A világ változott vagy a szülők nevelnek "lazán" gyermeket?!! (beszélgetős fórum)

Szerintem fölöslegesen ezeken a dolgokon vitatkozni, mindenki másképp látja helyesnek, másképp csinálja. Van, aki megüti, van, aki kiabál, van, aki egyiket sem, mind a maga döntése, ebbe nem szólhat bele senki. Tényleg sok múlik a gyerek habitusán, de a nevelés is ronthat vagy segíthet sokat a helyzeten. Én is szoktam kiabálni, főleg mostanában, a 4 éves fiam eléggé "elromlott", vagy én rontottam el valamit, nem tudom. Ezek a dolgok szerintem nem derülnek ki egyértelműen, hogy ki a felelős, ha a gyerek "rossz", a gyerek maga vagy a nevelés. Ha valakinek jó gyereke van, meg van róla győződve, hogy ő milyen jól csinál mindent, pedig lehet, hogy csak simán szerencséje van, mert jó természetű, könnyen kezelhető gyereke van. De az biztos igaz, hogy ahol a szülők sokat veszekednek, kiabálnak, verik a gyereket, az káros hatással van a gyerekre és még egy jó természetű gyereket is el tudnak rontani. Másik oldalról pedig, ahol nyugodtak a szülők, szeretik egymást, nem veszekednek, a gyerek jó példát lát, ott meg jó hatással lehet akár egy rosszabb természetű gyerekre is a nyugodt, kiegyensúlyozott légkör.

Itt nem az a feladatunk szerintem, hogy kioktassuk, győzködjük egymást a nevelésünk helyességéről, hanem esetleg tanácsot adni és leírni a véleményünket. Nem vagyunk egyformák, ezt tartsuk tiszteletben. Sok múlik a családi háttéren, genetikán, nevelési elveken, ez mindenhol más, de adott helyzetben remélhetőleg mindenki a legjobb megoldást választja a gyermeke számára.

Nem osztottam senkit oldalakon át, mert rácsapott a gyerekére. Azt mondtam, nem tudom elfogadni, ha ezt valaki tudatosan és következetesen alkalmazza büntetési módszernek. Azt megértem, ha néha elszakad a cérna és valaki odacsap, de hogy utólag még erre büszke is azt mondja, jól tettem, ezt nem.

A kiabálásban önmagában semmi rosszat nem látok, a rikácsolást kértem ki magamnak, mert rikácsolni nem szoktam.

A "nyugodt,kiegyensúlyozott" gyereke szobanövény típus, ismerek ilyeneket, és marha könnyen dumál, akinek ilyen jutott. Nehogy azt képzeld, hogy kizárólag a csodálatos nevelésed eredménye a gyereked, volt egy jó alaptermészete és könnyen idomítható volt, legalábbis a jellemzésedből ez derül ki. Az enyémek sokkal öntudatosabbak, makacsabbak és akaratosabbak, náluk nem mindig elég a szép szó.

Igen, megretten a gyerek, ha rákiabálok, de pont ez a cél (pl. ha ki akar futni az úttestre, vagy fellöki a testvérét), hogy felfogja, hogy rosszat tett, és inkább az emelt hanggal szeretném elérni, mint egy ütéssel. Egyáltalán nem árt neki, azt hiszem, azzal ártanék neki, ha nem állítanék neki korlátokat. Más az állandó üvöltözés, gyerekkel csúnyán beszélés, és megint más, ha az ember néha kiabál, mikor indokoltnak tartja.

Az általad leírt büntiken egy átlagos gyerek csak röhögne. Visszagondolok a gyerekkoromra, marhára nem izgatott volna, hogy nem mehetek át a barátomhoz, ha az jöhetett volna hozzám...

Ilyennel csak olyan gyereket büntethetsz, aki elég szelíd és gyenge akaratú.

Nem tudom, milyen terrorizálásról beszélsz, nem terrorizálom a gyerekeimet, viszont az fontos, hogy tudják, "ki a főnök", mert rég rossz, ha a gyerek irányít, nem a szülő, és a gyerek akarata érvényesül. És bármilyen fura is, egész pici koruktól nevelem őket, és az én gyerekeim tudnak is viselkedni, közösségben, oviban, idegenekkel szemben, innen látom, hogy bár nem vagyok olyan szupermami, mint te, aki a hangját sem emeli fel soha, de az én módszereim is célravezetőek. A legnagyobb visszaigazolás az, hogy mindkét gyerekem imád és ragaszkodik hozzám, akik ismernek, tudják, idegeneknek meg kár is bármit bizonygatnom.

Igen, mindenki más habitusú, de én sem, a gyerekem sem és a férjem sem halvérű. Nálunk nem szokás kiabálni és verni a gyerekeket.

De, vannak olyan helyzetek, amikor el tudom képzelni, hogy a szülő tehetetlenségből rácsap, még azt is, hogy rákiabál, de aki nem ezeket alkalmazza vagy nem a büntetőszéket az nem halvérű.

Én mindig következetes és hiteles vagyok.

Örülök, hogy nem ismerek olyan szülőket, akik ezt teszik vagy csak előttem nem teszik? A családomban nem jellemző egyik megtorlási forma sem, így nem tudom, hogy ki a kiabálósabb...

Nyugodtan kérd ki magadnak. Valakit itt osztasz oldalakon át, mert rácsapott a gyerekére. Neked lehet kiabálni?

Ne hidd el, de én sosem kiabálok és nem emelgetem a hangomat, mert nem kell és nem is tudok.

Az én hangom maximalizálva van.

Nem, nem szobanövényem volt. Én is kikérem magamnak!

Nekem egy teljesen normális gyerekem van, aki nyugodt, kiegyensúlyozott, mint a szülei.

Nem, nem azt mondtam, hogy nem ellenzem, hanem azt, hogy biztos vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen és hozzátettem, hogy ez nem azt jelenti, hogy agyba-főbe veri valaki a gyerekét és alig várja, hogy hazajöjjön, mert kikészítette a nadrágszíjat.

És amikor rákiabálsz a gyerekre, akkor nem retten meg? Dehogy nem! Csak vígasztalod magad, hogy ez nem árt annyira, mint a verés, pedig ugyan az.

Ja, hogy az általam leírt büntik nem elegendőek? Mert jobb terrorizálni a gyereket és megmutatni neki, hogy ki a főnök, mint pici korától kezdve nevelni...

A másik dolog, hogy minden ember más temperamentummal rendelkezik. Én nem vagyok olyan halvérű, hogy a hangomat se emeljem meg, bármit csináljon is a gyerek, és ha ideges vagyok, szoktam kiabálni, de mivel a gyerekem ismer engem jól, tudja, hogy ilyen vagyok és elfogadja. Az a legfontosabb, hogy a szülő hiteles legyen, és vállalja a saját természetét és érzelmeit. Elhiheted, hogy semmi megalázót nem érez benne, egyszerűen csak megérti ilyenkor, hogy túlment egy határon.

A csúsztatások megelőzése céljából írom, hogy nem üvöltözöm reggeltől estig, és igyekszem minimálisra szorítani a kiabálást, de inkább a hangom emelem fel, mint a kezem.

Megjegyzem, azok, akik a verést (pofon, fenékre csapás) tudatosan alkalmazzák büntetésként, sokkal kiabálósabbak és veszekedősebbek, mint akik nem. Tehát kap a gyerek kiabálást és verést is.

Megnézném azt az anyát, aki tök higgadtan lekever a gyerekének egy pofont. Teljesen normális, ha valaki ideges, akkor megemeli a hangját, ha egyszer normál hangerőn a gyerek nem figyel oda.

Nem hiszem el, hogy létezik olyan ember, aki sosem emelte még meg a hangját a gyerekével vagy bárkivel szemben. Ebből is tudja a gyerek, hogy túlment egy határon.

És a kiabálás nem jelenti azt, hogy "rikácsolok" (kikérem magamnak) vagy egész nap üvöltözöm vele.

Inkább rákiabálok néha, mint hogy megüssem szép nyugodtan. Na ez az igazán megalázó dolog.

"A tekintélyt úgy kell kivívni, hogy ne alkalmazzon az ember fizikai bántalmazást, illetve a hangját se kelljen felemelni."

Ó hát persze... Közben pont te írtad, hogy nem ellenzed a pofont. Azt sem hiszem el egyébként, hogy sosem emelted meg a hangod.

Arról is volt már szó, mennyire különbözőek a gyerekek, neked szobanövényed volt (és csak egy ráadásul), az én gyerekeim egész más habitusúak. Minden gyereknél másfajta büntetés a célravezető, pl. sokaknál remekül beválik a büntetőszék, és az általad leírt büntetésekkel semmit nem tudna elérni.

Én meg a kiabálást gyűlölöm. Inkább egy pofon, mint rikácsoljon velem valaki.

Bár ez biztos azért van, mert utálom a hangoskodást. Nekem alapból sincs túl hangos beszédem, kiabálni meg egyáltalán nem tudok, így zavar, ha valaki felemeli a hangját.

Szerintem azzal is megsérted a gyereket, pont úgy mintha megvernéd, ha kiabálsz vele. Az pont annyira megalázó.

A tekintélyt úgy kell kivívni, hogy ne alkalmazzon az ember fizikai bántalmazást, illetve a hangját se kelljen felemelni.

Nekem pl. elég a fiamra néznem és tudja, hogy vissza kell vennie. Pedig már felnőtt. És ez mindig így volt. Én ha nem fejezett be valamit, ami szerintem helytelen volt, akkor büntettem. Soha nem nagy büntetést alkalmaztam, csak olyat, amit be tudtam tartani és nem érezte úgy a gyerek, hogy megalázom vele, illetve megfosztom olyantól, ami szerinte "létszükséglet".

Pl. Ha naponta 2 órát játszhatott a PS-el, akkor 1 hétig csak 1 órát játszhatott, vagy 1 hétig nem mehetett át a barátjához, de a barátja átjöhetett.

Nem volt büntetőszék, nem volt, hogy nem kapsz meg valamit, mert ezt tetted, nem volt, hogy 1 hónap szobafogság vagy jól megverem, hogy megtanulja, stb., mert azt nem tudtam volna betartani/megtenni, így nem lettem volna következetes, és ugye a nevelésben az a lényeg, hogy azok legyünk, mert a gyerek nem vesz komolyan, ha azt mondjuk 1 hónap szoba fogság és azt 2 nap múlva felfüggesztjük.

Így utólag sokat gondolkoztam azon, hogy miért is voltak ezek rosszak?

Igazságtalanok voltak?

Vagy éppen pont az volta a "baj", hogy volt benne igazság? Mert azzal már egy gyerek se szeret szembesülni. Ezt is meg kell tanulni.

Ennek ellenére vigyázni kell a felnőttnek, mert nagy ellenállást tud generálni, és pont az ellenkezőt elérni.

A másik tévedés meg szerintem az, amikor úgy állítják be még egy 6-7 éves gyereknél is, hogy ha bármi rosszat csinál, az tulajdonképpen nem is az ő hibája, hanem a szülőé, mert rosszul nevelte.. Én tisztán emlékszem, hogy már 4-5 évesenpontosan tudtam, (az esetek nagy többségében), ha rosszat csinálok, ha rosszat mondok, és igenis dönthettem volna úgy is, hogy nem teszem..

Persze, nyilván számít a nevelés, de azért ne tereljük a gyerek esetleges rossz döntését mindig a szülőre..

Ezzel pont abban akadályozzuk meg, hogy felnőjön, tanulva a saját rossz hibáiból, döntéseiből.

Ezzel én is így vagyok.

Én egy pofont sem, kézre csapást sem fenékre ütést sem kaptam életemben a szüleimtől. Mondjuk nem is voltam rossz gyerek. Az apukám egyszer azt mondta, hogy na mi van, elmentek otthon? Ekkor kb. 14 éves lehettem és nagyon idétlen voltam, de azt hiszem sosem fogom ezt elfelejteni, annyira rosszul esett. 1 hétig nem szóltam apukámhoz és tudom, hogy nem gondolta komolyan, de akkor ez nagyon megalázó érzés volt, pedig még lelki terrort sem alkalmaztak velem kapcsolatban.

Így van...

Nem feltétlenül a fizikai módszer a lényeg. Az a lényeg, hogy amit csinálunk, azt úgy csináljuk, hogy szigorú legyen, egyértelmű legyen, picit "félelmet" keltő legyen, DE! ezzel egyidejűleg egy percig ne legyen kétséges a gyereknek, hogy szereted, és tulajdonképpen megérted, és Te, aki éppen bünteted, egy biztos pont vagy az életében, akármi is történik... Valahogy talán ezt tudták a régiek jobban..

Sokan írták itt, hogy azért nem ütnének még véletlenül sem, mert az nekik, amikor ők kaptak, milyen szörnyű, megalázó érzés volt, és mennyire mélyen érintette őket.. Pedig szerintem valójában nem az ütés az, ami számít, hanem az az üzenet, mi átjön a büntetés által.. Ezt abból gondolom, hogy én azt a 5-6 pofont, amit talán életemben kaptam (persze akkor igazságtalannak éreztem), de sohase találtam fontosnak. Viszont én ugyanazt a szörnyű megalázó érzést éreztem, amiről itt írtak sokan a pofon kapcsán a szüleim egy-két gúnyos megjegyzésétől. Még akkor is, ha más nem is hallotta, csak én.. No nekem azok ilyenek, húsz év távlatából is rossz emlékek.. (ettől még természetesen nem tartom jónak a verést önmagában, de nem is borulok ki egy fenékre csapástól..

Valahogy a mögöttes lelkület, ami számít, és mivel ma sokszor az szegényes, meg a kapcsolatok szegényesek, ezért sérülünk hamarabb...

Olvasom a Ballagó időt, Fekete István önéletrajzi regényét..

Kötelezővé tenném. Annyira szépen látszanak belőle a miértek, és a következmények..

Egyébként pont az látszik, hogy valójában az emberek nem változnak. Az apja tanító volt. Nyilván az éneket is ő tanította. A templomban az egyik srác leköpött a karzatról a haragos szomszédnéni imakönyvére. Erre ő szépen abbahagyta az orgonálást, és pofonvágta, majd folytatta. Mint írja, ez elég egyedi eset volt, mert még a fiát, de mást se vágott pofon soha..

Ez még idáig ok, sok ilyet hallottunk régről. Viszont ami jobban meglepett: a pofont kapott gyerek apja (1905-ben!!!!!!) beperelte a Fekete Árpádot ezért a pofonért. A perben 10Ft büntetésre itélték a tanárt, ki is fizette. De utána odasúgta a bíró neki, hogy kár volt ennyire spórolni a pofonokkal, mert ha ezt a nyikhajt tízszer pofonvágta volna, akkor is csak ennyire ítélte volna...

Aztán később leírja az író, hogy ez az elkényeztetett gyerek hogyan nőtt később az apja nyakára, hogyan kergette ki a szőlőbe lakni, mennyi kerülőútba került, amíg az élete végülis a saját hibáiból tanulva újra egyenesbe került..

Tehát nem igaz az sem, hogy csak ma van különböző felfogás erről, mert jó száz éve is megvoltak pont ugyanúgy az eltérő felfogású emberek, életutak...

Tehát a világ nem is változott annyit, régen is neveltek "lazán".

Nem hiszem, hogy a mostani fiatalok rosszabbak lennének (kivétel a drogosok). Régebben is voltak durva esetek, csak épp azok nem kaptak nyilvánosságot.

Pl.:

Apukám, 1940-es években kíváncsi volt a haverokkal együtt, hogy a macskának tényleg 9 élete van-e... Felakasztották a macskát egy napra, majd másnap elengedték, aztán elfogták, akasztották stb... Nem kínozták, "csak" akasztották 9-szer, hogy túléli-e. Ez akkoriban ki se derült, mivel a pusztában éltek, nem városban. A macska túlélte :-). Ma ezért már nevelőintézet, gyámhivatal stb... járna. Apu pedig abszolúte nem volt egy agresszív ember.

Inni is ittak kiskamaszként, dohányozni is dohányoztak elég korán. Nem volt ekkora felhajtás körülötte. Ezek ellenére Apu normális felnőtt lett, aki nem volt büszke tetteire, de ez is benne volt a gyerek/kamaszkorában.

Mi is csak kísérletezgetünk. A kisebbikkel is volt olyan nap hogy voltunk programozni és figyeltem és csodáltam hogy milyen okos lett milyen jól viselkedik másokkal aztán elfáradt és csinált egy olyan bődületes baromságot hogy paff lettem.

Ez van hullámvasút :D De azért próbálkozunk ahogy velünk is próbálkoztak...