Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Valami kéne még

Talán csak egy szó kellene

hogy

ne legyen olyan üresen kongó a

csönd.

Egy szó kellene

kitölteni a hiányzó mondatokat -

a sok egymást követő

pont helyét.

Valami kéne még

Talán csak együtt nézni a hónapok

néma változását.

Kulcslyukon kémlelni az

átlátszó világot.

A dombokon túl az elszórt házak

pislákoló ablakszemeit.

Az utcák neonfényeiben fürdő város

kirajzolódó körvonalait.

Valami kéne még

Talán csak megfogni a kezed,

bejárni a novemberi köd szitálta

parkokat.

Csodálni az ősz melegbarna, narancs és

óarany színeivel körbeölelt fákat.

Követni a bágyadt napsugarat,

ahogyan továbbnyújtózva

végighasal a még álmosan

folyó Dunán!

Valami kéne még

Talán hangtalan nézni a fakó égen

a madárvonulást.

Remélni, hogy valami készülődik

az őszben.

Szép lesz majd minden,

dallamosan szép.

S a lassan permetező esőben

idei borral koccintani és

végtelen hálát adni mindenért

Akkor kvittek vagyunk, mert nekem meg a versed tetszik. :)

Hmm... szabad a gazda!

(Azért borítékolom, hogy a két malacka közül az egyik. Mondjuk a rózsaszín.

Mondjuk a rózsaszín? )

Nádudvari Nagy János: Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még

a gyorsan tűnő nyári fényből,

a lelkem borzadva fél a közelgő

tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,

felvidító, igazi jóság,

hiszen élni kell akkor is,

ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,

nem zord szavak hideg pengéje,

amik úgy döfnek belém, mint

bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,

hisz ez az élet íze, sója:

mi lényünket a végső úton

a nagy bukásoktól megóvja.

EGY ŐSZI DÉLUTÁN: Baranyai Mária:

Egy őszi hideg szeles késődélután,

Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.

Magányos volt, s hideg szíve,

Senkit sem szeretett, senki sem szerette.

Kigyúltak már azt utcai fények,

S erősebben fújtak a fagyos szelek.

Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,

Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,

Zsebében kulcsát keresgélte.

Megtalálta, elővette, ám leejtette,

Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észrevette.

- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.

A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,

- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.

Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.

Kopott kabátját hanyagul ledobva,

Kályhájába tüzet rakva

Kavargott benne a kislány mondata.

- minek nekem virág? - mormogta.

Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,

Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,

- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.

Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette,

Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette,

A házba bevitte és gondosan elültette.

Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,

Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.

- látom bácsi, bevitted a virágot.

Be - válaszolta, majd elballagott.

Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,

Várja a kisvirág, mely az ablakában ül.

A virág napról napra cseperedett,

majd narancssárga virágot hozott,

A férfi boldog lett,

hisz színével szürkeségébe napot lopott.

Egy nap a boltba betérve,

nem csak a szokásos vacsoráját vette.

Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról

és kosarába tette.

Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

Órájára pillantott párszor és várt és várt,

de hiába.

Este nem is hazasietett,

hanem egyenest a szomszédjához csengetett,

Idős néni jött elébe -

jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,

- a kislány beteg lett, kórházba van

- mondta a nénike - nagymamája vagyok.

A férfi elsápadt, beleremegett,

majd összekapta magát és a kórházba sietett.

-Hová- hová - szólt egy nővér

- egy kislányt keresek ma beteg lett -

- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,

színes, tarka virágokból.

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,

csokit is elővette táskájából,

Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,

csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -

összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,

de hangosan érthetően mondta.

Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.

Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,

A temetőbe kivitte,

azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm!

Ezt a virágot Tőled kaptam,

Látod? Most ezt visszaadtam,

Már tudom, megtanultam,

Mi az, hogy szeretni,

Hogy néha meg kell állni,

Másokkal is törődni!

Nagy László - Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húsz évem elveszett, s érzem,

te lész a vigasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kusza az élet,

kusza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a halálos ágyig

beléd fogódzom

Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

ťAnyám, oh kedves jó anyám!

Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, aki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!Ť

Az árva búsan zengi így

Kínos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körűl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sóhajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;

Lankadva visszadűl

A kedves dombra, - felsóhajt,

S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szíve még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott -

Meghaltak kínjai.

1833.

ŐRI ISTVÁN: GYERMEKÜNK

A gyermek még védtelen,

a gyermek nem tudja mi a félelem.

A gyermek bátor és merész,

vakmerően tettre kész.

A gyermek még boldog és gondtalan,

kacag mindenen s minduntalan.

Szemében röpke vendég a bánat,

kis szíve érzi: mindenre van bocsánat.

A gyermek lelke hófehér.

illatos kalács, puha, lágy kenyér,

mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz,

de mit oltárra is felemelhetsz

ha türelmes szód nyomán

kivirágzik benne a szeretet virág.

Óvjad hát mindig gyermeked,

törékeny virág ő, könnyen földre hull,

úgy szólj hozzá, mint Isten angyala,

légy te is teljes lényedben

a türelem és szeretet maga.

