Depressziómról, nagyon őszintén (beszélgetős fórum)

Üdv! Engem jelenleg szorongásos depresszióval kezelnek, és pszichoterápiával. Használ, mert sokat dolgozok azon, meggyógyuljak, nem a dokitól várom a csodát.

Átmentem értelmetlen lét fázisán, becsavarodástól való félelmen, érzelemhullámzáson, dührohamokon, "oktalan" félelmeken (idézőjeles, mert volt oka, csak fel kellett ismernem, mi) foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata is. Át kellett és kell még mindig értékelnem az egész életemet, és az évek alatt felgyülemlett, megoldatlan problémákat.

A TB állja a kezelésem, de nem SZTK-ba járok, nem is magán dokihoz.

Ahogy a 43. hozzászóló is írta, sok kitartás kell, és fájdalmas az út.

Mániás depresszió... Voltál már orvosnál?

Ne aggódj, ki lehet lábalni belőle! Csak segítség kell hozzá.

az sztk-s orvosok Sz@rt sem érnek--tisztelet a kivételnek--!!!!, ugyanis a havi százegypárezrükért és nyolc meg 10 ügyeletükért /hó nem várhatjátok el hogy szívüket-lelküket kitegyék értetek, azaz értünk----és kevesen is vannak, naná,igazuk van, elmennek ide a sógorékhoz ahol egy hosszú víkend alatt megkeresik a havi jövedelmüket mellesleg milliószor jobb körülményeket biztosítanak nekik mindenben.

Ja kérem, és amelyik szakrendelésre a maximális limit négy-ötszöröse jut egy nyomorult áterra( mert a kolléga kiment a sógorokhoz dolgozni) ott nem lehet minden pszichésen sérült illetővel mélylélektani beszélgetéseket folytatni, hogy is képzelitek!

a gyógyszerekről( antidepik) egyezik a véleményünk, ötöt próbáltam lassan egy év alatt kalap kutyagumi mind, ha magam úgy döntöttem nem akarok lenni akkor ugyanis kár a gőzért , mert az "élni akarok" kapszulát nem találták fel, addig meg esélyem nincsen.

Nem baj, így is jó.

Bizonyára ezért megköveznének a pszichológiával foglalkozó emberek, de van kedvem most erről írni.

Találkoztam a depresszió fogalmával nem is kicsit. Úgy 6 éven keresztül voltam komolyan érzelmi zavaros. Ugyanezekkel a tünetekkel, amit itt már sokszor leírtam, vagdosás és öngyilok kísérlet nélkül. Az előbbinek a hasznosságát szerencsére nem értettem, az utóbbihoz túl bátor voltam, hogy így meneküljek. Körülbelül olyan állapotban voltam, hogy a falba verném a fejem 24/7. De az sem lett volna megoldás és nem tudtam, hogy mi lenne az. Folyamatosan szorongtam. Rákerestem az interneten a dologra, természetesen előjött a depresszió, 10-ből 8 tünet tökéletesen megvolt. Úgy 1-2 év múlva kezdtem aggódni, hogy ez nem múlik el. Elmentem körzeti pszichológushoz, aki egy hónap múlva adott időpontot. Elmentem rá, úgy 15 perces nehézkes beszélgetés történt (nem tudtam megnyílni, visszafogott a szorongás). Lényegében a "Hogy vagy? Szorongsz?..." és ilyesmi kérdések mentek. Levonta a nyilvánvaló tüneteket, amit még én is meg tudok tenni, majd recept és "Viszontlátásra!". Naivan szedtem a gyógyszert, hogy majd megszabadulok ettől. A viszontlátási időpont egy hónap múlva történt. Minden egyes hónapban változatlanul ment, a gyógyszer felírás mellett nem túlzottan érdekeltem a dokit. Kicsit javított a hangulaton a gyógyszer, de a probléma fennállt. Úgy fél év után elegem lett a gyógyszerszedésből és a nemtörődöm pszichológusból, abbahagytam. Rá úgy 2-3 évre mentem a másik körzetihez, ugyanúgy hónapos időpontok nyári szabadságnál 2 hónap. Annyival történt máshogy a helyzet, hogy jött egy teszt. Szóval hónap múlva időpont tesztírás lesz, hónap múlva időpont tesztírással, hónap múlva időpont "eredmény még sajnos nincs", hónap múlva időpont, "az eredménynek meg kellene lennie, utánanézek, megvan". Kíváncsi voltam rá, de ő nem adhatja ki még a rendőrségnek sem. Azért meggyőztem. Pár sor volt az egész eredménye a nem tudom hány száz kérdésnyi tesztnek, amiről valahogy a jóslás jutott eszembe, de nagyrészt helyes, mellesleg megtudtam, hogy bűnöző lehetek, amin akárhogy is gondolkoztam semmilyen formában nem volt igaz. Mindegy, a következő hónapra már nem mentem el. Egy két kérdésre megkapta volna a választ, de úgy érzem nem változtatott volna semmit. Akkor már ráleltem a problémára, amely természetesen nem a tünetek. Mellesleg szívből megtapostam volna a "doktorokat", amiért emberi életekkel nem törődve foglalkoznak. Aki segítséget kér, mert rohadtul pocsék életet él, aminél a halál jobb és mindent megtenne ez ellen és cserébe kapja a nemtörődömséget attól, akinek ez a feladata, szerintem rosszabb a gyilkosságnál.

Ha úgy érezzük, hogy nem törődnek velünk, feltétlenül keressünk másik orvost!

Amire rájöttem csak magánvélemény, nem orvosi vélemény, de szerintem nem árt átgondolni.

Szerintem a depressziósok legtöbbjének vagy akár egészének a tünetei érzelmi, gondolatmeneti, tudásbeli problémákból ered, legtöbbször ezeknek sokasága, összefüggése. Helytelenül kezeli a dolgokat az életében. Az ok lehet hibás információk, ezekre hibás reakciók, lehet helytelen nevelés következménye... Gyógyszerrel nem orvosolható. Sajnos ebben a világban legtöbbször csak a tüneteket kezelik, ami szomorú.

Újból megemlítem, hogy ez az én véleményem, nem orvosé. Nekem bevált, a fejemben jó helyre tettem a dolgokat, elkezdtem jól kezelni. Ahhoz hasonlítanám, mint rendet rakni egy óriási felfordulásban. Ebben csak az a probléma, hogy egyedül nem megy, hiszen nem tudja a beteg, hogy mit hogyan kellene, hiszen pont ezért beteg. Ehhez egy nagyon okos embert kell találni (leginkább orvost), aki megadja a megfelelő információkat.

Köszönöm szépen!

Megfogadom a tanácsot!

Szakembernek kellene minderről mesélned, pszichológusnak vagy áternek, Ő tudná eldönteni hogy mi lenne a helyes terápia, és hogy depressziós vagy-e vagy csak disztimiás vagy korodból kifolyólag még esetleg élettani is lehet a gondod.

SZAKEMBERT KERESS, ne magánvéleményre alapozz, mert ahányan vagyunk,annyiféleképpen éljük meg és reagáljuk le a minket és másokat érő eseményeket!!!!!!!!!!!!!!!!

Sziasztok!

Én egy 19 éves lány vagyok! Nem tudom, hogy depresszió alakult e ki nálam,de az utóbbi időben teljen kifordultam önmagamból!

Rossz a közérzetem,elvagyok keseredve,úgy érzem semminek nincs értelme,nincs miért felkelni nap mint nap! De ezek a dolgok hullámvölgyekben jönnek elő.(mostanában egyre többször)

Alapból nincs önbizalmam és soha nem voltam magammal megelégedve.

A barátaim úgy érzik ,hogy semmi nem jó nekem amit tesznek értem és én nem tudom ,hogy mit csináljak mert nem akarom őket megbántani,elveszíteni ,de nem tudok ezzel a dologgal mit kezdeni!

Próbálok pozítívan hozzá állni a dolgokhoz de egyszerűen nem megy. Próbálok olyan dolgokat csinálni amik elterelik a figyelmemet,de nem sikerül!

Aki esetleg tud valami tanácsot adni az kérem írjon!

Köszönöm!

Sziasztok! Nagyon magamra találtam mindnyájatokban.. Örülök, hogy létezik ez a topic, és hogy ilyen segítőkészek vagytok egymáshoz. Sajnos az én problémámat eddig nem értette meg senki, azon kívül, hogy csak tették a szemrehányást, mást nem kaptam.. Most odáig jutottam, hogy már alig tudok emberek közé menni, huszonéves létemre elhagyott minden életerőm, lelkesedés, érdeklődés, minden.. Nem akarok élni.. Az egész 11 éves koromban kezdődött.. Elég csúnyácska voltam akkoriban, tipikus kamasz, tele pattanással, fogszabályzó, stb., és emiatt csúfoltak az osztálytársaim, megvertek, megaláztak. Átkerültem másik iskolában, ott ugyanez a dolog ment.. 12 éves koromig kitűnő tanuló voltam, osztályelső, versenyekre jártam, de azután minden megváltozott.. Teljesen leromlott a képességem minden téren.. Nem akartam iskolába járni, már-már fizikai tünetek is jelentkeztek (orrvérzés, láz, gyulladások). Sajnálatos módon itthon sem találtam menedéket, apukám alkoholista, lelki terrorban tart minket a mai napig, súlyos anyagi gondjaink vannak, anyukám depressziós, beteg is, idős is..

Amikor középiskolába kerültem, 2 év után apukám kivett, elküldött dolgozni. Szerencsétlenségemre az iskolai végzettségemnek megfelelően jutott egy olyan munka, és olyan kollégákkal, amit az ellenségeimnek sem kívánok.. Mégjobban tönkrementem.. A következő ettől is rosszabb volt.. Többé nem tudtam/tudok tanulni, és dolgozni sem.. Bármibe belefogok, kudarc.. Amire eddig képes voltam max., az 1 középfokú nyelvvizsga.. Sajnos a családom, a környezetem emberszámba sem vesz, megaláznak, amiért csak idáig tudtam eljutni.. Az úton köszönni is szégyellnek.. Nálam sokkal ostobább emberek messze leköröztek iskolaszinten, és ott rúgnak belém, ahol csak tudnak.. Barátaim nincsenek.. A kapcsolataimat is végigszenvedtem, igaz, nem volt sok. Persze ők sem voltak rám büszkék, nem ismertek el.. Már ez a 3. év, hogy egyedülálló vagyok.. De így kinek is kellenék? Sorra utasítanak el.. Szegény vagyok, iskolázatlan, kész idegroncs..(Egyedül annyi, hogy már legalább a küllemem miatt nem szégyenkezek).

Ráadásul anyukám megint megbetegedett.. Ez az utolsó csepp a pohárban, amit el tudtam viselni.. Ha kiderül, hogy komoly baja van, ennyit éltem.. :( :( Nem tudom mit vétettem, amiért így büntet engem/minket az Isten..

A női bátorság könyve valóban kincset ér.

Én is ezzel álltam talpra.

Szinte kívülről tudom...nagyon értékes kis könyv az biztos!

Aki rákattint a nevemre, az az interaktivitásnál elolvashatja, a hozzászólásaimnál, hogy mi mindenen mentem keresztül, olyan hosszú-, és fárasztó lenne mindenhol leírni, az láthatja, hogy mennyi mindenen mentem keresztül, visszaeső depressziós-, és pánikbetegként, amit mindannyiszor leküzdöttem erős akarattal, de végleg megszabadulni Tőle nem lehet...

Örökké szednem kell az antidepresszáns tablettákat, különben visszaesem...

Aki ebben nincsbenne, az nem is fogja tudni, én is ezt vallom...

Viszont én úgy küzdöttemmeg mindannyiszor a betegséggel, hogy hasznosanstrukturáltam a szabadidőm, könyvtárba jártam, vagy beiratkoztam egy tanfolyamra, egymás utántöbbre is, így egyrészt társaságban voltam, ahová azért járnak emberek, kemény összegekért, hogy tanuljanak,és nem azért hogy másokkal foglalkozzanak, így ezekben a társaságokban jól éreztem magam, és a tnaulás elfoglalta a gondolataim...

Plussz: újabb végzettségeket szereztem,ami még önbizalmat is adott...

Amikor valaki életében először esik depresszióba, akkor még át kell esni azon az akadályon, amit önsajnálatnak neveznek...

Én is benne voltam, saját tapasztaltaból írom le:::

Majd, ahogy múlik az idő, Aki nem hagyja el magát, és ehhez nagyon nagy akaratra van szükség,egyre több tapasztalatot szerez, egyre több akadályt legyőz, és azon kapja magát, hogy egyre erősebb, és bölcsebb, és az idő múlásával már bármit kibír, bármit elvisel...

Nem mondom azt, hogy nem fáj, de mindennel meg lehet bírkózni, csak nagyon kell akarni...

Kedves Mező!

Tudod egy kicsit el voltam keseredve amikor az előző hozzászólásokat írtam.

Nem iszom rá a gyógyszerre rendszeresen - sőt nagyon ritkán -, de valami miatt úgy érzem a gyógyszerek nem segítenek.

Messze nem tartok ott, mint az Albert Györgyi :)))

Jó kislányként szedem a gyógyszert és betartom az 'áter által elmondottakat. Azt javasolja, hogy fogjuk vissza a munkát a férjemmel együtt, és próbáljunk meg lazítani.

Játszom a lányaimmal, olvasok stb.

Nekem is nagyon jól esik, hogy olvashatlak benneteket nagyon sokszor egy-egy hozzászólásból merítek erőt:))

Biztosan találsz majd egy jó orvost, aki segít neked.

Szia bedina:)

Köszönöm, hogy így látatlanban is ilyen kedvesen írsz rólam, főleg az értékes és bátor lepett meg, mert ennek pont ellenkezőjét érzem..

Igen, én sem tudom megállapítani, pontosabban az orvos nem, de én biztos nem tudom megállapítani, hogy mi a bajom.:)

De az életem ritka pillanata volt, hogy abban az orvosban valahogy bíztam, nem győzködött, nem beszélt belém semmit, én is csak néha ültem és szófoszlányokat vagy félmondatokat mondtam, érzéseket és olyanokat reagált, ami meglepett, új perspektívát adott és valahogy ezért mertem hinni a diagnózisának.

Sajnálom, hogy nem járhatok többet hozzá, itt meg még mindig a keresgélés fázisában vagyok. Ha találok valakit, ki tudja, hogy mennyire érdekli a gyógyulásom, vagy mennyire kiégett a munkájában és neki nem tögg baja van, mint nekem. Bár ha be tud járni dolgozni, akkor már 1:0 az ő javára!:))

Szóval ki tudja itt mikor találok megbízható szakembert, mert valamiért abban a másikban megbíztam, pedig nem jellemző rám.

Emelkedett állapot nálam már olyan 6 hónapja nem volt, boldog vagy inkább elégedett olyan 3,5 éve nem voltam kb, úgyogy nálam, az hogy a szorongástól nem érzem óránként, hogy becsavarodok, már egy nagyon jó állapot.:) Én örülök, hogy ezt megértem. De komolyan!

Szept. 9-től olyan folyamatos szorongás volt, ami nem múlt el a gyógyszer szedéséig, amire másfél hónap kellett, mire rávettem magam, mert mindenféle függőségtől nagyon félek.

