Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Váci Mihály

Ha érdemes-ha nem

Ma sem volt könnyű élni.

Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! - s mindig

Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni

ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni,

kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,

hogy meg se tántorodj;

- a túloldal ne lássa

mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,

ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni

kínban azok között,

kik összefenik szemük

egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen

nem értük! - Csak azért,

mert e sereg iránya

valami célt ígért.

Velük és ellenükre

annyi közt egyedül,

- vívni mégis azért, mi

csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű

- s nem lesz könnyű sosem

- de törvény s vállalt sors ez,

ha érdemes, - ha nem!

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen,

ugrik a fény is,

gyűlik a felleg,

surran a villám,

s már feleselget

fenn a magasban

dörgedelem

vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad

lenn a tavaknak,

s tükre megárad.

Jöjj be a házba,

vesd le ruhádat,

már esik is kint,

vesd le az inged.

Mossa az eső

össze szívünket.

Rudyard Kipling: Ha… (ford. Kosztolányi Dezső)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van, összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked, s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

*Igazad van Aquatica... tényleg gyönyörű vers! :)

Rudyard Kipling:Ha.

A legszebb vers ami mindenen átsegít. Olvassátok el.

Zelk Zoltán : Babits Mihály emlékére

Állottam volna Véled szembe

és mondottam volna szemedbe

e kései dicséretet...

Oh, ostoba, félszeg szemérem,

átkozott pajzs a szegényen -

már nem segíthetek.

Hát mondom mostan! mert hazátlan

bolyongtam ifjan e hazában

és úgy lelkem hazát,

hogy földjét lankával, halommal

és dús egét is csillagokkal

körém Te rajzolád.

Körém s fölém. S ha nem tudhattad,

ám tudtam én, hogy Te mutattad

nékem: Hegy, domb, fa, tó...

Avar....mondtad az avarra,

és én utánad mondtam zavarva

a sok-sok drága szót...

Így próbálgattam én utánad

nevén szólítani e tájat

s hogy repesett szavam!

mert oly nyelven szólt, mint Te szóltál

s mert tudtam, ily szavakkal szólt már

Vörösmarty, Arany...

Köszöntem volna meg! Mint éltem,

mily árnyak közt, milyen mélyben

és milyen egyedül!

hogy nem is mondhatok más példát,

csak szikkadt, poshadt kútban békát,

amely tátogva ül.

Így éltem én. Most már egem van.

S már írva sorsom csillagokban:

s homálylik vagy ragyog?

oly mindegy az! mert bárhogy űzzék,

eblábakon jár a hűség

és visszaoldalog.

Vissza! Honába! - Én nem kérdem,

mit ránk hagyál, hogy van e részem

a honból énnekem?

Hát Ti se kérdjétek, mi joggal:

ha őrizem körömmel, foggal -

mert nincs más fegyverem.

Sárhelyi Erika: Pofonegyszerű

Az ember mindent túlmisztifikál:

pedig a pillangó is csak lepke,

s a bimbó se rútabb rózsáinál,

csak mert nincs még tündökölni kedve.

Nem bonyolult, csak egy oximoron,

hogy a savanyúcukor mézédes.

Bármi felépülhet a romokon,

csak vegetálni életveszélyes.

Peter Taylor

Valami elveszett

Valami elveszett, de nem tudom, mi az

Leégett kanóc és szétfolyó viasz

A hófúvásban a láng megremeg,

Valami eltűnt, valami elveszett.

Valami nem süt át a félsorok között,

A hang ismét csak falba ütközött.

Léket keres a vastag jég alatt

És enyhülést egy fázó gondolat.

Tegnap kidobtam az összes kacatot,

Mint a tudós, ki avatott

Szemekkel a jövőt lesi meg:

,,Ez kacat, amazzal még sokra viszed.''

Megvan ma mind a tegnapi rendben,

Csak azt a valamit hova tettem?...

A kinti ködben és a benti füsttel

Nem tudom, mi tűnt el.

Kerestem a szabad ég alatt.

Szabad élni, s megfagyni is szabad.

Kutattam a bölcs könyvek között,

Nagy szavak és nagy szóközök.

Mindent láttam, de nem találtam,

Pedig rend volt a szobámban.

De meddig tart még, és hová vezet,

Hová tűnt az, ami elveszett?

Már tudom, hogy hiába kérdem,

S a kacatok közt csak lassan értem,

Amit a semmi hiánya jelent:

Valami elhagyott idebent.

Laconte de Lisle:

A TISZTA MENNY ALATT

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,

a reggel, mely virít, mint égi rózsafa,

hinti a csillogó lombokra illatárját,

ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát,

és zengi torkaik szerelmes, telt szava

a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,

a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt

a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,

könnyelmű csókjaik becézik egyaránt

a kardvirágot, és liljomot, timiánt,

és hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel,

hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,

csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.

Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe,

és zengő szél nevet hűs bokrok oldalán,

lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre

kar karban, hajnali, még nedves fényben égve,

lassan ballagnak át a férfi meg a lány,

hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán

és ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe.

Szemükre gyönyörök fátylai hullanak,

úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,

oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap,

hogy örökös legyen e kéjes pillanat,

s a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma,

úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,

szemükre gyönyörök fátylai hullanak.

A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,

a reggel majd virít, mint égi rózsafa,

de ők a föld alatt nem érzik illatárját,

nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát,

és zengi majd szívük és torkuk telt szava

a reggelt, mely virít, mint égi rózafa,

a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.

Én nem születtem varázslónak,

csodát tenni nem tudok,

És azt hiszem, már észrevetted,

a jótündér sem én vagyok.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted,

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen varázspálcám,

mellyel bármit eltüntethetek,

És annyi minden van jelen,

amit megszüntetni nem lehet.

De ha eltűnne az arcodról

ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Nincsen hétmérföldes csizmám,

nincsen varázsköpenyem,

Hogy holnap is majd veled leszek

sajnos nem ígérhetem.

De ha eltűnne az arcodról

az a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted

hogy elűzzem a bánatod,

Hogy lelked mélyén megtörjem

a gonosz varázslatot?

Hát mit tehetnék érted,

hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Mit tehetnék, áruld el nekem!

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer

csalódom abban, kinek szívemet,

mint álmából a rózsát, kitakartam,

s ha épp az árul el, kit életemmel

fedeztem én,

s ha tulajdon fiam

tagad meg,

s ha nem harminc ezüstért,

de egy rongy garasért adnak el engem

barátaim,

s ha megcsal a reménység,

s ha kudarcaim térdre kényszerítenek

és elátkozom már, hogy megszülettem,

s ha csak a bosszút hízlalja a hála

híveimben,

s ha rágalom kerít be,-

akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes

hinni az emberben, akkor se mondom,

hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval eltűnődve mondom:

bizalmam sarkig kitárt kapu,

nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-bejár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére

nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,

megtisztálkodva ma betérhet újból;

ki kétélű késsel jött ide ma,

köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,

kegyelmet a hazugnak,

nem tudok

mentséget a könnyes képmutatásra,

s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,

akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!

Mint a mammut és az ősgyík, a múltba

porlad a gyűlölet és a gyanakvás;

dühünk lehűl,

csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között

csupán maga az ember halhatatlan.

Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen

irgalmas vára bizalomból épül;

s az önmagával vívott küzdelemben

csak jósága szolgálhat menedékül.

Paul Verlaine : AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK

/Szabó Lőrinc fordítása/

"Az álnok-szép napok egész nap tündököltek

s most itt remegnek az alkony bronzaiban.

Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:

iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek

minden tőkét a domb oldalán; oda van

az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany

vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok

felfalni kezdenék megint szép holnapod?

S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos

emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz

a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet."

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindíg, mindíg játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfõre ülni,

borból-vízbõl mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú õszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubinteát és sárga páragõzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,

ki fütyörész az ablakunk alatt?

Akarsz-e játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,

színlelni sírást, cifra temetõt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső

Czibak Norbert

Vallomás

Kérlek mondd, szíved engem szeret

s szíved szívemből, soha ki nem szeret?

Hiszen te vagy életemnek élete

kivel napjaimat élhetem.

Szerelmünk, mint egy soha el nem múló álom

egy álom mi soha nem múlhat el.

Érted élek s létezek, de ha te nem élhetsz,

akkor én sem létezhetem.

Kérlek mondd, szíved engem szeret

s szíved szívemből, soha ki nem szeret?

Pintér Attila

Vallomás

Te vagy nekem a Nap

Mely reggel felvirrad

Ami fényt hoz a sötétből

Szeretetet ad a szívemből

Te vagy nekem a Hold

Mely a sötétbe fényt hoz

Ad egy csöppnyi reményt

Hogy lassan látom a fényt

Te vagy nekem a víz

Mely nélkül élet nincs

Amely táplálja a földet

Mint a szeretet az életet

Te vagy nekem a vér

Mely felel az életemért

Ami élteti az egész testet

És kell, hogy össze ne essek

Ha te nem lennél nekem

Sötétbe borulna minden

A fák többé nem virágoznának

Nem lenne értelme a világnak!

Szuhanics Albert :Virágoskert

*

* Egy rózsaszál, egy vallomás,

* ezt adom neked.

* Vörös rózsa, tűzpiros,

* szerelmet jelent.

*

* Kék ibolya, a szerénység,

* szende, hamvas lány.

* De rejteki lelke tüzes,

* kínozza magány.

*

* Margaréta, nap virága,

* elmondja nekem.

* Milyen édes nyár derekán,

* minden szerelem.

*

* A nárcisz a büszkeségé,

* ne légy szolgalélek!

* Emeld fel büszkén fejedet,

* mert szeretlek téged.

*

* A babér a koszorúé,

* mit elnyerhet egy költő.

* Kit szeretve olvasgat majd

* sok-sok emberöltő.

*

* A nefelejcs, emlékeztet,

* mindenre, mi szép volt.

* Hajad selyme, s a két szemed,

* mint a kéklő égbolt.

*

* Őszirózsa és krizantém,

* érett kor virága.

* Idő múlhat, de megmarad

* szerelmünknek lángja.

*

* A hóvirág reménységé,

* minden télnek vége.

* Készülünk nagy szerelemre,

* s fénylő napsütésre.

*

* Aranyeső, aranykapu,

* évszakról-évszakra.

* Átlépő sóvárgó télből,

* szerelmes tavaszba.

*

* Napraforgó, sárga arany,

* tüköre a napnak.

* Szerelemünk kiteljesedik,

* amikor aratnak.

*

* Az orgona csodás illat

* május éji vágyban.

* Andalogva sétálgatunk,

* csodás éjszakában.

*

* A liliom veszélyes, szép

* illata halálos.

* Olyan, mint a szívszerelem,

* ha nem jut viszonzáshoz.

*

* Ápolgassad lelked kertjét,

* ezt a mesés teret.

* Hogy megőrizd illatozó,

* csodás szerelmedet.

*

* Virágoskertje szívednek,

* világnak csodája.

* S te vagy a lelkem kertjének

* legszebbik virága.

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnõdöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Paul Verlaine -

AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK

Az álnok-szép napok egész nap tündököltek

s most itt remegnek az alkony bronzaiban.

Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:

iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek

minden tőkét a domb oldalán; oda van

az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany

vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.

Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok

felfalni kezdenék megint szép holnapod?

S ha megrohan megint régi őrületed?

Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos

emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz

a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

Szabó Lőrinc fordítása

Csoóri Sándor

A szökevény

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

négy égtáj légtornásza

lengni a hold-gyűrűn;

fuldokolni kőportól, fénytől,

elcsöppenő vértől ragyogni,

városok neon-körhintáján

ájulásig körbeforogni.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

nád-ország titkos fölgyújtója,

lesni, hogy száll a füst;

földönfutó zenét követni,

országföldúló szeretőt,

idegen lenni a szerelemben,

idegen a halál előtt.

Vendéglátóm, az éj,

mindig más szélbe bontson ágyat,

más égre nyisson ablakot,

más földet mutasson hazának.

Egyetlen életem elárul,

befalaz romlandó húsomba –

Csapjon rám vihar kalapácsa,

hasadjak tömérdek darabra,

s bárha sebekbe, bárha jajba,

minden élet vérembe szálljon

s amerre út van elvigyen

hajón, repülőn, taligákon.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

s várni vagy nem is várni:

győzelmes szökésemben

egy villám szíven üt.

Balassi Bálint: [Adj már csendességet...]

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,

Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,

Õrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bûnöm éktelen s romlást valló.

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?

Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem. Sõt: jót reménylenem igéd szerint!

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

Szuhanics Albert

Mindig megtalálsz engemet

Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,

úgy kell a vigasz, mint a víz,

mikor a bánat súlya összetör,

akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,

pedig beszélni kell neked,

melletted mindenki elballag,

gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,

s mindenki rideg, mint a jég,

mikor mindenki túl komor,

akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,

valaki fogja meg kezed,

s nincs senki, kitől megkapod,

hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,

senki nincs, kivel megosztanád,

vagy talán rád tör egy szenvedély,

hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,

vagy útra kelnél, de nincs kivel,

mindig számolhatsz énvelem,

veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,

s már hited sem maradna meg,

ne feledj, számíthatsz énreám,

megtalálsz mindig engemet!

Ábrányi Emil: A legkedvesebbnek

beküldte: Benji, mariska

dátum: 2010. augusztus 11.

Ábrányi Emil

Annyi szirma nincsen a virágnak, 

Annyi gyöngye nincsen a világnak, 

Mint ahányszor nevedet megáldom, 

Viruló virágom, 

Édes birodalmam, ragyogó világom! 

Emberek közt elhagyatva álltam, 

Egy nyájas szót, annyit sem találtam; 

Kezet akkor nyujtottál te nékem, 

Drága kedvességem, 

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen! 

És azóta hű társam te voltál, 

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál, 

Életemnek hajnalává lettél; 

Szépet szebbé tettél, 

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél. 

Csak nálad van hűség, állandóság, 

Te nemes szív, te igazi jóság! 

Ó de könnyü irgalmasnak lenned, 

Mást is jóvá tenned, 

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned! 

Szíved csak az én szivemre vágyott, 

És az volt az összes hiuságod, 

Hogy megőrizd boldog pillantásom, - 

Hogy a mindig máson 

Rágódó irigység: mosolyogni lásson! 

Nem tudnálak meghálálni téged, 

Hogyha folyvást áldanám hűséged, 

Hogyha versem csak terólad szólna, 

Csak téged dalolna, 

Minden kicsi percem egy imádság volna!

Aranyosi Ervin: A szeretetet nem pótolja semmi

Lehetsz milliomos, lehet zsáknyi pénzed,

- lehet a másikat kevesebbnek nézed.

Lehet, hogy kincsekből építed világod,

de ez illúzió! Egyszer majd belátod.

Ahol pénz az isten, holtak ott a lelkek,

a földi pokolban sosem ünnepelnek.

Örök a sötétség, nincsen fény, csak árnyék,

betegség és közöny, mindaz, ami vár még…

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok gazdagok, kik szívből szeretnek.

Őrizd hát magadban a szeretet csodáját,

Viseld az arcodon, a mosolyod báját.

Ne sajnáld másoktól, oszd úton-útfélen!

Nyáron árnyat adjon, melegítsen télen…

Amit megszereztél oszd szét a világnak,

s hiszem, hogy holnaptól, boldogabbnak látlak.

Kincseket, ha meghalsz, nem vihetsz magaddal,

bánj hát bőkezűbben a jó indulattal.

A felhalmozott pénz, nem teremt világot!

Ültess hát kertedbe fákat és virágot!

Lásd meg körülötted a csodát, a szépet,

akard megismerni, miről szól az élet.

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.

Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!

Üres lenne szíved, meghalna a lelked,

csak azok boldogok, kik szívből szeretnek.

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

Reményik Sándor: Csak így...

"Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt,

ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor,

s örök idegen."

Vörösmarty Mihály

VIRÁG ÉS PILLANGÓ

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága,

Kikeletnek zsenge ifju ága.

S égek érted belső fájdalommal,

Mely szivemből könyet és fohászt csal.

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könyű csepjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e köny-ég árjában,

Vagy szunyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmulik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod.