Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Vigyázz

Vigyázz.

Ez a nagy pillanat.

Egy ember jön feléd, bemutatkozik,

már tárja kezét, most lát legelőször,

rád néz,

és elviszi majd az arcod, a hangod,

s őrzi.

Lélek csak az ember a többi

emberek lelkében,

törékeny gondolatokból faragott,

száztitkú, halovány emlék,

mely néha a fellegekig magasul.

Légy méltó e testvér

áhitatos várakozására,

s remegjen által a tudat,

hogy most történhet valami,

ami még nem volt,

mióta áll a világ,

s Isten kezében se reszketett úgy

sáranyagod, mint most

az ő kezében,

ki megteremt igazán,

fényből, szeretetből,

Ő, a te rokonod,

Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,

büszkén s alázatosan is,

mint aki megszületett és aki meghal.

Ne félj.

Röpítsd feléje a te életed

s egyedülvalóságod, mely neki

oly idegen,

hogy beleborzong

és megért.

Légy őszinte, tiszta, bátor.

Adj példát.

Szemvillanás csak, s kész a bűn,

és az örökre tart,

örökre büntet,

öngyilkos haraggal,

és összetöri az emlékedet,

téged.

Ne hazudj.

Ne halj meg.

Élj benne.

Ez a nagy pillanat.

Vigyázz.

Kosztolányi Dezső

:)bocsi

Dsida Jenő Az öreg óra énekel

nem tudom volt e ez a vers mostanába de nekem ez az egyik kedvenc...

Csak úgy hivnak: az öreg óra.

Rokkant vagyok már, vén legény,

Egyformán tétlen rosszra, jóra,

Ülök a szekrény tetején.

Jelzem meggörbült mutatóval

A jövő-menő perceket,

Sorsom nagy, álmos, untató dal:

Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.

Pihen a nap már nyugaton,

Sugarai meg nem zavarnak...

Itt minden csupa nyugalom.

Mire is nap ily vén legénynek?

Jobb annak már az éji hold, -

Úgy érzem néha: nem is élek,

És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,

Mikor bejön a nagyanyó,

Leül elémbe alkony-órán,

- Haja fehérlő, mint a hó, -

Felnéz reám bágyadt szemével:

"Mesélj, no, szépen valamit!"

S én sorba veszem halk mesével

Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!

Hej, az volt ám a szép idő!

Termett a bor, a búzakéve,

Volt búcsú, névnap, esküvő!

Más voltál te is nagyanyóka:

Szemed ragyogott, mint a nap,

Ajkadon csengett, sírt a nóta,

Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon

Itt álltál te s a vőlegény...

Első szerelem - első álom...

Az első csókot láttam én.

Az évek lassan szálldogáltak,

Lassan benépesült a ház -

Sugara múltán ötven nyárnak

Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:

Aki víg volt, most szomorú.

Temetés lett az esküvőből,

Virágfüzérből koszorú;

Meghaltak mind, és eltemettük,

Ketten mar adtunk: te, meg én -

S el-elgondolkodunk felettük

A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,

Mig ifjú voltam és vidám:

Sok cifra betű fénylett rajtam,

Csupa öröm volt nézni rám.

Ma már a gépem csupa rozsda,

Súrlódnak benn a kerekek,

Aranyozásom rég lekopva

S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,

Meghal a szív, a dal s a száj. -

Hogy nékem kell ezt elzengeni,

Öreg szívemnek jaj, be fáj!

Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,

Meghalok szépen teveled...

Elröppen egy perc... kettő... három...

Csak ketyegek, csak ketyegek...

Paul Verlaine: Álmodom egy nőről...

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy Látomás,

aki sohasem egy s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki

bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös?Óh, nem tudom, én nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.

Aszenyij Tarkovszkij: Fel-felriad az alvó

(Fordította:Baka István)

Fel-felriad az alvó,

A sötétbe fülel.

A harmadik kakas szól,

A virradat közel.

Felül a vén az ágyban,

A vaságy nyikorog.

Mint Pilátus korában,

A föld is úgy forog.

A szívébe miféle

Bosszúság vájt fogat?

Bánkódni, mond mi végre -

Talán Péter miatt?

És nékem - e világon

Ki volt a drága, szent,

Kit tagadott meg álmom,

Amíg az éj letelt.

Rést a hajnali ködbe

A kakas szava vág,

Elröppen messze földre

Völgyön, hegyormon át.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet - és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, --

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér . . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", miért nem "lófrál"?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki "beslisszol", elinal,

Nem "battyog" az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

-- Elárulja kósza nesz -

Itt kóvályog, itt ténfereg. . .

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Várnai Zseni :

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés..... tavasz!

Helen Bereg: Emlék

Lehunyt szemhéjamon

Beteljesedik vágyam.

Arcodat megsimogatom

Bizsergetőn, lágyan.

Látom kedves mosolyod,

Szád szélén felvillanni.

Szemünk vágyón, csillogón

Szerelmesen összefonódni.

Érzem bőrömön kezed.

Kutatása édesen lágy.

Futkos végig ujjbegyed

Sóhajra nyitva a szám.

Összefonódik két test.

A gyönyör végtelen.

Eltűnik, elolvad minden

Öntudatlan suttogom neved.

lllyés Gyula

Örök éjszakában

Kopognék ajtódon alázatosan.

Az ajtód sem lelem.

Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon.

Az mind csukva nekem.

Hozzád az utat sem találom,

mondják, itt rejtezel

a fűben, fában s kék gyümölcsben -

lakod ki nyitja fel?

Nyitom, töröm, veszem a számhoz,

mi kezembe kerül

s elejtem és - ha volna merszem

felsírnék gyermekül.

Őszen maholnap, ritka hajjal

játszom, feszegetem

a titkod - dörrenne, mint bomba!

Az sincs, veszedelem.

Csak rend, fegyelem van, sivárság,

mint a börtönben, mint

a rácsos, párnázott cellában,

hol az őrült kering.

Napok és csillagok és holdak

és dongva le-leszállt

üstökösök vigyázzák bennem

az örök éjszakát.

Ábrányi Emil

Féltett boldogság

Boldogságommal nem dicsekszem,

Bár ajkamon csaknem kitör.

Ó hányan vannak a világon,

Kiket nehéz bánat gyötör...

Szegények, ennyi boldogságot látva,

Önsorsukat fájóbban érzenék.

Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,

Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,

Gyötörni őket lesbe áll,

S én üdvömet féltőbben óvom

Mint gyönge fészkét a madár.

Nem! Mit se vallok! Szótlan hordja titkát,

Hallgatva őrzi kincsét e kebel.

Olyan a lelkem, mint a tenger árja:

Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

Wass Albert

Alkonyati rózsák

Mikor az élet mámoros királya

kékes palástot öltve elhaladt,

rejtelmes, égő kelyheit kitárja

a rózsaszínű őszi alkonyat.

Ó délibábos alkonyati rózsák...

Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...

szökött napunkat újra visszahozzák,

csak hinni kell, csak hinni, hogy való...

Mikor a fátylas őszi hervadásra

reá lehel az alkonyat varázsa,

a múlt nyaránál fényesebb a fény...

Az elmúlást ki soha nem csodálta,

akinek nincs egy délibábos álma:

Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény...

Dsida Jenő: Szeretnék

Dsida Jenő

Szeretnék

Szeretnék:

kimenni messze, a víz partjára

s a lemenő nappal szembenézve

nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve

hallgatni a halk szúnyogdongást,

meg a zsongó, csobogó vizet,

mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,

míg feljönnek a csillagok

és simogató ezüst fényüket

fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott

azután két napig,

azután három napig,

azután mindig...

Várnai Zseni

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltünt, messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár a neve szerelem.

Vers rólad..

Egyszer, nagyon-nagyon régen,

amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,

igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.

És elmosolyodott.

Örült neked.

Az Isten, már akkor hallotta

az összes gyermekkori gügyögésedet;

látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,

és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.

és szívesen nézett téged.

Ő már akkor előre látta

a durcás sértődéseidet,

a toporzékolós kiabálásodat,

a barátaid melletti kiállásodat,

az első szerelmes pillantásodat...

Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és

értette.

És minden perced szépségéért előre lelkesedett.

Az Isten jól megfigyelt téged.

Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.

Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,

csigolyáid alakját és erejét.

Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,

őszinte szeretetből teremtett neked

egy pont a hátadhoz illő,

keresztet.

Amilyet senki másnak nem adott.

Rád nézett az Isten,

és tetszettél neki a kereszteddel.

Örömmel látta,

hogy mindaz amit alkotott jó.

Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig

visszapillantott rád,

megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a

kereszted.

Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és

világra jössz,akkor szívesen segít majd Neked,

ha kéred.

Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt, még jobban

megszeretett a kereszteddel együtt.

Puskin: A tengerparton

Hullámverés a tengeren,

kavics - cibálva,

vigasztalan dalol nekem,

mint Léthe árja.

Szélcsend nyugalma, lusta, lágy.

De tiszta fényben

honnan zuhant e kézre árny

baljós - sötéten?

Nem te gyötörsz még, elhagyott

testem, te ájult?

Ím - a fehér hab felcsapott,

s már messze száguld.

Kapaszkodik a birkanyáj

a dombra bátran...

De Hádész hűvössége száll

felém a nyárban.

(((F.;Baka István)))

Várnai Zseni:Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor visszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szólt, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor felsír belőlem:

-bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam

amint te tetted, ó szegény Mama,

s hidd el, majd ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őértük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátottam nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem!

Móra Ferenc

Zengő ABC

Aranyalma ághegyen.

Bari bég a zöld gyepen.

Cirmos cica egerész.

Csengő csikó heverész.

Dongó darázs döngicsél.

Esik eső, fúj a szél.

Füsti fecske ficsereg.

Gerle, galamb kesereg.

Gyom között gyors gyík szalad.

Harmatos hajnal hasad.

Itt van már a zivatar!

Jó az anya, jót akar.

Kivirít a kikelet.

Leveles lesz a liget.

Lyukas fazék fekete.

Mese, mese, meskete...

Nádat a szél legyezi.

Nyúl a fülét hegyezi.

Orgonafán méhike.

Összerezzen őzike.

Patakparton pipitér.

Róka szava kicsit ér.

Susog a sok sasmadár.

Szilvafára szarka száll.

Tücsök tarlón hegedül.

Tyúk az árkon átrepül.

Uccu, csípd meg, hóha, hó!

Ürgét fogott a Sajó.

Vércse vijjog délelőtt.

Zörgetik a vasfedőt.

Zsindelyezik a tetőt.

Bújocska

Ha völgy leszel,én hűs patak benne.

Ha te vagy a patak,én ívelt híd felette,

Ha út leszel,én a szekér rajta

Ha te a szekér,én majd a pajta,

Ha mese leszel,én gyermek,ki halgat,

Ha gyermek leszel,én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,én majd a lapja,

Ha te az irkalap,én a vers rajta.

Ha vers leszel,én toll mi leírja,

Ha te a toll,én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,kiválasztalak!

/Gál János/

Gyurkovics Tibor: Feleselő

Tudod, hogy mi a szerelem?

- hogy vele igen - Vele nem

Hogy mi a tűzbocsátkozás?

- csak ő legyen és senki más

Az utcán meg sem ismerem

- még szemhéját is szeretem!

Minden mozdulata hamis!

Mosolya, csókja - Akkor is!

Torkomig ér gyűlöletem:

senkivel se - Vele igen!

És kerülöm és megvetem

és átkozom - és szeretem!

Őrült vagyok és lángolok

karjában - mint a csillagok.

Kovács Ráchel: A kíváncsi kistigris

-Mama, miért vagyunk csíkosak?

-Így születünk, te kis bugris.

-Miért nem vagyunk pöttyösek?

-Értetlen vagy kistigris.

-Hord el innen az irhádat!

Kérdezd meg az apádat!

-Miért nem vagyunk kockásak?

-Erre nincsen jó válasz.

A kistigris elsétált, arra gondolt:

-Hazudnak?

Vagy ezek a felnőttek tényleg semmit sem tudnak.