Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Éjkirály

Gondolsz-e még rám?

Ha ott állunk az állomáson

Ahol búcsút int kezünk;

Mosolyogva nézzük egymást,

S mégis könnyes a szemünk...

Gondolsz-e még rám?

Ha oly' gyorsan fogy a nap,

Mint gyertya a láng alatt;

S a fényes tábortűzből

Csupán izzó parázs maradt

Gondolsz-e még rám?

Ha kék füst kavarog az égre

Igézve eléd krix-krax alakot;

Kezem meg-megremeg,

S a füst csak kavarog...

Gondolsz-e még rám?

Nézem mozdulatlan arcodon

Mosolyod sejtelmes sugarát;

A fénykép-varázsból

Nevetésed hatol át...

Gondolsz-e még rám?

Ha magadban állsz a téren,

S vársz újra valakit...

Ha a sötét éjben

A holdfátyol is vakít;

Gondolsz-e még rám?

Ha felnézel az égre,

S a szél kócolja hajad;

Szárnyal képzeleted,

S kergetsz szép álmokat;

Gondolsz-e még rám?

Ha este álmatlan forogsz

A fárasztó nap terhe alatt,

S nézed a néptelen térre

Gyűlt idegen árnyakat;

Gondolsz-e majd rám?

Ha szerető kezek ölelnek,

Mint nap tüze a földet,

S lelked békéjében

Hóvirágok nőnek;

Gondolsz-e majd rám?

Ha egy édes csóktól tested

Izzón lobban lángra,

S remegő vággyal bújsz

Ölelő karjába...

Gondolsz-e még rám?

S ha egyszer véget ér utam,

S a kaszás eljön értem...

Könnyed síromra hull.

De emlékezz: Mit kértem?

Gondolj néha rám!

Ezt már Én beírtam Névvel együtt, de jó volt újra olvani.

Gratulálok a hosszú életedhez ,a lakóhelyedhez, Mókás

Kosztolányi Dezső

Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

A bizalom nem csak egy szó.....

A bizalom nem csak egy szó,

mit kimondani is nehéz.

A bizalom egy törékeny kincs,

mi nagyon könnyen odavész.

A bizalom egy hosszú út,

melyen mi is végigmegyünk,

S hogy nehéz lesz-e járni rajta,

attól is függ, mi mit teszünk.

A bizalom a legnagyobb díj,

mit másoktól kaphatunk,

S bizony e ritka kincsért sokszor

nagy árat adunk.

A bizalom az egyetlen út

egy másik ember szívébe.

S csak akkor tudjuk mennyit ér,

ha már mindennek vége.

A bizalom egy fájdalmas érzés,

mert bízni csak szeretve tudunk,

S a szeretetben a legszebb az,

ha a másiktól bizalmat kapunk.

Petőfi Sándor

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november 1730.)

Őri István

ÖRÖM

Amikor egyedül vagyok,

mindenki ott van velem:

a csend,

a puszta,

az örökké fújó szél,

a virágok illata,

a messzimadarak röpte,

a nádas bölcs bólógatása,

az árokpart kusza füve,

a békák éneke,

az átölelt világ,

a felhők mögül előbukkanó nap,

az elfeledett léptek,

a semmivé foszlott emlékek,

a csendbe oldott hangok,

a vágyak,

a lehetőségek,

a tettek,

az akarás,

a remény,

az öröm,

a lemondás,

a cél,

az Igen

és ott vagyok én

és Isten

s ha elnézek messze,

mert nincs akadály

a távoli láthatár tisztakék,

nincs kétely, köd, homály,

csak erő

és levegő

a tüdőnek,

a szívnek,

a léleknek,

a sejteknek,

a vérnek,

az ereknek

a múltnak,

a félelmeknek

s akkor

elindulok a göröngyös úton,

amely a szomszéd tanyához vezet,

s amelyet soha el nem érhetek,

mert csak álmaimban létezett,

hogy legyen merre mennem...

s ha utam közben azt kérdezik:

Merre mész?,

felelem:

Előre, mindig előre!

mert az út a lényeg,

s majd a cél,

a lépések,

s az útmenti fák,

mik alatt hűvös árnyék hív

röpke pihenőre

és az álomtanyához

sohamegérkezés

a menés, a menés...

egyedül

az Úton

végig

míg el nem fogy - soha

egyre magasabbra,

egészen az égig,

ahol csodák várnak rám,

mint vártak az Úton végig:

csodák - jutalmai az Útnak

mert eljutok oda,

ahol minden Utak egybefutnak

és már csak kopognom kell

mert a legnagyobb csoda itt van közel:

túl a Kapun, túl az árnyakon

Te vársz rám, kire én is vártam nagyon

s jártam Érted Utam szüntelen

hogy hozzád érjek

Életem...

egyedül...

