Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szabó Lőrinc

Dal

Mikor az első csókot adtad:

már az ősz osont a fák alatt,

Kapirgáló szelek kutattak

avar-homályban árnyakat;

A fákra ráhajolt az este,

s az est meséje régi volt...

csókunkat fák közül kileste,

és kacagott a régi hold;

Felettünk fényes csillag égett,

s két csillag volt a két szemed...

beléje néztem: vissza-vissza nézett...

és bíztatott és kérdezett...

Szellõt üzent az esti távol,

és azt üzente: Csend legyen...

S a hervadás-erezte fákról

lekacagott a szerelem.

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlanul köt hozzád

e magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szívemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vér verte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Johan Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd,

s mindig úgy tégy ha veszteség ér,

minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar?- kérdd meg minden naptól

és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni;

főként ne gyűlölj egy embert se,

s a többit hagyd az Úristenre.

Nyuszifül a hó alatt

Egy nyuszifül a hó alatt...

gondolkodik: a tél maradt,

vagy eltévesztettem a napot,

esetleg Télapó vagyok?

Gyorsan futás, le a patakra -

szokott ábrázatomat mutatja,

akkor hát mi a baj, nincs tavasz –

tán ellopta a róka, a ravasz?

Nem tudják, hogy most én jövök

sítalpakon a hegy mögött?

A sok-sok fenyő bólogat:

én tudom jól a dolgomat,

kosárkámban hímes tojás,

a butykosban meg áldomás,

locsold meg hát a torkodat,

üzenj a Télnek most hadat:

s hogy elűzzük a hideget.

Angyalmese

Egy kis ördög, mit gondolt ki?

Elindult Angyalszívet lopni.

Ment, mendegélt a kis okos, míg egy Angyallal találkozott.

Fehér szárnyán csodálkozott.

Udvarolt és simogatott,

ölelgetve suttogott.

Fésülgette fehér szárnyát,

- az Angyal csak mosolygott -

Mit szeretnél, te kis édes?

Kicsiny szarvacskákkal ékes?

Csak a szíved!

Azt akarom!

Szívem mellé be is rakom!

Angyalszárnyak átölelték, mosolyogva ki is vették

- a SZÍVET -

melyre áhítozott...

Szíve mellé meg is kapott.

Fénylő mosollyal adta.

Aranyszállal összevarrta.

Ördögöcskénk örült nagyon.

Nem tudta, hogy Angyalszívvel soha többé nem mehet el!

Lassan kezdett megváltozni, sötét bőre halványodni.

Szarvacskája gyémánttá lett, sötét szárnyakat növesztett.

Ördög többé nem lett soha, mert a két szív együtt dobbant...

Aranyszállal összevarrva,

angyalmosollyal itt tartva,

ketten szárnyalnak boldogan.

Így esik meg olykor, hogy a fehér szárnyak mellett

néha feltűnik két sötét szárny,

- két szarvacska -

Mi csillogó lett, mint a gyémánt!

Edo

(mese)

Gyötrő fájdalom

"Gyötrő fájdalom mi szívedet marja,

Valami lelkedet nyugodni nem hagyja,

Keserű gondolatok élnek fejedben,

A fájdalom érzete kavarog lelkedben...

Elveszett minden, végleg változott,

Szívedből a szeretet gyorsan távozott,

Sötétség lepi el minden napodat,

Egyre kínzóbb minden gondolat...

A reménytelen még a lelkedet tépi,

De szíved mélyen még titkon reméli,

Hogy nem veszett el minden, van még miért élni,

Megéri várni és továbbra is félni...

Küzdj a végsőkig, ne add fel soha,

Hiába is érne kudarcok sora,

Higgy a szívednek s ne hallgass eszedre,

S a remény fénye csillogjon szemedbe'..."

Semmiért egészen



Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívül, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc

Floating down through the clouds

Memories come rushing up to meet me now

In the space between the heavens

And in the corner of some foreign field

I had a dream

I had a dream

Goodbye max

Goodbye ma

After the service when you're walking slowly to the car

And the silver in her hair shines in the cold november air

You hear the tolling bell

And touch the silk in your lapel

And as the tear drops rise to meet the comfort of the band

You take her frail hand

And hold on to the dream

A place to stay

Enough to eat

Somewhere old heroes shuffle safely down the street

Where you can speak out loud

About your doubts and fears

And what's more no-one ever disappears

You never hear their standard issue kicking in your door

You can relax on both sides of the tracks

And maniacs don't blow holes in bandsmen by remote control

And everyone has recourse to the law

And no-one kills the children anymore

And no-one kills the children anymore

Night after night

Going round and round my brain

His dream is driving me insane

In the corner of some foreign field

The gunner sleeps tonight

What's done is done

We cannot just write off his final scene

Take heed of the dream

Take heed

Gyurcsó István: Szememben hordozlak

Lehetsz nagyon messze,

akármilyen távol,

közelemben jársz Te,

ha én úgy kívánom.

Szememben hordozlak,

örök tükör vagyok,

belerajzoltak már

a sugárzó napok.

Gyémánttű reggelek

véstek a szemembe,

hogy az éjszakáim

veled teljenek be.

S lehetsz nagyon távol,

akármilyen messze,

csak bezárom szemem,

s itt maradsz örökre.

Ki tudna elvenni

tôlem, ha nem adlak!

Itt vagy te, a legszebb,

így csak én mutatlak.

Igazítsd meg hajad

két szemem tükrében,

úgyis ritkán látod

magad ilyen fényben.

Parujr Szevak: A szerelem

Utadba jön - nem is kerested.

Útjára megy - hiába nem ereszted.

Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal!

Mindegy - üvölts, ha az vigasztal!

Mindegy - harapd némán a nyelved!

Mindegy - párnád ököllel verjed,

vagy görcsösen szorítsd a szádra!

Hiszel? - most istent káromolhatsz!

Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz!

Legyintenél - az is hiába,

s hiába vágyol a halálra.

Hát élj, s tanuld meg elfogadni,

hogy nem tud ennél többet adni:

Utadba jön - nem is kerested,

útjára megy - hiába nem ereszted.

Paul Verlain

Óvatosság

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,

ez órjás fa alá, melynek lombsátorában

A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,

Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.

Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..

Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,

az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,

hogy folytathassa majd a szíved és a szívem

e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;

nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,

a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Fordította: Szabó Magda)

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

Gárdonyi Géza

Luiz de Camoens - Remény, mit remélsz?

Remény, mit remélsz?- Semmit, soha többé.

Miért?-Valami megváltozott.

Élet, mi vagy?-Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív?-Szeretet, mindörökké.

Lélek, mit érzel?- Így kell tönkremenni.

Hogy élsz?- Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet?- Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben?- Ennyi.

Látsz végső célt?- Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz?- Hogy várom a halált.

Jó lesz?- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Miért kényszerít?-Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy?- Az aki megadta magát.

Kinek?- A fájó, örök szerelemnek

Petőfi Sándor

Te a tavaszt szereted

Te a tavaszt szereted,

Én az őszt szeretem.

Tavasz a te életed,

Ősz az én életem.

Piros arcod a tavasz

Virító rózsája,

Bágyadt szemem az ősznek

Lankadt napsugára.

Egy lépést kell tennem még,

Egy lépést előre,

S akkor rájutok a tél

Fagyos küszöbére.

Lépnél egyet előre,

Lépnék egyet hátra,

S benne volnánk közösen

A szép meleg nyárba'.

Március

Fürdik a fény a nád-tocsogókban

jó szagú álmot ringat a rét,

illan a szellő langy mosolyával

fésüli át a fák tetejét.

Vágya ha pattan zöld szemű rügynek

cinke dalától hangos a táj,

zeng a magasban szárnyal a széllel

hirdeti: most már nyitni muszáj!

Hajlik a fűzfa szőke hajában

árad a fénnyel víg kacagás,

átfut a tájon messzire lüktet

újra a ritmus: szívdobogás.

Kormányos Sándor

Wass Albert: Tavaszi séta

Meghódolok egy délutánra ma,

Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.

Kedvedért egy röpke pillanatra,

A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:

Közömböst, melyet bánatom rakott,

Ma lenge-leplű szellemöltözetben

Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,

Ezüstös csermely boldogan nevet,

A nap tüzes sugárral hinti be,

A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,

A barka-por arany felhőt havaz,

Tölgy-templomok orgonája zeng:

Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt

A mohos fákra, hogy leszállt a csend …

Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben

Egy fáradt lélek végre megpihent.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Johann Wolfgang Goethe - A távollevőhöz

Hát elveszítelek valóban?

Elszöksz tőlem, te drága-jó?

A révedt fülben visszadobban

a régi hang, a régi szó.

Ahogy a vándor szeme reggel

hiába fúr a légen át,

hol a tér kéklő rengeteggel

rejti daloló madarát,

oly cikázó aggodalommal

jár át erdőt-mezőt szemem;

téged hívlak minden dalommal;

jöjj vissza hozzám, kedvesem.

Kormányos Sándor: Vers

Csapong a dallam

szavak zenéje

fonódik össze

dal fakad,

rímekbe csobbant

csodákra csordult

szívemből áradt

hang-patak.

Messzire zengő

vágyat teremtő

szavakká szökkent

gondolat

csilingelése

siet a fényre

belőlem verset

bontogat.

Budai Zolka: Ha ideérnél

Tudod, hogy házamon nincsen cégér,

de ha jönnél én mindig itt vagyok.

Gyere - ha nincs - meleg eleségért

s puha fekhelyet is adok.

Ne légy - ha nem kívánod - kóbor,

eldobott levél mi szállong céltalan,

és ha ajkadon régen volt már jó bor,

keress meg engem - itt néha van.

Én tudom, bármit adnál cserébe,

de semmi az - ide nem kell zálog:

nem léphet az emlékek helyére

nagyobb érték e szónál: barátok.

S ha eljössz, mint a gyönge tészta

feldagadnak a régi napok,

s úgy lesz megint minden egész, ha

te mesélsz és én bólogatok.

S beszéld el azt is hevesen,

ki művelt belőled meghasadt farönköt,

ki tudta a titkod, mit kevesen,

hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

S ordítsd mint régen, igaz torokból,

hogy az egész világ piszkos kátrány,

azt is, hogy aki kéne nem csókol

s hogy cigarettacsikkes a párkány

hogy nem léteznek az úgy várt csodák

hogy melléd huppant apád a fáról

hogy anyád elfelejtette a vacsorát

hogy minden éjjel írsz és fázol

hogy odale menni milyen jó lehet

csak magától sosem váj helyet a Föld

hogy hozzádszólnak a színes gyógyszerek:

a kék, a piros, a sárga meg a zöld...

De tudod, hogy házamon nincsen cégér

és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.

Ezért ha egyszer mégis ideérnél,

kopogás nélkül gyere be - ahogy én is tettem nálad.

Rózsaszerelem...♥♥

Valamikor réges-régen,

egy kis mag elvetődött

két ember, szíve közepében.

Gyökeret eresztett, szépen

lassan, leveleket neveltek,

s egy szép napon bimbót

hozott, gyönyörűt -

Rózsaszerelmet.

A szirmok kibomlottak,

egyenként puha, bársonyos

boldog napokat hoztak,

harmatos gyöngyök

pihentek rajta, vagy csak

könnycseppek lettek volna?

A kisvirág bíborszínben lángolt,

lelkében tündér táncolt,

nektárja oly édes, mint

amikor a száj, csóktól mézes.

Ellenállt szélnek és viharnak,

- hiába tépte, hiába zúzta -

nem tudott ártani, sem levélnek,

sem bársonyos sziromnak.

Feslő rózsabimbó a nyári éjben,

hitte a csodát, bízott az erejében,

a kis tündér csillagporral szórta,

szerette a párját, becézte, óvta.

Szerelme tiszta volt,

mély mint a tenger, ilyet

nem érezhetsz az életedben,

csak - egyetlen egyszer.

Jöttek mégis, hideg napok,

szomorú, keserű gondolatok,

édes szókat nem mondott senki,

s a virág, elkezdett haldokolni.

Lassan hullatta szirmait,

egyenként dobta el, s ölte meg álmait.

Egyetlen szirma él már csak e rózsának,

ha lehull az az egy, az az utolsó szirom,

őrzője nincs, hiába várom, keresem,

akkor abban a pillanatban

a virággal, halottá lesz - a Szerelem."

A Nő dicsérete

Ragyogj!

Ragyogj, mert szeretetre születtél,

mert az élet hordozója lettél,

Ragyogj, mert érzelmek élnek benned,

értelmet adva az életednek.

.

Ragyogj, hogy erőt sugárzó lényed

szülője lehessen a reménynek.

Ragyogj, mert a közöny sivársága

nem vethet árnyat a napsugárra.

.

Ragyogj, mert szép vagy és ragyognod kell!

Mert lelkedben rejtett csillag tüzel,

Ragyogj, mert Isten üzenete vagy!

Szebb lesz tőled a világ, s boldogabb

B. Radó Lili

A Férfi dicsérete

Szeretünk!

.

Mert nélküled nincs igazi nő!

És nincs életre keltő erő,

nincsenek rózsák és illatok,

szépség és szerelem nem ragyog!

.

Mert nélküled nincs gondoskodó

békés otthon és vigasztaló

szívderítő, meleg szeretet.

Nincs haza! Nincsenek gyerekek!

.

Mert nélküled céltalan az út,

minden vágy és ölelés hazug,

hontalan vándor a boldogság,

nélküled a lét, csak pusztaság

Budai Zolka: Bennem nincsenek halottak

Bennem nincsenek halottak.

Ha befogadlak örökké fogsz élni.

Mint kócos unokát a néni

ha zúgó járművektől félti

kézen foglak és viszlek.

Elviszlek magammal.

Ne félj az úttól ha befogadlak

nem repülünk gépeken

de ha valami furcsa fény-felhők

magával ragadnak

ne maradj felnőtt

mert én sem kérhetem

hogy ne csupasz árvaként

válasszanak ki minket

ha befogadtalak

és rád segítettem az inget.

Az inget ami fehér.

Viseld hogy bennem legyél.

S mert felesleges tudnod

ne kérdezd meg soha

hogy mi jár a fejemben

és éppen hova

tartunk kezed-kezemben.

Csak sétáljunk szépen rendben.

Ne szólj semmit csak legyen

csönd és legyen világos

legyen egy rét fehér virágos

legyenek néma bóbiták a hegyen

legyen legyen legyen

s legyen arcod vörös mint a rózsa

szemed bármi is legyen kék

s ami addig nem volt

csak lazára gombolt

vágyaid merték

néha-néha szívedbe súgni hogy kell

az legyen most egyszer

és sokszor még.

Ha befogadlak

én magadra hagylak bennem.

Játszanak majd és mosolyognak

veled a fények

bármit teszel semmi nem

lesz vétek

csak maradj néma

és viseld az inget kérlek.

Ha szeretsz megteszed

még ha miért azt nem is érted.

Talán mert úgy érzed

én is szeretlek téged.

Igen.

Én szeretem az összest aki belém vágyik

s mint titkot úgy mondom azoknak:

ha befogadlak nem engedlek halálig

bennem nincsenek halottak.

Babits Mihály

Egy dal

Mikor még gyermek voltam

szomoru és szerény

egy nagy könyvesszobába

kerültem egyszer én

s kiálték vágyra kelten:

Elmém hajóra hág!

Mily szomju véges lelkem

rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat

bejártam a jelent

s mit bölcseink tanultak

jól tudtam, mit jelent

de célt seholse leltem

és vágyam egyre rág:

mily végtelen a lelkem

s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?

Mit ér a képzelet?

Választalan had éljek

vidám világ, veled!

s tán elmém vággyal telten

megnyugszik majd ha lát!

mily szomju véges lelkem

rád, végtelen világ!

És a jelent bejártam

s bejártam a jövőt

francia selymet láttam

angol gyapjúszövőt

új farmot messze telken

vad Ausztráliát -

mily végtelen a lelkem

s mily véges a világ!

S szóltam: Minden hiúság

csak egy való: a csók.

Szomító selyem ajkak

és bársonybőr kacsók

kéj, melyet írigyelten

takarnak habcihák -

mily szomju véges lelkem

rád, végtelen világ!

De tengert olyat hol láss,

hogy a mélyére hass?

és hol van olyan forrás

hogy eleget ihass?

Azt hittem, rég beteltem

s ma vágyam újra rág:

mily végtelen a lelkem

s mily véges vagy, világ!

Csoóri Sándor

Várjuk meg, amíg este lesz

Várjuk meg, amíg este lesz

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

csuromvizes az utcakő, a fák csipásak

s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város –

A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,

dől belőlük a fáradt gőz,

mint az úttest alatti csatornákból.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

fészkükből kivert gyerekek sírják tele

az alumínium-hideg utcát

s a macskák fekhelyére

fagyoskodó kis álmok kucorodnak.

Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,

nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak

s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,

zöldség és vérszag úszkál körülötted

vásárcsarnoki lomhasággal,

s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is

a te hangodon jajveszékelne valaki –

várjuk meg, amíg este lesz.

Váci Mihály:

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,

szótlan szemembe nézz,

mosolyogj szomorún:

- Semmi az egész!

Semmi az egész .

Minden volt - ennyi lett!

Vezess már haza engem.

Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,

ha erősek leszünk,

amit remélni kellene

- arra emlékezünk.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ady Endre

Budai Zolka: Érezlek

Számban érzem selymét a hajadnak

minden egyedül átfeküdt éjjelen

s már úgy vagyok, hogy gyakorta szégyellem,

ahogy emlékeid rám tapadnak

s embertelenítenek, mint a kosz.

Nézd meg, ha eldoblak messzire nappal,

egy percnyi csöndbe csavart gondolattal

az éjszakai szellő visszahoz.

Megölnélek, ilyen vágyaim vannak

vagy megtennélek most halhatatlannak,

hogy ne csak itt birtokolj, egy szonetten!

De gyenge vagyok s mindenhez gyáva,

rosszul lettem egyszer kitalálva:

emberek közé szeretni születtem.