Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kosztolányi Dezső

Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék

s egy kacskaringós, kedves madarat.

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikító,

és kellene szomorú-viola

és téglabarna, és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égőpirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék,

kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Sárhelyi Erika - Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,

valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni - emberül.

Reményik Sándor - Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább,

És gondozd híven.

Egy lángot adok, - én is kaptam azt

Messziről, mint egy mennyei vigaszt,

Egy lángot, amely forraszt s összefűz,

Én jártam Vesta ledőlt templomában,

Az örök-égő lángot ott találtam,

S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,

És eltemette a kis templomot,

De a lángot nem bírta eltemetni,

Én égve leltem ott;

És hozzá imádkoztam s benne hittem

S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.

Én égve hazavittem.

Azóta szívem mélyén ég, ragyog

A viharfújta, széllengette láng,

És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;

Csillaggal álmodik az éjszaka,

És lidércfénnyel álmodik a láp,

És öröktűzzel álmodik a szívem.

Egy lángot adok, ápold, add tovább

És gondozd híven...

Gligorics Teréz - Én legyek...

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,

Sötétben az égő gyertyafény,

Holnap is én legyek a láthatárod,

Szívedben vigasz, ha nincs remény…

Legyek a napfény a felhőtlen égen,

Az éjszakában a csillagod,

Találjam meg a lelked a szélben,

Ha időnként bárhol elhagyod…

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,

Nekem szánj minden csókodat,

Legyek a hullám a tenger ha árad,

Könny, ha már mindenki megtagad…

Szíved örökre enyémbe zárom,

Nem leszek sohasem délibáb,

Árnyékod vagyok, a te utad járom,

S kimúlok, ha fény nincs tovább...

Dsida Jenő

Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért mégegyet kellene.

De tested, véred lázad.

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Vallomás az ISTENI NŐNEK

Szeretnék könnycsepp lenni,

szemedben megszületni,

végigfolyni arcodon s

meghalni az ajkadon!

Szeretnék szél lenni,

arcodat simogatni,

hajadba belekapni,

ajkadat csókolgatni!

Szeretnék víz lenni,

testedet érinteni,

kezedbe hanyatlani,

arcodon megpihenni!

Szeretnék nap lenni,

egy napodat végignézni,

nappalodat világítani,

szívedet felmelegíteni!

Szeretnék hold lenni,

éjszakákon át figyelni,

vigyázni rád a sötétben, s

ha felébredsz várni az éjben!

Szeretnék csillag lenni,

szemedben ott ragyogni,

csillogni ha bú van veled, s

ragyogni ha örülsz valaminek!

Szeretnék tűz lenni,

szívedben elégni,

parázsló lelked felébreszteni, s

a kialudt tüzet lángra gyújtani!

Szeretnék a szerelmed lenni,

szívedet gyógyítani,

újra és újra átkarolni,

szeretnék a tied lenni!

Ágota László

Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

Nem érdekel, hogy miből élsz.

Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,

és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,

Nem érdekel, hogy hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,

hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,

az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.

Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,

hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,

és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,

az enyémmel vagy a tiéddel,

Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis

megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,

vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk

az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,

hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni

az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,

ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből

ered-e az életed.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,

az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján

és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy ”Igen”!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.

Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni

egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,

fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. .

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában

anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,

amikor minden egyéb már összeomlott.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,

és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szive

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve szerelem.

Ha a Szeretet Angyala lehetnék,

én Hozzád szállnék, megsimogatnálak.

Ha a Szeretet Angyala lehetnék,

szorosan Szívemhez szorítanálak.

*

Két karomban ringatnálak édesen,

kezemmel érintenélek selymesen.

Két karomban elfelednéd bánatod,

angyali boldog szikrát, megkaphatod.

*

Mennyei érzés Szeretetet adni,

Mennyei érzés Szeretetet kapni.

Egy az utunk, célunk egy felé nézünk,

Mennyei Jeruzsálembe érkezünk.

*

Gyönyörök csúcsa ránk teszi hatalmát,

gyönyörök-gyönyörét, Isten csillagát.

Csodálatos érzés, hogy kezed fogom,

csodálatos érzés, hogy elmondhatom.

*

Szeretet Angyalaként adnék sokat,

Szeretetet, boldogságot, minden jót,

Mindenkinek annyit, amennyi kell,

Mindenkinek annyit, mit megérdemel.

*

Megszűnne bánat, bú és szomorúság,

lenne szeretet, örök boldogság.

Elérhető most, boldogan nevetni,

ha megtanulsz most, Mindenkit Szeretni.

*

Ehhez az kell légy kicsit alázatos,

Tiszteld az embert, mely oly csodálatos.

Szeretni önzetlenül, bámulatos,

Szeretni boldogan, oly varázslatos.

*

Ha a Szeretet Angyala lehetnék,

én hozzád szállnék, megsimogatnálak.

Ha a Szeretet Angyala lehetnék,

szorosan Szívemhez szorítanálak.

/ Angyalcsillag- Kiss Teréz /

Beney Zsuzsa

More...

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Szentmihályi Szabó Péter: Kicsi szívem

Kicsi szívem kicsit ér,

mégis minden belefér,

belefér a nagyvilág

belefér a rügyes ág,

belefér a kerek ég?

sivatagban a tevék,

hajókkal az óceán,

labdával a kisleány,

erdő alján suta nyúl,

a farkas, ha lelapul,

kicsi szívem kicsit ér,

a fájás is belefér,

belefér a temető

búcsút intő keszkenő,

mély ránc a homlokomon

belefér, ha akarom.

Jaj, hogy is van, hogy te nem

kopogtatsz a szívemen?

Csinálok én ott helyet,

puha ágyat is vetek,

betakarlak felhővel,

elringatlak szellővel,

szegény szívem megdobban,

megcsókollak álmodban.

Kicsi szívem kicsit ér,

neked adom semmiért.

Várnai Zseni

Szolgálj , szívem..

Csak kitartás!-biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott elgyötört. . .

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este ha ágyba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kitartás, -kip-kop. . . pontosan,

holnap sikerül megint biztosan,

a félúton, szívem jaj meg ne állj,

kip-kop. . . . tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog. . .

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom. . .

Most meg-megállok, s felfohászkodom;

-Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj. . .

Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan. . .

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Várnai Zseni

Ki a legszebb a világon?

Tündöklésem szép idején

nem néztem a tükörbe én,

két kisgyerek szemefénye

volt az arcom tükörképe,

s szólt a szívem: - Édes lányom,

ki a legszebb a világon?

- Te vagy a legszebb, anyám,

hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:

ki a legszebb e vidéken?

- Édesanyám, Kedvesem,

nincs nálad szebb, senki sem! -

Csillagtükrön néztem arcom,

mint egy tündér királyasszony,

aki hol volt... hol nem volt...

de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,

nem nézhetek a szemébe,

s másnak mondja: - Kedvesem,

nincs nálad szebb senki sem!...

Kislányomból kisasszonyka,

csillagszeme rám ragyogja,

mint egy fényes tükörkép:

- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,

ki a legszebb a vidéken?...

Tó tükrét a szél kavarja,

arcom girbe-gurba rajta...

- Hamis a tó! - Futok messze,

csorba tükör a kezembe,

csorba tükör felel nékem:

- Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,

Te mondjad meg, de igazán,

elhervadtam, csúnya vagyok?

Édesanyám szeme ragyog:

- Hidd el nékem, édes lányom,

te vagy a legszebb a világon...

S ahogy szólott, könnye fénylett,

arcom benne tündérszép lett.

itt találtam.Nekem nagyon tetszik!

Kosztolányi : Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán téát inni véled,

rubin-téát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

"Folytatásaként" ezt találtam a neten:

Akarok játszani, főleg kisgyermekest,

szelíden szerető, bölcs kistermetest,

akarok örülni, mosolyogni, mert az tetszik,

akkor is, ha mindez a semmi tárgyán leledzik

akarok hunyni, akarok bújni

akarok titkokat kisfüledbe súgni

akarok szaladni

szabadon haladni

nem érteni a világot

csakis a sajátom

akarok élni

akarok meghalni

akarok szeretni

közben tőle szenvedni

akarom a színeket, a szókat

akarom olvasni a rímeket, mit róttak

a magyarok, a németek, a szászok

akkor is ha ők nem jó barátok

akarok figyelni, akarok látni

akarok fáradtan, a réten fűben hálni

akarom, hogy legyél

akarom, hogy velem együtt éljél

s egyszer, hogy, mikor meghalok

te ne sirass, ne ravatalozz

egyszer úgyis utánam szöksz

ha akarod, ha nem, a világból eljössz.

Kicsit "hazabeszélve", A Fársángra várva...:)

Csokonai Vitéz Mihály

DOROTTYA

vagyis a dámák diadalma a fársángon

(részlet)

Fársángi jó borral habzó butellia!

Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia,

Te tőlts bé engemet élő spiritussal,

Hadd danoljak harcot én is Enniussal.

És te, Nanét, tőllem szívességgel vedd el,

Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel:

Legalább, ha könyvem végig nem olvasod,

Megpróbálhat'd rajta frizérozó vasod.

Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,

Túdósítást venni a magyar hazáról,

S lajistromba szedni az új menyecskéket,

Öszvejart sorjába minden vármegyéket.

Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki

Teljes örömére szolgáltak őnéki.

Majd Szalának keskeny, de kies csúcsánál

Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,

S kiszállván Balaton szántódi révére,

Az áldott országba: Somogyba béérve.

Löllén egy stációt csinálván magának,

Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,

Tótiból mint teljes kész lakadalomba,

Béhajtatott vígan a víg Nagybajomba,

És ott ama magyar jószívű uraknál,

Kik közt hóltfélben is vídám szívvel laknál,

Kipihenvén magát, másnap késő reggel

Megindúlt Kaposba parádés sereggel,

Kapos fővárossa Somogy határának

S herceg Eszterházy dominiumának,

Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,

Keblébe fogadván annyi úri rendet,

Kik a nagy Széchényi főispánságának

Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,

Kapos, hol másként is, igazságot tenni

A megye tisztjei öszve szoktak menni,

Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja,

Hol szállásává lett a herceg kastélyja.

Örülök! :)

Számomra is kedves!

Szép napokat!

Christina Georgina Rossetti

Emlékezz

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze

a hallgatag országba érkezem,

s nem foghatod meg többet a kezem,

és nem fordulhatok el tévedezve.

Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,

s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:

csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,

késő tanács, imádság, minden eszme.

De ha felejtesz, s aztán valahogy

emlékezel reám, ne búslakodj,

mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt

nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,

százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,

semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

Ezt a verset már biztos beírták vagy ötször, minden alkalommal elolvasom annyira szép.

Most is, köszönöm Neked!!

baráti üdvözlettel gyula

Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

- Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hova mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázrezsóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsőnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta

és felboncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek körülöttem

és minden láb volt, csupa láb,

és megnőtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

- föl! föl! – mint az első hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszút állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra – és már gyűlöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…

És ekkor zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:

No, ne félj – mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.