örömben...

végig...

Mile Zsigmond Zsolt

VIOLA

Ha belenéz a tükörbe,

Megvillan a szeme zöldje.

Nem kislány már: nagyobbacska,

Odakarmol, mint a macska.

Telefonja, naplója van,

Izeg-mozog, folyton rohan.

Kutyát, legyet véd, istápol,

Ki se látszik a munkából.

De magát hogy ostorozza!

„Ronda vagyok, anyu, ronda!

Hátam mögött kinevetnek!

Nem tudok így élni, nem megy!”

És a párnát telebőgi,

„Hagyjál békén, apu!” – dörgi.

Aztán összeforr a mécses,

Könnye az egereké lesz.

Mosolyog már, nevet, kacag,

Hogy a dinnye is meghasad.

Hosszú haja száll, szikrázik,

Megy a kertbe, dalol, játszik.

Nyomában egy vizsla vizslat,

Uramisten, holnap itt hagy!...

Stignor István

Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,

mely ontotta kincsét egész Nyáron át

nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik

az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,

társuk a lomb alig takarja őket

várják a sorsuk, s egy szeles nappalon

lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen

hajtva a széltől egy árva falevél,

táplálta anyját rövid kis életében,

most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel

érkezik egy hűvös hajnalon,

s miíg fázósan bújunk össze a csípős esőben,

a Föld készül. Mereng új Tavaszon....

Úgy látszik Neked is szép, valamikor régen már beírtam ,Nagyon szeretem a nagy mesemondónkat,

Móra Ferencet.

Ez a verse különösen szép, jó volt újra olvasni.

Köszönöm

Móra Ferenc:

A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

Kiss Jenő (1912-1996):

Csontos, vén paraszt volt

Csontos, vén paraszt volt az én nagyapám.

Emlékszem, eperfa állt az udvarán,

melyről már sok epret szedett az idő. -

Vén volt a fa is már, vén, akárcsak ő.

Ott lakott a domb alatt, a felszegen.

Hogyha köszöntötték, kissé félszegen

köszönt vissza, s inges karja fennakadt,

fenn - mint ágak közé dobott patyolat.

Hajdan béres volt, és a többi között

megszokta szegény, hogy mindig ő köszönt -

s ötven év után is még zavarba jött,

hogyha más emelt rá kalapot előbb.

Amíg élt öcsém, s apám is jöhetett,

gyakran látogattuk meg az öreget.

- Köszönjetek szépen! - súgta az apám,

s mi kezet csókoltunk néki tétován.

Csak most értem: apám mért mondotta ezt!

Ott csak annyit láttam, hogy remegni kezd

nagy keze - s aztán egy jólesőt köpött;

vagy elnézett hosszan a fejünk fölött.

Ki sejthette akkor, mi történt vele?

Most már tudom: az volt elégtétele,

a végső, a legfőbb, legszebb izenet,

hogy egyszer a szolga is ember lehet!

S szeme fényt füstölt, mint avittas pipa,

mit öröm szí! Hisz mást nem látott, ki a

kezét tiszteletes csókra adja ott,

csak az uraságot, és még a papot.

Később úgy hallottam, s mondta ángyom is:

emlegette még halálos ágyon is - -

Nagyapám! Be sokszor gondolok reád!

Hej, hányszor idéz meg költő-unokád!

Költő vagyok, felleg, lám, az lettem én,

el-eldördülök a szolgaság egén,

rásújtok azokra búsan, lobogón,

kik lábbal tipornak sajgó sorsokon -

Csak lehetnék itt is, ami ott neked:

elégtétel, drága s tikkadt izenet!

Csak zenghetném sírva is - konok vigasz -,

hogy aki ma szolga, nem lesz mindig az!

Réthy László

Élet.

Bármerre is, tekint a szem,

Mindenütt: élet! élet!

Rózsás öléből hinti szét

Anyánk, a nagy Természet.

S minden oly szép, tökéletes,

Mit alkotott kezével,

S a Lét varázsát, örömét

Bölcsen osztotta széjjel:

A sas a bérceken tanyáz

S büszkén kereng a légben;

A denevér zsákmányra les,

Alkonyi sötétségben.

A méh tarka virágokon

Zsong s gyüjti édes mézét,

S egy atka silány hulladékból.

Veszi ki szerény részét.

Szitakötő a napsugárban

Cikázik a patak felett,

S a fecskepár kis páholyában

Él víg családi életet.

A vakond sötét rejtekében

Keres férget és bogarat,

S nem látott szegény életében

Sohasem - egy napsugarat.

Egy napig él a kérész és a

Száz éves holló károg a fán,

S az ember szól: "Enyém itt minden!

S lesz ezredek folyamatán."

S a virág hull és egyre hull,

Elporlik ember, féreg:

Ki tudná azt megmondani,

Mely’knek volt szebb az élet?...

Itt leszek közel, valahol

Wass Albert -

Ha eljön majd a nap,

Amikor meghalok,

Ti ne gyászoljatok.

Én itt leszek, közel.

Itt találtok napnyugtakor,

ha kirepül a vízimadár este,

kecskefejő tyurrogásában,

egy messzi bagolyhuhogásban.

Én itt leszek, közel,

vigyázok az erdő csendjére

és álmotokra.

Ha érezni akartok engem,

csak hajtsatok be az erdőbe

és álljatok meg az út mentén.

Figyeljetek: a halk lombsusogásban

hallhattok engem,

amint kutyáimmal

elmúlt esztendők boldog

vadászhelyeit járom.

Mosolyogjatok egy virágra,

egy pillangóra,

egy kis madárra,

egy pislogó csillagra

a messzi szemhatáron,

mikor az est árnyékai

körülfognak szelíden...

Csak mosolyogjatok,

és én az öröklétből

visszamosolygok rátok.

Lumen: Szíveddel takarózva

Ne kérdezz, ne szólj, ne keress,

most elbújok egy kis időre,

úgy ezer évre, vissza a kék-burokba,

anyám ringató csendjébe,

ahonnan egykor jöttem

csupaszon, félve.

Indulj már, ne félj, ne nézz hátra,

hisz én majd követlek álruhában,

angyalként, vagy könnyű sóhajként,

ahogy megálmodsz újra magadnak.

Lábnyomodba lépek,

s ott leszek minden útkereszteződésben,

könnyed sós ízében,

gyermeked első sírásában,

egy apró gyűrődés leszek

homlokod ráncaiban.

Az ősz barna hangulatában

mezítelenre vetkőző fák kérgébe bújva,

a roppanó tél alá rejtőző hóvirágban,

a tavasszal kacéran táncoló szél

kigombolkozó ölelésében,

mind, mind én leszek.

Érted, neked, veled.

Homokórában apró szem leszek,

de néha majd visszaforgatom az időt,

hogy eléd kerülhessek,

s szemedben láthassam tükröződni a holdat,

és egy nagyot ugorva, csillagok zuhanásával

pupillád mélyre húzódó fényében

visszaálmodjam az árva tegnapokat.

Tükör leszek, előtted, benned,

ujjaimmal megrajzolt

szelíd mosoly az arcodon,

egy finom fintor az orrod alatt.

( Tudod, ahogy csak én tudom. )

És leselkedem majd emlékeinkben,

mikor tested képzeletben hozzám simul.

Csended leszek a zajban,

üvöltés a fájdalmadban,

bársonyos égalja

a rád zuhanó rőt alkonyatban.

Megnyíló kapu a mennyben,

és majd fáradtan a föld alá bújva,

szavaim jeltelen sírok kőtábláira vésem,

. . . ott leszek, téged várva,

ezer nélküled-év magányával,

ellopott szíveddel takarózva.

Wass Albert / Éjféli hangulat

Éjfél felé Éjfélt ütött egy régi falióra,

a lámpa fénye sápadt és beteg.

A messze fák homályos ablakomra

rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,

tücsök dalol hozzá kíséretül.

Úgy fáj a hang...vajjon ki szomorú:

én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra...rejtve, lopva

jó volna most egy hárs alá kiállni...

fátylas szemekkel elnézni a holdat...

és várni...várni...várni...

Olyan jó,hogy idetaláltam!Két napja csak ezeket a verseket olvasgatom!Gyönyörűek!Érdemes lenne egy könyvben kiadni őket!

Hoztam én is egy verset.Ezt anyukám írta az emlékkönyvenbe ezelőtt 20 évvel.És eddig itt nem találkoztam vele...

Rudyard Kipling

Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.

József Attila: Minden rendű emberi dologhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

világtalan angyalaink játszogatnak itt,

nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,

benn, magában, s ezer arccal egymagában ül,

három láng nő homlokából, zengő, mély virág

és zokognak, elzokogják a litániát:

"Én csak voltam! - Én jaj vagyok! - Én meg csak leszek!

Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,

életünk az ember kedve, hanem hol van ő

hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,

feje körül zengő szavak villáma röpül;

no most, no most fölszáll majd az igaz ima!

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond, és jön az asszony, jön a gyávaság,

jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság

s valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:

Magad vagy és magadnak maradsz magadnak rabul! ...

Világtalan angyalaink sugárlábakon

átugranak a világi köntörfalakon,

fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink

s fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell lenni, szólni valamit,

ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakít

az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!

S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,

amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,

amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És elmegyek és másik jön és az is én vagyok:

elsiklanak talpam alatt sziklás századok -

Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?

S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs, egy ágon terem

s könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...

Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk

s világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

József Attila! (1956-65)

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,

rombolva magad szüntelen télben,

építve dalra dalt,

Tudtad, tudom én is:

a nagy: te vagy,

s te, a Mindenség summáslegénye,

részt se kaptál, pedig az egészre

futotta érdemed.

Érdemes volt-e ázni, fázni,

csak a jövő kövén csírázni,

ha ráment életed!

Hogy el ne jussak soha ama síkra:

elém te állj.

Segíts, hogy az emberárulók szutykát

erővel győzze a szív,

szép szóval a száj!

Ki viszi át a szerelmet? (1957)

Nagy László

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László

Dióverés

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Séta- emlék

Ismét elmúlt egy év,hullik a falevél,

előkerült a kiskabát- fúj a hideg szél.

Eső veri az őszi szántóföldeket

a barázdában megbújva kisnyúl didereg.

Száll az idő-most voltunk még gyerekek

miközben nem számoltuk a múló éveket,

évszakok jöttek-mentek- és mi dolgoztunk

mert valaha mi is fiatalok voltunk.

Elmúlt egy év ,deresedő hajam is kevesebb,

a szívemből áradó szeretet annál hevesebb,

keresem és számolom a boldog órákat-

Téged kedvesem vajon mikor s hol látlak?

Mikor jössz velem újra az erdő mélyén

sétálni hol lábunk alatt zizegett a levél,

eső csapkodta örömtől piruló arcunk,

úgy együtt-oh de régen jártunk.

Emlékek-sárgult fotók-nosztalgia,

szép volt elmúlt-nem jön vissza,

találkozunk még vagy sem? Ki tudja,

ballagunk csak szépen-egyedül haza.

ismeretlen

TALÁLT VIRÁG.

Az erdőn jártam

Magánosan,

Mit se keresve,

Szándéktalan.

Árnyékból pislant

Egy kis virág,

Mint csillag kedves,

Mint szemvilág.

Letéplek, mondom.

Ő így felel:

Ha leszakítasz,

Hervadnom kell.

Mind gyökerestűl

Kiástam hát,

Lakomba vittem,

Kertembe át.

Ott elűltettem

Biztos helyen,

S most is virágzik

Szépségesen.

Goethe

(1813.)

Igazi barát

Van ember a világon, ki ha kell,

Egy pillanat alatt melletted terem.

Van ember a világon, ki veled együtt érez,

Fájdalmat, akár keserűséget.

Van ember a világon, ki nem rója fel a rosszat,

De figyelmeztet, és néha bosszant.

Van ember a világon, ki soha el nem enged,

Ki téged soha nem hagy cserben,

Van ember a világon, ki reménykedik érted,

Ki titkon imádkozik esténként érted.

Van ember a világon, ki nem hagy ott a bajban,

Ki nem cselekszik ellened, csak érted.

Van ember, ki mindig melletted áll,

Ilyen egy igaz barát.