Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kaffka Margit: Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útrakészült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Juhász Gyula:

OKTÓBER

A fény arannyal öntözi még

a szőke akác levelét,

de ez a fény - megérzem én -

már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt

tarka tehenek hada halad,

vígan elbődül, hisz haza tart,

de ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,

virágok: dúsan vérző szívek,

rajtuk az este harmata ring,

de ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot

lelkemben vígan elringatok;

megszépül lassan, ami rég volt,

de ez már októberi égbolt!

Babits Mihály : Őszi csengő

A drótcsengő a parkban

megszólal lágyan, halkan,

mert rázza az őszi szél;

zöld fönn a kapubálvány,

de sárgul, hulldogálván

fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe

oly szomorún zenél be

s a szívnek bánata kél.

Fenn zöld a kapu rácsa,

de zörg az év harácsa

a földön: őszi levél.

S a csengő csengve mindég

mert rázza durva vendég,

hivatlan északi szél,

bejő a zárt kapún át,

s hordozva hosszu gúnyát

söpörget, sárga levél.

Kristina Calu - Könyvek

Néha nem vágyom másra

Csak egy jó könyv társaságára

Lapozni, érezni, kezemben tartani

Varázsos lapjain messze kalandozni

Szobámban fekve hegyeket mászni

Másokért hősiesen harcba szállni

Kilőtt golyók elől megmenekülni

Felhők fölött szabadon, messzire repülni

Drukkolni a lánynak, hogy jól döntsön

Izgulni a fiúért, ne várjon rá börtön

Siratni azt, kit megszerettünk

S az író egyszer csak elvette tőlünk

Nevetni a bolond baklövéseken

Fanyar humorral megírt jeleneteken

Várni, hogy a gonosz büntetést kapjon

A jó pedig végre megnyugodhasson

Úgy az igazi, ha boldogság a vége

Ha mégsem, akkor is mondhassam, megérte

Nem baj, ha utána kicsit még könnyezem

Én a könyvekben ezt is ugyanúgy szeretem

Tóth Árpád : OKTÓBER

A levegő hideg, kék és merev,

S sziszegve metszi éles cirpelés,

Mint bánya mélyén a kék érceret

A zengő fúró. Már a fény kevés.

A sötét ég tisztára van seperve,

A láthatár fakó vonal, üres, -

Vízszintes közönyét ezüst s veres

Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.

Október. Pompa és szín nincs tovább.

Ó, mikor még arany fény lihegett,

S tömör bíbor és roskadó brokát

Fedte a kéjes, ájult ligetet...

Már meztelen az erdő. Végesvégig

A züllött úton roncs, bú és szemét.

Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét

Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.

Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,

Kinek halavány ujjaid közül

Arany hullt, s már aranyaid unod,

Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.

Szemed sárga, hűvös nézését küldd le

A szívemig a hervadt végtelenből,

Ím hozzád búsan és keserűn leng föl

Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...

Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?

Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó

Magány? - és máskor mégis mért sajog

Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró

Tropikus homok! mért hajtasz virágot:

Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?

Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend

Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...

Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet

Adott-e kincset, mely ma is enyém?

Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,

Nem halt el róla szomorún a fény?

Mily szent iramban nyargalnak a lázak,

S mily sánta mind a beteljesedés...

Ez hát az élet-lecke? - e kevés

Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...

És mégis, míg elnézem csendesen

A vízesést, mely mint roppant szalag,

Ezüst gépszíj egy örök kereken,

Az esti sziklán zúgva leszalad,

- Kitárja újra reszketőn, sután

Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,

Az árva, bíbor kelyhet minden drága

Nagyszerűségek napfénye után...

És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,

Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,

Ebéd után, kora őszi sötétben

Ültem az elhagyott asztal mögött:

Szomorkodtak a félbehagyott étkek...

Poharak alján tompa tűz... a torta

A halvány tálcán búsan bújt csoportba...

S egyszerre, furcsán, szememben könny égett..

Gámentzy Eduárd - Találkozás /sok év után/

Kibomlott hajadba észrevétlen,

Csillogó fényt rejtett az ősz.

Most itt állsz előttem színezüstben,

Mint ismeretlen… ismerős.

-Hol van a kislány?… Az álmodozó,

A pöttyös labdát kergető!

A felhők hátára kapaszkodó,

Az egekbe tekintgető!

-És kérdezed: -Hol van a kisfiú?

A rettenthetetlen hős lovag!

Az indiánok igaz barátja,

Ki megüli a vadlovat!

-Nehéz most szólni, csak nézzük egymást,

Nincs már labda, nincs indián!

Én kézen foglak és elindulunk.

-A kisfiú, s a kisleány.

Aranyosi Ervin: Vers a Vénuszhoz

Vénusz, Vénusz, fénylő csillag

bekacagsz az ablakon.

Észrevetted a sötétbe

burkolódzó alakom?

Kíváncsi vagy, látom rajtad,

ám te sem hagysz hidegen,

csak a fényed kicsit hűvös,

távoli és idegen.

Vénusz, Vénusz, fénylő csillag,

kilesnéd a titkaim?

Vagy ellopnád kincseimet,

hogyha volna valamim?

Olyanom nincs, drága kincsem,

ami neked kellene,

nem zavar hát sóvárgásod,

nem teszek hát ellene!

Vénusz, Vénusz, fénylő csillag,

nézzük egymást sóváran,

én szeretnék égen járni,

igaz, sosem próbáltam!

De te mit tennél helyemben?

Viselnéd a glóriád?

Úgy gondolod, fényesség fog

dicsőséget szórni rád?

Vénusz, Vénusz, fénylő csillag,

tedd csak te is dolgodat!

Hidd el nekem, a helyemben

te sem lennél boldogabb!

Éld meg azt, mit neked szántak,

s én is élem életem!

Törekszem, hogy a világom

tőlem jó és szép legyen!

Vénusz, Vénusz, fénylő csillag,

ragyogj, kérlek fényesen,

adj támpontot utazónak,

minden sötét éjjelen!

Én meg itt lent, társaimnak

mutatom a jó utat,

ha így szebb lesz a világunk,

boldoggá tesz a tudat!

Puskin: Anyegin

Tatjána levele Anyeginhez

Én írok levelet magának -

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet,

De ha sorsom panaszszavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

/részlet/

***

Wass Albert: A legjobb barátom... 📙

Élek én, mint oly sok éve

magányom csendes, lágy ölén,

legjobb barátaim lettek a könyvek,

mikben nem csalódtam én.

Ha felcsapom a könyv fedelét,

és utazok a betűk-tengerén,

messze-messze röpít képzeletem

s élem a mások életét.

Feltárul előttem sok, színes világ

s ilyenkor boldog vagyok nagyon,

megnyitom lelkem zárt kapuját,

az érzéseket áradni hagyom.

Sokszor csillog könny szememben,

máskor hangosan kacagok,

feledni tudom gondom, bajom,

mert kiről olvasok, nem én vagyok.

Kirekesztem a zajos világot,

a csend és nyugalom szigete vár,

itt feledem sok kudarcom,

háborgó szívem is megnyugvást talál.

Juhász Gyula: Október

A fény arannyal öntözi még

A szőke akác levelét,

De ez a fény, megérzem én,

Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt

Tarka tehenek hada halad,

Vígan elbődül, hisz haza tart,

De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,

Virágok, dúsan vérző szívek,

Rajtuk az este harmata ring,

De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémot, dalt, harmatot

Lelkemben vígan elringatok,

Megszépül lassan, ami rég volt,

De ez már októberi égbolt!

Wass Albert: A legjobb barátom... 📙

Élek én, mint oly sok éve

magányom csendes, lágy ölén,

legjobb barátaim lettek a könyvek,

mikben nem csalódtam én.

Ha felcsapom a könyv fedelét,

és utazok a betűk-tengerén,

messze-messze röpít képzeletem

s élem a mások életét.

Feltárul előttem sok, színes világ

s ilyenkor boldog vagyok nagyon,

megnyitom lelkem zárt kapuját,

az érzéseket áradni hagyom.

Sokszor csillog könny szememben,

máskor hangosan kacagok,

feledni tudom gondom, bajom,

mert kiről olvasok, nem én vagyok.

Kirekesztem a zajos világot,

a csend és nyugalom szigete vár,

itt feledem sok kudarcom,

háborgó szívem is megnyugvást talál.📙

Somogyi Zsolt: MINDENKINEK MEGVAN A MAGA KERESZTJE.....

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet,

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák,

Nem kerülheti el senki sem a sorsát.

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje!

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat,

Hiszen az embernek annyi minden fájhat.

El nem ért nagy álmok s elveszített társak,

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe,

Mindenkinek megvan a maga keresztje!

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson.

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon.

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem,

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe,

Mindenkinek megvan a maga keresztje!

Ha nem tűnsz el

Régen bennem égett, de elfeledtem végleg.

Sok száz éjjelen át hazug szóval éltem.

Miért nem világít fényes álmod a sötétben?

Kitől vársz változást, ha még te sem tettél érte?

Belém szálltál a széllel.

Belém láttál egy új lelket tiszta fénnyel.

Ugyanaz fáj, ugyanaz bánt,

ami eddig megkísértett.

Ugyanaz a szív, ugyanaz a test,

amit örökké követnék, ha nem tűnsz el.

Végig úgy futottam, hogy visszafelé néztem.

Amíg egy lépést előre, addig százat hátra léptem.

Miért nem hajt a vágy, az a mi régen vitt előre?

Miért látsz bennem mást, ha sohase tettem érte?

Belém szálltál a széllel.

Belém láttál egy új lelket tiszta fénnyel.

Ugyanaz fáj, ugyanaz bánt,

ami eddig megkísértett.

Ugyanaz a szív, ugyanaz a test,

amit örökké követnék, ha nem tűnsz el.

A széllel belém láttál

egy új lelket tiszta fénnyel

Ugyanaz fáj, ugyanaz bánt,

ami eddig megkísértett.

Ugyanaz a szív, ugyanaz a test,

amit örökké követnék, ha nem tűnsz el.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora

Már teljes lendülettel festeget.

Ecsetjét arany-tengerekbe mártva

Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!

Milyen könnyed és mily könyörtelen:

Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,

Irtóztató és hízelgő a hangja:

Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.

Egy nép mely gyászol, s ünnepel!

Temetni jöttünk és siratni,

de e nép többet érdemel!

A gőg, s a túlerő legyőzött,

de büszke népünk fennmarad!

Ők tizenhárman ott nyugosznak,

nem népünk sírja lett Arad.

Ha hűvös, őszi éjszakákon,

a csillagokat kémleled,

tizenhárom ragyogó csillag

felülről őrzi népedet.

Hibáinkból tanulni kéne,

mert "megbűnhődte már e nép"!

S a hűvös, őszi éjszakákon

érezd a HŐSÖK tekintetét...

Antal Nikoletta: Az aradi vértanúk emlékére

Szomorúan kel fel a nap e napon,

Jó emberek hullottak el Aradon.

13 magyar vitéz őszinte hite

Őket mégis a halálba vitte.

Szabadságért küzdöttek,

S mégis ezért bűnhődtek.

Mit hóhérjaik felsoroltak,

Nem voltak, csak hamis vádak.

Emlékezzünk most reájuk,

Kiknek nem volt fontos, csak hazájuk.

Hősként éltek, hősként haltak,

Magyar népre büszkeséget hagytak.

Őszi, hűvös éjszakában,

Vértanúknak évszakjában

Ezer csillag ragyog az égen,

Köztük 13 a vértanúkért, büszkeségben.

Október 6. - Az aradi vértanúk emléknapja

Ady Endre:Október 6.

Őszi napok mosolygása,

Őszi rózsa hervadása,

Őszi szélnek bús keserve

Egy-egy könny e szentelt helyre,

Hol megváltott- hősi áron -

Becsületet, dicsőséget

Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára

Ráragyog a nap sugára,

Oda hull az őszi rózsa,

Hulló levél búcsú csókja:

Bánat sír a száraz ágon,

Ott alussza csendes álmát

Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,

Tűzz reá a fényes égre,

Bús szívünknek enyhe fényed

Adjon nyugvást, békességet:

Sugáridon szellem járjon

S keressen fel küzdelminkben

Az aradi tizenhárom.

Aranyosi Ervin: Óraátállítás (kakas-szó)

Az éj feladatot rótt rád.

Átállítottad az órád?

Ez csak a te feladatod,

én a réginél maradok.

Én mindennap Nappal kelek,

ettől szépek a reggelek.

Reggel hangom kieresztem,

este a tyúkokkal fekszem.

Engem nem egy óra ébreszt,

semmi közöm az egészhez!

Csak az ember képes erre,

mert fütyül a természetre!

Nem figyel a külvilágra,

másik időt számít nyárra,

aztán visszaállít télre,

bajt hoz saját életére.

Azt hiszi, hogy spórol vele,

energiát fektet bele,

s elfelejti, ami fontos:

belső órája nem pontos.

Szabó Lőrinc: Szél hozott szél visz el

.

Köd előttem, köd mögöttem,

Isten tudja, honnan jöttem.

Szél hozott, szél visz el.

Minek kérdjem, mért visz el?

.

Sose néztem, merre jártam.

A felhőkkel kiabáltam.

Erdő jött, jaj be szép!

Megcibáltam üstökét.

.

Jött az erdő, nekivágtam.

A bozótban őzet láttam.

Kergettem, ottmaradt,

Cirógattam, elszaladt.

.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

Csak szeretőm megmaradjon.

Szeretőm a titok,

Ő se tudja, ki vagyok.

.

Isten tudja, honnan jöttem,

Köd előttem, köd mögöttem.

Szél hozott, szél visz el.

Bolond kérdi, mért visz el.

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Papp Ádám: Emlékezés

Ha egyszer majd véletlen

nem lesz semmi se,

csak emlékezz némán,

emlékezz valamire.

Valamire, ami jó volt,

ami boldogsággal ölelt át.

Emlékezz valami olyanra,

ami mosolyra görbítette a szád.

Ha egyszer majd véletlen

elmúlna az a sok szép nap,

csak keresd meg a csendjeid,

s fogadd, amit neked ad.

Fogadd, s bánj jól vele,

ne dobd el azt soha, de soha,

csak vigyázz rá igazul,

és ne kívánd el egy sötét világba.

Ha egyszer majd véletlen

nem lesz semmi se,

csak emlékezz némán,

emlékezz a boldog időkre.

S érezd meg ott a pillanatban,

hogy mennyi, de mennyi minden

van, ami veled ragyogva táncol,

s csókja nyomát hagyja örökül a szíveden.

Jött őszanyó hideg széllel,

Aranysárga vízfestékkel.

Sárgák lettek a levelek,

Fújtak, fújtak őszi szelek.

Fújtak, fújtak őszi szelek,

Lehullottak a levelek.

Itt vannak a fák alatt,

Látod a sok aranyat?

/Osvát Erzsébet/

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszapos, hüllő-hátú cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasu gépek,

rájuk irva: "Consolidated."

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza -

hallani, amint tántorog.

Hajnali Járat

A város tetején ülve nézem,

hogyan lángol a világ,

hogy a napnak a sugara

a szmogfelhõkbe bele-bele fúrja magát.

Nézem az utcákat, a tereket, a falakat,

hallottam már ezeket a zajokat.

Úgy szeretem a reggeli szagokat,

mégis a földben bomlanak el!

A JELENEM CSAKIS ÉN VAGYOK,

ÉS EGYRE RÖVIDEBBEK A NAPPALOK,

GYENGÜL A KÉP, AKADOZIK A VÉTEL,

DE VÁLTOZNI AKAROK.

ZUHANOK LEFELÉ,

ÉS ÉRZEM A CSONTJAIM LETTEK A FÉK.

KERESEM A JEGYEMET,

NEHOGY HOLNAP IS UGYANEZT DOBJA MAJD A GÉP.

KÉREM VIGYÁZZANAK, AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK!

MÁR LÁTSZIK A FÉNY,

DE EZ MÉG CSAK A HAJNALI JÁRAT.

Rázza a város az elsõ buszt,

ahogy átível a Dunán,

amin a bejövõ égéstermék

fojtja az átutazók nyakát.

Nézem az ellenséges szemeket,

ezeket a barátságtalan fejeket.

Én már tudok rólatok eleget,

és ti is a földben bomlotok el!

A HOLNAPOMÉRT CSAK ÉN VAGYOK,

DE EGYRE RÖVIDEBBEK A NAPPALOK,

GYENGÜL A KÉP, AKADOZIK A VÉTEL,

DE VÁLTOZNI AKAROK.

Útvesztö

Magatehetetlen, sodródik a testem

A végtelen felé, az ismeretlenbe

Elmúlok csendben, beteljesületlen

Hogy a lélek tengerén örökre elvesszek

Fényévekkel távol, emberöltőkön át

Amíg rám nem találsz, várok rád

Nincs múlt, nincs jövő

Csak én és az útvesztőm

Nincsen válasz, nincs erőm

De keresem a teremtőm

Magatehetetlen, osztódik a lelkem

A teljesség felé, egy másik életbe

Már minden rendben, békében fekszem

Hogy a lélek tengerén örökre elvesszek

Fényévekkel távol, emberöltőkön át

Amíg rám nem találsz, én várok rád

Nincs múlt, nincs jövő

Csak én és az útvesztőm

Nincsen válasz, nincs erőm

De keresem a teremtőm

Nincsen tér, nincs idő

Csak én és az útvesztőm

Nincsen válasz, nincs erőm

De keresem a teremtőm

Titkokra leltem a mélyben

Kinyilatkoztatták

Szállok a semmiségben

Ahol a válasz rám talál

Megszólított a végzet

A fülembe súgta dalát

Várom, hogy mindent megértsek

És hazatérjek hozzád

Sírva vigad a természet,

elsiratja a nyarat.

Bár ritkán lát ilyen szépet,

úgy érzi, koldus maradt.

Ha leülsz és megcsodálod,

te azért még láthatod:

– Mennyi szín és mennyi pompa

őrzi a varázslatot.

S lám az ember pont így érez,

siratja a múlt időt.

S nem látja, hogy lelke közben

mennyit szépült, s egyre nőtt.

Emlékekkel gazdagodva

mennyi mindent megtanult.

Sérelmeit veszi sorra,

ezért ma is fáj a múlt.

Ám ha tudod, hogy még fájhat,

tedd szebbé a holnapot,

Bocsáss meg, múljon a bánat,

nyiss egy új, tisztább lapot.

Azt írd tele szeretettel,

örömökkel díszítsd fel.

Az életet nem elsírni,

hanem végig élni kell!

Élvezd ki a röpke percet,

légy hát mától boldogabb!

Tovább élnek, kik szeretnek,

s szívük sem fáj oly sokat!

Emlékezz az elmúlt nyárra,

de őszöd is szép legyen!

Tiszta szívvel élj a mában,

hogy holnapod szép legyen!

Aranyosi Ervin: Sírva vigad a természet

Heinrich Heine: Szívemben mindig lesz egy hely….

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Benedek Elek:

Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,

Szép gyöngén nyúlj a leveléhez;

Ágát ne törd, lombját ne tépjed,

Hagyd annak, ami: épnek, szépnek,

Ne bántsd a fát!

Ő is anya, minden levele

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve;

És gyermek minden ágacskája,

Szeretettel tekints föl rája,

Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,

S mégis letépnéd a virágot?

Szegény virág gyorsan elszárad,

S te bánkódol majd, késő bánat!

Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,

Mint a vak, úgy néz a világba.

Oly bús a fa, a tördelt, tépett,

Mint anyád, ha elvesztne téged,

Szeresd a fát!

Falombok közt viharba, vészbe,

Lám, meg se ring madárka fészke:

Fáradt ha vagy, leülsz alája,

S elszenderít madár danája,

Ne bántsd a fát!

Mind, akik fákat ültetének,

Sírjukra szálljon hálaének:

Ásóval is költők valának,

Szép, lombos fáról álmodának,

Szeresd a fát!

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz (részlet)

OKTÓBER

Már elérkezett a víg október is,

Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.

Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül

A szüretelőknek víg tábora örül.

Melybe hordogatja a megért szőlőket,

Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.

Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,

Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.

A sajtó örvendő lármával csikorog.

Oldalán piros nektár zúgva csorog.

A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,

Néki, nékimennek a tele sajtárnak.

Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,

Jövő esztendőre tartják majd a mait.

Az újnak örülnek, s ótól kurjongatnak,

Mert markokba tejes kulacsot forgatnak.

Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel

Mégis sok hordót töltenek meg mustmézzel.

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,

Azalatt a hordó mellett isznak víg tust.

Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,

Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.

Mérgébe tajtékját túrja a szájára,

Kiüti fenekét s elfut utoljára.

Rips, raps, a szőlők már puszta támasz megett

Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.

Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva

Venia, a tőkék mell van plántálva.

Kapj az átalaghoz, ne szégyelld barátom,

Ne szégyelld: ládd, én is a számat nem tátom.

Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is.

Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.

Még must korába is a bor víggá tészen,

S minden reátartást a szívből elvészen.

Hátha még férfikort érhet a hordóba,

S mint királyi székbe kiszáll a kancsóba?

Mely édesen pezseg! már előre látom,

Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! -

Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!

Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,

Te a barátságot s örömet érleled:

Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől

búcsút vesz és útra kél,

paripája sűrű felhő,

a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,

amerre vágtatva jár,

félve nézi erdő, liget,

de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,

felhőlovas szélszekér?

Azt hiszed tán, aki siet,

aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,

hiszen nem megyen ő messze,

csak addig fut, míg rátalál,

a bátyjára, Novemberre.