Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

"De csodás is lenne csak a mában élni,

múltat elengedni, jövőtől nem félni!

Megtalálni benne minden boldog percet,

szeretni, nevetni, mint egy apró gyermek.

Csak a szép dolgokra ügyelni, figyelni,

s minden kedvességért igen hálás lenni.

Álmodni a valót, játszani a szépet,

a szívünkbe zárni örök békességet."

(Aranyosi Ervin: De csodás is lenne - versrészlet

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom

És elvész bennem minden hangtalan

És elvirágzik csöndben, magtalan,

Ami nagyot, és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,

De minden érzés fáj, és oly nehéz

És ajkamon a szó olyan kevés

S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,

Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,

A nagy érzés néma, mint a halál,

És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Kun Magdolna - Gyermekkorom szép emléke

Gyermekkorom szép emléke,

mikor dinnye hűlt a kút mélyébe,

s mi boldog arccal vártunk arra,

hogy rákerüljön asztalunkra.

.

Az a kútban hűtött édes dinnye

volt nagyapám nagy kedvence,

amin oly örömmel vágott léket,

mikor gyermekszemünk reá nézett.

.

Még ma is őrzöm azon képet,

melyben kenyérből vág szeletkéket,

s közben kanalazva a dinnye húsát,

mi reánk kér Istenáldást.

Aranyosi Ervin: A szeretet gyógyít

A szeretet gyógyít, felemel, támogat,

ezzel szolgálhatunk lelkesen másokat.

Olyan energia, ami sosem fogy el,

s ha kapom, úgy érzem, nekem is adnom kell!

Szeretettől a szív, mind örömre lelne,

boldogtalan, beteg, többé sosem lenne!

Tovább kell hát adnunk a szeretet-lángot,

és jobbá szeretni az egész nagyvilágot.

Jó lenne hát tudni, hogy mi célból lettél,

utad megtaláltad, amikor szerettél,

és ha másoknak is mutatod az utat,

jó érzéssel tölt el, boldogít a tudat.

Gyógyíts szeretettel, s taníts másokat is,

mert gyógyul a lélek, mikor másokban hisz!

Hiszem, ha örömöd másokban megleled,

lelked is gyógyítja majd a szereteted.

Ami kiáramlik, az visszatér hozzád,

ha az szeretet volt, szeretetet hoz rád!

Ezzel a tudattal sokkal könnyebb élni:

ahol szeretet van, nincsen okunk félni!

A szeretet ezért képes gyógyításra,

szórjuk hát szívünkből, a lelkünkből másra!

Gyógyuljon a világ, éljen a szeretet,

váljon gazdagabbá a hétköznap veled!

Andrássy Réka: Lehetetlen bakancslista

Szeretnék indián lenni egy évre,

szeretnék házakat festeni kékre.

Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,

szeretnék hinni az örökké szóban.

Virágos busszal világot járni.

sohasem fáradni, sohasem fájni.

Szeretném ha bokáig érne a hajam,

szeretném jobban szeretni magam.

Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,

sötét kis szobában csendben meditálnés amikor ültem kis szobámban eleget,

szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.

Szeretném újra anyámat ölelni,

szeretnék minden kérdésre felelni.

Szeretnék sírókat megnevettetni,

József Attilának barátja lenni.

Szeretnék ültetni cseresznyefákat,

cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,

a cseresznye magokat messzire köpködni,

föld felett angyalként könnyedén röpködni.

Szeretnék jót látni az emberek szemében,

szeretnék ülni a Jóisten ölében.

Szeretném a Földet a Holdról látni,

szeretnék mindig türelemmel várni.

Szeretnék egyszer Van Gogh -gal festeni,

szeretnék mindenkit egyformán szeretni.

Szeretnék Gandhi -val egy asztalnál ülni,

halkan beszélgetni és teát szürcsölni,

miközben minden az, aminek látszik,

s a Nap éppen naplementét játszik.

Kint egy tehénke kérődzik csendesen,

nőnek a virágok erőszakmentesen.

Ülünk öreg házasok, kéz a kézbe,

az ajtónkon hirtelen Szent Ferenc néz be.

"Adj Isten!"- kacsint ránk s pödri a bajuszát,

s leoldja lassan porlepte saruját.

Leül az asztalhoz, tölt egy kis vizet,

vállán tarka madárka piheg.

Lábához hízelegve dorombol a cirmos,

mennyország illatát szaglássza biztos.

Szent Ferenc kedvesen végigsimogatja,

fénylő glóriáját megigazítgatja.

Glóriája körül repked egy kis lepke,

nincsen neki onnan elrepülni kedve.

De leszáll mégis, elfáradt a teste

s a szobába lassan bekúszik az este.

Álomból valóság, valóságból álom,

a fele sem igaz, mind csak kitalálom.

Szent Ferenc nélkül ülök a sötétben,

nem fogja senki kezemet kezében.

Csak játszom a képekkel, ringatom a lelkem,

szeretném ha valaki meglátna most engem.

Szeretnék az asztalra tiszta abroszt tenni,

szeretnék újra kisgyerek lenni.

Szeretném ha az út végén valaki várna,

szeretnék lenni valaki álma.

Szenes Iván: Nyári zápor

Nyári zápor, átfutó felhők,

Sok múló, kis zivatar!

Nincs nagy baj minálunk,

Csak egy kevés harag akad!

Nyári zápor, utána napfény,

Az égbolt kék peremén,

Nincs nagy baj minálunk,

Ameddig így nézel felém!

A sorsomnak naponta hálát adok,

Hogy te vagy nekem, s nem más,

Hát két ilyen hálás sóhaj között,

Elfér egy vitatkozás...

Nyári zápor, mondom, hogy tréfa,

Hisz látod, már nevetünk!

Nincs nagy baj minálunk,

Ameddig így nézel szeretünk!

A sorsomnak naponta hálát adok,

Hogy te vagy nekem, s nem más,

Hát két ilyen hálás sóhaj között,

Elfér egy vitatkozás...

Nyári zápor, mondom, hogy tréfa,

Hisz látod, már nevetünk,

Nincs nagy baj minálunk,

Ameddig így szeretünk!

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

.

Osztódom én, osztódol te:

só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajszomon,

könny vagyok a két szemedben.

.

Köt a vére, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szelőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

.

Kányádi Sándor

Aranyosi Ervin: Hallgass szívedre!

Ne gondolkodj, csak hallgass a szívedre!

Mert más is hallgat, hidd el, a tiedre!

Képtelenség bizalom nélkül élni,

a reményt, bezárt magányra cserélni.

Ha szenvedtél, tán tanultál belőle!

Az életet mégsem kapod meg tőle.

Keress inkább örömöt, boldogságot,

s a választ majd szívedben megtalálod!

Ha volt ki szíved érzőn megnyitotta,

s később a kulcsát messze hajította,

bocsáss meg néki, engedd szabadon!

Ne fogyjon el az értő bizalom!

Hidd el, neked rossz, ha szíved bezárod,

csak téged kínoz felvállalt magányod,

s az élet elszáll, elzárva minden szépet,

rossz kedvre ítél, meggyötörve téged!

Hallgass szívedre, s ne félj a csalódástól!

Kell, hogy örömöt, mosolyt remélj mástól!

Remeteként lehet, de nem jó, élni,

életen át a megcsalástól félni!

De tenned kell önmagad érdekében,

mindenkinek egy óhaj él lelkében,

mind azt akarjuk, hogy szeressenek,

hogy álmaink szépek lehessenek!

Ehhez előbb önmagad kell szeretned,

és észrevenned az értékeset benned!

Szívedbe nézz, s ha azt már szépnek látod,

feléd fordul majd kíváncsian világod!

Szívedre hallgass és úgy tedd dolgodat,

legyen világod jobb hely, s te boldogabb!

Hidd el, a sorsod, saját magad teremted,

hallgass szívedre, csak tegyél benne rendet!

Szabó T. Anna: Az ég zsoltára

Perelj, uram, perlőimmel?

Felelj, Uram, felhőiddel.

Mondd, hogy rend van a világban,

felejtsem, amiket láttam.

Nehéz lenni, tudod, Uram?

Szívünk-szemünk úgy tele van

fájdalommal, szenvedéssel,

amit nem érünk fel ésszel.

Körülöttünk annyi zaj van.

A testtel is csak a baj van.

A lélek meg – szent a lélek,

de nem éli a szentséget.

Kő a szívünk, fáradt, nehéz,

szemünk csak a képekre néz,

tükrök közé vagyunk zárva,

nem látunk ki a világra.

Itt lent perbe vagyunk fogva,

perlőnk fölénk magasodna,

túlkiabál, elküld haza,

hiába, hogy nincs igaza.

Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.

Inkább csak felhőket terelj:

a változó világ képét –

ezzel hozd fölénk a békét.

Felelj, uram, felhőiddel,

vértezz fel a kellő hittel,

hogy törvényed ne feledjük,

eged alatt legyünk együtt,

tanuljunk világot látni,

indulatainkkal bánni,

nem bújkálni, mint a gyermek,

viselni a közös terhet,

éljük át a mások részét,

legyen bennünk újra részvét,

legyen bennünk hit, alázat.

Égből építs nekünk házat.

Áprily Lajos: Szeret az erdő

Engem az erdő véd s szeret,

utaimon erdők kisértek:

bükkök, gyertyánok, égerek,

tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

.

Most is, hogy visszagondolok

hajdani erdeim sorára,

a hegy felől gyönyörüen

zúg bükkös erdőnk orgonája.

.

S ha majd mélyebbre költözöm,

érzéstelen rommá omoltan,

egy hang közelről súgja még:

Én is az erdő fája voltam.

Horváth M. Zsuzsanna: Múltam része

Emlékszirmok, csodás álmok,

szív-szőtte lélekvirágok.

Kopott, gyűrött füzetlapok,

közte préselt fehér szirmok.

Lelkemnek oly kedves virág,

nekem szedte édesanyám.

Havasi gyopár, múlt része,

magas hegyek büszkesége.

Megfakult, elhalt színvarázs,

álmokba szőttem, visszavár.

Mohás kövek, ódon falak,

léptem zaja, csengő dallam.

Megsárgult lap, préselt virág,

fűzött gyöngyszem lelkem húrján.

Szeretetfény nem fakulhat,

szívemben őrzöm a múltat.

Horváth M. Zsuzsanna: Jöjj velem...

Jöjj most velem, sétára hívlak,

távolban a Gyöngyös patak hídja.

Betonrengeteg, néma szürkeség,

zajos, zsúfolt nekem e városrész.

Derkovits Gyuláról kapta a nevét,

bronzba öntött szobra oly szerény.

Város szülöttjeként: a festő-ecsetjét,

könyvtár és iskola őrzi emlékét.

A városon Borostyánkő út vezet,

római kori Iseum kőrengeteg.

A karnevál hűen őrzi a múltat,

történelme évente örök forgatag.

Savaria a Nyugat Királynője,

ókori város mégis szeretem,

Sétálóutcáján, ha végigmegyek,

parányi sziget hív oda, érkezem:

Csónakázótó a fényben megcsillan,

ringó víztükrön hattyú-pár elillan.

Partján bokrok, fűzfák, gyerekek

kacagva kacsákat kenyérrel etetnek.

Ismerős, hűs, árnyas park hívogat,

tölgyfái alatt éltem át titkokat.

Emlékek: mint múltam részeit,

szívembe zártam színes képeit.

Berzsenyi Dániel: BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó ajakam első mosolygását

Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

A szerelem láncain.

Hímezze bár útam thessali virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körűl a mély tengereket,

Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

Messzebb járnak szemeink;

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

S későn hullnak könnyeink.

[1804]

KÁNYÁDI SÁNDOR

a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő 2018-ban hunyt el.

TŰNŐDÉS CSILLAGOK ALATT

Hosszan néztem én az este

a ragyogó csillagokat.

Addig néztem, addig-addig,

amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég

tűnődésre elég tágas,

s csöndessége bennem olykor

reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,

megkapott a végtelenség.

Úgy éreztem, mintha máris

fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát

befogtam a Nagy Göncölbe,

s hajtottam a Hadak útján

komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel

találkoztam, és a holdnál

lovaimra alkudott a

kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem

egy induló rakétára.

- Körülbelül kétezeret

írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam

(nem csoda, hisz ingben voltam),

s az induló rakétáról

vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,

mindennapok kis tényei.

