között,
lelkem a mennybe költözött,
testem angyalnak öltözött,
repültem, s szárnyam eltörött!
Jót tenni akartam mindig én,
büszkén jártam a víz színén,
és gyógyítottam lelkeket,
s hittem, az élet jobb lehet!
Tanítottam, mert volt hitem,
másokért dobbant meg szívem,
s gyógyítottam a másokét,
szóval tettem a holnapért!
Tudattam: Csak szeretni kell,
s be kéne érnünk ennyivel,
mert ez minden, mi adható,
s ez a csoda, mindenható!
Azt megszerezni nem lehet!
Nem uralhatsz más lelkeket!
Ám, ha adsz, vissza is kapod,
mosolytól szépülhet napod!
A jó érzést vidd másra át,
szépüljön tőled a világ!
Taníts te is, és úgy szeress,
hogy te is boldogabb lehess!
A világunk békére vár,
s az ember nyugtot nem talál,
míg szolgán teszi dolgait,
s míg lelkében harag lakik.
És sóvárgás a pénz után,
sötét oldalt szolgál bután!
Hagy elveszni más lelkeket,
mert már kihűl a szeretet.
Akartam, végre tudd meg azt,
a sok pénz sem nyújthat vigaszt!
Hurcolhatod keresztedet,
ha szíved üres, s nem szeret!
Senki sem tud megváltani,
egy szebb jövőt megáldani,
ha benned nem gyúl fel a fény,
ha szeretetre nincs remény!
Akkor lebegsz ég, s föld között,
s a holnapodhoz sincs közöd,
akkor más írja sorsodat,
árnyék kísér és fojtogat!
Szeretni jöttünk, s nem tudunk,
csak járjuk fénytelen utunk,
csak tengünk, lengünk, létezünk,
s a lelkünk mélyén éhezünk!
Szabolcsi Erzsébet: Sóhajokba kapaszkodva
"...mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal..."
Kamarás Klára: A lánc
Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna , ki vagyok?
Ma már tudom, de már minden hiába...
Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
Vállalni bátran láncszem voltomat.
Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
A lánc, a lánc még ne szakadjon el!
Csendesen lépkedem, és arra gondolok,
mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.
Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,
s mily hamar elhervad a pipacsos határ.
Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.
Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.
Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,
kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.
Az emlékezés közben elhalkul szavam,
s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.
Mert oly sokan elmentek kiknek többé már
nem virul ez életben pipacsos határ.
Csendes léptek
Kun Magdolna.
Kristina Calu - Jókedv
Már itt sem vagyok
Mondta a jókedv
S a következő pillanatban
Olajra lépett
Itt hagyott kettesben
A folyton szürke bánattal
Ki lomhán jár-kel
Megnyúlt ábrázattal
Töprengeni kezdtem
Mi rosszat tettem?
Hogy magamra maradtam
Ezen unalmas lénnyel
Próbáltam belé életet lehelni
De esélytelen volt
Mint egyben egy főtt tojást lenyelni
Elkezdtem fejben imádkozva
Jókedvért könyörögni
Ígértem fűt-fát, csak jöjjön vissza
Tudtam, betartok bármit
A lelkiismeretem tiszta
Kiálltam az ablakba
Figyeltem az utat
Reméltem jó sorsom
Újra szívébe fogad
Ráparancsol a jókedvre
Térjen vissza tüstént
Biztosítja róla
Bennem nem lesznek tüskék
Csak mantráztam, mantráztam
Abba nem hagytam
S akkor megláttam őt
Egy csodás pillanatban
Légies volt, könnyed
Lába alig érte a földet
Felém tartott, mosolygott
Lágy szellő csókolta haja
Fényesen lobogott
Néztem, ahogy közeledik
Egyre izgatottabb lettem
Úgy akartam fogadni
Hogy tudja, többé el nem eresztem
A küszöbhöz érve
Várt egy másodpercet
Mikor belépett házamba
Szívem fellélegzett
Kacagva, sírva
Öleltem magamhoz
A hazatért jókedvet
Az ősz vándorútja / Mentovics Éva
Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Fény cikázott, levél perdült
fenn, a tölgyek ága közt.
Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.
Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.
Októberben kosárba tett
sok-sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta;
sárguljon a sütőtök.
Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.
Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd
mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.
Mikor a tél hócsipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.
Aranyosi Ervin: Az óraátállítás dilemmája
Átállítjuk az órákat,
így korábban kelhetünk,
korán elhagyjuk az ágyat,
jól kiszúrtak hát velünk!
Ellopnak egy órát tőlünk,
és értelme sose volt,
csak közömbös arcot öltünk,
s nem bántjuk, ki kirabolt.
Mától nem délben lesz ebéd,
egy órával korábban.
így hát rosszkor teszik eléd,
az új ember korában.
Nem is délben harangoznak,
ma a csorda sem delel,
időrablók elátkoznak,
a ritmusunk veszik el.
A nyári időszámítás
életciklust felborít,
biológiai óránk,
hozzá tán sosem szokik.
A népek majd megszavazzák
nyári, vagy a téli kell,
s ha a nyári fog majd győzni,
egy világot térít el!
Szerencsére a természet,
még józanul működik.
Csak neked lesz benne részed,
min a sátán ügyködik!
Az óraátállításból
hiányzik az értelem.
Amit Istent megteremtett,
öncélúan “szétverem”?
A napot, a Naphoz kéne
újra igazítani,
ahogyan több ezer éve,
s létünkön nem rontani.
Őseink, az égre nézve,
tudták mennyi az idő,
fontos volt a tudományuk,
most a káosz egyre nő!
Illene már helyrehozni,
rendbe tenni életünk,
hatalmasok kedve szerint
megtörve, nem élhetünk!
Ősszel állítsuk hát vissza,
úgy kéne maradnia,
az időnek, az életnek,
helyesen haladnia!
Szöllősi Bernadett: Kipingált elmúlás
Nézd, térdig ér most a levélhullás
és a november is a nyakunkba liheg,
kicsit még ideköszön az indiánnyár,
lassan vége az évnek – el se hiszem.
Folyton-folyvást szakadó eső,
csoda hát, ha rozsdaszín az október?
De talán épp emiatt elviselhető
a folyton hideg láb és a kötött pulóver.
A világ most egy hatalmas vászon,
mindenki rajta barna, sárga, rezes –
és csak azért ilyen, hogy kevésbé fájjon
a kipingált elmúlás – ami így tökéletes.
Aranyosi Ervin: Kitalált háború!
Minden háborúhoz kell egy kitalált ok,
amit ti odafent könnyen kitaláltok,
elrejtve igazi, fondorlatos okát,
így gerjesztve halált, a századokon át!
Mondd csak, a háborút kinek kell megvívni?
Kinek kell a bőrét vágóhídra vinni?
Nem annak, ki bőszen, azt jól kitalálta,
nem ő háborúzik, nem ő megy halálba!
A háborúk oka gazdasági érdek,
s akik belehalnak, többnyire szegények.
A népnyomorítók pedig gazdagodnak.
Ezt hívhatjuk tehát a háborús oknak!
Oly sokat papolnak a honvédelemről,
de az kiviláglik a történelemből,
hogy a háborúkat hatalomért vívták,
az okot a nagyok csak életre hívták.
Ármány és cselszövés kreálta az okát,
adta erőszakhoz a támadó jogát.
Az egyszerű nép meg nem akart harcolni,
úgy kellett csatákhoz mind-mind összefogni.
Mi is a háború? Tömeges gyilkosság,
hogy az idegen nép életét kioltsák.
Hazug az indok is, hogy béketeremtés,
sosem hozott békét ágyú, vagy kifent kés!
Ma a háborút már félelemmel vívják,
már a csecsszopót is félni megtanítják.
A háborúk oka gazdasági érdek,
fájdalom jár vele, mégpedig temérdek!
A harc vizet hajt a gazdagok malmára,
hirtelen felszalad mindennek az ára!
Bűnbakot is könnyű nekik megkeresni,
másra mutogatva árakat emelni.
