Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Elnémulok,
hogy kiálthassak
hozzád!
Hangtalanul.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...
Ugye szerinted
is játék ez valahol,
játék,
ami ha nem is balzsam,
de hűti a sebet.
Vagy azt gondolod,
a hideg csak tartósítja?
Nem hiszem,
ha begyógyulna
űr maradna,
az meg nagyon üres,
az talán maga az örök halál.
"Készségesen fogadom, ha bárki fedd, csiszol. Csak azt tartom jó barátomnak, akinek nyelve rásegít arra, hogy kiírtsam lelkemből a foltokat, mielőtt a szigorú Bíró megjelenik..."
Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség most úgy segít, ha érzed, hogy megérint.
Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok...
Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja.
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, és nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.
Ne szeressük még egymást, túl korán van.
Csuromvizes az utcakő, a fák csipásak.
S az éjjel elhullott lombdögöket sem hordatta még el a város.
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
Dől belőlük a fáradt gőz,
Mint az úttest alatti csatornákból.
Ne szeressük még egymást, túl korán van.
Fészkükből kivert gyerekek sírják tele az alumínium hideg utcát.
S a macskák fekhelyére fagyoskodó kis álmok kucorognak.
Nézed a lehelleted, foszladozó brüsszeli csipke.
Nézem a szálkás tornyokat, körülszíjazott Istenárnyak.
S ha szólnék Hozzád, megírhatatlan versbe kezdenék.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
Nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem.
Zöldség és vérszag úszkál körülötted vásárcsarnoki
lomhasággal.
S mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellén is
A Te hangodon jajveszékelne valaki.
Várjuk meg, amíg este lesz.
Greenpeace-től a:
"Védd a fákat, egyél hódot"
Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.
Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez.
Amit meg kell tanulnunk, az mindig ott van a szemünk előtt, csak alázatosan és figyelmesen körül kell néznünk, hogy meglássuk mit akar tőlünk az Isten, és melyik a legjobb lépés amit a következő pillanatban tehetünk...
Ne próbáld megmagyarázni az érzelmeidet. Mindent intenzíven élj meg, és őrizd meg jól, amiről úgy érzed, Isten adománya.
Szenvedéllyel gondolni egy másik emberi lényre mindig több bánatot okoz, mint örömet. Mindezek ellenére az ember nem lehet meg e tapasztalat nélkül.
A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is.
Magad is örök változás vagy. Miért kívánnád a többiektől, hogy olyanok maradjanak, amilyennek megszeretted őket?
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
(...)
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren,
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
És most menj ki. Vagy csak nézz ki az ablakon. Nézz fel az égre és mosolyogj. Légy vidám. És élvezd az életet, amely megadatott neked.
A mama mindig azt mondta, hogy ha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat.
A tátongó szakadék szélére kerültél.
Úgy érzed, nincs menekvés.
De figyelj csak!
Léptek közelednek feléd, ismerős léptek.
Valaki szólongatva keres téged.
Figyelj.
„Élek – mondta a fiúnak az egyik holdvilág és tűz nélküli éjszakán, miközben datolyát majszolt. – Most csak eszem, és az evésen kívül semmi mást nem csinálok. Ha aztán nekiindulok, csak a menésre fogok gondolni. Ha majd harcolnom kell, lehet, hogy meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze. Az élet így olyan lesz, mint egy vigalom, egy nagy ünnepség, mivel mindig csak az a pillanat létezik, amiben éppen él az ember.”
Szeretni nem divat már.
Istenem, hány búcsúzást adsz,
míg egyetlen találkozást?
Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.
Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Nem élhetsz mások elvárásai szerint. Azt kell tenned, amit te helyesnek gondolsz, még akkor is, ha ezzel megbánthatsz olyanokat, akiket szeretsz.
Dühös vagyok, követelő, mogorva,
elégedetlen, féltékeny, bolondos,
boldogtalan, házsártos is, gyakorta.
Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.
Be boldogabb, be szeretettebb lennél,
ha nem te volnál mindenem a földön,
s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
"Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban. "
Féltem, hogy elveszítem, ezért szorosan magamhoz öleltem. Nem is sejtettem ekkor, hogy egyszer majd ölelő karom lesz gyilkosa.
Úgy várom azt a napot, mikor majd érzed, hogy hiányzik az az apróság az életedből, amit más nem adhat meg. Mikor rádöbbensz, hogy el kell mondanod. És mikor majd kopogtatsz, én pedig beengedlek.
Tudod, lesznek majd néhányan, akik zord idők meleg sáljaként tekintenek rád. Gyönyörű napokat élhetsz át, Te leszel a legfontosabb, legszebb, legcsodálatosabb. De a rossz időt majd egy nap elviszi a szél és eljön az a verőfényes délelőtt mikor már nem lesz szükség a Te melegségedre. Egy reggel otthagynak a fogason, majd idővel egy sötét szekrény válik otthonoddá. Talán néha magányos leszel és szomorú, de hónapok múltán egyszer kinyílik az az ajtó és Te újra közel érzed magadhoz az ismerős arcot. Nincs benned fájdalom, se harag, mert neked elég, hogy adhatsz.
Ha egyszer mindkettőnk gyomra üres lenne, de csak egyetlen szelet kenyér heverne az asztalon. Én boldogan nézném, ahogy enyhíted vele éhséged. De Te biztosan megfeleznéd.
Talán a boldogsághoz kevés egy üveg bor, de egy találkozás elhozhatja. Talán a szavak néha nehezek és fájnak, de az az ölelés feledtet mindent. Tán az a szó csak nyolc betű, de az az érzés, ami benne van a világot jelentheti. Talán az álmok, álmok maradnak, de mégis jó kapaszkodni és bízni, hogy egyszer valóra válnak, nem?
További ajánlott fórumok: