Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Heinrich Heine : BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot, soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán, hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé , már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Nagy Zoárd : Anakonda

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnék ama kondát,

széttiporná az anakondát.

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Erőss Alfréd: Hóvirág

Mint valami áttetsző titok

ugy törte át a lágy-szelíd havat az első

hóvirág.

- Tovább már nem tudok tavaszra várni:

történjék akármi,

de én kinyitok!

És kinyitott remegve,

volt ereje, kedve, -

hiába rázta, cibálta a szél,

hiába ütött:

hiába ülte meg a szürke színű köd

és a fagy hiába permetezte.

Csak nőtt, csak nőtt tovább

a Hófehérke teste.

Sango Villagren:

Reggeli Csoda

Harmat cseppen a kerti virágról,

majd megcsillan rajta a nap sugara,

büszkén ontva a fényt magából,

s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,

már hallom e harsány éneket!

Tisztul a kép, de még nehezen

tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya

remélve köszönt egy szép új napot.

Szívem, mint mindig, most sem bánja

azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra

és megmosolyogtat, ami fogad.

Illatok, érzések színes kavalkádja

őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,

új képet szőtt a képzelet,

a csendes lomhaságban eltelt óra

mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,

s mint hűs patak, csörgedez tovább.

Csodálva nézem tincseire bomlott,

földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám

a szeretetét ontó barna szempár.

"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"

Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,

így nyújtod felém a két kezed.

A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,

új Csodát szőtt a képzelet!

"Szeretlek... Könnyű kimondani,

Kár, hogy nem tudtad végig gondolni,

Mit is mondtál ezzel nekem,

S most miattad könnyes mind a két szemem...

Szeretlek... Azt hittem tényleg így gondoltad,

Hogy őszintén, tiszta szívvel mondtad,

De becsaptál rútul, aljas módon,

S várom, hogy a holnap enyhülést hozzon...

Szeretlek... Neked ez semmit nem jelent,

Hisz könnyen elengedtél egy szerelemes kezet,

Nem fogtad örökké, ahogy szavaid ígérték,

Mik egy naiv lány szívét, darabokra törték...

Szeretlek... Miért mondtad ezt nekem?

Hisz tudtad, hogy nem leszel sokáig velem,

Tudtad jól, hogy hazugság az, amit suttog ajkad,

S cseppnyi megbánást sem látok rajtad...

Szeretlek... Ezzel a szóval boldoggá tettél,

De nem tudtam, hogy immár hazug ember lettél,

Hittem, hogy életem majd szép lesz Veled,

De csak keserűségem köszönhetem neked...

Szeretlek... Bíztam benne, hogy így is marad,

De szemed máson gyorsan megakadt,

S engem, mint egyszerű játékot, eldobtál,

Hogy, mit okozol ezzel? Bele se gondoltál..."

Ismeretlen szerző

Pilinszky János

Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.

Még szívemet se hallani,

mindenfelől a némaságnak

extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.

S a tiéd, egyedűl tiéd,

kezdettől fogva neked készűlt

e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,

csak űl az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Ha gyenge vagy, végem van akkor.

Ágyban, párnák közt, uccazajban

iszonyu lenne fölriadnom.

Ilona

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya,

ezt mondja

a neved

Ilona,

Ilona.

Lelkemben

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így

"La illah

il Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltün és

eltün a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

limloma,

távoli,

szellemi

lant-zene

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa ó,

csupa a.

Csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez

halovány

kék-lila,

halovány

anilin,

ibolya.

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha

s balzsam is

mennyei

lanolin.

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló

nem múló

hallali.

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya,

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Kosztolányi Dezső

Egyszer régen....

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

S a kék vizekben tündökölt a hold,

Tündér leány állott a tenger partján,

S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől

Orkán hadával érkezett a tél,

A tündér sírt és fényes könnyeit

Zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,

És fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

Sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hallott tündér könnyekből

Lettek a fényes igazgyöngy szemek...

A gyöngyhalász néha megtalálja

A mélybe rejtett tündér-könnyeket...

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

És verseim az igazgyöngyszemek...

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

S azóta néha gyöngyszemet lelek...

Wass Albert

Pilinszky János

Kihűlt világ

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,

és így lakik jól ő velem;

az életem rég nem enyém már,

vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből

kijózanodva a szemét

így ütközik ki, leplezetlen

föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen

végül is így lesz otthonos.

Mint hervadás az őszi lombot,

a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!

S mint tetejébe hajitott

ócskavasak, holtan merednek

reményeink, a csillagok.

Szabolcsi Erzsébet:

Negatív -

Tegnap elszakadt egy fonál,

melyen még lengett életem.

Tegnap elhallgatott egy szó,

melyet dalolt még énekem.

Tegnap eltörött egy pohár,

melyet tartott még két kezem.

Tegnap kettétört egy lélek,

s azóta csak emlékezem.

Pozitív +

Holnap újra lesz egy fonál,

melyen lenghet majd életem.

Holnap újra szólal egy szó,

s ismét dalolhat énekem.

Holnap újra lesz egy pohár,

melyet tarthat majd két kezem.

Holnap összeforr egy lélek,

s utána éltem élhetem...

Bertók László: Boldogság-dal

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,

csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.

Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,

s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.

Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,

és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,

egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.

A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,

Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Áprily Lajos

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Március 15.

Kölcsey Ferenc

Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból.

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

Daerion Whisperwind Nélküled

Ezer csillag fényével égtem,

Most sötét az éjszaka.

A végtelenből a semmibe léptem,

Egy új élet még újabb korszaka.

Fázni kezdek, ha eljön a tél,

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, süvít a szél,

S Titokban suttogom a Neved...

Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt

Most néma mind a táj.

Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,

S most süket fülekre talál.

Tűz-melegben égek, nyári estéken

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, s az üres széken

Ellepi a por belevésett Neved...

Petőfi Sándor: A nép nevében

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga.

Jogot tehát, emberjogot a népnek!

Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg

Isten teremtményén, s ki rásüti:

isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a nép-izzadás csorog.

Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,

Amíg föltűnik az arany ere...

S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?...

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind, amely

Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Tövíseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét

S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848.

Magyar történet múzsája,

Vésőd soká nyúgodott.

Vedd föl azt s örök tábládra

Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,

Míg egy század elhaladt,

Nem tevének annyit, mint mink

Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,

Gondolatink szárnyai,

Nem vagytok már többé rabok,

Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,

Melyet eddig láncotok

Égető karikájában

Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul

Nem féltelek, nemzetem,

Szívedben a vér megindul,

S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban

Neved, pesti ifjuság,

A hon a halálórában

Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,

Mint szokása régóta,

Csak beszélt nagy sikeretlen:

Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,

Verjük le a lakatot,

Mit sajtónkra, e szentségre,

Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,

Majd bevárjuk, mit teszen;

Inkább szurony a szivekben,

Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,

Pestnek elszánt ifjai!...-

S lelkesülés szent dühében

Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?

Ezren és ezren valánk,

S minden arcon, minden szemben

Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés

Volt az ezerek hangja,

Odatört a sajtóhoz és

Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,

Ott egy író fogva van,

Mert nemzetének javára

Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,

Fölrepültünk, mint sasok,

Terhünktől a vén hegy lába

Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel

S diadallal hoztuk el,

Aminőt ez az öreg hely

Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,

Vésd ezeket kövedre,

Az utóvilág tudtára

Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,

Hogy kevély légy, lehetnél!

E hős ifjuság vezére

Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,

S díjazva van az élet...

Napoleon dicsősége,

Teveled sem cserélek!

TÖREDÉK A TAVASZRÓL

Ibykos

Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,

gyors patakok gyökerét megitatják,

s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,

újra virágzik a felragyogó pomagránát,

s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,

jár-kel az új venyigékben a bor már:

bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, időtlen;

mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák

északi szél söpör át a vidéken,

Kypris is úgy tipor engem örökké,

néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,

egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,

és ma is úr a szivemben.

(Radnóti Miklós)

Zelk Zoltán: Hóvirág

Jó hogy látlak hóvirág,

megkérdezem tőled,

mi hírt hoztál, mit üzensz

erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán

vidd a hírt madárka,

útrakelt már a tavasz,

itt lesz nemsokára.

Fábri Péter:A csönd és a szó

Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi már:

a szó a csönd ruhája csak.

A szó dísz, a csábító, kacér selyem,

s a csönd a vér, a hús, a csont,

a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Ha néha szóba rejtezik,

csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk,

s hogy vetkezhessen, öltözik,

mert szünni vágyna szünös-szüntelenül:

s csönd is éppen ezt teszi.

A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,

az öntudatlan élet ő:

a Semmi teste, néma változás, anyag.

S a szó a csönd ruhája csak,

s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

és még egy..mára az utolső...

"Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod

Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,

Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,

Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,

Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,

Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,

Amikor vágyod ölelését s csókjait,

Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,

Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,

Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,

Amikor nem bírod már türtőztetni magad,

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,

Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,

Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,

Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,

Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,

Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,

Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,

Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!"

a szerző számomra ismeretlen..

Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod,

nyersen, tömören, akkor is ha fáj...

Az vagyok, aki dinamizmust, színt visz az életedbe

és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam...

Az vagyok, akire nem tudsz haragudni,

mert egy mosolyommal leveszlek a lábadról...

Az vagyok, aki mindig figyel Rád,

akivel bármit megoszthatsz,

és aki addig nyughatatlan

míg nem segít rajtad,

és újra mosolyogni nem lát...

Az vagyok, aki mélyen, tiszta szívvel, önzetlenül,

önmagadért fog szeretni,

de aki csak akkor fogja mondani Neked,

amikor ezt valóban így érzi...

Az vagyok akit, soha nem fogsz megérteni igazán,

de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni...

Ilyen vagyok, mert én tudom,

hogy egy nap sem jön vissza az életből,

hogy újraélhesd...