Hajnalodott, s a csillagok

messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,

s reám kacagott az égbolt:

"Talán meghalsz, anélkül, hogy

látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,

annál a két fenyőfánál,

amelyik a dombhajlaton,

szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,

álmodozni más bolygóról?" -

Csúfondáros kicsi ködök

szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,

nyomot hagytam benne verten,

de tudtam, ha jő az este,

konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,

végzem, ha kell százszorozva!

Hinni kell csak, s följutunk mi,

föl a fényes csillagokba

Aranyosi Ervin: Ha megöregedtél…

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Ezt a kort elérni

nem könnyű feladat!

Ne siránkozz folyton,

hogy itt fáj, ott sajog,

ne engedd a kórnak

ellátni a bajod!

Figyelmedet inkább,

jobb céloknak szenteld,

melyekre még ifjan,

elég időd nem telt!

Most végre szabad vagy,

időd, mint a tenger,

bölcsességgel áldott,

élet-látott ember!

Mondd csak, volt-e álmod,

ami álom maradt?

Nyisd ki kalitkádat,

engedd el madarad!

Képzeleted szárnyán,

nyugodtan repülhetsz,

repít a gondolat,

szél hátára ülhetsz.

Utazhatsz szabadon,

ismerd meg hazádat,

járj be szép erdőket,

ismeretlen tájat!

Élvezd a természet

milliónyi báját,

hagyd el otthonodat,

lelked kalitkáját.

A beszélő dobozt

be se kapcsolt többé,

hadd váljon számodra

láthatatlan köddé!

Légy végre, aki vagy,

szabad, tiszta lélek,

kiben felszikrázik,

s tenni kezd az élet!

Váltsd valóra álmod,

mit régen nem mertél,

amit szebb időkre,

egykor félretettél!

Mert eljött az idő,

és a lehetőség,

hogy a napjaidat

álmaid kitöltsék!

A sok idős ember,

haldoklik és fáradt,

betegségek gyötrik,

lelkéből bú árad!

Az utolsó pénzét

orvosokhoz hordja,

az elesettségért,

világát okolja!

Pedig nem kéne más,

csupán változtatni,

minden egyes naphoz,

új kalandot rakni!

Észrevenni végre

a viccest, a szépet,

a csodát, amit még

tartogat az élet!

Örökké mozogni,

menni, menni, menni,

az élő világtól

boldogabbá lenni!

Kezdd el egy lépéssel,

egy kis tervezéssel,

aztán indulj is el,

megtenni ne késs el!

Derűs szemüvegen

nézd ezt a világot,

örülj minden szépnek,

amit szemed látott!

Keress jó társakat,

akik elkísérnek,

hidd el, a barátok

nagyon sokat érnek.

Velük megoszthatod

újkori csodádat,

a friss élményeket,

amik rátok várnak!

Bosszantsd a világot,

légy fitt, egészséges,

csupán el kell hinned,

bármi lehetséges!

Hisz megöregedtél,

de lelked fiatal,

ma is boldogulni,

ez ám a diadal!

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Engedd lelked szállni,

legyél boldog, s szabad!

Jeszenszky Tibor: Soha ne add fel!

Ne ítélkezz felettem, ha még nem jártad végig az utamat..

Láthatod a mosolyom... de nem látod mögötte a fájdalmat

Ne dobálj kövekkel.. ha nem tudod... mit miért tettem

Láthatod a hibáim.. de nem látod az összetört szívem

Léptem én is rossz útra... volt, hogy más ember voltam..

De csak boldog lenni! Ezen kívül semmi mást nem akartam

Ne bánts szavakkal.. ha valójában nem tudod, hogy ki vagyok

Láthatod a tetteim de nem látod, mikor pofonokat kapok..

Minden embernek meg vannak a magában hordozott sebek

Melyek soha el nem múlnak.. hiába telnek gyorsan az évek

Ezért mielőtt valakiről rosszat mondanál.. vedd fel a cipőjét

S meglátod.. ha felveszed.. Te leszel ki letörli majd a könnyét..

Szeretnék egyszer még boldogan élni

messze hol csönd és béke van,

temetni mindent mi nem hagyott élni

s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

.

Szeretnék olyan messzire futni

hogy utol ne érhessen senki sem,

új álmokat és új reményt keresni

s ne zavarjon meg semmi sem.

.

Szeretnék végre megnyugodni

hogy ne sírjam többé át az éjszakát,

feltörő könnyemből szivárványt fakasztva

újra megtalálni százezer csodát.

.

Szeretnék hinni a kimondott szóban

hol nemes léleknek nyílik a virág,

zúgó viharként söpörve a rosszat,

hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Meggyesi Éva: Szeretnék egyszer még..

Heinrich Heine: Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé.

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot,soha el nem érni,

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,

Szív dobogva várni, s nem jön rá felelet.

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,

Mással látni meg őt és utána fordulni.

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken,

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet.

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.

Aztán, hogy elfordulok,

Fáradt szememhez nyúlok,

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el.

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé, már senki sem néz.

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem.

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Deli Enikő: Kezek

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Kérlek szépen, meséljetek!

Gyermekként hogyan éltetek?

Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Sokat fáradva éltetek.

De hiszem azt is: öleltetek.

Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Unokákat tereltetek,

Nekik oly sokat főztetek,

Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!

Kérlek szépen: pihenjetek!

Annyi mindent megtettetek!

Pihenjetek, s öleljetek!

Boldog Apák Napját! ❤

Aranyosi Ervin: Apának lenni

"Hogyan is kellene apának lenni,

néhány kis “porontyot” felnevelni?

Megtanítani szépre és jóra,

becsületre és szép, igaz szóra.

Fiúnak mutatni a példaképet,

és erőt adni, mit elvár az élet.

S a lánynak apát, hogy Őbenne lássa,

milyen legyen majd az Ő választása,

hogy később, a méltó párjára leljen,

s benne milyen értékekre figyeljen.

Hogyan is kellene apának lenni?

Anyát szépen és hűen szeretni.

Tenyéren hordani a kis családot,

megadva nekik az egész világot.

Biztatni azt, aki már belefáradt,

– együtt építeni a homokvárat.

Szépséges terveket, álmokat szőni,

s látni a gyermeket lassan felnőni.

S bármi is történik mellette állni,

s ha eljön a napja nagypapává válni.

Hogyan is kellene apának lenni?

Igazi receptet még nem írt senki.

Egyetlen módon igazol az élet:

az kiknek apja vagy mind szeret téged."

TÁNCZOS KATALIN : RAKD EL A VERSEMET!

Tedd el a versemet, a fiókodba mélyen,

Ha talán szeretted is, tedd el, és felejtsd el,

Bocsáss meg nem bírok az ősi szenvedéllyel,

Rímeket csiszolok olykor gyermeki kedvvel.

De te, bár legszentebb érzelem, mely a fürge

Ügyeskedést hevíti csak, hogy mindenki lássa,

És ötvözött szavakat fon koszorúba fűzve

Az örök emberi lélek felmutatása:

Te nézd játék után mikor hétköznapok

Soroznak engem is be loholó katonának,

És mint a többi, én is a garasért szaladok

És olyan egyszerűen sír fel a lelkem te utánad.

Nézd meg csak egyszer a jó ember szíve tájét,

Amikor szavak híján fellendül a karja,

Amíg a boldogságodért rebegi az esti imáját

Csak szűköl, mint a kutya és az ég kapuját kaparja.

Horváth M. Zsuzsanna : Múltam része

Emlékszirmok, csodás álmok,

szív-szőtte lélekvirágok.

Kopott, gyűrött füzetlapok,

közte préselt fehér szirmok.

Lelkemnek oly kedves virág,

nekem szedte édesanyám.

Havasi gyopár, múlt része,

magas hegyek büszkesége.

Megfakult, elhalt színvarázs,

álmokba szőttem, visszavár.

Mohás kövek, ódon falak,

léptem zaja, csengő dallam.

Megsárgult lap, préselt virág,

fűzött gyöngyszem lelkem húrján.

Szeretetfény nem fakulhat,

szívemben őrzöm a múltat.

Aranyosi Ervin: Egymás fényében

Amikor másra vetül a fényed,

a személye megváltozik.

Olyannak látod, olyannak érzed,

melyről a szíved álmodik!

Valójában nincsenek benne,

amit te látni úgy akarsz,

te öltözteted új ruhába,

tőled lesz kedvesebb az arc.

Te látod úgy, ahogy szeretnéd,

te csínosítod jellemét,

s nem tanul ő meg olyan leckét,

ami nincsen meg benne rég.

Mindaddig míg csillogni látod,

szívedben lángol szerelem,

amíg nem győz a megszokásod,

amíg fénylő az érzelem!

Lehet, hogy később tükröt tart majd,

s meglátod benne önmagad,

s bosszankodsz rajta, s megutálod,

s az egód egyre csak tagad!

Próbálod hát őt változtatni,

amire, persze, képtelen,

nem tudsz sehogy lelkére hatni,

s a küzdelmed eredménytelen.

Önmagad kéne megismerned,

miért fáj az, amit csinál,

s hol van e jellemvonás benned?

Ha másban látod azt, mi fáj?

Mikor nem ragyog már rá fényed,

lehullik róla az a máz,

mit szerelemmel te tettél fel.

Csupasz valója mért aláz?

Ő az marad, ki volt előtte,

míg rá nem dobtad fényedet,

te faragtál szobrot belőle,

olyat, mi neked szép lehet!

Ha mind a két szív elsötétül,

kihűl az érzés, szeretet,

a boldogság sután elévül,

s nem hagy ragyogni szemeket!

Ha képes vagy mégis elfogadni,

azt, mit az árnyék eltakart,

ha meglátod, mit tud mutatni,

mi okoz lelkedben zavart,

ha képes is vagy változtatni,

javítva saját jellemed,

akkor nem kell mindent feladni,

s a szépre esélyed lehet.

Tanulnunk kell egymást szeretni,

hiszen, ha szép fényünk ragyog,

akkor tud mást is jobbá tenni,

ha szívemből adok, s kapok!

Változni kell, nem adhatod fel,

a társad szép tükröt mutat,

ha akarod, az élet szebb lesz,

s megtalálod a jó utat!

( Aranyosi Ervin © 2024-06-14.)

Aranyosi Ervin - A lelkek piacán jártam

Kisétáltam tegnap a lelkek piacára,

mert kíváncsi voltam, a gondnak mi az ára?

Mennyiért adnak ott dühöt és bánatot,

amitől az ember sorsa oly hányatott.

Szépen összeszedtem, amit gyűjtögettem,

apró sérelmeket, miket őrzött lelkem.

Némi nehézséget, cseppnyi bosszankodást,

bántó, rossz szavakat, csúnya káromkodást.

Sok-sok félreértést és megbántottságot,

amely eltakarta tőlem a világot,

minden gúnyt és sértést vagy megaláztatást,

ami elcsúfítja lelkemben a lakást.

Vittem csomagomat, az oly nehéz terhet,

amilyet - gondoltam - mások is cipelnek.

Túladok most rajtuk - fillérekért - másnak,

- a lélekbúvárok ezért mélyre ásnak.

A piacon aztán kipakoltam szépen,

hogy másoknál mi van, én is körülnéztem.

Megrémült a lelkem, amiket ott láttam,

mások rút terheit mikor megtaláltam.

Hisz nekem alig volt, s mégis hogy cipeltem,

folyton siránkoztam, megnyugvást nem leltem.

De most szembesültem, mások terhe nagyobb,

összecsomagoltam, s most már boldog vagyok.

Nem kell őrizgetnem, szemétre dobhatom,

ezek a terhek már nem nyomhatnak agyon!

Elengedem őket, nincsen szükség rájuk,

nem akarok lenni tovább a gazdájuk.

Mától másképp nézek körül a világban,

hisz a lelkem tiszta, nyugtom megtaláltam.

Minden sérelmemet szélnek eresztettem,

ne tehessenek kárt - itt bent - többé bennem!

Kitakarítottam, fénnyel feltöltöttem,

szeretet és jóság ragyogjon köröttem!

Mától elengedem minden dühöm, gondom,

s nem lesz sértegetés nálam már porondon.

Hiszem, ha mindenki önmagába nézne,

egyre többen vennék a nyilvánvalót észre,

hogy a sérelmeink mind minket mérgeznek,

lelket nyomorítanak, és beteggé tesznek!

Meg kéne csak állni, s önmagunkba nézni,

hagyni a lelkünket széptől megigézni!

A világ jobb felét naponta csodálni,

sötétből kilépve jó oldalra állni!

