Depressziómról, nagyon őszintén (beszélgetős fórum)

Én tizenévesen nagyon mélyen voltam, sok családi szörnyűség miatt. Engem orvos kötelezett arra, hogy gyermekpszichológushoz járjak, aztán később én is pszichológus akartam lenni, így eléggé otthon vagyok a témában. Nagyon sok pszichológiai témájú könyvem van, amit el is olvastam, ezen kívül nem kevés saját tapasztalattal rendelkezem, és ezek után az a véleményem, hogy az ember maga dönti el, hogyan él, hogyan él meg egy-egy eseményt. Nem akarok senkit megbántani, de a legtöbb ember sajnos szereti sajnáltatni, szeret panaszkodni, szereti gyengének mutatni magát, hogy sajnálják, szereti a sebeit nyalogatni, mert kényelmesebb, mint tenni valamit.

Én nem akarom nyilvánosan kiteregetni az életemet, de nincs két éve, hogy egy nagyon szörnyű tragédia történt velem, mégsem sajnálkoztam, hanem felálltam, megráztam magam, és tettem a dolgom. Azért mert a fejemben ez volt, hogy folytatni kell.

Ha valakinek a fejében az van, hogy jajj én szegény, mi történt velem, milyen szörnyűség, hogy lesz most tovább, mit is csináljak, szegény én, akkor nem fog előrébb lépni. De ha úgy gondolkodik, hogy megy az élet tovább, fel kell állni, tovább kell lépni, akkor erős lesz.

Úgyhogy ez leginkább fejben dől el, hogy melyik utat választjuk, sajnáltatni akarjuk magunkat, vagy cselekedni.

A DNS nem mindenre válasz és magyarázat. Korfüggő, mikor mit állítanak, mi az aktuéális igazság és tény.

Szememben ez az érem egyik oldala.

Sok ragadt rám a szüleimről gyerekkoromnál fogva, de ezt nem örököltem, hanem egyszerűen eltanultam. Konfliktuskezeléstől kezdve sok egyéb mást is, ezért kezdte a pszichiáterem a terápiát a családi háttér felderítésével, gyerekkoromtól kezdve, így göngyölítette végig az életemet a jelenig. Hogy ez egyfajta terápiás irányzat vagy módszer-e, vagy sem, nem tudom, de nekem bevált és sok hasznos tanulságot vonhattam le abból, mi mindent el nem tanulhat egy egészen pici gyerek is a szüleitől, mikor azok el sem képzelik róla, milyen hatásoknak teszik ki.

Hajlamok, és öröklődés,...

Dns-ekben van benne, igy igaz.

Legalábbis ezt mondták...

VAnnak hajlamosak rá,és nem hajlamosak rá.

Magától elmúlni?

Nem hiszem,hogy eltud.

Sőt: Már-már kétlem.

De van Akinek hajlama van rá, mondjuk örökölte:((

- ilyet is hallottam már OrvosBarát véleménye

Barátok kincsek.

Legszebb csillagok az égen...

Gigantikus Sziasztok:)

Igen, kijózanító hatása volt annak a napnak...

Ha zuhannék el, akkor csak elég bele gondolnom abba, mit tapasztaltam akkor...

Amit Klucz ír:

-Vissza akarnak rántani....

Így igaz. Foggal, körömmel.

Hogy olyan legyek mint ők....

este találkoztam az egyikkel.

Olyan gyűlöletttel nézett rám,hogy ihaj.

Rosszul esett, de dicsőség volt.

Marasztalt volna. Mégis mentem.

EGYEDÜL.

Büszkeség, a maga csendes módján...

Igen, igazad van, a társ is nagyon fontos, nem csak a gyermek.

Tizenéves fejjel én is sokszor gondoltam a halálra, hogy könnyebb lenne, csináltam is hülyeségeket, de szerencsére már akkor is volt annyi eszem, hogy ne gyilkoljam le magam.

Sok barátom nekem sincs, összesen kettő, de szerintem igazi barátból nem is lehet sok. Haverok, ismerősök lehetnek számolatlanul egy ember életében, de igazi barát csak 1-2 lehet; én így gondolom.

Esetemben bajban kerültek elő azok, akikről azelőtt félig már le is mondtam. Igazán meghatódtam. :)

Aki le akarna húzni a mélybe, azaz nem a javamat akarná, azt sose fognám fel segítségnek :P

Aki számít, az nem nevet, megért, aki meg nem számít, fetrengjen csak a földön kacagva. Eleget mutat ez róluk. Megfigyeltem, ha valaki ki akar törni az ördögi körből, a többi vele sínylődő mindent elkövet, meg ne tegye. Nehogy már azt kelljen látniuk, ki lehet szállni a körből, nehogy tükröt tartson eléjük más tette, másképp, jobban is lehet. Mert ha tartana, elveszne a mentségük. Csúf dolog a rosszindulat :/

Ahogy leírod az esetet, rémálomba illő borzalom lehetett. Amikor lehull az álarc... Amikor nincs ott az ital szépítése, közösséggé melegítő hatása, nos, kijózanító élmény lehetett.

Régen nem figyeltem oda arra a mondásra,. az igazság fáj. Piszkosul fáj, de megéri szembesülni vele. Akkor is, ha a hatására térdre esem. Meg kellett tanulnom felállni. Már két lábon állok, de néha megremeg a térdem. Ez is haladás.

Legjobb barátom az a tükör, ami megmutatja, milyennek látnak azok, akik szeretnek. Akkor átélhetem azt, amiről írtál: hogy szeretnek, értékesnek tartanak. Hihetetlen élmény, főleg akkor, ha épp ellenkezőjét vélem.

Az ilyen szitukban derül ki, kik az ember barátai.

Nehéz, de jó dolog.

Akikről azt hittem,hogy barátok,azok hagytak ott.

Tétovázva, sírva.

Vagy segitettek: Húztak le a mélybe.

Mára azok vannak mellettem, akiknek tényleg jelentek valamit.

A többiek? A többiek eltűntek, rajtam nevetve az éterben.

Megtanulja megbecsülni az ember, azt, amije- akije van.

Megtanul az ember más szemszögből látni.

Pl a piás korszak... Amíg együtt ittam azokkal, akiknek a bűvköréből mára kiszakadtam, akkor Ők voltak az Istenek... Csesztettek,hogy hagyjam abba, közben meg nyomták a kezembe a boros-pálinkás poharakat.

S az első tiszta estém? Önszántamból? Legfájóbb este, de legcsodálatosabb:

Mikor tisztán ülsz egy társaságban.... Eleinte kedvesen állnak hozzád, viszonylag tiszta fejjel.

Aztán lassan, percről percre jobban kifejti az alkohol a hatását... És látod, végig nézed, megéled, hogy milyen szörnyekké válnak...

Más emberek sebeiből táplálkozó szörnyekké.

Soha nem felejtem el...Szűkülő pupillák... Ködösülő tekintet, és öntudat... Vádaskodás, háborúk.

Nagy pofon volt, de kellett.

Ö.f. anyukám azt mondja: "Nikolett, köszönd meg, hogy felnyitják a szemedet....Köszönd meg, hogy kiűznek abból a szférából..."

Lám-Lám.

És tényleg.

Nem lesz könnyű helyre állni, de túl a jó néhányadik napon már, érzem: Nem lehetetlen.

Amit nehéz ilyenkor: Megérteni,elfogadni azt, hogy igenis szeretnek. Igenis, jó ember vagyok.

Ember vagyok, és ahogy Maya írta: Értékes.

Nem könnyű, de nem lehetetlen.

Ahogy nincs lehetetlen,csak tehetetlen ember.

;)

Mára így látom.

Mára így látom én is.

De az ember néha kerül olyan helyzetbe, amit nem tud rögtön megoldani, feldolgozni. Csöppen bele gyerek fejjel olyan dolgokba, amit más, 60-70 évet megélt ember sem tudna konkrétan kezelni.

Sajnáltatni magunkat könnyű.

Tovább lépni nehezebb, de annál szebb dolog.

Igen, mikor büszke lehetsz.

Mikor más emberek szemébe kacaghatsz.

Vagy velük együtt nevethetsz...

Az is szomorú, ha a valaki a párját hagyja itt önkezével, nemcsak akkor, ha már gyereke van. Nem tudok értékbeli különbséget találni a szerelmes társ és a saját gyerek között, mindkettő egyaránt fontos. Egyikről se tudnék lemondani, vagy megállapítani, melyik az értékesebb, fontosabb, így megállapítani sem, melyik a nagyobb bűn itt hagyni.

Mielőtt beütött nálam a lelki válság, abban a hitben éltem, velem ilyen nem történhet meg. Aki idegbajos, le van sajnálva, aztán fordult az érme, átkerültem arra az oldalra, amit lenéztem. Ki kellett törölnöm a szememből a gőg csipáját, miszerint én sose lehetek hunyó, mindig csak a világ rossz, az tehet a bajaimról, vagy bizonyos személyek, közben meg az én nyakamba volt akasztva a felelős-tábla.

Nincs túl sok jó, igazi barátom, de nem is a mennyiség számít, meghallgattak, ha összecsaptak fejem felett a hullámok. Nem is kértem tőlük többet: csak azt, hallgassanak meg, ettől csökkent picit a feszültség, de aztán úgy is rám várt, összeszedjem magam, nekilássak a nehezének. Jó volt érezni, pusztán jelenlétükkel segítően ott vannak, és sose kértem őket, oldják meg helyettem. Jót tett, ha időnként rám szóltak, no, kislány, kissé kezded elhagyni magad, kapd össze amid van, és ne add fel.

Amikor mélyrepülésben voltam, annyira beszűkült a figyelmem, hogy azt hittem, sose lesz vége, sehol nincs kiút, és hízott ez a csúf hólyag. Abban az állapotban könnyebben gondoltam azt, egy nyisszantással véget lehetne ennek vetni, mert lassan múlt el a beszűkülés. Ám amikor elmúlt, már láttam, van kiút, és torz tükrön át szemléltem a világot.

Én is voltam nagyon nehéz helyzetben már többször is az életem során, - most nem akarok ezekbe belemenni. De felelősséggel tartozunk mások iránt.

Én nem ölném meg soha magam, és nem csak azért, mert gyermekem van. Előtte is ugyanez volt a véleményem. Persze, ha valaki úgy hagyja itt ezt a világot önkezével, hogy gyermeke is van, az SOKKAL nagyobb bűn.

Megölni magunkat nem kihívás. Túlélni, megoldani, felállni, továbblépni igen. Persze sokan vannak, akik szeretik sajnáltatni magukat, nyalogatni a sebeiket, de hogy tudnak ők tükörbe nézni?

Nem várhatunk mindig másoktól segítséget, hogy mások emeljenek fel, mások oldják meg a mi gondjainkat, amiket talán épp mi magunk generálunk.

Engem mindig büszkeséggel töltött el, hogy nem siránkoztam, hanem próbáltam minél hamarabb talpra állni, és ez erőt adott, éreztem, hogy ember vagyok, és értékes ember vagyok.

Ezt tanácsolom másnak is. Ha más oldja meg a gondokat helyettünk, akkor nem lesz önbizalom, önbecsülés, és ez az, ami igazán súlyos probléma tud lenni.

Úgy élj, hogy büszke lehess magadra, és akkor nem akarsz meghalni.

Így igaz. Soha nem foglalkozhatunk csak magunkkal, a szeretteinkre is gondolni kell. Gyáva és önző dolog elmenekülni a problémák előle. Sok bátrabb az, aki képes szembenézni velük, segítséget kérni, és tovább lépni. Ez az igazán nehéz.

Az öngyilkosság a Biblia szerint is hatalmas bűn.

Jogos.

Hm...

Talán egyszerűbb elsiklani dolgok felett, azt hiszem a részükről erről szólt.

Meg, akinek nincs baja, nem érti. Nem tudja.

Talán a felszínesség.

De nem tudom.

Tűnődtem azon,hogy volt ismerösöm ilyen cipőbe,mint én,és van is.

És megsem fordul a fejembe kis dolognak nevezni a baját, bajait.

Mert nem.

Mert tudom,hogy neki egetrengetően nagy probléma az ami nekünk kicsi.

"Nem tudhatod milyen súlyú az a kereszt, amit más visel,mig nem cipeled Te is azt..."

Van benne ráció.

És..

Jeleket küldhet az ember.

Lehet adó.

De minek, ha nincs vevő?...

:)

Meg gondolom ismerős ez a mondat:

*Ha csak egy percre is,de fájjon valami jobban,mint az élet....* Ott , és akkor...

Mintha magamat olvasnám.

Körzővel kezdtem anno, aztán durvitások jöttek.

Kés. Olló. Végül a törött üveg...Sörös,boros,tök mindegy.

Nem egyszer akarták összevarrni.

Nem egyszer férceltek össze anno.

Ciki? Tök mindegy,ez van.

Mindenki semminek látta....Kis hülyegyerek-meg butaság-szinten kezelte.

Pedig ha arra kellő figyelmet szentelnek, akkor nem estem volna egészen addig,ameddig.

Le, egészen az aljára...

"De mi van, ha nem szeretem magamat?

A szó valódi értelmében senkit sem szerethetek akkor. Az önmagával rossz viszonyban lévő emberről egy külön könyvet lehetne írni,

mivel így élünk valamennyien. Csak egy-egy suhanó órára mondhatjuk, hogy a harmonikus jó viszony önmagunkkal helyreállt.

Íme, néhány tünet a kórképből:

A depresszió, a szorongás, mások kerülése nyilvánvaló jelei ennek a megromlott viszonynak. Ha csak futó pillantást vetsz az utcán a járókelők arcára, láthatod az árulkodó jeleket: a rosszkedv, a mosolytalanság vagy a csakis másoknak szóló álmosoly, amely merő önvédelem; a feszültség, nemcsak az arcon és a szemekben, de a száj sarkában és gyakran az egész test görcsös izomtónusában... Látod, hogy boldogtalanok - sehol sem jó nekik igazán."

/Müller Péter/

Ugyan így gondolom. Szerencsére csak elméleti szinten és mélypontokon foglalkoztatott a halál gondolata, aztán beláttam, megfutamodás lenne magam elől, ami gyáva és önző dolog.

Sokaknak okoztam volna fájdalmat azzal, ha kiszálltam volna az életemből egy ilyen drámai tettel.