Mennyire segítenek be a nyugdíjas (vagy nem nyugdíjas), de még aktív szüleitek a gyermeke(i)tek mellett elvégzendő háztartási munkákba? (beszélgetés)

Kérdésre:

semennyire, mert nincs.

Mi együtt csináljuk urammal. Oké, most többet segít, mert a mosogatóhoz pl nem férek már oda (szó szerint), de általában munkamegosztás van nálunk.

Takarítani rühellek. Nem bírom, gyűlölöm. Ezért vagy a nagyobb gyerekek segítenek be vagy ő porszívóz ki. Az ablakpucolás valamiért nálunk a prémium dolgok közé tartozik, azért mindenki rajong.

Viszont a főzés az én dolgom, ki nem adnám a kezemből. A mosást sem, perverzül szeretek mosni és teregetni.

Takarítónőt nem fogadnék, ha megtehetném, mert megalázónak tartom, hogy a saját háztartásomban más robotoljon, pedig tudom, hogy ezzel munkát adnék egy másik embernek. Meg szeretek mindent kézben tartani és a háztartásom minden atomjáról tudni.

Ő az első nő itt a Hoxán, aki le meri írni, hogy nem szeret takarítani.

Én itt még csak csupa mintaháziasszonnyal találkoztam. Igaz, családlátogatáson senkinél nem voltam, így hiszékeny vagyok!:)

Tehát Ő egy bátor, de főleg őszinte nő.

És ha ezt az értékrendet a szüleitől kapta, akkor csak gratulálni tudok a szülőknek.

És miért ne tarthatna takarítónőt, ha megengedheti magának ?

Legalább valakinek lesz munkája, aki rászorul.

Sztem, ezt inkább ne hangoztasd, mert kevesen tehetik meg, hogy takarítónőt foglalkoztassanak, csak azért, mert nem szeretnek takarítani.

Amúgy meg szerintem ez olyan dolog, hogy szeretem-nem szeretem, meg kell csinálni, mert hozzátartozik az életünkhöz.

De biztos én gondolom rosszul és más értékrendet kaptunk a szüleinktől...

Tudom, hogy ez nem vigasz, részemről csak a tény megállapítása: Ő lesz a szegényebb!

Reméljük nem lesz túl későn, mire erre ő is rájön.

Annak ellenére, hogy nem "életbiztosításnak" szülünk gyereket, hogy biztosítsuk az öregkorunkat, mégis előfordulhat, hogy egy tányér leves, egy kis törődés jól esne, amikor az ember eltehetetlenedik, vagy ellehetetlenedik.

Ha egyébért nem, akkor azért, hogy legyen aki emberi körülmények közé dugja be valami intézménybe.

Én mindkét szülőmet halálukig ápoltam (vastagbélrák, agyvérzés), de ha a szüleimnek nem lányuk, hanem fiúk született volna, akkor bizony-bizony a menyük jó indulatára nagy szükségük lett volna.

Akkor amikor valaki önzőn elutasít minden segítségnyújtást a felnőtt gyereke és annak családja felé, biztos nem gondol ezekre.

Pedig ez az idő nagyon hamar el tud jönni.:(

Én már kértem meg néhányszor, amikor nagyon fontos volt, hogy vigyázzon a gyerekre, de olyan savanyú ábrázattal jött, olyan fancsali képpel foglalkozott vele, hogy köszöntem, inkább azóta nem.

Amúgy nem az egyetlen unokája (szerintem Te tudod), velük még ennyire sem foglalkozik.

Elmondtam neki a múltkor, hogy többé nem kérem meg, de ha Ő jön, és szívesen jön, akkor nagy szeretettel várjuk. Hát eddig nem jött...:)

Eszembe sem jutott!:)

Már csak azért sem, mert bár az én főztömet eszik mindennap, de nem nálunk, hanem otthon, mert elviszik innen.

Nem bántásnak szántam,sőt... remélem nem értetted félre.

:)

Egyébként több helyen látom, hogy a felnőtt gyerekek az anyukánál, nagymamánál esznek mindennap, számomra

(és ez csak én vagyok) ez nem csupán a kajával való dolog, időráfordítás miatt furcsa egy kicsit, hanem azért is, mert nekem sok lenne ha ennyire belemásznánk egymás életébe.