Amíg háború van, félelem igazgat,
nincs félni valója, annak aki gazdag,
csak a szegény félti és védi hazáját,
a békért is csak ő nyitja a száját.
Nem kell a háború, teremtsünk hát békét,
adjuk szívvel vissza az ember reményét!
Szeretet fényében fürdessük világunk,
legyen a valóság, valóra vált álmunk!
Horváth M. Zsuzsanna: Múlt-szilánkok...
Kitaposott, kanyargós ösvény a nyári réten,
vadvirágok, vérvörös pipacsmező tengerében.
Utam haza, a kis falumba, patak mellett haladt,
zafirkék égbolt, akácfák hűst adó lombja alatt.
Hívogat az otthon, rég látott, tornácos kicsi ház,
enyhet adó szőlőlugas alatt szúette pad rám vár.
Minden téglában ott van, mi fontos, fájó emlék,
gyermekkor múltvarázs, számomra oly' kedves hajlék.
Űr tátong, valaki hiányzik, bár álmom valóra vált -
Ö volt ki ölelésre tárt karral, féltőn a kapuban várt.
Nyugalomillat árad, körbefon a múlt, az idő lánca,
pillanatok gyöngyszemei emlékek, szívburokba zárva.
Észrevétlenül suhanó idő, a sors gondolatfonalán,
mézillatú csendben, emlékgömbként lép tovább.
Múlt selymét, idő fűzte hajamba ezüst fénnyel,
mosolyráncba rejtem, gyermekkorom, létem.
Kopott karosszék, pókfonál hálóba rejtett idő,
képzelethintán hullámzó széttördelt álmot szövő.
Áttetsző fátylon az élet néha csak egy pillanat,
otthon melege, emlékszilánkok könnyen elillannak.
Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom
Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,
hajdanán legelő, akácerdő mellett.
Nézem a bókoló pipacs virágot,
társát a vetés szélén már nem találom.
Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,
mezei csokorba mindig örömmel szedtem.
Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,
gondolatban gyakran kis falumba érek.
Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,
vadvirág koszorú illatozott hajamba`.
Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,
dolgos két kezük ölelésére vágyom.
Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,
pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.
Labdarózsa ágán madárka trillázik,
harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.
Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,
ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.
E drága földön útravalót kaptam,
szívem zugába, egy burokba bújtattam.
Az intő szavakat el nem felejtem,
köszönöm, hogy általa tipegő
gyermekből felnőtt lehettem.
Kanyargós utam mára már révbe ért,
az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam
s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,
apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.
Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.
Várnai Zseni
Vénasszonyok nyara
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végsõ sugára ez a nyár hevének,
mielõtt még az alkony rámterül.
Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,
s piruló alma issza melegét,
e fénytõl várok én is új erõre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újraéled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Horváth M. Zsuzsanna: Őszapó
Szürke, fázós, ködös éjjel
Őszanyó jön hűvös széllel.
Levéleső hull a fákról,
bíborszíne elvarázsol.
Ritka vendég Őszapó,
a kicsinyke szőrcsomó.
Ugrándozó, népes család
kertemben fészkel ma már.
Kalitkába sosem tenném,
bús énekét nem élvezném.
Fiókáit óvja, félti,
rovarokkal etetgeti.
Tollal bélelt fészekaljba`
puha szárnnyal betakarva.
Összebújva alszanak,
sötét az éj, hallgatag.
Ősz közelít, színes varázs,
palettája színkavalkád.
A természet oly csodás,
levélszínes álomvilág.
Ha valaki megkérdezne most, azt mondanád: elfáradtál.
Úgy érzed a világ összes fáradtsága a testeden, a lelkeden, az életeden. Fáradt vagy. Nem tudod, hogy meddig tudod magad tartani.
Hisz erről szólt az életed. Igaz?
A tartásról.
Tartottad a szavadat, ott voltál, ha kellettél, de tartottad a távolságot azoktól, akikben nem volt tartás. Tartottad a hátadat másokért és csak te tudod mekkora erő kellett, hogy egyenesen tartsd a fejed, amikor azt akarták, hogy lehajtsd. Tartottad a tempót, és bármennyire erőtlen voltál, tartottad azt is, akinek nem maradt semennyi. A karjaidban tartottad a kisbabád egész nap, közben otthon mindent te tartottál kézben. Eltartottad a családot. Nyitva tartottad másnap a szemed, mikor egész éjjel nem aludtál, de nyitva tartottad a lelkedet akkor is, mikor rég be kellett volna zárni.
De leginkább tartottad mindig magad, amikor nem volt más választásod, mint kitartani.
Tudod mit nem tartottál soha? Szünetet. Sosem tartottál egy pillanatot, ami csak rólad szól. Nem tartottál egy csendes lélek pihenőt.
Kérlek. Állj meg egy pillanatra. Csoda, hogy fáradt vagy? Állj meg és pihenj. Minden megvár.
Eddig mindig te tartottál valamit, vagy valakit. Most vegyél egy mély levegőt és hagyd, hogy téged tartson tenyerén az Isten.
Lőrinczi Emese
Ady Endre: Akarok!
Egy kemény rövidke szó
ebben benne van az egész életem!
E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,
e szó miatt még sokat könnyezem.
De történjék bármi,
ha az egész világ fog ellenállni,
vagy ha egyedül is maradok
mindent legyőzve mégis AKAROK!
Kristina Calu - Játszótársak
Jössz-e velem csak úgy menni
Játszadozni, ténferegni?
Kérdezted, s hozzá kacsintottál
Fogtad kezem, s tüstént indultál
Nem akartam tiltakozni
Mégis illett volna megvárni
Hogy legalább válaszoljak
Tán nekem jobb lett volna a holnap
De te egy percet sem vártál
Kezedben kezemmel máris úton voltál
Önfeledt vidámsággal vezettél
Nem árultad el, mi az úti cél
Egyszer csak hirtelen megálltunk
Már volt egy sejtésem, hol vagyunk
Meglepett mosollyal rád néztem
Arcodról leolvastam, hogy jól értem
Jössz-e velem Életet játszani
Jót és rosszat együtt átélni?
Bánom is én, feleltem kacagva
S ugrottam azon nyomban a nyakadba
Régóta játsszuk már együtt az Életet
A legjobb játszótársat kaptam, kit lehet
Ha egyszer majd újra kell választanom
Akkor is te leszel az én játszópajtásom
Aranyosi Ervin: Életre álmodva!
Élni akarok,
dalolni bátran,
helyet találni
a zajló világban!
Megnyitva szívemet,
tisztábban élni,
elfásult tegnapom
jobbra cserélni!
Álmodott vágyaim
valóra váltva,
teremtve holnapom,
két lábon állva!
Szívemet megnyitva,
élőn szeretve,
jóérzést öntve
megfáradt szívekbe!
Élni akarok
csak derűsen, bátran,
helyemet meglelve,
egy boldog világban!
Akarnám, jobb legyen,
s tennék is róla,
s akkor az életem
a jóról szólna!
Álmodnám holnapom,
s tennék is érte,
kihúznám magamat,
s nem esnék térdre!
Lehetnék önmagam,
akivé váltam,
megkapnám álmaim,
amire vágytam!
Élni akarok,
szebb létbe vágyni,
amit még nem mertem,
mind kipróbálni!
Álmodva holnapot,
boldogan élnék,
elveszett perceket
újra cserélnék!
Töltekezés
Még néhány óra jóidőre...
Ne légy lusta! Ne légy dőre!
Készülj fel a télidőre,
Szánj pár percet napfürdőre!
Nyáridéző őszi mustra,
Ne hallgass másra! Nem vagy lusta!
Az irigység a restek jussa,
Legyints hát a sok butusra!
A macskasors, nem leányálom...
Az ellenségnek sem kívánom!
Pusztulkodni' napvilágon,
Eltűrni terhét, bármi áron...
Mert töltekezni, nehéz munka,
A jólét dolgát hátrahagyva!
Ám vállaljuk, mert ez a szakma,
Csak macsekokra van kiszabva...
Molty
Kristina Calu - Majd holnap
Majd holnap
Kidobok minden elhervadt virágot
Majd holnap
Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot
Majd holnap
Elsírom még megmaradt könnyeim
Majd holnap
Bánkódom a sors gonosz viccein
Majd holnap
Elengedem az összes dédelgetett álmot
Majd holnap
Már nem keresem a boldogságot
Majd holnap
Elhiszem, hogy nincsenek csodák
Majd holnap
Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát
De most még ma van…
Kun Magdolna: Mikor nem lát senki...
Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.
Siratom az ifjúságom, régi életem,
s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,
mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.
A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.
Így minden kapott percet élhetővé tettem,
mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,
megfizethetetlen értéket jelent.
Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,
mindazon időre mit egykoron megéltünk,
s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,
tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.
Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,
és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,
hiszen minden egyes múló napban lehet valami,
ami így idősen is képes célokat adni.
Aranyosi Ervin: Szeretet-magokat vetettem!
Szeretet-magokat vetettem,
és képzeld el, az mind kikelt!
Fénylő korong repült felettem,
a jóság álma szárnyra kelt!
Lám csak, a szívek ébredeztek,
érezték, ébred a csoda,
zarándokokként útra keltek,
s együtt indultak el oda…
Szólni akartam: – Álljatok meg,
el ne induljon senki sem,
hiszen a csodák földjén élünk,
én érzem, tudom, és hiszem!
Mi kaptuk ezt a gazdagságot,
csak másoknak fáj rá foga!
De ezt a földet birtokolni,
csak nemzetünknek van joga.
Szeretet-magokat vetettem,
hát ébredjetek magyarok,
a jövő itt él lelketekben,
s hozzá hűséges maradok!
Foggal, körömmel védem népem,
s ígérem nekik, van jövőnk,
csak tegyük a dolgunkat szépen,
s legyen hozzá elég erőnk!
Évszázadok mocskát lemosni,
csak tiszta szívvel van esély,
ne engedd magad eltaposni,
s tegyél azért, hogy szebben élj!
Teremtsd meg az utókornak
módját, boldog hogy legyen,
hogy fénylő Kánaán viruljon,
itt, ezen a szent helyen!
Reményik Sándor : Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
"A legnehezebb dolog ma (szerintem), embernek maradni minden körülmény között.
Úgy, hogy közben folyamatosan zúdul ránk a rosszindulat, az irigység, az elfojtott frusztrációk egész sorozata.
Őrült nehéz kedvesnek lenni, miközben a tisztelet leghalványabb porfoszlányát sem mutatják felénk. Megmaradni jó embernek és értékeket képviselni úgy, hogy most tényleg ők jönnek, a rútak és a tehetségtelenek.
Őszintének lenni, mikor emberek egész életeket hazudnak el, olykor még önmaguknak is.
Nagyon fárasztó folyamatosan védekezni, olyan támadások ellen, amiket nem mi magunk generáltunk.
Önbizalmat verni magunkba, még mások minden igyekezetükkel próbálják eltiporni azt.
Átkozottul nehéz ma embernek maradni.
Nem magunkra venni mások szemetét és hinni abban, hogy ez a jó út.
A jó úton maradni, akkor is, ha látjuk, hogy a másikon sokkal könnyebb.
Mert azon a másikon csak ítélkezni kell. Csak hazudni kell. Ártani és rombolni. Belekötni, kifigurázni. Játszmázni és kétszínűsködni. Köpködni és egót fényezni.
Mégis hinni akarom, hogy valódi eredményeket csak azon az úton lehet elérni, amelyik nem a másoknak szánt ártásokkal van kikövezve."
(Horváth Szilvia - Lélekhatár
Reviczky Gyula: Imakönyvem
Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtyeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem... Épen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyelném a könnyeket.
Az Ur imádságát ütöm fel
(Kisérőm a nehéz uton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjuságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Türtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.
,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,
ŐSZI SÉTA
SZILÁGYI DOMOKOS