Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Ne zsúfold össze gyümölcseidet!
Egymás tapadó közelébe
tartósabban kényszerülve
- akár az emberek: rohadni kezdenek./Fodor Ákos/
Zárd be a bánatod
Egy jó erős szekrénybe
Zárd be a bánatod!
Gyújtsd rá a házat!
Többé nem láthatod.
Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem - minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal, Istennel
szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).
Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután
- Téged kereslek, meg a szerelmet.
Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homolkomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved...
"Szerelmes voltam. Mint még soha.
Mélyen, őszintén, mindent odaadón és mindent úgy elfogadón, ahogy kaptam. Lecsupaszítottam a lelkem, a szívem kitártam, megmutatva legelrejtettebb zugát, s legféltettebb titkát...úgy álltam eléd...-ez vagyok én - mondtam.
És Te elfogadtad.
A lelkem hatalmas szárnyakon, könnyedén repült felfelé...fel, fel egyre magasabbra, a felhőkön, a valóságon és az álmokon is túl egy csak nekem létező világba, de azok a szárnyak csak azért vittek feljebb és feljebb, hogy aztán minél magasabbról és minél nagyobbat zuhanjak alá és süllyedjek egyre mélyebbre és mélyebbre, megkötözött kezekkel és lábakkal. Ott vergődtem az elhagyatottság sötét, hideg, mély tengerében leláncolt lélekkel és szívvel, megbénult aggyal. Képtelen voltam a felszínre jönni,csak feküdtem ott a mélyben magatehetetlenül...egyedül, magányosan...fuldokolva..."
Celia F. Morney
Búcsúzni fáj nagyon, én mégis hagyom,
mert minden sóhaj, lelkemből szabadult
rabmadár, a kalitka ajtaja már régóta
nyitva áll, csak én nem tudtam, milyen
messze tudlak gondolatban, a szívem még
mindig nem enyém - azt, nálad hagytam.
Nem kérdezek és nem várok válaszokat,
nem sírok vissza el nem csókolt csókokat,
temetni mentem emlékedet messzire, mert
miattad hazudtam igazat magamnak is,
hogy lehet szeretni - szeretni lehet, ennyire.
Nevetve sírtam és sírva nevettem, lépteid
nyomát kerestem, arcomon csurgott az
esőkeverte könnyem, nem tudom mi tart,
miért élek ebben a hihetetlen szerelemben.
Te mindig tudtad, merre járok, hol nyílnak
még a városban a virágok, s ha leültem egy
árnyas fa rejtette padra, sikoltott bennem
a vágy, hogy mellettem ülj - egy pillanatra.
Belül hallottam a hangodat, Veled ébredtem
minden reggel, lélegzetem a lélegzeteddel,
álom volt csupán, képzelet játszotta tünemény,
egy kósza, egy leheletnyi, egy halk - remény.
A Te szemeddel néztem és láttam, az ölelésedre
vágytam, éreztem az ősz illatát, kísértem a folyót,
ahogy a hidak szelik át, lelkemet veszni nem
hagyhattam, válaszokat kerestem önmagamban.
Csak azt tudom, nem maradhatok - többé
a szerelmemből sem adhatok - gyűjtöttem
erőt felejteni, s hogy meddig lesz elég? -
ezt most, senki nem tudja megmondani.
Te tudod már, hogyan kell - nem szeretni?
Ha azt hiszed, hogy a Világ összes fájdalma a Te szívedbe sűrűsödött össze
nézz bele egyszer majd az én szívembe is.
Nem vagyok babonás, de vannak dolgok, amik mindig bajt hoznak rám.
Például a férfiak...
Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.
Müller Péter
Bocsásd meg,
vagy legalább felejtsd el,
hogy s miért gyűlölsz.
Fodor Ákos
Féltelek és féltem magam.
A szemed olyan messze van.
Keresem arcomon
vidám-borús szád,
erős-erőtlen két kezed,
forró-hűsítő percedet,
keresem édes-keserű éjszakád.
A hangod olyan messze van.
Féltelek, hogy elhagylak,
s hogy elveszítelek, féltem magam.
"Virágok sírtak
hangtalan itt az éjjel.
Csupa könny a rét."
Napok hónapok
múlnak el anélkül, hogy
szemedbe néznék.
Életünk annyi,
mint kivárni valahol
egy zápor végét.
"Kimondott szavak és futó gondolatok,
Útvesztők százai, emberi lenyomatok
Mennyi mindenre tanít a lét!
Csak megtanulni ezt olyan nehéz"
Gyógyítsuk meg a napfeljöttét,
gyógyítsuk meg a vekkerórát,
gyógyítsuk meg a reggelit,
gyógyítsuk meg a kenyeret,
gyógyítsuk meg a kezeket,
gyógyítsuk meg a barátságot,
gyógyítsuk meg az elhalasztott
holnapot.
Hideg lett. Fázom.
Forró szavak párája
melengethetne.
„Még mindig nem tudom ugyan mi az, szeretni... de lehet-e tudni ezt? És minek tudni? Semmi köze az értelemhez. Valószínűleg több a szeretet, mint a megismerés. Megismerni, az nagyon kevés. Van valamilyen határ... szeretni az talán valamilyen együteműség. Olyan csodálatos véletlen, mintha a világmindenségben akadna két bolygó, azonos pályával, egyforma légkörrel, ugyanabból az
anyagból. Olyan véletlen amelyre nem lehet számítani. talán nincs is.”
"Kizökkent világ.
Minden fontosabb lett a
Legfontosabbnál."
"Ha nem gondolsz állandóan a szenvedésre,
Észreveszed, honnan jön a gyógyulás”
"Mert mondottam neked, a barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki. A barátod igaz, igaz mindenben, amit neked mond, és akkor is szeret téged, ha a másik házban gyűlöl. A barát, akivel Istennek hála, találkozom, és összeér a könyökünk a
templomban, aki ugyanolyan arcot fordít felém, mint az enyém: az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. Meghasonlásaink fölött rátaláltam, és most barátja vagyok. És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni. Barátom az, akit szeretettel fogadsz belőlem: az én belső országom követe. Jól bánsz vele, leülteted, aztán hallgatod. És mind a ketten boldogok vagyunk...."