S ha fedded is, érezze meg:

kemény a szó, de mögötte végtelen a szeretet!

Ne költözzön szívébe rettegés!

Álma legyen mindig édes,

szelíd tejszagú szendergés.

Ha mindezt híven megteszed,

ha kicsinyed óvod, védelmezed,

benne Isten száll le rád,

s Őt látod akkor is,

ha rád villantja tündéri, pajkos mosolyát!

Árnyékok

Árnyék nélkül nem létezhet fény,

sóhajok nélkül nincsen remény,

fájdalmak nélkül boldogság sincs,

kétkedés nélkül nem lehet kincs.

Panasz nélkül nincsen vigalom,

barát nélkül elbuksz utadon.

Próbák nélkül nincsen eredmény,

langymeleg vízben elvész a fény.

Elesel, felkelsz, kételkedel,

utad, ha nehéz, ismét kelj fel!

Baráti szívek szeretete

segít, amikor hited gyenge.

Az út, melyen jársz, keskeny, nehéz,

ne kiabálj, hogy célba nem érsz,

hittel, bízva nézz fel az égre,

s kapaszkodj barátid szemébe.

Neked

Mesélek Neked

arról, mit kevésnek mondtam el.

Hogy kavics vagyok az út közepén, s

néha a szélén hányódom a porban.

Ha felveszel, tenyeredbe simulok.

s hogy

minden zajom

minden csöndem

apró könnyem

néma dalom

szédítő iramodásom

néha megtorpanásom

feszülő lázadásom

fájdalmas sóhajom

esti magányom

vágytam valaki lába alá szórni

Ki vigyázni bírja remegő lelkemet.

Óvja kislány énemet.

Egy pici lányét, aki

ékszerdobozba rakosgatja szomorú

élete néma szilánkjait.

Mesélek neked...

arról, hogy szeretnék egyszer majd

valakit én is szeretni.

Mesélek neked...

arról, hogy szeretném, ha egyszer majd

engem is szeretne valaki.

mert van boldogság

mert van mosoly

mert van szépség

mert van csoda

hová tűntek a hinta láncai?

rozsda szagú az ujjam

nehéz láncokat emelek

vasak csörgését hallom

egyszerre vagyok, akit odakötöznek

s aki szorosabbra húzza a béklyót

ez csak valami tévedés lehet

minden bizonnyal elrontottam valamit

ruhámba törlöm a könnyem,

hogy jobban lássam az arcát

valóban én vagyok az

akit hozzáláncoltam szakadt lelkéhez..

Depresszonett

Mint megégett patkány a csatorna mélyén,

mit szánhatnának tán, de csak undorodnak tőle,

valami abszurd vágytól hajtva vánszorgok előre,

részeg táncot ropva rozsdás késpenge élén.

Elszálltak reményeim, s nincs cél, mi érdekelne,

elveszett minden, mi létemnek eleddig értelmet adott,

s ha volt is, ki szeretett, mára már csúful elhagyott.

Magamra maradtam, képtelenül bármily' érzelemre.

Nap mint nap talpraállok, s nem kérdem meg: minek?

S közben szívem vágya egy: az örök álom.

Hiszen létem nem hoz már jót soha, senkinek.

De nem, nem, s nem jön el halálom.

Van jövőd - mondják., s én mindent elhiszek,

csak épp a kivezető utat nem találom...

Vándor

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek"

- mondja magában.

"De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.

"Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!"

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

- sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

Csillámló időpor hullik ki kezemből…

Csillámló időpor hullik ki kezemből,

Elfutó fényei mégis utolérnek,

Nézem tündöklését minden egyes szemnek,

Lomha esésükből újra visszatérnek.

Álmodom mását egy tovatűnt világnak,

Melyek lelkemben csak túl érzékeny képek,

Valós arcod azonosul az enyémmel,

De saját arcomról foszló maszkot tépek.

Szikrázó időpor hullik ki kezemből,

Különös fényei folyton utolérnek,

Ragyogását nézem minden egyes szemnek,

Mert apró életükhöz titkokat kérnek.

Az idő szétfújt porát veszem magamhoz,

E végtelen időpor névtelen világ,

Kilépek végleg az alakuló létbe,

Lassan ballagok,- szívemben virág …

W.H. Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon!

Kutya, ne örvendj ízes csontokon!

Csendet most zongora, s puffogó dobok!

Hozzák a koporsót- jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,

Vésse az égre a hírt: Ő halott.

Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,

A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,

A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,

Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.

Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog?

Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

Percy Bysshe Shelley

Forrás folyóba ömlik,

folyó az óceánba;

az egeknek folyton özönlik

vegyülő suhogása;

magány sehol; isteni jel

s rend, hogy minden tünemény

keveredjék valamivel -

Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,

habot hab ölel, szorít, átfog;

egymást ringatva, becézve

hajlonganak a virágok;

a földet a nap sugara,

a hold a tengereket:

minden csókol... - S te soha

engemet?

