Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Ezt már Én beírtam Névvel együtt, de jó volt újra olvani.
Gratulálok a hosszú életedhez ,a lakóhelyedhez, Mókás
Kosztolányi Dezső
Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
A bizalom nem csak egy szó.....
A bizalom nem csak egy szó,
mit kimondani is nehéz.
A bizalom egy törékeny kincs,
mi nagyon könnyen odavész.
A bizalom egy hosszú út,
melyen mi is végigmegyünk,
S hogy nehéz lesz-e járni rajta,
attól is függ, mi mit teszünk.
A bizalom a legnagyobb díj,
mit másoktól kaphatunk,
S bizony e ritka kincsért sokszor
nagy árat adunk.
A bizalom az egyetlen út
egy másik ember szívébe.
S csak akkor tudjuk mennyit ér,
ha már mindennek vége.
A bizalom egy fájdalmas érzés,
mert bízni csak szeretve tudunk,
S a szeretetben a legszebb az,
ha a másiktól bizalmat kapunk.
Petőfi Sándor
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
(Erdőd, 1848. november 1730.)
Őri István
ÖRÖM
Amikor egyedül vagyok,
mindenki ott van velem:
a csend,
a puszta,
az örökké fújó szél,
a virágok illata,
a messzimadarak röpte,
a nádas bölcs bólógatása,
az árokpart kusza füve,
a békák éneke,
az átölelt világ,
a felhők mögül előbukkanó nap,
az elfeledett léptek,
a semmivé foszlott emlékek,
a csendbe oldott hangok,
a vágyak,
a lehetőségek,
a tettek,
az akarás,
a remény,
az öröm,
a lemondás,
a cél,
az Igen
és ott vagyok én
és Isten
s ha elnézek messze,
mert nincs akadály
a távoli láthatár tisztakék,
nincs kétely, köd, homály,
csak erő
és levegő
a tüdőnek,
a szívnek,
a léleknek,
a sejteknek,
a vérnek,
az ereknek
a múltnak,
a félelmeknek
s akkor
elindulok a göröngyös úton,
amely a szomszéd tanyához vezet,
s amelyet soha el nem érhetek,
mert csak álmaimban létezett,
hogy legyen merre mennem...
s ha utam közben azt kérdezik:
Merre mész?,
felelem:
Előre, mindig előre!
mert az út a lényeg,
s majd a cél,
a lépések,
s az útmenti fák,
mik alatt hűvös árnyék hív
röpke pihenőre
és az álomtanyához
sohamegérkezés
a menés, a menés...
egyedül
az Úton
végig
míg el nem fogy - soha
egyre magasabbra,
egészen az égig,
ahol csodák várnak rám,
mint vártak az Úton végig:
csodák - jutalmai az Útnak
mert eljutok oda,
ahol minden Utak egybefutnak
és már csak kopognom kell
mert a legnagyobb csoda itt van közel:
túl a Kapun, túl az árnyakon
Te vársz rám, kire én is vártam nagyon
s jártam Érted Utam szüntelen
hogy hozzád érjek
Életem...
egyedül...
örömben...
végig...
Mile Zsigmond Zsolt
VIOLA
Ha belenéz a tükörbe,
Megvillan a szeme zöldje.
Nem kislány már: nagyobbacska,
Odakarmol, mint a macska.
Telefonja, naplója van,
Izeg-mozog, folyton rohan.
Kutyát, legyet véd, istápol,
Ki se látszik a munkából.
De magát hogy ostorozza!
„Ronda vagyok, anyu, ronda!
Hátam mögött kinevetnek!
Nem tudok így élni, nem megy!”
És a párnát telebőgi,
„Hagyjál békén, apu!” – dörgi.
Aztán összeforr a mécses,
Könnye az egereké lesz.
Mosolyog már, nevet, kacag,
Hogy a dinnye is meghasad.
Hosszú haja száll, szikrázik,
Megy a kertbe, dalol, játszik.
Nyomában egy vizsla vizslat,
Uramisten, holnap itt hagy!...
Stignor István
Ősz
Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s miíg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Úgy látszik Neked is szép, valamikor régen már beírtam ,Nagyon szeretem a nagy mesemondónkat,
Móra Ferencet.
Ez a verse különösen szép, jó volt újra olvasni.
Köszönöm
Móra Ferenc:
A szív
A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.
Kiss Jenő (1912-1996):
Csontos, vén paraszt volt
Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.
Emlékszem, eperfa állt az udvarán,
melyről már sok epret szedett az idő. -
Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.
Ott lakott a domb alatt, a felszegen.
Hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza, s inges karja fennakadt,
fenn - mint ágak közé dobott patyolat.
Hajdan béres volt, és a többi között
megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -
s ötven év után is még zavarba jött,
hogyha más emelt rá kalapot előbb.
Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,
gyakran látogattuk meg az öreget.
- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,
s mi kezet csókoltunk néki tétován.
Csak most értem: apám mért mondotta ezt!
Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd
nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;
vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.
Ki sejthette akkor, mi történt vele?
Most már tudom: az volt elégtétele,
a végső, a legfőbb, legszebb izenet,
hogy egyszer a szolga is ember lehet!
S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,
mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a
kezét tiszteletes csókra adja ott,
csak az uraságot, és még a papot.
Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:
emlegette még halálos ágyon is - -
Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!
Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!
Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,
el-eldördülök a szolgaság egén,
rásújtok azokra búsan, lobogón,
kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -
Csak lehetnék itt is, ami ott neked:
elégtétel, drága s tikkadt izenet!
Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,
hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!
Réthy László
Élet.
Bármerre is, tekint a szem,
Mindenütt: élet! élet!
Rózsás öléből hinti szét
Anyánk, a nagy Természet.
S minden oly szép, tökéletes,
Mit alkotott kezével,
S a Lét varázsát, örömét
Bölcsen osztotta széjjel:
A sas a bérceken tanyáz
S büszkén kereng a légben;
A denevér zsákmányra les,
Alkonyi sötétségben.
A méh tarka virágokon
Zsong s gyüjti édes mézét,
S egy atka silány hulladékból.
Veszi ki szerény részét.
Szitakötő a napsugárban
Cikázik a patak felett,
S a fecskepár kis páholyában
Él víg családi életet.
A vakond sötét rejtekében
Keres férget és bogarat,
S nem látott szegény életében
Sohasem - egy napsugarat.
Egy napig él a kérész és a
Száz éves holló károg a fán,
S az ember szól: "Enyém itt minden!
S lesz ezredek folyamatán."
S a virág hull és egyre hull,
Elporlik ember, féreg:
Ki tudná azt megmondani,
Mely’knek volt szebb az élet?...
Itt leszek közel, valahol
Wass Albert -
Ha eljön majd a nap,
Amikor meghalok,
Ti ne gyászoljatok.
Én itt leszek, közel.
Itt találtok napnyugtakor,
ha kirepül a vízimadár este,
kecskefejő tyurrogásában,
egy messzi bagolyhuhogásban.
Én itt leszek, közel,
vigyázok az erdő csendjére
és álmotokra.
Ha érezni akartok engem,
csak hajtsatok be az erdőbe
és álljatok meg az út mentén.
Figyeljetek: a halk lombsusogásban
hallhattok engem,
amint kutyáimmal
elmúlt esztendők boldog
vadászhelyeit járom.
Mosolyogjatok egy virágra,
egy pillangóra,
egy kis madárra,
egy pislogó csillagra
a messzi szemhatáron,
mikor az est árnyékai
körülfognak szelíden...
Csak mosolyogjatok,
és én az öröklétből
visszamosolygok rátok.
Lumen: Szíveddel takarózva
Ne kérdezz, ne szólj, ne keress,
most elbújok egy kis időre,
úgy ezer évre, vissza a kék-burokba,
anyám ringató csendjébe,
ahonnan egykor jöttem
csupaszon, félve.
Indulj már, ne félj, ne nézz hátra,
hisz én majd követlek álruhában,
angyalként, vagy könnyű sóhajként,
ahogy megálmodsz újra magadnak.
Lábnyomodba lépek,
s ott leszek minden útkereszteződésben,
könnyed sós ízében,
gyermeked első sírásában,
egy apró gyűrődés leszek
homlokod ráncaiban.
Az ősz barna hangulatában
mezítelenre vetkőző fák kérgébe bújva,
a roppanó tél alá rejtőző hóvirágban,
a tavasszal kacéran táncoló szél
kigombolkozó ölelésében,
mind, mind én leszek.
Érted, neked, veled.
Homokórában apró szem leszek,
de néha majd visszaforgatom az időt,
hogy eléd kerülhessek,
s szemedben láthassam tükröződni a holdat,
és egy nagyot ugorva, csillagok zuhanásával
pupillád mélyre húzódó fényében
visszaálmodjam az árva tegnapokat.
Tükör leszek, előtted, benned,
ujjaimmal megrajzolt
szelíd mosoly az arcodon,
egy finom fintor az orrod alatt.
( Tudod, ahogy csak én tudom. )
És leselkedem majd emlékeinkben,
mikor tested képzeletben hozzám simul.
Csended leszek a zajban,
üvöltés a fájdalmadban,
bársonyos égalja
a rád zuhanó rőt alkonyatban.
Megnyíló kapu a mennyben,
és majd fáradtan a föld alá bújva,
szavaim jeltelen sírok kőtábláira vésem,
. . . ott leszek, téged várva,
ezer nélküled-év magányával,
ellopott szíveddel takarózva.
Wass Albert / Éjféli hangulat
Éjfél felé Éjfélt ütött egy régi falióra,
a lámpa fénye sápadt és beteg.
A messze fák homályos ablakomra
rejtelmes-szürkén visszarémlenek.
Valahol messze sír egy hegedű,
tücsök dalol hozzá kíséretül.
Úgy fáj a hang...vajjon ki szomorú:
én csupán, vagy aki hegedül?
Éjfélt ütött az óra...rejtve, lopva
jó volna most egy hárs alá kiállni...
fátylas szemekkel elnézni a holdat...
és várni...várni...várni...
Olyan jó,hogy idetaláltam!Két napja csak ezeket a verseket olvasgatom!Gyönyörűek!Érdemes lenne egy könyvben kiadni őket!
Hoztam én is egy verset.Ezt anyukám írta az emlékkönyvenbe ezelőtt 20 évvel.És eddig itt nem találkoztam vele...
Rudyard Kipling
Ha...
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,
ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Reményik Sándor: Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.
József Attila: Minden rendű emberi dologhoz
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
világtalan angyalaink játszogatnak itt,
nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
benn, magában, s ezer arccal egymagában ül,
három láng nő homlokából, zengő, mély virág
és zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én jaj vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
életünk az ember kedve, hanem hol van ő
hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
feje körül zengő szavak villáma röpül;
no most, no most fölszáll majd az igaz ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond, és jön az asszony, jön a gyávaság,
jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
s valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magadnak maradsz magadnak rabul! ...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
átugranak a világi köntörfalakon,
fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
s fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell lenni, szólni valamit,
ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakít
az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs, egy ágon terem
s könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
s világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
József Attila! (1956-65)
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
ha ráment életed!
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!
Ki viszi át a szerelmet? (1957)
Nagy László
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László
Dióverés
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Séta- emlék
Ismét elmúlt egy év,hullik a falevél,
előkerült a kiskabát- fúj a hideg szél.
Eső veri az őszi szántóföldeket
a barázdában megbújva kisnyúl didereg.
Száll az idő-most voltunk még gyerekek
miközben nem számoltuk a múló éveket,
évszakok jöttek-mentek- és mi dolgoztunk
mert valaha mi is fiatalok voltunk.
Elmúlt egy év ,deresedő hajam is kevesebb,
a szívemből áradó szeretet annál hevesebb,
keresem és számolom a boldog órákat-
Téged kedvesem vajon mikor s hol látlak?
Mikor jössz velem újra az erdő mélyén
sétálni hol lábunk alatt zizegett a levél,
eső csapkodta örömtől piruló arcunk,
úgy együtt-oh de régen jártunk.
Emlékek-sárgult fotók-nosztalgia,
szép volt elmúlt-nem jön vissza,
találkozunk még vagy sem? Ki tudja,
ballagunk csak szépen-egyedül haza.
ismeretlen
TALÁLT VIRÁG.
Az erdőn jártam
Magánosan,
Mit se keresve,
Szándéktalan.
Árnyékból pislant
Egy kis virág,
Mint csillag kedves,
Mint szemvilág.
Letéplek, mondom.
Ő így felel:
Ha leszakítasz,
Hervadnom kell.
Mind gyökerestűl
Kiástam hát,
Lakomba vittem,
Kertembe át.
Ott elűltettem
Biztos helyen,
S most is virágzik
Szépségesen.
Goethe
(1813.)
Igazi barát
Van ember a világon, ki ha kell,
Egy pillanat alatt melletted terem.
Van ember a világon, ki veled együtt érez,
Fájdalmat, akár keserűséget.
Van ember a világon, ki nem rója fel a rosszat,
De figyelmeztet, és néha bosszant.
Van ember a világon, ki soha el nem enged,
Ki téged soha nem hagy cserben,
Van ember a világon, ki reménykedik érted,
Ki titkon imádkozik esténként érted.
Van ember a világon, ki nem hagy ott a bajban,
Ki nem cselekszik ellened, csak érted.
Van ember, ki mindig melletted áll,
Ilyen egy igaz barát.
Még süt a nap..
Még süt a nap, még sütöget,
csak reggelente van hideg,
csak estelente kéldegél
újra és újra föl a szél.
Csak az éjszakák, csak azok
hűvösek, mint a csillagok.
Napközben meleg van, meleg.
Sütkéreznek a verebek.
Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak.
Gúnárok, gácsérok, tojók
élvezik még az úsztatót.
De a reggeli hideget
feledni többé nem lehet,
sem az esték, sem a sötét
éjszakák csillag-hűvösét;
tudják mindezt a levelek,
s a fáknak búcsút intenek.
Kányádi Sándor