Hiszti a turkálóban és utána egy napig - mi a véleményed erről az esetről? (beszélgetős fórum)

No, ez ide is illik:

[link]

:)

Hmm, én nem tervezem, hogy bármit meglát a gyerek, földhöz veri magát, és megveszem.

El sem merem képzelni mit csinálna egy hipermarketbe az édességes pult előtt.

:)

De mindenki maga tudja, hogy hogy a jó a gyereknek...

Minek viszed olyan helyre ahol tudod hogy játékok vannak,és úgysem fogod neki meg venni ha valamit kinéz,ilyen hülye nem lehetel,hogy oda viszed.

Én első szóra meg vettem volna.

Amikor az ember lánya még csak álmodozik az anyaságról és időnként vigyáz a barátnői gyerekeire, nagyon tud mindent és tuti elvei is vannak. No de amikor megszületik a várva-várt imádott gyermek és cseperedik, nyílik az értelme, próbálgatja a határait, alakul a jelleme, bizony ilyen próbák elé állítja a szüleit. Kedves Anyukák! Tegye mindenki a szívére a kezét, és vallja be, hogy élete során mindig, minden helyzetben fantasztikusan következetes tudott maradni. Hát, én máris beállok a sorba és bevallom, hogy nem megy mindig (pedig az én kislányom másfél éves). Minden helyzet más. Azt hiszem, Vekerdy Tamás mondta, hogy a gyerek eldöntheti, hogy milyen sapkát vegyen fel, de abba azért nem szólhat bele, hogy a minusz 10 fokban kell-e sapkát venni. Valahol itt az igazság-szerintem. A kompromisszum-kézségben. Szóval, szerintem, ha olyan volt a helyzet és látható volt az óriási vágy azután a baba után, én megvettem volna. És utána lehet beszélgetni a gyerekkel az esetről. Ettől még nem dől romokba az eddigi elv-rendszer.

Nekem is van egy emlékem, egy gyönyörő piros garbóról ( 80-as évek, retro :-) ), amit nem tudott megvenni az anyukám, mert nem volt rá pénze. Majdnem "belehaltam". Aztán hónapok múlva megkaptam a szülinapomra. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok, mert nagyon szegények voltunk, és anyukám valahogy mégis kispórolta.

Nem tudhatjuk, milyen emlékek maradnak meg ezekben a kis fejecskékben.

Értem.

Hát, ha a kisgyermek nézőpontjából tekintünk a problémára, akkor igaz, hogy mindig valami - általa vélt - igazságtalan helyzet váltja ki.

De ugye azért ezek nem mindig valóban igazságtalan helyzetek. Például ha a homokozóban el szeretné venni és hazavinni a másik kisgyerek lapátját, mert megtetszik neki, a kisgyerek viszont nem adja oda, vagy odaadja, de visszakéri, az nem igazságtalan helyzet, mégis rendkívüli dühöt válthat ki a gyermekből. Mert ő igazságtalannak érzi, persze, hogy nem érti még, miért nem lehet az övé, ami annyira tetszik. Ez az élettani hiszti, amit lehet, hogy mostanában nem is hisztinek hívnak már, de köznapi értelemben mi erre a viselkedésre gondolunk hiszti alatt. És ilyen esetek nagyon fontosak, és rengeteget tanul belőlük a gyerek,de nem maga a hisztizés tanítja meg eligazodni a világ dolgai között.

Bárhogy is, teljesen egyetértek azzal, hogy hiszti esetén NEM a leülünk és megbeszéljük vezet eredményre. A gyermek egyrészt nincs olyan állapotban, hogy figyelmesen meghallgasson, másrészt még tovább erősödik a dühe,mert láthatóan hidegen hagy minket az érzelmi állapota, harmadrészt általában kicsi is még ahhoz, hogy észérvekkel lehessen hatni rá.

Meg kell nyugodnia, le kell csillapodnia, "magához kell térnie", ez sem megy egyedül, ebben is segíteni kell neki, és ehhez nagyon sok türelemre és belső kiegyensúlyozottságra van szükség a szülő részéről. Feszült szülő szerintem kis eséllyel indul a hiszti ellen.

No, hát akkor tényleg körbeértünk, ilyet én biztosan nem mondtam, hogy a kettő kizárja egymást és nem is gondoltam azt sem, hogy te ilyesmit gondolnál (pedig még gondolatolvasó sem vagyok:)).

Arra akartam kilyukadni a sok hozzászólásomban, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázhatunk, dönthetünk rosszul és persze lehetnek elveink is, még nevelési elveink is, amelyek tanultak, örököltek, vagy másoktól ellesettek, de azt is gondolom, hogy ezeket kizárólag higgadt és nyugodt légkörben lehet "gyakorolni" és hogyismondjamcsak...előhívni.

Amit ti hisztinek neveztek (szerintem hiszti nem létezik és ha jól emlékszem Vekerdy is írt valami ilyesmit jó rég), általában reakció valamilyen igazságtalan helyzetre, vagy egy rossz lelkiállapot megnyilvánulása, amit tapasztalatom szerint csak érzésből lehet megoldani.

Hosszú prédikációra és ok-okozati összefüggések több mondatos megbeszélésére, megértésére egy ilyen kicsi gyermek amúgy sem partner. Utólagos megbeszélésre és megértésre pedig pláne.

Bocs, pontosítok, szeretet, humorérzék és őszinteség, önmagunkkal is, a gyerekkel szemben is. Ez a három együtt. Ezektől válnak élővé és hitelessé a nevelési elveink minden sutaságunk és hibánk ellenére/mellett. Ezek a pillérek segítenek rugalmasak lenni és mérlegelni, végül dönteni, amikor kell. Kezelni a saját hibáinkat és tanulni belőlük.

Nem kell lenézni azokat sem, akiknek vannak nevelési elveik és nem (csak) ösztönösen nevelnek. Addig, amíg anyuka nem jön sírva a szülőire, hogy tanácsot kérjen a gyermektelen pedagógustól, mert kicsúszott a kezéből minden a gyermek kamaszkorára, addig a csak ösztönös nevelés is jó. Elvégre mindenkinek mást súgnak az ösztönei, van, akitől rengeteget érdemes tanulni, van, aki tanácsra szorul.

Semmiképp sem mondanám, hogy sajnos.

De most már úgy érzem, körbeértünk: vagy azért nem érthetem a problémát, mert még nincs gyerekem, vagy azért, mert csak az egyetemen tanultam a nevelésről - bár leírtam, hogy éppen ott nem, és nem hiszem, hogy ez az én szégyenem, inkább a rendszeré.

A szeretet MINDEN nevelési elvnél fontosabb, ha meg is lepődsz, nekem meggyőződésem, hogy nem csak otthon, hanem az iskolában is. Megette a fene az órámat, ha nem tudok szeretettel gondolni egy osztályra és őszinte mosollyal belépni hozzájuk. Én legfeljebb azt nem értem, hogy miért zárnák ki egymást a szeretet és az átgondolt döntések?

Egy dolgot azért ne feledj, egy szülő nem pusztán neveli, hanem szereti is a gyermekét, nem dönthetünk minden egyes cselekedetünkről a nevelési elveink szerint, már csak azért sem, mert nekünk anyáknak nem az egyetemen tanítják a "nevelést", hanem belecsöppenünk.

Mondhatnád erre pedagógusként, hogy sajnos, én mégis azt mondom erre, hála istennek.

Egyébként egy pedagógusnak én sokkal kevésbé tudom megbocsátani a nevelési hibát, hiszen az naki a munkája, hivatása, az a dolga. A szülőnek elsősorban az a dolga, hogy szeresse a gyerekét, ezzel nagyjából a nevelést is teljesítette, hogy jól, vagy rosszul, ez minden esetben csak sokára derül ki.

Lehet, hogy sarkítva fogalmaztam, természetesen nem gondolom, hogy egy-egy nevelési hiba egy életre elrontana mindent.

Ezt arra is értem, hogy egyszer-kétszer következetlen valaki és enged a hisztinek, és arra is, ha egyszer-kétszer rosszul dönt és sajnos fájdalmat okoz ezzel a gyermeknek. Mindkét eset előfordulhat, és elő is fordul, de ha bármelyikből rendszer lesz, az igenis hosszú távon is károkat okoz, amelyeket már nagyon nehéz helyreigazítani.

Mindenkinek joga van hibázni, a szülőnek is, a tanárnak is. (gondolhatod, hogy én hányszor követtem el komoly pedagógiai hibákat főleg az elején, de később is, és mindig fogok is, egy tanár is igazából csak a saját hibáiból tanulhat, mert az egyetemen NEM tanítanak igazán nevelni, csak a sok üres szakirodalom - elmélet - van.)

Ezt a kisgyereket az anyukájának kell ismernie és tudnia, hogy az adott esetben mennyire volt komoly a dolog, mennyire szólt arról a játékfiguráról, mennyire arról, hogy a kisgyerek unatkozott, feszült volt, dédelgetésre, figyelemre, valamilyen szeretetmegnyilvánulásra vágyott. A gyermekkönnyek mögötti fájdalmat nem becsülöm le, még ha nem is nézitek ezt ki belőlem, de azt is tudom, hogy az anyának sokszor sokkal jobban fájnak, mint ami fájdalmat a kisgyerek érez, és bizony a szülők lelkifurdalásból sokszor döntenek jobb meggyőződésük ellenére - nem feltétlenül helyesen.

Továbbra is tartom, hogy nem kaphat meg mindig mindent a kisgyermek, amire szíve mélyéről vágyik, sem a boltban a cukorkás polcról, sem egy játékboltból, és valahogy, valamikor meg kell tanulnia a szülő segítségével legyőzni magában az ebből eredő dühöt és csalódottságot. Ez szerintem hasznosabb útravaló, mint merő szívjóságból minden vágyát teljesíteni.

Szerintem nem lesz attól kevésbé hiteles a szülő - talán éppen ellenkezőleg - ha revideálja korábbi véleményét.

Ha valóban ennyire oda volt az a gyerek azért a babáért, én megvettem volna. Most ebben a helyzetben visszamennék, megvenném és elbeszélgetnék a gyerekemmel és elmondanám neki, sajnálom, hogy nem vettem komolyabban, hogy mennyire akarja.

Abszolút egyetértek, a hiszti nem lehet eszköz, ugyanakkor azt sem érezheti a gyerek, hogy érvként használom azt, hogy én vagyok a felnőtt, az én akaratom mindig felülírja az övét.

Ragozza a nyavalya....Én csak azt szeretném, azt tartanám fairnek, hogy anyuka reggel beüggesen a boltba, és a kölök ébredéskor ott találná a babát az ágyában.

És anyu ne érezze, hogy ő húzta a rövidebbet. Hogy a kölök legyőzte őt a hisztijével. Hanem azt, hogy örömet szerzett. A gyereknevelés nem csata, és nem az erőfölény fitogtatása.

Ja, persze, meg kell tanulni a kezelését. De azt állítani, hogyha egyszer engedsz a hisztinek, akkor már elvesztél, kissé sarkítás, nem gondolod?

Engem az fogott meg, amikor a topikindító leírta, hogy "úgy ölelte magához, mint élete legnagyobb és legtökéletesebb kincsét". Ezért kellett volna neki látnia, hogy ez fontos. Rosszul döntött, olyanok voltak a körülmények. De EZT megjegyezte. És le is írta itt.

Te, én felnőtt nő vagyok. Nem egyszer fordult elő, hogy valamit nem vettem meg, mert "okosan döntöttem". De olyan is volt, hogy másnapra felhúztam az órát, hogy nyitásra ott legyek, nehogy már eladják a cuccot. A gyereknek erre nincs lehetősége!

Egyébként elolvastam ezt a netes cikket, ahonnan származik az idézet. Érdemes elolvasni végig, gondolom megtetted te is. Semmi olyat nem találtam a cikkben, amivel ne értenék egyet, vagy ami üti azt,amit eddig írtam, sőt.

De akkor most miért ragozzuk ezt tovább?

Fura, hogy azt írod, hogy gyerekekkel dolgozol, és utána azt, hogy a hiszti elfogadhatatlan.

Mert manapság a hisztit igenis életkori sajátosságnak tartják, ami fontos a gyerek fejlődésében.

"Szintén oka lehet a hisztinek (3-6 éves kor körül), hogy a gyermekek még énközpontúak, így minden „most kell és azonnal”. Ezért ez egy természetes része a gyerek fejlődésének, attól még a gyermek nem hisztis, mert ebben a korban vannak ilyen megnyilvánulásai."

Hm...ezt neked nem tanították?

Ha nem teljesítjük azonnal minden vágyát a gyerekünknek, nem megalázás. Felnőttként sem teljesülhet minden kívánságunk. Nem árt felkészíteni erre a gyereket. Mert ha nem, ugyancsak nehéz élete lesz.

Ja, hogy te nem büntetted soha a gyerekeidet? Brávo neked! Aztán hogy értetted meg velük, hogy mit szabad és mit nem? Csak úgy elmondtad? És a féléves megértette?

Kérlek, ne gyertek azzal, hogy akinek nincs gyereke, az nem tudhatja. Bár látszólag logikus, de egyrészt sok tízgyerekes anyának sincs fogalma a nevelésről, másrészt mint írtam, egész nap gyerekek között dolgoztam, amíg táppénzre nem mentem, éveken át, ami NEM ugyanaz, mint saját gyereket nevelni, de a hisztiről és a következetesség szükségességéről van fogalmam. Nem vagyok tévedhetetlen, és könnyen lehet, hogy a saját gyerekemnél majd hatalmas pofára esések várnak, de megfordult már annyi gyerek a kezeim között az évek során, hogy valami saját tapasztalatom azért legyen.

A rugalmasságot én is alapvetőnek tartom, máskülönben gépiesen nevelnénk a gyerekeket, mint a robotok, adott gomb megnyomására adott válaszokat adva a viselkedésünkben. Erre írtam azt, hoyg kérésnél mérlegelek, hisztinél én speciel nem, mert a hiszti elfogadhatatlan viselkedésforma szerintem, és a gyereknek sem jó, ha ehhez az eszközhöz folyamodik, vagy kell folyamodnia.

Igazából ennyiben össze is lehetne foglalni a véleményemet, nem érdemes túlragozni:)

Senki sem perfekt , szeretet , önbizlomra neveles es föleg hogy meg veletlenul sem alazzuk meg a gyerekeket az nem lo masik oldala .

En soha nem buntettem a gyerekeket es ahogy mar emlitettem nagyon csunya feltetelezni hogy a gyerek vissza elne a " hisztivel " hogy elerje amit akkar , Eösször is mi az amit elerni akar ? meg kell halgatni öket es meg kell magyarazni nem csak tiltani .