ANGYALORSZÁG

Lelkünk mélyén van egy ország,

Határtalan, szépséges!

Angyalország! - Te ismered?

Ha hitetlen vagy - kétséges.

Pedig mélyen, tudat alatt

Benned is van hatalma,

De ha te azt megtagadod...

Ne tedd, mert nem lesz a te javadra!

Mert amikor kizökkent

A köznapoknak fonákja!

Akkor bizony nagy oltalom,

Ha lelked mélyén te rá találsz

A jó nyugalom, és boldogság országra!

Elmondom, hogy miként lelsz rá! -

Szólj magadra: nyugodj meg!

Jó szándékod ott lesz Veled!

Ez ad békét lelkednek!

Lerlki szemed vesd majd körbe

És azonnal meglátod!

Körülötted ott a béke!

A te lelki-világod!

Felejtsd el a bosszúságnak

Minden kínzó hatalmát!

Találd meg jó szándékoddal

Lelkedben az angyaloknak hazáját!

És amikor rá találtál -

Otthon leszel! - Higgy nekem!

Elmúlnak a bosszúságok és azt mondod:

De jó dolog, hogy e Földön létezem

én Istenem!

Napról-napra ritkulnak a

Mérget adó poharak!

Hidd el nekem, megtanulsz te

Parancsolni magadnak!

Később! - Hogy ha jön a méreg,

Angyalország ott terem!

Gyakorlatból mondom neked,

Mert így történik - én velem!

Baranyi Ferenc

A szemekből a messzeség kilátszik

Minden hazudhat öleléskor.

a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,

mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,

mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága

volna igazabb

és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.

az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,

mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,

hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete

volna igazabb

és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;

minden hazudhat öleléskor:

Az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű

bőbeszédűsége éppúgy,

mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,

pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű

bőbeszédűsége volna igazabb

és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott

hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,

csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,

a szemekből a messzeség kilátszik:

az istenítően elkerekülőkből éppúgy,

mint mint a megadással lecsukódókból.

(És az ellentétek játéka se segít,

mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy

kilátszik a messzeség,

mint az istenítően lecsukódókból.)

A szemekből a messzeség

- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -

könyörtelenül kilátszik.

(Amíg csak védtelenségünk határvonalainak

gyanakvás-aknazárait is

fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom

biztoskezű tűzszerészei.)

EZ MÁR AZ ŐSZ

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közeleg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűn.

Zelk Zoltán

Békesség

Egy festőt egyszer arra kértek,

rajzolja le a békességet.

A feladat egyszerűnek látszott,

s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen,

rajta egy hajót, mely állt csöndesen.

Utasa mind lusta álomba merült...

s a kép összegyűrve a szemétbe került.

Nem békesség volt a papíron,

hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett,

s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem,

nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,

békésen legelésző birkanyájat...

A papírkosár lassan tele lett,

s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés,

messziről hallatszott a mennydörgés.

Vihar közeledett, az ég rengett,

a festő az ablaknál töprengett.

Nézte a szélben sodródó leveleket,

a villámokat, mik átjárták az eget.

A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,

kövér esőcseppek verték az ablakot.

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,

Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.

Tekintete ekkor ismét a fára esett,

s ott meglátta, amit egész nap keresett.

A fa egyik vastag benső ágán,

úgy a fának szíve táján,

a viharról szinte mit sem sejtve,

ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.

Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.

Ez hát az igazi békesség.

"Uram, te megmutattad békességedet!"

- szólt a festő, és nem tévedett.

Csodálatos isteni békesség ez,

mit a viharban alvó madár jelképez.

A világ legyen bármily nyugtalan,

ha szívünkben Isten békessége van.

Ő minden gondot vállára vesz,

s bennünket szabaddá, békéssé tesz.

Az Ő békessége tökéletes,

minden félelemtől mentes.

Békés napot mindenkinek!

Valahol az égen...

Valahol az égen, van egy

fényes csillag,

Iránytűje lehet a mesés

angyaloknak.

Hogy merre is van, azt

senki sem tudja,

De biztos, hogy van, hisz

mesélnek róla.

Mesélik még azt is, ha

távozik egy élet,

Születik egy angyal, s

benne újra él a lélek.

Mert angyalok leszünk, csak

még nem tudunk róla,

De így van, én tudom, hisz

valahol meg van írva.

Újra élünk ott fenn, kikkel

régen találkoztunk,

Anyákkal, apákkal, s kikkel

együtt randevúztunk.

Együtt leszünk ismét, s még

jönnek utánunk,

Kiket egyedül hagytunk a Földön,

de innen fentről látunk.

Látjuk azt, mikor a

temetőbe mennek,

S sírunkra egy-egy virágot

letesznek.

Könnybe lábad szemünk, ha

könnyeiket látjuk,

De innen fentről vigyázunk majd rájuk.

/ Ismeretlen/

Áprily Lajos - Imádkozom, legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám,

házamat vidatni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyújtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.