"Nyámnyilák" a szülőszobán (beszélgetős fórum)

Mi fél órára lakunk a kórháztól. (persze végül indított szülés lett..)

Azt bevállaltuk,mert első baba azért talán 30 percet tud várni. :) De 100 km... az tényleg elég sok.

egy jó doki sem tud javítani a dolgon? mármint ha jó a dokid, jársz szülésfelkészítőre, csinálsz gátmasszázst rendszeresen, jógázol stb. azért fel lehet készülni.

A baba meg minden fájdalomért kárpótol. Nem hittem volna,de tényleg.

A császár után az első héten...inkább le sem írom milyen volt.. de ha ránéztem arra a kis vörös husigolyóra az ágyban,megállás nélkül vigyorogtam :))

Lutri :)

Viszont ha van benne gyakorlatod,akkor az eleje talán kevésbé lesz ijesztő. :)

Na én gyorsan keresnék másik dokit/kórházat. :D

Nekem természetes szülésből lett császár. Tök jó volt,hogy a picit még akkor láthattam,mikor még varrtak. :)

A tudat meg nagyon megnyugtató volt,hogy kérhetek fájdalomcsillapítást! Mondjuk mire oda jutottam,hogy nem bírom, toltak is a műtőbe :D

Nekem szokott fájni a hasam, amikor menstruálok, de a fájások baromi rosszak,fájt pedig csak 2 ujjnyira tágultam és az elején voltunk

El nem tudom képzelni, milyen lett volna később :-S

Nem volt se bőgés, hiszti, ájulás, rettegés, horror, ordibálás, önmagából való kifordulás...

Miert is?? Ez nem vervetel, nem foghuzas;

ez szules; a vilag legnagyszerubb tortenese, ami nonek megadatik!

Most utálni fog mindenki, de én sose érzem a mensimet.

MOndták, hogy a szülés úgy kezdődik, hogy mensi-szerű görcsöket érzel. Gondoltam, kössz. Más fájdalmát még nem éltem át, de ettől függetlenül is rohadtul fájt, de a fájdalom elmúlik, és ott lesz a kezedben cserébe egy csoda!:)

Barátod az epidurál! :))

Már az elején kérheted. Magát a szülést ilyen módon megkönnyítheted. De ha odáig eljutsz már lehet egészen másképp fogod gondolni az egészet.

Vérvétel nincs olyan sok, a többi meg nem fáj. :)

Az ultrahangokig számolni fogod vissza a perceket,hogy láthasd a picit! :))

Szerintem ez a "para" mindenkiben benne van valamilyen szinten. De van annyi kellemetlenség a várandósság alatt is (folytonos szűrések, vizsgálatok, ide-oda járkálás), hogy a nagy pillanatra már teljesen hozzászoktam ezekhez. És nekem az vált be (bár azért annyira nem tartottam tőle), hogy nem agyaltam rajta, egyszerűen sodródtam az árral... Én is császáros voltam, de 12 órás vajúdással, plusz vajúdásnál valami fertőzést is kaptam, így rettentőn legyengültem, másnap alig bírtam lábra állni, és nekem a lábadozás is hosszú volt. Nem a fájdalom a legrosszabb, szerintem... Hanem úgy együtt kellemetlen, kiszolgáltatott helyzet... Vagy az, hogy éjjel arra kelsz, hogy nem kapsz levegőt, mert a 90kg-os doki a kitolási fázisban teljes súlyával a bordádra könyökölve próbálja "segíteni" a nyomást, ami persze nem jött össze, ezért lett császár a vége... Na de nem ijjesztgetni akarlak, csak egyszerűen azt írni, hogy igen, nagyon a tűréshatárok, és igen, szülésnél eléggé feszegetjük, és igen, rettentő sokan túl/át/megélik!

DEEEEE! Nagyon megéri :), nincs az az érzés, ami ahhoz fogható, hogy a babádat tartod a kezedben, hogy később teljesen magától odafut hozzád, és azt mondja, hogy szeretlek anya, és puszit nyom az arcomra, vagy az, hogy számít rám, és igényli a közelségem, szeretetem, biztatásom. Akinek nincs gyereke, nem tudhatja, mi az a feltétel nélküli szeretet...

Szia!

Még én sem vagyok rajta túl, pedig már nagyon szeretném. Viszont én is hasonló gondokkal küzdök.

Fogdoki azt csak ha már nagyon muszáj, vérvételen mindig is ájulós voltam, és hát a nehéz napokon meg csak úgy kapkodom be a görcsoldókat, mert akkor minden bajom van.

Ezeken a kérdéseken már én is elgondolkodtam hogy mi is lesz akkor ha szülésre kerül sor, de a babáért bármit, úgyhogy már az lenne a jó ha ott tartanék. :D

Én is hasonlóan álltam hozzá.

Terhesség ok, gyerek ok, a kettő között meg nem akarok ott lenni...:)

Végig azt mondogattam, hogy majd ha közeledik az idő, akkor altassanak el, vegyék ki a gyereket, a többiről tudni se akarok...

Aztán szerencsére a gyerkőcöm tudta, hogy anyával nem érdemes kötekedni: két és fél óra alatt kint volt, időm nem volt gondolkodni semmin. Azóta úgy gondolom, hogy ha eljön az ideje, egy teli stadion közepén is megszülöd érzéstelenítés nélkül.

Én nem is kaphattam volna érzéstelenítést, és igazából nem is nevezném annak, amit kaptam - mert ugyanúgy fájt, és mindent éreztem is... Egyszerűen nem volt ideje hatni!:)

Amikor kint volt a gyerek feje, a szülésznő mondta, hogy nyúljak oda, fogjam csak meg - hát, nekem ez a mai napig szürreális dolog, ott meg is mondtam, hogy inkább koncentráljunk arra, hogy a többi része is kint legyen, majd utána tapperolok...

Szóval normális, hogy félsz. Sokaknak segít, ha bemehetnek előre a szülőszobába ismerkedni a hellyel, én soha nem akartam. Aztán úgy alakult, hogy a 6. hónaptól a kórházba kellett járnom vizsgálatra is. Hát, amikor valaki üvöltött a szomszédban, sírni tudtam volna.

De itt vagyunk!:)

Mikor ott mocorog már a hasadban a babád, akkor már van célja az egésznek és segít leküzdeni a parákat.

Én pl gyűlöltem a vérvételeket. A 9 hónap alatt pedig legalább 6-7 alkalommal böktek. A végére már rutinos lettem. Persze a szülés más, de ott meg van egy jó adag izgatottság ami segít elviselni

Nem is egy görögdinnye bújik ki :-)))

Én be voltam tojva és túléltem: persze császárral.

Telnek az évek, és egyre közelebb érzem magamhoz a gondolatot, hogy lassan jó lenne felmutatni egy gyerkőcöt. Terhesség oké, babázás oké, csak közte ne kellene végigcsinálni azt az aprócska mozzanatot, hogy szülés. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy kibújik belőlem egy görögdinnye.

Úgy gondolom, a fájdalomküszöböm se túl magas. (Bár ezzel sokan vitatkoznának, pl. a fogorvosom, akihez 3 hónap orbitális fogfájás után merészkedtem el, és szintén ezzel a ténnyel mentegetőztem. Na, ő felvilágosított, hogy akinek a fájdalomküszöbe alacsony, az másnap reggel ott kaparja az ajtaját, nem szenved 3 hónapig.)

Nos, nem lehet mindenki egy szuperhős a dokinál, pl. én ritkán megyek, muszájból egy-két vérvétel- no, nem ájulok el tőle, de nem repesek. Kórházban még életemben nem voltam, műtétem nem volt, nem altattak.

Taszít az egészségügy, a kórház-szag, az injekcióstű, a vér látványa, a műtő gondolata... Nem ájulási szinten, de frusztrálnak. Ebből hogy lesz szülés? Olvasom másoktól is, hogy rettegnek a fogorvostól, akkor hogy mennek szülni? Vagy összeesnek a vértől, elájulnak a szuritól, ők hogy csinálják ezt végig??? Mert csak végigcsinálják valahogy...

Ha van köztetek olyan, aki végig be volt tojva, aztán "túlélte", légyszi írja meg a tapasztalatait. Volt-e bőgés, hiszti, ájulás, rettegés, horror, ordibálás, önmagából való kifordulás...?:D