A lélek terheit nagy máglyára vetni,

a megtévedt lelket is jobbá szeretni!

Szeretet fényénél mind-mind jobban látnánk!

Mi lenne, ha végre ezt is kipróbálnánk?

Segítsünk egymásnak letenni a rosszat,

jóra törekedni, s tenni is naphosszat!

Szebbé varázsolni a megfáradt világot,

hogy a szép lelkekről múljon el az átok!

Vajda János: Magány

Az emberek beszélnek fájdalomról,

Rakásra hordva sok bút, bánatot;

És mondja mindenik a magáéról,

Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,

A magamét én el nem mondhatom.

Keresem a magányt, a véghetetlent,

Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,

S a szél elalszik a falevelen,

Mintha megállna percre idő, élet, -

Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!

Nincs alkotásod kifogástalan.

Ha fogyatékos minden, ami véges,

Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,

Teremt, változtat, öl vezényszavad;

Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,

Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.

Valami árny vonul el odafönt.

A mozdulatlan levegő meredt, holt.

Mintha befagyna, dermesztő a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,

És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:

"Hozzám hasonló e világon nincsen;

Mindig magamban, egyedül vagyok!

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,

hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,

hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,

hogy összekössek, ahol széthúzás van,

hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,

hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,

hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,

nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,

nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,

nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,

aki elveszíti magát, az talál,

aki megbocsát, annak megbocsátanak,

aki meghal, az fölébred az örök életre.

Amen.

Garai Gábor: Nyári viharok

Nyári viharok dúlják a mezőt,

verik a rétet minden délelőtt.

Útmenti süvölvény jegenyefáknak

hegyére tollas villámok vadásznak.

Az ég dinamit gőzökkel teli,

riadnak a fák forró levelei…

Hirtelen nyár. Buja lomb-csődület.

Csak egy éjszakát éltek a rügyek,

alig volt telet-nyarat békítő

jószagú szélcsönd, ártatlan idő –

s berobbant a zöld lánggal lobogó

évszak: a táj eleven tűzfogó,

s párák repesztik ketté az eget…

Énvelem is valahogy így esett:

tavasz se volt még – s már-már száradok.

Kíméljetek meg nyári viharok!

Mikor erőnk fogyni kezd

Mikor erőnk fogyni kezd, s úgy érezzük végünk,

nem a feladásnak útjára kell lépnünk,

mert az-az út reményt vesztett, könnyekkel teli,

melyben szomorúság, keserűség teljesedik ki.

Ilyenkor arra gondoljunk, mi gyávák nem vagyunk,

s ha földbe tipornak is állva maradunk,

hiszen a bősz erejű orkánszél is megtépi a fákat,

még sem adják magukat a vihartombolásnak.

Látod ezt a virágot, Ő a kövek közt is megél,

mindez azért mert hitében ott rejlik a remény,

és ott rejlik a meg nem adás, küzdelem és szellem,

mitől minden újabb nappal győzelemmel kel fel.

Hát legyél te is virág, ki nem adja meg magát,

ki túlél ezer vihart, sok égből jövő csapást,

mert oly hatalmas erővel bír az életösztön benne,

hogy minden ártó szándék eltörpül mellette.

Kun Magdolna

PETŐFI SÁNDOR : TÁVOLBÓL

Kis lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll,

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse - -

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szíve szegénynek!

Kovács Sándor: Útravaló...

Mikor ezt olvasod, simogasd gyermeked.

Addig a tiéd ő, amíg ott van veled.

Öleld át kisfiad, mond azt, hogy szereted,

Addig tedd meg ezt, ameddig teheted.

Ha a kicsi lányod kebledre öleled,

Érezni fogja ő, hogy nagyon szereted.

Ne mondd, hogy nincs időd.

Azt se, hogy fáradt vagy.

Nem jön vissza soha

Egy elmúlt pillanat.

Csengjen a fülében anyja szelíd hangja,

Pajzsként oltalmazza apja erős karja.

És, amikor később útjára engeded,

Legyen útravaló a családszeretet.

Az idő múlását te észre sem veszed.

Mint madár fészkéből,Kirepül gyermeked.

Várja őt az élet, tátong a messzeség,

Megoldandó dolog vár rá éppen elég.

Ha göröngyös útra téved a szekere,

Mindig legyen vele a fészek melege...