Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

A lelked...

"A lelked kérem, s te tested adod.

Könnyeim letörlöd, de továbbra is hagyod,

hogy sírjak.

A lelked add !

Nem figyelsz, a kétségbeesés hangjára,

elbújsz előlem a közöny tornyába

és nem érted.

A lelked add !

Hozzám bújsz, de nem érdek nélkül teszed,

nézed az arcom, s titokban azt lesed :

kellesz-e még ?

A lelked add!

Nem kellek, de másnak sem engedsz.

Az önzés ölelő karjaiba rejtesz

mások elől.

A lelked add!

A szeretet hiszem, a lelkedből fakad

bízom, hogy egyszer majd pőrén adod magad,

a szíveddel együtt.

A lelked add!

A lelkeddel érezz, a lelkeddel láss!

És nem állhat közénk többé soha más,

az életben.

A lelked add!

Csak annyit kérek, amennyit adhatok.

Hiszem a végén karodba bújhatok,

s szerelmes, boldog halált halhatok,

csak hagyd !

De mindíg a lelked add!"

-O.Bogdány-

Endrődi Sándor: A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.

Istent, szülőföldet, hazát.

Kinek lelkében nincs szeretet:

Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.

Nyíló virágot, kék eget,

Minden koldusnál százszor koldusabb,

Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.

Jók vagyunk, ha szeretünk.

Az Isten a szeretet tüzét

Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.

Hogy szívünk boldogabb legyen,

Kivert kutyánál is gazdátlanabb

Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.

A szerető szív tündököl.

S Isten világa örök éj marad

Annak, ki mindent csak gyűlöl.

... csak a Kedves hangja fontos...

Olykor csak a Kedves hangja a fontos.

Csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját.

Mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer,

és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb.

Mert megnyugtat. Hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol.

És ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a lelkeddel is.

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:

Te voltál mindig mindenben minden

Boldog szimatolásaimban,

Gyöngéd simogatásaimben

S éles, szomoru nézéseimben.

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,

Hol éreztem az életemet

S hol dõltek, épültek az oltárok.

Köszönöm az én értem vetett ágyat,

Köszönöm neked az elsõ sirást,

Köszönöm tört szivü édes anyámat,

Fiatalságomat és büneimet,

Köszönöm a kétséget, a hitet,

A csókot és a betegséget.

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek

Másnak, csupán néked, mindenért néked.

Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm

S hogy te leszel a halál, köszönöm.

William Shakespeare: 75. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek?

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem,

e néhány évet, Uram, köszönöm.

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm

mögöttem immár messze elmaradt.

Bizony, tavaszom tarka mámora

tovaillant, míg gyöngyöző borához

tétova kézzel poharat kerestem.

De aranyszemű kalászok aratása

vár még reám és egy-egy nyári esten

a béke megcirógat engem is.

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,

szelíd verőfény szeptember délelőtt,

és hosszú séták még a tél előtt.

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,

fűtött szobában duruzsol a kályha,

tán jó is lesz már ablakomban állva

nézni, hogy tarka tömegben odalent

ki mást sodor magával most az élet.

A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,

a vallomásban az,

ami kimondhatatlan,

csókban a búcsúzás

vagy nyíló szerelem,

egyetlen csillagban a végtelen.

Levélhullásban erdők bánata,

bújócskás völgy ölében a haza,

vetésben remény, moccanás a magban,

kottasorokban rabul ejtett dallam,

két összekulcsolt kézben az ima,

remekművekben a harmónia,

részekben álma az egésznek,

és mindenben a lényeg,

a rejtőzködő, ami sosem látszik,

de a lélekhez szelídült anyagban

tündöklőn ott sugárzik.

Fésüs Éva

Nagy László - Ki viszi át a szerelmet?

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

György Emőke

Sebzett állatként világunk vadonjában

Szólnék, de már csak a csend válaszol

Vágtató lovakként dübörögnek a gondolatok

Körülöttem minden úgy zakatol

Szívem őrülten ezt ordítaná:

Érzéketlen világ! - már nem nyílik érzéki virág...

Nem halljátok a rémült S.O.S.- t?

Kegyetlenségnek nincs gát építve

A vadon nem rejtett keblébe puha, zöld tisztást

Csak kínzó csend, s szúrós vadrózsák

Eleven húsom ők szúrják, sebzik...

Mint meglőtt madár, vagy sánta kutya, kínban vergődve

A tehetetlenség vad foglyaként

Nem hív, nem szól, nem válaszol senki

Egyedül, magamba roskadva kínoz a némaság

Szavak fojtanak kimondatlanul

Nincs egy szív, ami megkönyörülne

S végre, mint útszélen fetrengő beteg állatot

Szánva rám nézne, meggyógyítana...

Ha vér a vérből kutyául bánik

Egymással, mit is várhatsz egy lelketlen idegentől?

Jó szó balzsamként hatna torkomra

De ez az, ami nincs! - Szót hordoz a szél...

Egy ember, ki a fagyott szólamokat előcsalná

A segélykiáltásnak nincs füle...

Fekhetsz sebzett állatként az úton

Keresztülhajtanak rajtad, otthagynak, mert az élet

Nem más: cserbenhagyásos gázolás...

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod.

Amikor tudod, hogy kár volt az egész, mégse bánod.

Amikor meglátod, és hevesebben dobog a szíved.

Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed.

Amikor várod, hogy újra eljöjjön a pillanat.

Amikor várod, hogy ismét oda adhasd neki magad.

Amikor vágyod hangját és szavait.

Amikor naponta fel idézed magadban az együtt töltött órák emlékeit.

Amikor néznéd mosolyát és két szemét.

Amikor vágysz arra, hogy megint feléd nyújtsa két kezét.

Amikor nem bírod már, hiszen kavarognak benned a szavak.

Amikor közeledben van, és alig bírod türtőztetni magad.

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged.

Amikor elhiszed, hogy míg együtt voltatok ö is megőrült érted.

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle.

Amikor újra aludnál és ébrednél mellette.

Amikor jó lenne, ha újra veled lenne.

Amikor már önmagaddal harcolsz ellene.

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész.

Amikor döntesz, hogy miért is ne, hiszen egyszer élsz.

Amikor világossá válik, hogy bármily rossz, ez mégis jó neked.

Amikor tudod, hogy tilos de mégis újra és újra meg teszed.

Akkor vedd tudomásul, hiába tagadod, igenis szereted!

József Attila

Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szőllő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfüzik

a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,

gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

összefogva sziveink.

Csukás István: Virágének

Vakmerőn nyúlok

s biztosan érted,

tétovaságom

hitre cserélted.

Szótlanabb szónál

ez az áhítat,

több a valónál,

mégis megríkat.

Lehull az inged,

nincs, ami födjön,

szép szüzességed

fehér hófüggöny -

Mint torony omlik

össze, ki voltál,

örömöd ring, ring,

simább a tónál.

Egymásnak arccal

kerültünk végre,

szorongva hallgatsz

némább beszédre.

Nincs nagyobb titok,

nincs nagyobb vigasz:

rád hasonlítok,

rám hasonlítasz.

Kovács András Ferenc: Hajnalének

Járj át, akár a virradat,

szobát a kék derengés,

hass át, rezegtess, mintha tört

pohárban kélne csengés…

Úgy légy a hangom, úgy telíts

testemben szétremegve,

mint ébredés, ha fény hasít

nehéz sötét szemekbe.

Látásommá légy: nézzelek,

akár a néma dolgok,

mint kés, ha villog meztelen,

s bőrödhöz ér a boldog…

Igaz közömbös pengeként

hatolnak át vad évek -

helyettem áradj véremül,

szeretlek, mint a vétek.

Alvó arcodra bámulok:

nem létezel te s én se -

szoríts, ha együvé sodor

a semmi szívverése…

Milyen lehet veled sétálni az őszben?,

lelkünket érlelő fázós napsütésben,

és milyen lehet veled az avarban gázolva kezed lágyan fogva arcban elpirulva...

Óh milyen lehet veled csöndes szótlanságban?

forró együttlétben de közös magányban...

Hát milyen lehet veled?,hogy ne fájjon nélküled!

s ne kelljen kérdeznem milyen lehet veled.

Képíró Gyula/

Figyelem ahogy a tó hallgat,talán a csendje vonz oda?

Épp olvad partján a hóharmat,-megkopott a tél bocskora,átlátszó csendes a tó medre:

Káprázat-csillagok gyúlnak,

tán' mosolyod villant meg benne...

emlék-harangok zúgnak.

Sellőként csobban a gondolat,mint kavics tűnik a tóban.

Sóhajnyi volt csak a pillanat,

...nem tudom:Voltál-e valóban.

Kovács E./

Csendemet szú percegése sem töri meg,ha becéző bársonyán szelíd üzeneted-mint selymes kezed-megsimít anyám.

Mindíg időben érkezik ébren és álmomban is,az egyetlen gyógyír,ha kő-nehéz bánat nyomja a szívemet:békét hoz,-könnyű-meleget.S míg felébreszt lágyan a gyönyör'-szép emlék,a légy jó- üzenet,a szívembe kéretlen érkezett bánatnak hült helyén újra a jóság szeretet él!.

Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom

Melyet vissza soha nem kérek

Szeress egy életen át, úgy, mint én téged

Akkor is ha megöregszünk

És akkor is, ha már nem élek.

Ady Endre

Láva csurran –kőjégbelehalt- lelkemre…

Láva- iszapos hő.

A szerelem, mint füstokádó kráter- aszott,

tátongó tűznyálas szájjal,

érzéket suttogó morajjal tépi a testem…

Szerelem mit teszel velem?

Érzelemsziklákat olvasztva,

lihegőn, lobbanón, rohanón,

vágymasszává izzítva,

a múltszilánk teli kérges réteget…

Egyiket a másik után.

S egyre nő a forró révület-

hevesen, lüktetőn, kínoktól senyvedőn…

De hamar belátja- tévedett.

Ismét.

Lassan kihűl.

Szerelem elül.

Új sziklát köszönt a ma,

Új réteg követel létet.

Győzött az idő.

Mindig vagyok, s újból belém halok.

Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.

Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül.

Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre.

Magamra maradva ocsúdok.

Felém s belém.

Pálnagy László- Lávapihék

Szenvedéseim körfolyosóján:

révült önmagamba botlok.

Egymásnak esünk! Vívódunk:

csorbult tőreink csüggedten csendülnek.

Pálnagy László- Lávapihék

Hámori Zsóka: Oly távol vagy!

"Oly távol vagy!

Megérinthetetlen!

Vagy csak nekem nem engeded?

Soha nem bántani,

Csak szeretni téged;

Úgy akarlak megérinteni!

Simogatni a szíved;

Ölelve, elveszni benned!

Oly távol vagy!

Már láthatatlan!

Vagy csak én nem láthatlak?

Előlem bujdosol?

De hisz tudom;

Hogy a közelben vagy;

Érzem az illatod,

Csak követnem kell;

Úgy találva rád.

Oly távol vagy!

Had érintselek!

Most én suttogok:

Soha nem bántani;

Csak szeretni Téged!

Hívj magadhoz, kérlek;

Engedd, hogy szeresselek!"

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik a csillagok.

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

Órák, napok

jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy megláthassalak.

Gyönyörű arcod tanulom

utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,

olyan bátran, hogy abban már

megláthatnád a vacogást,

ha egyszer közelről szemügyre vennéd.

De nem is ismersz.

Én vagyok az,

aki meg tudom szelidíteni

szemöldököd egymást-maró kígyóit,

aki nem félek, hogy összezúzódom

fekete köveiden,

aki talán még megbirkózom egyszer

iszonyú angyalaiddal,

aki be merek lépni hozzád

a magad-fonta kettős rács mögé

és enni adok neked naponta

Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?

Bogozd ki göbös sorsodat.

Segítek.

Aztán visszaadom.

Kívüled élek,

ilyen siralmas-bátran.

Te itt keringsz, még oldozatlanul,

csontjaim fehér izzószálai

tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa- Kívüled élek

Szeress

"Ne csak akkor szeress, mikor szívem Nálad hagyom

Ne csak akkor szeress, mikor lelkedet akarom

Szeress akkor is, ha épp semmit sem adok

Szeress akkor is, ha magányos vagyok.

Ne csak akkor szeress, ha forrón szeretünk

Ne csak akkor szeress, mikor együtt nevetünk

Szeress akkor is, ha kicsordul könnyem

Szeress akkor is, ha romba dől minden.

Ne csak akkor szeress, ha vágyaim nagyok

Ne csak akkor szeress, ha bátor vagyok

Szeress akkor is, ha valamitől félek

Szeress örökké, én "csak" erre kérlek.

Ne csak akkor szeress, ha ölellek Téged

Ne csak akkor szeress, ha szavaim szépek

Szeress akkor is, ha távol vagyok

Szeress akkor is, ha majd meghalok."

-Zsigmondi Zsolt-

Bognár Barnabás

Ha mosolyt hozok...

"Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,

így maradjak meg neked.

Ha csillogóra váltom a szemedet,

így maradjak meg neked.

Ha kezed kezemben megremeg,

így maradjak meg neked.

Ha én melletted állok félve meg,

így maradjak meg neked.

Ha szeretnék együtt félni veled,

így maradjak meg neked.

Ha vagyok én neked a szeretet,

így maradjak meg neked.

Ha velem a szép még szebbé lehet,

így maradjak meg neked.

Ha te szépnek látod a lelkemet,

így maradjak meg neked.

Ha vagyok az, aki más nem lehet,

így maradjak meg neked."

Váci Mihály: Még nem elég

Nem elég megborzongni,

De lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

De mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

Fagyot is bírni kell,

Ki acél akar lenni,

Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell,

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el,

Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! – Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,

a jót akarni kell!

És nem elég akarni,

De tenni, tenni kell:

A jószándék kevés!

Több kell – az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell – az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!

Több kell – a nemzetért!

Nem elég – a Hazáért!

Több kell most – a népedért!

Nem elég – Igazságért!

Küzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

Nem küldöm senkinek,még mielőtt kombinálnának egyesek,csak gimi óta tetszik,ennyi:)

József Attila:TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat.

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,

hiába hull a könnyed.

Hogy bizonyság vagy erre,

legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,

ne légy komisz magadhoz,

ne hódolj és ne hódits,

ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,

a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, soha senki

nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s igy nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned!

Mi mindig búcsúzunk.

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk.

- Reményik Sándor