Kedvenc idézetek (beszélgetés)

"Amikor a dolgok jól alakulnak, és a helyes irányban haladsz, az örömöd minden egyes pillanattal egyre növekszik - mintha egy csodálatos kert felé igyekeznél. Minél közelebb érsz, a levegő annál frissebb, üdébb, illatosabb. Ez lesz az ismertetőjele, hogy jó irányba haladsz."

(Osho)

Ha valakinek nincsenek álmai, nincs többé értelme annak, hogy éljen. Álmodnunk szükséges, még akkor is, ha álmainkban megsejtjük a valóságot.

Ayrton Senna

Lehet valaki szépségkirálynő, lehet tudós professzor, körülrajongott sztár, népszerű művész, ha nem tud szeretni tiszta szívből, olyan, mint egy csicsás ajándékdoboz, amely belül üres. Aki megkaparintja és kibontja, hatalmasat csalódik.

Böjte Csaba

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

Áprily Lajos

Tudod-e

hogy a belső csend lelked gyógyforrása?

A jeges ma elől takarót sző rád egy kegyes párka.

Egyszer majd ráébredsz mitikus önvalódra.

Szepes Mária

Sokan közülünk úgy járják életük útját, hogy nincsenek tudatában a lépteiknek. Mivel azt hisszük, hogy a boldogság nem itt, hanem a jövőben vár ránk, megszoktuk, hogy folyton rohanjunk. Ezért olyan fontos, hogy időnként megálljunk.

Nhat Hanh Thich

Tégy minden jót, amire képes vagy,

És tedd olyan csendben,

Ahogyan csak lehetséges.

Charles Dickens

Van remény, igen! De hol? Én nem látom,

Így az álmokat jobb, ha magam valóra váltom,

Mintha állnék, várnék, egy helyben járnék,

S hagynám, hogy csendesen elnyeljen az árnyék.

Children of Distance

Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom,

és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet.

Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is,

sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad.

Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj

csak hiányzik belőlem valaki.

Az élettanban ezt úgy hívják: fantomfájdalom.

Arra emlékeztet, hogy nem vagyok teljes.

Tudjuk, hogy ezzel a hiánnyal nagyon szépen együtt lehet élni.

Nem is gondolunk rá.

De hirtelen ez bukkan föl, ha sok-sok inkarnáció múlva találkozol

egy idegennel, s azt gondolod: 'Ismerlek!...

De honnan? Nem tudom... Csak azt, hogy TE VAGY AZ.

Megszólal benned a Hiány.

Mert az arcok változnak, az én-szerepek változnak, a jellemek,

testek, mesék, sorsok és életek változnak - de megmarad a szeretet.

Ám ez átsüt minden testen, jelmezen, maszkon, változáson,

időn, téren és mulandó, földi-égi színjátékon.

Legyen szíved, mely sosem válik kővé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz.

Charles Dickens

Ahol nincs szeretet, ott semmi sincsen. Ahol kihunyt a szeretet, félelem költözik a szívekbe. Ha szeretni tudsz, nincs mitől félned.

Hioszi Tatiosz

"Majd meglátod később: néha megérzem a godolataidat.

A kérdéseidet is, amelyek olvasás közben átfutnak rajtad.

Ha tudok megpróbálok felelni rá. Bármilyen fura, hiszen nem látlak, mégis figyelek rád, mert akinek szól az „üzenőfüzetem”, lelkileg rokon velem.

Sejtem, ki vagy, és írás közben néha megérzem, velem vagy-e, vagy sem.

Együtt olvassuk, amit írok. Néha azért mondok el valamit többször és másképp is, mert látom, hogy nem értettél meg. Vagy én nem mondtam el jól.

Próbálom megérezni, ki lehetsz. Ki lakik benned? Mert ahogy én, te is képtelen vagy elmondani, ki vagy.

Te is inkább elmeséled életed egész történetét, ahelyett hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik lelked mélyén, mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív, és megmutatná végre, valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartassz a sorsoddal."

(Müller Péter)

A karácsonyfa története

Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj. "De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben." "Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.??És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis Fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?" E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak, és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel." A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsátott enyhítő meleget a didergő tájra. "Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke. Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna, szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől. Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak? Lehet, hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is. De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben, pedig színes ajándékcsomagocskák.

Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott. Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.

Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát. Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.

A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám, és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke. Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.

Teljesüljön hát a vágya

Legyen ezüst minden ága.

S legyen a jó emberek

Szép karácsonyfája.

Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.

Ekkor messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:

Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz, és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezen túl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke. A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.

Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.

Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező. És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt.

Sok-sok év telt el az óta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.

Az ember, pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

/yuliene Zics/

Adj hálát reggel az ébredő világnak,

- örökbe kaptál egy újabb szép napot.

Engedd az érzést áradni szívedben,

szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod."

!Aranyosi Ervin/

"Senki sem róhatja fel nekünk, hogy olyanok vagyunk amilyenek, de azt igen, ha nem vagyunk önmagunk."

/Tatiosz/

"Csak saját árnyékodat látod, ha a napnak hátat fordítasz."

/Khalil Gibran/

Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.

-Murakami Haruki-

Az ember valódi lényege a jóság.

Vannak más, a nevelésből és a tudásból eredő jó tulajdonságok, de alapvető fontosságú, ha igazán emberi lényekké szeretnénk válni és értelmet akarunk adni létezésünknek, hogy szívünk jó legyen.

Dalai Láma

Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.

-József Attila-

"Tulajdonképpen bármit mond valaki, nem az a lényeg. Sokkal inkább, hogy aki hallgatja, mit akar meghallani belőle. Aki előre eldönti, hogy beleköt a másikba, az a legjobb dologból is valami rosszat hoz ki. Aki pedig kapcsolódni akar, az a legnehezebb beszélgetésekben is meglátja a jót, a hasznosat, de legalábbis igyekszik megérteni a másikat (és önmagát), ahelyett, hogy minősítené..."

Dr. Almási Kitti

Várnai Zseni Szegény anyókák

Én mindig szánva nézem őket

szegény meghajlott öreg nőket.

Amint tipegve mennek, mennek,

szinte irgalmat esdekelnek.

Anyámat látom bennük, mintha

Ő suhanna múltból vissza,

Ő is ilyen volt, ilyen félve

várt az útszélén az átkelésre.

Mert sok a vén a forgatagban

hol annyi nép zsong szakadatlan,

És mennyi autó, de szörnyű

Jaj átjutni köztünk nem oly könnyű.

Mily feladat, mily óriási

a villamosra le-fölszállni

s ha állni kell, anyóka szédül..

körülötte mennyi ifjú nép ül.

Csak szeme kér, nem mer szegényke

rászólni lányra vagy legényre:

egyik olvas, másik kibámul

de egyik sem állna fel magától.

Anyókánk mintha üvegből volna

átnéznek rajta, sok a dolga

mindenkinek, nem ér rá senki

ilyen kis pontot észrevenni.

Ám, ha akad megértő lélek

szegényke máris újjáéled.

Hervadt képe kivirul, mintha

fonnyadt fűszál harmatot inna.

Be jó is ülni! Csupa hála,

csak a leszállás gondja bántja..

Lesz-e aki majd a kezét nyújtja?

Öreg szemét a könny befutja.

Mert olyan magas a lépcső: reszket

hogy a kalauz máris csenget.

s mint vén madár a száraz ágon,

úgy néz körül a nagy világon.

Óh az öregség baj, betegség..

gyógyítja csak egy kis melegség

szegény anyó is erre vágyik

amíg eljut a végállomásig.

Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni... akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák, amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok.

Krúdy Gyula

Ugyan! Ne hidd, hogy más okosabb, mint Te:) Legfeljebb nem mondja el, mi bántja:)

Nem hiszem, hogy leél valaki úgy egy életet, hogy soha nem követ el hasonló hibát!

Van ilyen...nem vagy vele egyedül.

Sajnálom, hogy nem hitted:(