Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin: A szeretetet nem pótolja semmi

Lehetsz milliomos, lehet zsáknyi pénzed

- lehet a másikat kevesebbnek nézed.

Lehet, hogy kincsekből építed világod,

de ez illúzió! Egyszer majd belátod.

Ahol pénz az isten, holtak ott a lelkek,

a földi pokolban sosem ünnepelnek.

Örök a sötétség, nincsen fény, csak árnyék,

betegség és közöny, mindaz, ami vár még...

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok gazdagok, kik szívből szeretnek.

Őrizd hát magadban a szeretet csodáját,

Viseld az arcodon a mosolyod báját.

Ne sajnáld másoktól, oszd úton-útfélen!

Nyáron árnyat adjon, melegítsen télen...

Amit megszereztél oszd szét a világnak,

s hiszem, hogy holnaptól, boldogabbnak látlak.

Kincseket, ha meghalsz, nem vihetsz magaddal,

bánj hát bőkezűbben a jó indulattal.

A felhalmozott pénz nem teremt világot!

Ültess hát kertedbe fákat és virágot!

Lásd meg körülötted a csodát, a szépet,

akard megismerni, miről szól az élet.

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok boldogok, kik szívből szeretnek.

A matematikatanár tragédiája

Először a buszmegállóban látta meg Őt,

A derékszögű háromszög hajú nőt,

S olyan nagy hatással volt rá a látványa,

Hogy másnap szexi háromszögeket rajzolt a táblára,

- Tanár úr! – kiáltott fel lelkesedve egy diák,

- Ön forradalmasította a trigonometriát!

S valóban: tangens helyett tanga járt az eszében,

Sőt, cotanga! S érezte, hogy feláll a kréta a kezében!

Mert afelől nem hagy a tematika kétséget,

Hogy még sosem látott ilyen matematikai szépséget!

Oh, a lány szája, mint egy kosárgörbe

Spirális aranylánc fut a nyakán körbe,

Szemüvege egy vízszintes 8-as, s oly éktelen vele,

Akár a matematikában a végtelen jele,

Füle, hasonlít a hetyke 7-es számra,

Tán nem véletlen, hogy a 7-es buszra várt ma,

Elöl az a két kúp, rajta koordinátapontok,

Ha csak megérinthetné..., na de mit nem mondok,

Törékeny alakja deltoid, picinyke köldöke

Kilences, akár a hétszázhuszonkilenc köbgyöke,

S lentebb, az a rejtett rombusz, vajh mekkora!

/ öve alatt megmoccant az irányvektora /

Szinte a rabja lett két combja hengerének

Ah, ellenállnának-e az ő forgástengelyének?

Hátul domborodott két szép gömbszelete

Hosszan elidőzött köztük a képzelete,

Trapéz szárú farmer simult rájuk,

Érezhető volt az aurájuk,

S az lenne szép még e mellé

Ha mindkettőt négyzetre emelné.

/net/

Ady Endre: Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Jónás Tamás : Csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.

Nem számítottam rá, hogy közelemben

lehet még jeget olvasztani ember,

pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.

Nevettem volna, ha mesélnek rólad.

Nem volt már súlya bennem semmi szónak.

És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.

A tenger fáradtan mellém zuhan.

A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan

a mellkasomban, és kapkod az élet:

sorsomnak, veled, újra dolga van.

KIPLING: HA......(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol - becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: ,,Kitartani'',

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és - ami több - ember leszel, fiam.

Sárhelyi Erika: Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,

mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,

s elrozsdállja nyárból maradt legszebb napjaim.

Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,

hisz újra itt vannak kertemben a varjak,

s bánatában még az ég is velem könnyezik.

Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,

nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,

csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.

Ma nem hiszek se neked, se másnak,

tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,

s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.

Sárhelyi Erika: Gólyahír és gesztenye

Fölénk nő az idő, mint a falomb,

ránk kérgesedik sok hétköznapi gond,

sorsvonalunk masszív, hajlékony ág,

s már nem jajdulunk, ha fejsze éle vág.

Pedig olykor gyökerestül kéne

mindent szakítva, új ösvényre lépve,

menni, futni túl ezer hegytetőn,

menni, míg egy vad folyó szembe jön,

és sodródni a háborgó árral,

összekeveredni iszappal, sárral,

tajtékok között partra csapódva

belesimulni forró lábnyomokba.

De mi csak állunk, törzsünk töretlen,

állunk a szelíd, csöndes rengetegben,

gólyahírre hullik a gesztenye -

s maradunk úgy is, ha menni kellene.

Reményik Sándor: Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,

Az örömöd ó, még magánosabb,

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.

És minden árnyék külön libegés

És minden árnyék néma, külön élet,

A bánat őket összesöpri-mossa,

A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,

De volt-e már mély, zengő örömöd?

Ölelni vágytad a széles világot

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.

Vágytál röpülni, önmagadon túlra,

Nem messze, csak egy rokonszellemig, -

Az örvendezőt hűvös mosolyok

Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:

Az örömital benned muzsikál,

Túláradna, de nincs merre-hova,

Leperegne, de csak habozva áll.

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,

De ver a szíved vért, páncél alatt -

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!

- És összeszorítod a fogadat!

REMÉNYIK SÁNDOR: VERSENYEN KÍVÜL

Én nem futok.

Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.

Útszélen; árokparton,

A versenyen kívül

Szedem a novemberi ibolyát.

Én nem futok,

Távol a sértő zajtól, bántó fénytől

A Janus-arcú dicsőségtől,

Rendezgetem csokorba ibolyámat,

Ha valakit tarlómra fúj a szél,

A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:

Más virág híján, mutatom neki

Novemberben kinyílott ibolyámat.

Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.

Én nem futok.

Én nem akarok senkit utolérni.

Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért

Vágyom a virágomat kicserélni.

Őri István: Néha...

Néha azt hiszem,

hogy itt vagy velem

S ha becsukom szemem látlak is..

mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,

ha akarom fogom kezed

s hallom lélegzeted..

Ha becsukom szemem,

látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod

mert itt vagy velem,

ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!

Látlak..

egyre halványabban

egyre csendesebben

egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik

aludjunk, Kedves, csendesen

s őrizzük egymás álmait....

Goethe

EZER ALAKBA REJTŐZHETSZ

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,

Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,

Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;

a folyam zsongó hullámtengerében,

Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,

Csupa-Játék, nekem az is te vagy;

a felhőben, amely épülve omlik,

te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:

te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:

hol ezerkaru repkényt kúszni látok,

ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,

Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;

a tiszta ég szent legét belehellve,

Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,

Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;

és mikor Allah száz nevét idézem,

minden nevének visszhangja te vagy.

(Szabó Lőrinc)

Wass Albert

Magányosság erdejében

"Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak; én és valaki,

valaki, akit nem is ismerek.

És aki mégis, mégis elkísér

akármeddig megyek.

Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen mégis fáj nekem:

Valaki egyszer majd elémbe lép,

és megfogja két tévelygő kezem,

lecsókolja két könnyező szemem ...

Valaki majd az életembe lép,

aki százszor több, mint az életem.

Van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen, mégis fáj nekem ...

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak, én és valaki,

Valaki, akit nem ismerek,

és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat."

Aranyosi Ervin: Kezek

Tudod mit ér, ha két kéz simulva összeér?

S lágyan öleli egymást a két csupasz tenyér.

Ha ujjak játszadoznak, simítva szüntelen,

ha lángra gyújtja szíved az álomnak tűnt jelen.

Incselkedő kis lépés, tétova mozdulat,

csiklandozó mosolygás - a szív ekként mulat.

A bőr a kézen érzi - vibrál a tiszta fény,

s az összeolvadásból feléled a remény...

szenteste

csak fát tettem a tűzre és lehajtottam

a kályha tetejét, de egy rándulásom

jobb kézbe fagyva addigi mozgásomat

keresztbe szabta, mint régen ollómmal

én a ruhadarabokat, szólni próbáltam,

de állati morajok törtek ki rajtam, úgy tűnt,

fél oldalammal az életem elhagyom, ahogy

kiszakad belőlem alkar, szívizom,

akkor a tehetetlenségtől fotelbe rogyva

ráztam kisfiam elé érezhetetlen tagjaim,

lezsibbadt szájjal kértem, dörzsölje a

kezem, dörzsölje, míg mentőt hív a nővére,

kezei közé fogta, erősen súrolta, mire

felsírtam, hogy „tiszta kosz vagyok!”,

mélyre merült, a táguló pupillákba,

nézz a szemembe!, kérte ordítva,

közben próbálta letakarítani az

évek bőröm alá száradt foltjait

Menj vissza a gyerekkorba.......

Egy életen át őrizd meg a gyemekkor szellemét,

Ha csalódott vagy, öreg, fáradt, olvass el egy szép mesét!

Higgy a Télapóban, hidd, hogy végül a jók győznek majd,

Menj vissza a gyerekkorba, és feledj el gondot, bajt!

Ne akarjál állandóan megfontolt üzletemberként élni,

Állandóan a bukástól, problémáktól és a csődtől félni,

Mókuskerékben élni, mit a rohanó világ egyre hajt,

Menj vissza a gyerekkorba, és feledj el gondot, bajt!

Házastársad, ismerőseid egyre többet várnak tőled,

Érzelmileg is, emberileg is, és anyagi javakban főleg.

Az egész világ rád telepszik, és egyre többet kér, óhajt,

Menj vissza a gyerekkorba, és felejd el gondot, bajt!

Menj vissza a gyerekkorba, vegyél elő egy mesekönyvet,

Menj vissza a gyerekkorba, elviselni mindent könnyebb!

Menj vissza a gyerekkorba, énekelj egy kedves dalt,

Menj vissza a gyerekkorba, és feledj el gondot, bajt!

Hajnalcsillag

Este van este, kandalló mellett.

Pattogó tüzben, akácfa serceg.

Sárgálló lángnyelv játszik mint lélek.

Játszom már én is kedvesem véled.

Símogatásod testkandallómat,

Új tűzbe hozva elszáll a sóhaj.

Pirosló tüzet új lángra késztet

Csókod szárnyain szállok az égre.

A láng már csitul,parázsra hamvad.

Kicsit még zihál piroslón ajkad.

Hozzám bujsz csendben,átölel karom.

Lehunyva pillád, hajnalcsillagom.

Kőnig Imre

Már megtanultam

Már megtanultam nem beszélni,

egy ágyba hálni a közönnyel,

dermedten, élet nélkül élni,

nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,

bókolni is, őrjöngve dúltan,

hajrázni, ha fejemre hágnak.

Az életet én megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,

a jó, a rossz, amit a sors hoz.

Ennen-sebem is úgy tekintem,

akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.

Nekem jutalmat hát ki adhat?

Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:

Halál, fogadj el a fiadnak.

Kosztolányi Dezső

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Dante - Volt egyszer egy szerelem...

Elmentél tőlem kedvesem,

S én hagytam, menj csak el.

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,

De mögé más senki nem néz.

Játszani a közömbös embert,

Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné

tőlem, mit jelentesz nekem,

Büszkeségemben azt felelném

Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,

A két szemed rám nevet

Kacagva köszönök én is,

De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,

De aztán ahogy befordulok,

Fáradtan szememhez nyúlok

És egy könnycseppet szétmorzolok.

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár a neve: szerelem.

Meg-meglegyint szellője tűnt napoknak,

Távol vidékről, hol a rózsa nyit.

Virágid, ifjúság, hogy' hulladoznak,

Hogy' szétfoszolnak fényes álmaid!

Őrizd bár félve, megfakul a lélek.

Minden fohász egy álmot elsodor.

Hervasztja naphő, rejteke a szélnek,

Mint elhagyott, száraz virágbokor.

Köd, szürke köd vonul minden keresztül;

Lemondás búja, néma hervadás.

Nem fáj; de lényem mégis összerezdül;

Nincs jajszava; de némasága gyász.

Tengődve élek a rideg valóban,

Mióta lelkemet nem áltatom.

Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam;

De hogy már többé nem csalódhatom!

Jaczkó Béla: Kéz a kézbenLernie Beuler - Green

Fogd a kezem, mint ma az utcán,

s ne felejtsd el ezt a délutánt.

Egy kerge autós ránk dudált,

irigyelte, hogyan bújsz hozzám;

az is lehet, hogy nevetséges

pár voltunk, - együtt ősz s tavasz.

Mindegy. Ha mellettem maradsz,

a külvilág úgyis mellékes.

az ujjaid gyökeret vernek

az ujjaimban: kéz a kézben

egymásba növünk észrevétlen,

mint faragott feszületnek

Krisztusa is egy a kereszttel.

Csak fogd a kezem, s ne ereszd el.

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél,

ahogy álltál,

ahogy néztél,

ahogy szóltál,

ahogy sírtál,

ahogy hívtál,

ahogy lestél,

ahogy kértél,

ahogy adtál

és szerettél,

vagy gyűlöltél,

öleltél és

megtagadtál -

úgy voltál jó,

ahogy voltál,

csak még lennél,

csak még volnál...

Kun Magdolna: Egyszerűen mondom

Mikor az ábránd csillogó szemed

tükrében újra mosolyt játszik,

s benne a nap is kacéran szépítkezni

vágyik; akkor ott, abban a percben

megköszönöm neked,

hogy szivárvány-színében én is fény

lehetek.

A HONTALAN

Járatlan útakon ki jársz,

S keblet viharra, vészre társz,

Örömtől idegen,

Ki vagy te bánat embere,

Mi sorsnak üldöz fegyvere,

Hogy bolygsz vad bérceken?

"Hagyj bolyganom vad bérceken,

Hagyd dúlni a vészt keblemen:

Én bujdosó vagyok;

Kietlenb itt e puszta szív,

Zajosb a vész, mely benne vív:

Fájdalmim oly nagyok."

Tán dús valál és kincsedet

Elvette ádáz végzeted,

S most ínség szomorít?

"Dús voltam s dúsnak lenni jó,

S ínségem most oly szívható;

De ez nem tántorít."

Két név előtted szent talán;

A hű barát és hű leány,

És ők elhagytanak?

"Pártos barátság, szerelem

Földön legkínzóbb gyötrelem:

Ők híven haltanak."

Kihaltak ők? tán gyermeked,

Szép hölgyed, minden örömed,

Emésztő sírba szállt?

"Mind sírban amit szereték,

De a szív mély s nagy menedék,

Elnyögte a halált."

Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:

Tán a becsűlet rabja vagy,

S neved gyalázva volt?

"Gyalázva minden címerem;

De azt hazámért szenvedem,

S ez rajtam drága folt."

Hah számkivetve vagy tehát,

S melyért vérzettél, ten hazád

Sujt kérlelhetlenűl?

"A számüzöttnek honja van,

S bár szenved ő s boldogtalan,

A nemzet él s derűl.

A nemzet, melyhez tartozám,

Kiirtva, s vérbe fúlt hazám

Többé fel nem virúl:

Engem millióknak veszte nyom,

Egy nép halálát hordozom

Keblemben ostorúl."