Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Várnai Zseni
Vénasszonyok nyara
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végsõ sugára ez a nyár hevének,
mielõtt még az alkony rámterül.
Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,
s piruló alma issza melegét,
e fénytõl várok én is új erõre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újraéled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Horváth M. Zsuzsanna: Őszapó
Szürke, fázós, ködös éjjel
Őszanyó jön hűvös széllel.
Levéleső hull a fákról,
bíborszíne elvarázsol.
Ritka vendég Őszapó,
a kicsinyke szőrcsomó.
Ugrándozó, népes család
kertemben fészkel ma már.
Kalitkába sosem tenném,
bús énekét nem élvezném.
Fiókáit óvja, félti,
rovarokkal etetgeti.
Tollal bélelt fészekaljba`
puha szárnnyal betakarva.
Összebújva alszanak,
sötét az éj, hallgatag.
Ősz közelít, színes varázs,
palettája színkavalkád.
A természet oly csodás,
levélszínes álomvilág.
Ha valaki megkérdezne most, azt mondanád: elfáradtál.
Úgy érzed a világ összes fáradtsága a testeden, a lelkeden, az életeden. Fáradt vagy. Nem tudod, hogy meddig tudod magad tartani.
Hisz erről szólt az életed. Igaz?
A tartásról.
Tartottad a szavadat, ott voltál, ha kellettél, de tartottad a távolságot azoktól, akikben nem volt tartás. Tartottad a hátadat másokért és csak te tudod mekkora erő kellett, hogy egyenesen tartsd a fejed, amikor azt akarták, hogy lehajtsd. Tartottad a tempót, és bármennyire erőtlen voltál, tartottad azt is, akinek nem maradt semennyi. A karjaidban tartottad a kisbabád egész nap, közben otthon mindent te tartottál kézben. Eltartottad a családot. Nyitva tartottad másnap a szemed, mikor egész éjjel nem aludtál, de nyitva tartottad a lelkedet akkor is, mikor rég be kellett volna zárni.
De leginkább tartottad mindig magad, amikor nem volt más választásod, mint kitartani.
Tudod mit nem tartottál soha? Szünetet. Sosem tartottál egy pillanatot, ami csak rólad szól. Nem tartottál egy csendes lélek pihenőt.
Kérlek. Állj meg egy pillanatra. Csoda, hogy fáradt vagy? Állj meg és pihenj. Minden megvár.
Eddig mindig te tartottál valamit, vagy valakit. Most vegyél egy mély levegőt és hagyd, hogy téged tartson tenyerén az Isten.
Lőrinczi Emese
Ady Endre: Akarok!
Egy kemény rövidke szó
ebben benne van az egész életem!
E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,
e szó miatt még sokat könnyezem.
De történjék bármi,
ha az egész világ fog ellenállni,
vagy ha egyedül is maradok
mindent legyőzve mégis AKAROK!
Kristina Calu - Játszótársak
Jössz-e velem csak úgy menni
Játszadozni, ténferegni?
Kérdezted, s hozzá kacsintottál
Fogtad kezem, s tüstént indultál
Nem akartam tiltakozni
Mégis illett volna megvárni
Hogy legalább válaszoljak
Tán nekem jobb lett volna a holnap
De te egy percet sem vártál
Kezedben kezemmel máris úton voltál
Önfeledt vidámsággal vezettél
Nem árultad el, mi az úti cél
Egyszer csak hirtelen megálltunk
Már volt egy sejtésem, hol vagyunk
Meglepett mosollyal rád néztem
Arcodról leolvastam, hogy jól értem
Jössz-e velem Életet játszani
Jót és rosszat együtt átélni?
Bánom is én, feleltem kacagva
S ugrottam azon nyomban a nyakadba
Régóta játsszuk már együtt az Életet
A legjobb játszótársat kaptam, kit lehet
Ha egyszer majd újra kell választanom
Akkor is te leszel az én játszópajtásom
Aranyosi Ervin: Életre álmodva!
Élni akarok,
dalolni bátran,
helyet találni
a zajló világban!
Megnyitva szívemet,
tisztábban élni,
elfásult tegnapom
jobbra cserélni!
Álmodott vágyaim
valóra váltva,
teremtve holnapom,
két lábon állva!
Szívemet megnyitva,
élőn szeretve,
jóérzést öntve
megfáradt szívekbe!
Élni akarok
csak derűsen, bátran,
helyemet meglelve,
egy boldog világban!
Akarnám, jobb legyen,
s tennék is róla,
s akkor az életem
a jóról szólna!
Álmodnám holnapom,
s tennék is érte,
kihúznám magamat,
s nem esnék térdre!
Lehetnék önmagam,
akivé váltam,
megkapnám álmaim,
amire vágytam!
Élni akarok,
szebb létbe vágyni,
amit még nem mertem,
mind kipróbálni!
Álmodva holnapot,
boldogan élnék,
elveszett perceket
újra cserélnék!
Töltekezés
Még néhány óra jóidőre...
Ne légy lusta! Ne légy dőre!
Készülj fel a télidőre,
Szánj pár percet napfürdőre!
Nyáridéző őszi mustra,
Ne hallgass másra! Nem vagy lusta!
Az irigység a restek jussa,
Legyints hát a sok butusra!
A macskasors, nem leányálom...
Az ellenségnek sem kívánom!
Pusztulkodni' napvilágon,
Eltűrni terhét, bármi áron...
Mert töltekezni, nehéz munka,
A jólét dolgát hátrahagyva!
Ám vállaljuk, mert ez a szakma,
Csak macsekokra van kiszabva...
Molty
Kristina Calu - Majd holnap
Majd holnap
Kidobok minden elhervadt virágot
Majd holnap
Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot
Majd holnap
Elsírom még megmaradt könnyeim
Majd holnap
Bánkódom a sors gonosz viccein
Majd holnap
Elengedem az összes dédelgetett álmot
Majd holnap
Már nem keresem a boldogságot
Majd holnap
Elhiszem, hogy nincsenek csodák
Majd holnap
Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát
De most még ma van…
Kun Magdolna: Mikor nem lát senki...
Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.
Siratom az ifjúságom, régi életem,
s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,
mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.
A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.
Így minden kapott percet élhetővé tettem,
mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,
megfizethetetlen értéket jelent.
Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,
mindazon időre mit egykoron megéltünk,
s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,
tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.
Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,
és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,
hiszen minden egyes múló napban lehet valami,
ami így idősen is képes célokat adni.
Aranyosi Ervin: Szeretet-magokat vetettem!
Szeretet-magokat vetettem,
és képzeld el, az mind kikelt!
Fénylő korong repült felettem,
a jóság álma szárnyra kelt!
Lám csak, a szívek ébredeztek,
érezték, ébred a csoda,
zarándokokként útra keltek,
s együtt indultak el oda…
Szólni akartam: – Álljatok meg,
el ne induljon senki sem,
hiszen a csodák földjén élünk,
én érzem, tudom, és hiszem!
Mi kaptuk ezt a gazdagságot,
csak másoknak fáj rá foga!
De ezt a földet birtokolni,
csak nemzetünknek van joga.
Szeretet-magokat vetettem,
hát ébredjetek magyarok,
a jövő itt él lelketekben,
s hozzá hűséges maradok!
Foggal, körömmel védem népem,
s ígérem nekik, van jövőnk,
csak tegyük a dolgunkat szépen,
s legyen hozzá elég erőnk!
Évszázadok mocskát lemosni,
csak tiszta szívvel van esély,
ne engedd magad eltaposni,
s tegyél azért, hogy szebben élj!
Teremtsd meg az utókornak
módját, boldog hogy legyen,
hogy fénylő Kánaán viruljon,
itt, ezen a szent helyen!
Reményik Sándor : Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
"A legnehezebb dolog ma (szerintem), embernek maradni minden körülmény között.
Úgy, hogy közben folyamatosan zúdul ránk a rosszindulat, az irigység, az elfojtott frusztrációk egész sorozata.
Őrült nehéz kedvesnek lenni, miközben a tisztelet leghalványabb porfoszlányát sem mutatják felénk. Megmaradni jó embernek és értékeket képviselni úgy, hogy most tényleg ők jönnek, a rútak és a tehetségtelenek.
Őszintének lenni, mikor emberek egész életeket hazudnak el, olykor még önmaguknak is.
Nagyon fárasztó folyamatosan védekezni, olyan támadások ellen, amiket nem mi magunk generáltunk.
Önbizalmat verni magunkba, még mások minden igyekezetükkel próbálják eltiporni azt.
Átkozottul nehéz ma embernek maradni.
Nem magunkra venni mások szemetét és hinni abban, hogy ez a jó út.
A jó úton maradni, akkor is, ha látjuk, hogy a másikon sokkal könnyebb.
Mert azon a másikon csak ítélkezni kell. Csak hazudni kell. Ártani és rombolni. Belekötni, kifigurázni. Játszmázni és kétszínűsködni. Köpködni és egót fényezni.
Mégis hinni akarom, hogy valódi eredményeket csak azon az úton lehet elérni, amelyik nem a másoknak szánt ártásokkal van kikövezve."
(Horváth Szilvia - Lélekhatár
Reviczky Gyula: Imakönyvem
Aranykötésü imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép', a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
És velem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtyeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.
Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem... Épen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyelném a könnyeket.
Az Ur imádságát ütöm fel
(Kisérőm a nehéz uton)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjuságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Türtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.
,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,
ŐSZI SÉTA
SZILÁGYI DOMOKOS
Sárhelyi Erika: Az én csendem
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Áprily Lajos
Az őszre várj
Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.
Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szíved,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.
Őszirózsa
Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,
Mint esküvő előtt elhagyott ara.
Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,
Az őszirózsának ősz a nyara.
A télnek csontkeze ott setteng körötte,
Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.
Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,
Az őszirózsának még csak ősze sincs.
Falu Tamás
Ady Endre: Add nekem a szemeidet
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.
Zelk Zoltán : Őszi mese
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske.
– Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
Október
Sokáig vártalak, messze mentem.
A magány útjai közt eltévedtem.
Most megállok egy pillanatra,
Hagyom, hogy utam ősz takarja.
Míly fáradtak a vén park sóhajai,
Mindenhol hörgő leveleket hallani.
Elaludt a nyár, ne ébresszük fel,
Napkorong sem izzik szerelemmel.
[Nemes Andrea]
Aranyosi Ervin: Őszi bú
Hull a fákról a sok levél,
már mind halott, már egy sem él,
és mégis őrzik a nyarat,
emléke így örök marad!
Befogadja őket a föld,
s mi nyáron zölden tündökölt,
most rozsda ette, léttelen,
és földre hullni kénytelen!
Hol fenn, hol lent, a lét forog,
és változnak az évszakok,
mi is tán velük változunk,
jó, vagy épp rossz kedvet hozunk!
Ágainkról, mint levelek,
szívünk reménye lepereg.
bennünk is csupasz ág marad,
s nem vár dalolni madarat.
Hull a fákról a sok levél,
tavasz, a nyár még bennem él!
Azért is hinni akarok!
Beérhetnek még a magok,
beérhet még a szeretet,
amit megosztok teveled,
s talán tavaszba átviszed,
ha jövőt remél szép szíved!
Várnai Zseni – Fáradt a szívem
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.
Aranyosi Ervin: Merengés az őszben
Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,
amíg mosolyogni még ereje marad.
Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,
s tán ott is maradna a zord télen túlig.
Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,
s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,
ha éltető fényét szórja a világra,
mikor levelet fest bokorra, faágra.
A szeretet fénye árad ránk felőle,
s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,
hiszen a jeges szív könnyebben felenged,
ha a napsugárral másik szív melenget.
Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,
jeges kezeivel simít minden ágat,
didergő levelek bele is pirulnak,
ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.
Megborzong némelyik, de mind útra készül,
általuk a vén ősz színarannyá szépül.
Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,
majd a szél dalára, körben táncot járnak.
Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,
csodás színkavalkád, ami elénk tárul.
De nem haldoklás ez, csak az élet része,
s tavasszal megújul a világ egésze.
Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,
kicsit begubózni, pillangóvá lenni,
mire jön a tavasz a csodás kikelet,
újra táncra keljek, szeretettel veled.
Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,
s érezteti velünk, hogy az idő szalad.
Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,
hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.
Kaffka Margit: Nem hiszek
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
Juhász Gyula:
OKTÓBER
A fény arannyal öntözi még
a szőke akác levelét,
de ez a fény - megérzem én -
már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
tarka tehenek hada halad,
vígan elbődül, hisz haza tart,
de ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
virágok: dúsan vérző szívek,
rajtuk az este harmata ring,
de ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
lelkemben vígan elringatok;
megszépül lassan, ami rég volt,
de ez már októberi égbolt!
Babits Mihály : Őszi csengő
A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszu gúnyát
söpörget, sárga levél.
Kristina Calu - Könyvek
Néha nem vágyom másra
Csak egy jó könyv társaságára
Lapozni, érezni, kezemben tartani
Varázsos lapjain messze kalandozni
Szobámban fekve hegyeket mászni
Másokért hősiesen harcba szállni
Kilőtt golyók elől megmenekülni
Felhők fölött szabadon, messzire repülni
Drukkolni a lánynak, hogy jól döntsön
Izgulni a fiúért, ne várjon rá börtön
Siratni azt, kit megszerettünk
S az író egyszer csak elvette tőlünk
Nevetni a bolond baklövéseken
Fanyar humorral megírt jeleneteken
Várni, hogy a gonosz büntetést kapjon
A jó pedig végre megnyugodhasson
Úgy az igazi, ha boldogság a vége
Ha mégsem, akkor is mondhassam, megérte
Nem baj, ha utána kicsit még könnyezem
Én a könyvekben ezt is ugyanúgy szeretem
Tóth Árpád : OKTÓBER
A levegő hideg, kék és merev,
S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...
Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett..