Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

WASS ALBERT: ELINDUL ÚJRA A MESE!

Elindul újra a mese!

Fényt porzik gyémánt szekere!

Minden csillag egy kereke!

Ezeregy angyal száll vele!

Jön, emberek, jön, jön az égből

Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek!

Szépek és tiszták legyetek!

Súroljátok föl lelketek,

csillogtassátok kedvetek,

legyetek újra gyermekek

hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese

már nem is egészen mese.

Belőle az Isten szeme

tekint a földre lefele.

Vigyázzatok hát emberek,

Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni

s angyalt lesve a csillagok közt

Isten szekerét megkeresni.

Ünneplőben elébe menni,

mesék tavában megfürödni

s mesék tavában mélyen, mélyen

Mert rút a világ, fekete.

Vak gyűlölettől fekete.

Vak, mint az emberek szeme:

az égig sem látnak vele.

Pedig az égből lefele

porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,

ezeregy angyal száll vele,

az Isten maga száll vele

és csillagtükröt nyújt felénk,

mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer

Pillantsatok tiszta szemmel,

tiszta szemmel, Istenszemmel

milyen szép is minden ember!

Minden ember szépségtenger

s mint a tenger csillagszemmel

telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?

Elfordulnak fejeitek…?

Megvakultak szemeitek…?

Szépségteket, jóságtokat

nem érzitek, nem hiszitek…?

Csillaggyertyák fénye mellett

Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,

szegények és vakok vagytok,

ha szépek lenni nem akartok.

De még így is, szegényen is,

rútan, vakon, mégis, mégis

Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,

elindítja fényszekerét,

jó emberek játékszerét.

Milyen kár, hogy áldó kezét

nem érzitek, nem nézitek

s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,

minden embernek gondja van,

a sok angyalnak mind gondja van

s az Istennek is gondja van,

mert mindenekre gondja van.

S így múlik el a szép s a jó

az ember mellől, nyomtalan.

Csanádi Imre: Karácsony fája

A Karácsony akkor szép,

hogyha fehér hóba lép-

nem is sárba, latyakba...

Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,

kis madárnak pihenő-

búcsúzik a madártól,

őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak

szép karácsony fájának-

derét-havát lerázza,

áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,

ahány gyerek: örüljön,

ahány gyertya: mind égjen,

karácsonyi szépségben.

Pokol és Menny /Tanulságos mese/

"Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája. Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a villám.

Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők világát, és tovább bandukolt a két állattal.

Néha időbe telik, míg a halottak megszokják új helyzetüket.

Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött, csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak.

Az egyik kanyarban végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett térre nyílt.

A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált. A kapuban egy férfi őrködött.

A vándor odament hozzá, és megszólította:

- Jó napot.

- Jó napot - felelte az őr.

- Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű?

- Ez itt a mennyország.

- Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk.

- Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar.

Az őr a kútra mutatott.

- A lovam és a kiskutyám is szomjasak.

- Nagyon sajnálom - mondta az őr. - Állatok nem léphetnek be ide.

Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem akart egyedül inni.

Megköszönte hát az őrnek, és továbbment. Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor megérkeztek egy másik helyre,

amelynek egy ócska kapu volt a bejárata. Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal.

Az egyik fa árnyékában hevert egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt.

- Jó napot - köszöntötte a vándor.

A férfi félretolta a kalapját, és biccentett.

- Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám.

- Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a helyet. - Igyanak csak kedvükre.

Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak.

Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki.

- Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi.

- Egyébként hogy hívják ezt a helyet?

- Mennyország.

- Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a mennyország!

- Az nem a mennyország. Az a pokol.

A vándor megdöbbent.

- Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves információ óriási zűrzavart okozhat!

- Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk.

Ugyanis ott maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat."

Reményik Sándor:

Nincs enyhe szó...

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,

Hogy elborítsa egy ütés nyomát;

Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:

Nincs a világon annyi simaság.

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,

Nem jő évek során oly csendes óra,

Hogy fölriadni ne tudnánk belőle

Egy emlék-harang-kondulóra.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog,

Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,

S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,

Letépi mindíg-újból a kötést.

Reményik Sándor:

Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,

Az örömöd ó, még magánosabb,

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.

És minden árnyék külön libegés

És minden árnyék néma, külön élet,

A bánat őket összesöpri-mossa,

A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,

De volt-e már mély, zengő örömöd?

Ölelni vágytad a széles világot

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.

Vágytál röpülni, önmagadon túlra,

Nem messze, csak egy rokonszellemig, -

Az örvendezőt hűvös mosolyok

Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:

Az örömital benned muzsikál,

Túláradna, de nincs merre-hova,

Leperegne, de csak habozva áll.

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,

De ver a szíved vért, páncél alatt -

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!

- És összeszorítod a fogadat!

Rajki Miklós: Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok - sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek

örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod.

Bálint Dániel

Az öreganyó

Tiszta hó pihen, a sötét hanton,

bús gyász dala szól, a törött lanton.

Csendesen búg, a sírok közt a szél,

öreg kereszt előtt, egy anyóka üldögél.

Csillogó könnyeit, a kendője nyeli el,

s a fekete perzsára, a hó rászemetel.

Gubbaszt és nézi a sötét keresztet,

alatta fekszik az, kit valaha szeretett.

Kérges kezeiben rózsafüzért morzsol,

míg ajka halkan rövid imát mormol.

Eszébe jut a kép a régi szeretőről,

majd egy másik a gondoskodó férjről.

Ó, hogyha láthatnád, gondolja magában,

tenmagadat látom, a kisunokánkban.

Deli legény lett ő, amilyen te akkor voltál,

mikor még pajkosan, a jegykedőmért jártál.

Fiaid jól vannak, kár volt úgy aggódnod,

legkisebb maradt itt, ki rólam gondoskod`.

Eképpen imádkoz`, emlékszik és mesél,

s magában legbelül, már megváltást remél.

Változik az idő, a szél is dühösen fú,

mindjárt elkezdődik, az égiháború.

Észre veszi ezt, lassan az anyóka,

s elindul a hóban, botra támaszkodva.

Nehezen halad már, óvatosan lépdel,

arca elé húzva a perzsát, remegő kezével.

Csikorgott, ropogott, a hó a csizma alatt,

míg a hófúvásban, haza felé haladt.

Megkönnyebbül mikor, beteszi az ajtót,

kizárva a hideget, a szelet, és a hót.

Vállkendőről eztán, lerázza a havat,

majd reszkető kézzel, gyufa után matat.

meggyulladt a láng, s kitágul a fény,

apró lángok játszanak a száraz venyigén.

melengető lángok elé, az anyóka leül,

imára font kezekkel, szépen elszenderül.

József Attila -

REMÉNYTELENÜL

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

Magányosság

Égi csendesség fedező homálya

Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!

S szívemet békés kebeledbe inti

Mágusi vessződ.

A világ lármás vigadóhelyéről,

Mint az elfáradt utazó, pihegve

Térek ernyődhez, s fejemet lehajtom

Lágy mohaidra.

Itt vagyon bátor menedéklakása

A szabadságnak s nemes érzeménynek:

Itt nem aggathat rabigát reájok

A buta köznép.

Itt fakad laurus-koszorúja minden

Bölcsnek és minden magasabb daloknak,

Itt az ártatlan szerelem s vidámság

Zöld amarantja.

Légy, Magányosság! vezetőm s barátom.

Csendes ernyődhez sietek nyugodni.

Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus

Myrtusa berkét.

Téged óhajtlak, ha szemembe` reszket

Bánatos lelkem kiütő panassza:

Téged a legszebb fiatalka édes

Oldala mellett.

Szilágyi Domokos

Karácsony

A puha hóban, csillagokban,

Az ünnepi foszlós kalácson,

Láthatatlanul ott a jel,

Hogy itt van újra a Karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,

Úgy kell mindig e kis melegség,

Hisz arra született az ember,

Hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,

Ne ünnepi foszlós kalácson,

Ne díszített fákon, hanem

A szívekben legyen KARÁCSONY!

Várnai Zseni : Megyek feléd.

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor közeledbe érek,

már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolygok körülötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül.

Tóth Árpád: Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött

S lehunyt szemhéjaimon

Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden

Tözesítette a fény

S szemlehunyva a szokott

Utazásra vártam én,

Arra, mikor -halk hajó

Titokzatos tengeren,-

Fekvőszéken útrakél

S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sose lesz,

Mindaz, ami sose volt,-

Így indultam ma is el,

Hunyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió

Vad erővel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot.

Azért volt oly kölönös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot

S szivemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok.

B.Radó Lili: Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,

emlék akarok lenni, mely sajog,

mert nem lehettem eleven valóság.

Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,

hogy ne én jussak róla az eszedbe,

akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,

és minden szó, mely kimondatlan maradt.

Nem láthatsz tengert s arany sugarat,

mely nem a szemem lesz s a mosolygásom

s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,

mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,

a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,

a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,

minden asszonykéz, minden férfivállon,

s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,

mindenütt, mindig, minden én leszek.

A tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Menj!

Most én is elengedlek, menj, s legyél szabad,

Mint a kötelék nélküli erdei vad,

Mely az ösztönöktől hajtott ősi táncát járja,

Úgy engedlek én is a szabadság útjára.

Egyre messzebb hív a vágy és az ösztön,

S én elmúló álmaim könnyekben fürösztöm.

Csak belül kiáltom: gyere vissza hozzám!

Most lehunyom a szemem és elnémítom a szám,

Ne halld a hangom, s a szívemet se többé,

Váljunk hát mindketten örök száműzötté.

Te leszel a világé, hisz odahúz a szíved,

S olthatatlan vágyad másokkal enyhíted.

De eljő az idő, mikor e romlott világ,

Mint az űzött vadra, Reád törvényt kiált,

Megremegsz majd akkor súlyos szavától,

Nem hall és nem lát, úgy vet ki magából.

Erősnek hitted, de most lehull a vérted,

Senki sem ejt többé már könnyeket Érted.

Szíved az örök magány rabságába kerül,

Mint tóba dobott kavics, mely a víz aljára merül.

Mikor egyedül maradsz a vadon közepén,

S végignézel az ég hatalmas tengerén,

Észreveszel majd egy kihunyó csillagot.

Talán megkönnyezed, mert igen, az én vagyok.

ENDRŐDI SÁNDOR: A SZERETETRŐL

Valakit, valamit szeretni kell.

Istent, szülőföldet, hazát.

Kinek lelkében nincsen szeretet:

Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.

Nyíló virágot, kék eget,

Minden koldusnál százszor koldúsabb,

Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kel.

Jók vagyunk, ha szeretünk.

Az Isten a szeretet tüzét

Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.

Hogy szívünk boldogabb legyen.

Kivert kutyánál is gazdátlanabb

Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.

A szerető szív tündököl.

S Isten világa örök éj marad

Annak, ki mindent csak gyűlöl.

DR. PAPP LAJOS,

A VILÁGHÍRŰ SZÍVSEBÉSZÜNK VERSE

AZ ÉN IMÁDSÁGOM

Mikor a szíved már csordúltig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körül vesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

URAM! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: URAM! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan bele fáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts! S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak ki használtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

URAM! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt: ISTENEM MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

AMEN

Ne menj el

Hogy mondjam a világnak ,

hogy az enyém vagy

egyedül az enyém.

Magamba akarom zárni

a végtelent, mert valósággá

érlelődött egy gondolat

szeretlek.

Egészen akarom a világot,

de ha nem adják

csak egy pírt veszek le

a hajnal pereméről

neked sóhajtva.

A többit hagyom érintetlenül.

Hogy mondjam meg a világnak,

hogy hallgasson meg,

hallgasson a szívemre,

a lelkemre,

szerelememre,

melyet neked hoztam le

a végtelen magasságból...

ELLENTÉTEK

Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz...

Ne oda, - agyamba nézz:

nézd: minden álmom a porban

s én rossz géppé romoltan,

mely zörög, csikorog, de tűr,

járok tehetetlenűl,

a győztes árban, mely dagad

és a tündöklő ég alatt

roncs életemet, mocskos, sűrü lé,

unva görgeti a halál felé.

Szabó Lőrinc

REMÉNY.....

Szívemben gyönyörűen égő emlék !

Szívében remélem nem csak egy kellék ?

Szememben gömbölyü meleg kis könnnycsepp !

Szemében érzelem talán egy csöpp sem ?

Szívemben gyengéden lobbanó szikra !

Szívében hirtelen robbanó szikla ?

Szememben lázasan csillogó végzet !

Szemében láztalan kialvó képzet ?

Szívemben röppenve pillangó táncol !

Szívében ólomsúly bilincset láncol ?

Szememben tűzvörös izzó kis máglya !

Szemében szunnyadó kialvó fáklya ?

Szememben elvesztett szerelmek szomorú múltja !

Szemében a jövő reménnyel kövezett útja !

Szívemben kínnal telt sötét keserves halál !

Szívében ő remélem igaz szerelmére talál !

WASS ALBERT:Búcsú

Már eltűnt régen a hajó Veled

és én még mindég kendőt lengetek.

s amíg távolba réved a szemem:

arcod vonásait idézgetem.

tengerverés csapdos a partokon:

benne hangod zenéjét hallgatom.

S a szélben, mely hajamba beletép,

ott érzem még a kezed melegét.

De mindez búcsú már, tudom nagyon.

Elnyel a távol, mint egy ősvadon.

Pókok szövik be lépteid nyomát,

holnapra új lakót kap a szobád,

s elönt a hétköznapok bús sora,

mintha nem is lettél volna soha

Csak én állok még itt. De már ködöt

lehel a tenger árnyékod mögött,

s míg lengetem a kendőm, lengetem:

emléked lassan eltemetget

(1950. január)

Ne mondd

Sétálok kéz a kézben

Kezed kezemben érzem.

Közel vagy hozzám nagyon

Ölellek és akarom.

Akarom, hogy szeressél

Csak valamit meséljél.

Mesélj kicsit múltadról

Mindegy nekem bármily jót.

Mondd, szereted a zenét,

Vagy a sötét nyári éjt?

Szereted a pillangót,

Az édes szerelmes szót.

Mikor kezedet fogom

Mondd, csak egyre hallgatom.

Ne mondj semmit, hallgatlak

Minek a buta szavak.

Érzem, a tested beszél,

Mint a meleg nyári szél.

Csak simogat szótlanul

Szívem mégis ver vadul.

Szemed fénye úgy ragyog,

Csak nézlek és hallgatok.

A szó néha butaság,

Nézem szemed sugarát.

Többet mond, mint bármily szó,

Nézni kell csak, az a jó.

Ne mondj semmit szavakkal,

Mindet rontasz csak azzal.

Elég szemed sugara

A szívem azt sugallja.