Én a jövőbeli gyerekeimet szívesen átszalajtom majd a nagyanyjukhoz (bár úgysem fognak ráérni túl gyakran) ,de elképzelhetetlen, hogy akárcsak ők, akárcsak családilag mindennap ott együnk...pedig egy városban lakunk mindannyian.

Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer-egyszer Te felkérnéd a segítségre.

Megmondva neki, hogy nem takarítania kell vagy egyéb, csak a gyerekecskével legyen, hogy tudj egy kicsit pihenni, kikapcsolódni, lazítani, ügyintézni.

Mert úgy tűnik, ha arra vársz, hogy Ő ajánlkozzon, akkor arra várhatsz, míg hosszú, ősz szakálladat lengeti a szél.

Nálunk is van babaágy, járóka, legyen nála is felszerelés, akkor nem gond.

Aztán ha ez sikerül, meg lehet ismételni, esetleg sűrűbben és hozzászokik a "nagymama érzéshez" és már neki fog hiányozni.

Lehet, hogy nem is mer ilyesmit javasolni, mert fél az elutasítástól.

Ezt ha sikerül megbeszélni vele, akkor mindenképp Te vidd át a kicsit, mert nem hiszem, hogy nyugodtan tudsz lazítani, heverészni, miközben az anyósod ott jön-megy.

Persze ez csak úgy működik, ha megbízol benne annyira, hogy rá mered bízni a fiacskádat.

Ennek kapcsán jut eszembe, hogy az anyós-meny jó viszony alapja a bizalom...szerintem.

Megbízunk egymásban, hogy a másik nem az ellenségünk, nem az ellenfelünk, szavait, tetteit nem a rosszindulat vezérli.

Ne is feltételezzünk mást és akkor minden rendben lesz!:)

Mintha a saját anyánk, vagy gyerekünk lenne.

Hát, én ezt nemhogy kevésnek, de kizárólag magamból kiindulva még soknak is találnám.

:)

A csak úgy szóba sem jöhet. Az nekem se kéne.

Csak amikor már több gyereknél jönnek a szülői-orvos-anyáknapja-álláinterjú-bölcsődefelvételi-ellátásügyintézés szörnyűségek, akkor nagyon nehéz anélkül, hogy ne legyen néhanapján egy beugrós..

Mert mint írtam, elmegyek én gyerekekkel is ügyintézni, de másfél óra várakozás után már senki sem dolgozik abban a hivatalban, ahol a másfélévesem, meg az 5 éves autistám megjelenik, netán a hétéves királykisasszonyommal megfűszerezve..

De mondjuk a gyomorszondázásnál, meg a felnőtt rendelőben való ücsörgésnél egyértelmű, miért nem akarom vinni a gyereket.

Sok helyen kifejezetten kérik, ne legyen ott, még óvodai, iskolai eseményeken is.

Ahol a férj picit rugalmasabban van, ott egypár óra lecsíphető, ezek nagyrésze megoldható. De sajna nálunk ez nem megy. Az van, amit én megoldok.

Abba bele se merek gondolni, hogy akkor mi lesz, ha még nekem is fix munkám lesz..

Mert azért anyámék idejében - bár igyekeztek nem hiányozni - azért nem dőlt össze világ, ha évente 2x-3x pár napot betegállományban volt velünk, netán 1-1 napot szabin, ha kellett. Ha hosszabb volt, mentünk nagyihoz.. Ma meg már a legtöbb helyen ez nem megy, ráadásul nagyi sincs, ahova mehetnének. Márhogy van, csak ugye ő is melóhelyen..

Úgyhogy a fene vigye el ezt nagy emancipációt. Dolgozni akartunk, most tessék, dolgozhatunk. Csak még a gyerekek nem a "lombiktelepről" kerülnek ki, bár már attól se vagyunk messze..

Nagyon sajnálom, de ez azért kevésbé általános. A másik nagyim nekem is kevésbé volt "nagyis", de azért még belül volt a határon, meg idősebbek is voltak.

Nyilván, hogy ez függ az ember jellemétől, meg a családi hozadéktól..

Akkor még nem rohantak pszichológushoz az emberek a traumák feldolgozásával, az biztos.

Egyébként szerintem kimondhatjuk a szentenciát: Nekünk gyerekeknek, unokáknak bizony nagyon sokat jelent az a ráérős szeretet, törődés. Nem feltétlenül a munka, hanem az az érzés, ha van valami, akkor lehet rájuk számítani. Meg az, hogy ők akkor is szeretnek, ha csak hármas lett a matek.

Csodák nem kellenek, csak fontos, hogy tudják a mai "modern" számítógépes nagyik is, hogy ez nagyon kell..

Persze mindenkinek a lehetőségeihez mérten kell ezekben résztvenni, vagy legalábbis javasolt.

Ugyanis vissza is nagyon sok megy. Szeretnék úgy idős lenni, mint a nagyikám, aki amikor már nem látott, a dédunokái vitték kezetmosni evés előtt, meg ők vigyáztak "egymásra", amíg leszaladtam a kisboltba.. Nagyikám soha nem volt elhagyott, a gyerekeknek meg természetes az idősek gondja-baja, és érzik, hogy öröm velük foglalkozni. Szerintem ez nagy ajándék, ezért megérte a nagyinak olyannak lenni, amilyen volt. Ha már mindig azt keressük, mi miért éri meg..

Persze, én is tudom, hogy ezek a nyilvánvaó fizikai okok..

De azért mindannyian érezzük, hogy picit más is van emögött, ami nem ennyire nyilvánvaló, nem ennyire kimondható..

Irigyellek a nagyidért, én is ilyen szeretnék lenni, csak az enyémek még kicsik és messze lakunk:)

Azt azért máris tudom, hogy szeretnek.:)

Sokszor amikor nehéz helyzetek vannak, csak rájuk gondolok, az ad erőt a továbblépéshez, hogy szeretném őket felnőni látni.

Jó egészséget, hosszú életet kívánok a Nagyikádnak!

Csakúgy hozzánk sem szoktak jönni, csak ha megkérem, hogy picit ugorjon be pesztrálni, de ettől ő még nem "rossz" nagyi. Sőt nekem így jobb, hogy nem állít be csakúgy, pláne nem ül a nyakunkon.

Tegnap mondtam anyunak, hogy kezdjen újra élni, hisz nála új korszak kezdődik. Húgom ma ballagott, ha minden igaz továbbtanul így már rá sem lesz gondja. Anyu "kiszolgált" minket, most ő jön, fiatal 50 éves újra "szabad" nő, élje az életét, neki már nem dolga gyereket nevelni, max mértékkel elkényeztetni, ha akarja.

Szerintem ez nem korszak, hanem emberfüggő.

Ugyebár az kiderült, hogy nem vagyok mai csirke, tehát az én nagyanyáim igazából "régi nagyinak" számítanak.

Az egyik felvidéki volt, talán egy évben egyszer ha eljött hozzánk, de nem azért mert minket akart látni, hanem mert Pesten volt dolga.

Beült a szobájába, zabálta az osztrák bonbonokat, nekünk meg a húgommal odaadta az összegyűrt sztaniolpapírt, hogy játszunk vele.

EGY DARABOT NEM KAPTUNK TŐLE !

A másik nagyanyám meg a saját három gyerekét hagyta ott (2, 4, 6 éveseket) egy fickóért.

Aztán amikor megöregedett és segítségre szorult, megtalált minket, Anyám meg ugrált neki, nem győzte kényeztetni. Örömében, hogy végre 100 évesen neki is lett anyja.

Szóval, régen is voltak "kifogásolható" nagyik, nem volt akkor sem mindenki a helyzet magaslatán.

Sajnos egész életemben "nagyi hiányban" szenvedtem, mindig irigyelve azokat, akiknek olyan nagyijuk van, mint akikről itt olyan szeretettel írtatok.

Régen azért egyszerűbb volt.

A nők elmehettek nyugdíjba 57 évesen vagy 10 év munkaviszony után, vagy előnyugdíjba, illetve voltak rövid munkák. Tehát több idejük volt a nőknek. Most mi van? Mindenki azért aggódik, hogy megmaradjon a munkája vagy annyit keressen, hogy a párja helyett is megkeresse ami kell.

Meg sok esetben együtt laktak a generációk, úgy is sokkal könnyebb volt, mint manapság.

Egyébként felmerült. Én hallottam ilyet a nagymamámmal egyidős nagyitól és meg is lepett...