Úgyhogy másfél hónapig pokol volt, amit álétem és azt mondtam, hogyha ez nem múlik el, így nem akarok élni, végül egy öngyilkos fórumon kaptam segítséget és sosem gondoltam, hogy egyszer ezt mondom, de örülök, hogy elkezdtem ezt a gyógyszert szedni. Nagy szavak, de nekem szó szerint az életemet mentette meg, mert ha úgy kellett volna élnem tovább, amit én akkor már nem neveztem életnek, akkor biztos véget vetek, mert majdnem becsavarodtam.

Én csak kérni tudlak, hogy legyél bátor és ne siettesd az állapotodat, mert emelkedett állapot egy ideig biztos nem lesz, kérlek ne igyál gyógyszerre.. Írtad Albert Györgyit és akkor már nagyon rossz állapotban voltam, amikor a Hal a tortánban szerepelt és rettegve néztem, hogy hova jutott és attól is mindig bepánikoltam, hogy nem akarok odajutni ahova ő, úgyhogy nem is néztem tovább akkor azt a műsort inkább.

Aztán jött a hír, hogy meghalt. Nagyon váratlanul. Szintén jött a pánik, hogy nem akarom úgy végezni.

Kérlek te se tedd! Láttad, hogy szét volt már esve, Te sokkal erősebb vagy annál!

Nem okoskodni akarok, csak aggódok.. nem akarom a sorstársaimat elveszíteni..

Nekem is erő kell és belőletek merítem én is..

Úgyhogy csupa önzőségből írtam..:) (Persze nem.)

Vagdosás... Ehhez volt közöm,nem, nem vagyok rá büszke. De az Életem része volt, már nem titok. Begyógyszerezések, drogok, alkohol mindig is taszitott.

Ismerem az élet árny oldalait, talán a depressziót is test közelből.

Én pszichológus, pszichiáter elött soha nem tudtam megnyilni.

Rendszerint magam próbálom leküzdeni a problémákat, szembe nézni a múltammal.

Nem, nem akartam meghalni soha. Csak azt akartam, hogyha csak percekre is, de valami fájjon jobban, mint a nagy betűs Élet.

Köszönöm, aranyos vagy:)))

Csak tudod olyan nehéz, Én a nagy magyar anya, a nagy magyar feleség a sikeres vállalkozó!

Mindig mindenki elvárja, hogy a TOP-on légy, de nem megy:((

Olyan nehéz bevallani - magamnak is - hogy nem az vagyok akinek hisznek. Bevallani azt, hogy félek, szorongok, hogy semmi de semmi nem enyhiti a félelmemet.

Játszom, mindig csak játszom az élet színpadán!

Eljátszom, hogy minden OK!, pedig alig bírok magammal!

Szia!

Változtass gyógyszert mindekinek más a szervezete, másképp is hatnak a gyogyszerek. Nálam is több próbálkozás után találtuk meg a megfelelőt!Nem kell félni a bogyóktol ha kell emeljenek az adagon! Próbálj meg őszínte lenni, modj ki mindent jót rosszat mindenkinek ne nyomja a lelkedet semmi.Azzal hogy elhiteted másokkal hogy jól vagy csak magadnak ártasz, igen is tudja meg mindenki hogy mit érzel, mert csak akkor tudnak segíteni.

Kedves Sabina!

Igazad van, de mit tegyek???

Pozitívan gondolkodni OK! De mit tegyek, ha a gyógyszer semmit sem ér?

Már megemeltük az adagot 3 * 0,5 Frontin és 2*1 Serlift, de kutya fülét sem ér:(((

Abban is igazad van, hogy a gyógyszer és az alkohol mellett könnyű elhitetni a környezettel, a pszichiáterrel is, hogy jól vagy, nincs semmi baj.

Pedig a helyzet komolyabb, mint eddig volt:(((

Hazudok, hazudok folyamatosan... Hova vezet ez?

Megyek az Albert Györgyi után?