Depressziómról, nagyon őszintén (beszélgetés)

Nálam annyiban volt figyelemfelhívás a tinikori körzős karvagdosás, hogy nagy volt bennem a feszültség és nem tudtam megoldani. Nem találtam jó módszert a feszültséglevezetésre és a problémám feltárására, megoldására.

Külső szemlélő számára nem nagy cucc, de aki benne van, annak az a minden.

Maya, ez tény.

De ott és akkor, amikor az ember nagyon mélyen tart, hiheti kiútnak is.

"A halál gondolatával biztosítasz magadnak hitet. Az nyugtat meg, tudod,hogy mindig van kiút..."

Ezt pszichomókus írta nekem.

(Egy elég ismert pszichológus Nő.)

Van benne ráció.

Észérvnek jó ,amit írtál.

De nem segítség.

Mondták nekem is.

Nem segítettek. Még rosszabban éreztem magam.

Egy módszer jó,ami segített...

Régen,egy barátom akart leugrani. a 3.ról. Csodálatos.

Felhívott sírva, felrohantam hozzá.

Ennyit mondtam: Jó, mássz le picit. Ugrani akarsz? Tényleg? Hm. Én nyitom neked az ablakot."

Célba ért.... Nem ugrott le, nem mert. Megijedt attól,hogy támogatom.

Segített ez a módszer.

Hm...

Ööö....

Igyekszem távol maradni tőlük, amennyire lehet.

Nem egyszerü, de muszáj:)

Puszim.

Rossz barátokat választhattál nagyon,ahogy irod...

Gondolom már nem tartod velük a kapcsolatot.

Örülj neki,én tartottam ott.

Tartottam a minden napi piánál is.

És nem segítettek.

Hanem mélyebbre, és mélyebbre löktek.

Most igyekszem kimászni belőle.

Iskolát intéztem,tanárt intéztünk.

Talán orvosi segitség sem kell, ezt mondták.

De lehet, mégis megpróbálom.

Ami biztos: Engem a szférám tett olyanná, ami lett belőlem.

Hagytam, hogy tönkre tegyenek.

És...Csuopa 30.40 éves felnőtt sodort bele mindebbe.

Jó volt hinni nekik.

Jó volt érezni,hogy törödnek velem.

Két éve nem tudtam,hogy mit vállalok.

Nem tudtam,hogy megfosztanak attól,aki én vagyok.

Egy lelkileg sérült embernek a legrosszabb megoldást ajánlották: Féktelen bulik,és stb.

Jogos.

Csak sokan viccnek hiszik.

Meg "figyelem" felhivásnak.

Pedig...csak nem értik.

Anno, mikor összevagdostam magam (volt ilyen, nem szégyen, és nem az egyetlen vagyok) akkor is mondták,h csak figyelem felhivás,stbstb..

Pedig nem. Sok mindenről szól egyszerre.

Sokrétű...

Mély.

Adepresszió súlyos dolog..

Súlyos? Veszélyes, inkább..

Diákoknak az állam fizeti a Tb-t tudomásom szerint, tehát igen, támogatott vagy :)

Az elején én is úgy éreztem, más el se tudja képzelni, milyen az, ha néha úgy érzem, mindjárt begolyózok és elviselhetetlenül érzem magam, de akik keresztül mentek/mennek ezen így vagy úgy de jelezték, nehogy azt higyjem, nekik is volt hasonló fázisuk, nem kell megijednem.

Gerda, nagy többség igy van vele.

De nem vagy vele egyedül.

Azt hiszem,mára én is tudom.

Klucz, köszönet a hozzá szólásért.

Muszáj lépni.

Sok minden van mögöttem, sok minden lehetne elöttem, ha esélyt adnék magamnak,ha máshogy nem,akkor igy.

A TB támogatja?

Ha iskolás vagyok (végre, megint, 2-3 év kihagyással.), akkor kötelességük támogatni.

Ugye?

Ha nem lépek most, tudom,hogy baj lesz.

És nem mást féltek, csak saját magamat leginkább.

Mást nem bántok...

Ha baj van, magammal szemben vagyok ellenséges rendszerint.

De nem magyarázom..

Ti ezt értitek.

Sziasztok!

Nem tudom ti,hogy vagytok vele,de én eleve úgy érzem mintha a világon egyedül lennék ezzel a depis problémával :(

Le szoktam kötni magam, de nem mániákusan, hogy "jaj, muszáj csinálnom valamit, vagy megőrülök ha nem". Volt ilyen fázisom, amikor a semmittevést ellenségként és a becsavarodás forrásaként kezeltem, az se volt túl jó :P

Időnként jót tesz elgondolkozni azon, jó felé tartok-e, végiggondolni, mekkora utat tettem meg. Időről időre új felismerésekre jutok, amik segítenek.

Üdv!

Egri lévén a helyi mentálhigiénés központba járok, amit a TB is támogat. Érdemes megnézni, arrafelé, amerre te laksz, van-e ilyen lehetőség/intézmény. Ez nem kórház, akik itt rendelnek, képzett szakemberek (pszichológus, pszichiáter, stb.), kórházi munka vagy magánpraxis mellett itt is dolgoznak.

Mikor észrevettem, a bajom nem fizikai hanem lelki természetű, s baráttal kibeszélni nem elég (alvászavarokkal, testi tünetekkel indult), egyből az jutott eszembe, segítséget szeretnék kérni, olyantól, aki hozzáértő.

Hogy kell elkezdeni az utat? Egyetemes válasz nincs: hiszen egyénenként eltérő, mi a problémája, mi váltja ki nála a depressziót. Nekem az orvos abban segített, megmutassa az ajtókat, hol lehet baj, de nekem kellett kinyitnom őket és belépnem rajtuk. Fontos volt a gyógyulási szándék és akarat, mert anélkül ő sem tudott volna velem mit kezdeni.

Kemény, fájdalmas, fokozatosan haladó belső utazás ez, keményebb mint bármi, amivel eddig életem során szembetalálkoztam. Ha viszont ez kell ahhoz, tisztában legyek magammal, rendbe jöjjek és a végén jól érezzem magam, végigcsinálom. Néha manapság is elképedek azon, "milyen mély a nyúl ürege", azaz mik kerülnek felszínre, amiket el kell rendeznem. Kitartás, türelem, elfogadás az útravalóm, és leírva piti fogalmaknak tűnnek, de a java ezen áll vagy bukik esetemben.

illetve, a kérdés még:

Hogy honnan tudod,ha ránézel valakire, hogy ide pszichológus, vagy pszichiáter kell már?

Sokat agyaltam, agyaltunk ezen, de nem jutok- jutunk dűlőre.

Köszim.

Szia!

Remélem nem zavarlak...

Te hova jársz?

hogy kell elkezdeni azt az utat, ha már észrevetted, hogy baj van, és kimásznál belőle?

Ha tudsz,kérlek válaszolj.

És nagyon köszönöm.

Igen, ez jó hozzáállás.

Hogy állsz a depresszióddal?