Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin: Az élet gyönyörű!

Az élet tényleg gyönyörű,

csak tudni kell megélni!

Arcunkra mosolyt ölteni

és semmitől sem félni!

Álmodni ébren álmokat,

valóra váltva őket.

Szabaddá téve lelkeket,

az újra készülőket.

Érintés, mosoly, szeretet,

bélelje a világot,

s legyen boldog az idegen,

aki nevetni látott!

Nézz szét, az élet gyönyörű,

engedd látni a szíved!

Legyen csodás minden napod,

kövessen számos híved!

Mutass példát: Szeress, nevess,

keresd a boldogságot!

Keresd a lét szebb oldalát,

s biztosan megtalálod!

Zanner Anikó: Ameddig lehet

Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,

úgy érzem, hogy lassan elmerülök.

Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;

Istenem! Miért történik ez velem?

Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen?

De...

Ameddig csak lehet, remélek,

bár számos esetben kétkedek.

Nem tudom, mi lesz a sorsom;

jó vagy rossz lesz a holnapom.

Aztán megszólal a biztató énem:

soha ne veszítsem el reményem!

Csak akarjam, és mellettem marad,

mint hegyet ölelő sziklafalak.

Amikor lent vagyok a mélyponton,

az éltet sokszor a fájó napokon,

ha velem van a remény, az irgalom,

akkor talán jobb lesz a holnapom.

" Kinyílott az idő , mint egy virág , barkázik , rügyezik a fűzfaág . Kék ég alatt kék füst tollászkodik , bontja szárnyát föl a sárga napig !"

Kányádi Sándor

Meggyesi Éva: Az én időm

Az én időmben nem volt sok minden,

zsír meg kenyér volt csak az asztalon,

nem volt mindennap megterítve,

csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,

csak szabadban töltött nappalok,

s szalma várakat építettünk,

amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk

a félig levágott torzsokon,

egészen addig, amíg a tarló

perzselő füstje felcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,

vidám, jókedvű kacajok,

gyöngyöző hangja messze szállott

átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!

Az volt a legszebb korszakom,

ott, az aranyló búzatáblák

között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.

A tarló hangja most oly üres,

nem hallik többé gyerek dallam,

csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran vissza csendül

a dallam, mi akkor elveszett,

hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,

de olyan jó, mikor feldereng.

Törley Gábor: Legyél a barátom!

Mi a barátság? Vajon mi az?

Egy kötelék, mely összetart

Egy erős híd, amely két ember

szövetségét köti össze.

Kössünk mi is szövetséget

Erős hidat építsünk fel

Legyünk mi is jó barátok

De akkor, ha te is akarod.

Szeretnélek megismerni

Rólad minél többet tudni

Segíts ebbe te is nekem

A szövetséghez két ember kell!

Nem vagyok se erős, se szép

De a lelkem tesz erőssé

Fogadj el úgy, ahogy vagyok

Külsőleg csak ennyit tudok.

Beszédhibákkal küszködöm

Énnekem ez nem nagy öröm

Sok hibával beszélek én

Pedig sok jó dolgot mondanék.

Ha tőlem kérsz segítséget

Tudásom szerint segítek

Legyen az bármilyen dolog

Előtted mindig nyitva állok.

Ha gondok gyötörnek téged

Áruld el, velem beszélhetsz

Nagy titkaidat megtartom

Senkinek el nem árulom.

Kérlek, mondd el majd egyszer,

hogy rólam mi a véleményed

Bármit mondasz, elfogadom

Hibáimat kijavítom.

Mi a barátság? Most már tudod

Menjünk mi is ezen az úton

Segítsünk egymásnak mindenkor

Jóban, rosszban akármikor.

Nagy László: KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket

ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Virágot hoztam, és a virággal a tavaszt, színeket,

Színnel átszőtt bárányfelhőt, ébredező életet,

Szivárványt a tavaszi zápornak,

Vízcseppeket mik vidáman táncolnak,

Hoztam még hangokat, madarakat,

Hoztam még virágon pihenő bogarakat,

Szerelmes napraforgót,

Szerelmes dalokat,

Hogy boldogan éljük az ünnepeket,

És boldogan az egyszerű napokat,

Virágot hoztam, és a virággal a tavaszt, színeket,

Színnel átszőtt bárányfelhőt, ébredező életet.

Bedő Gábor

Aranyosi Ervin: Emelt fővel, Napba nézve

Bárcsak, bárcsak érteném,

szívemet nem félteném,

szebb lenne az én zeném,

mert élnék csak jót remélve,

emelt fővel, Napba nézve,

álmodozva én!

Bárcsak tudnám hogy lehet,

szebben élni az életet,

azt megosztanám veled,

élhetnénk csak jót remélve,

emelt fővel, Napba nézve,

itt e földtekén!

Emeld fel végre a fejedet,

nyisd nagyra bátran a szemedet!

Nyisd meg a szíved, mert ha engeded,

beengeded a szeretetet.

Bárcsak, bárcsak láthatnám,

vidámságom, ha rád adnám,

nevetésed is hallhatnám,

Élhetnénk a jót remélve,

emelt fővel, Napba nézve,

itt e földtekén!

Emeld fel végre a fejedet,

nyisd nagyra bátran a szemedet!

Nyisd meg a szíved, mert ha engeded,

beengeded a szeretetet.

( Aranyosi Ervin © 2024-03-03. )

Sárhelyi Erika: Szépre rajzolt évek

Tegnap gyermek voltál, mesékbe költöztél,

bármivé lehettél a földig-tükörnél.

Nőttél és álmodtál, kaptál, s mindig adtál,

és tudtad, az élet mindig több a napnál.

Kezed, arcod szépre rajzolták az évek,

tekintetedben még most is huncut fények,

hisz’ minden ébredésben költészet lehet,

s tán épp hozzád írja a legszebb verseket.

Mosolyráncaidban felfénylik a nagy titok:

nevetni kell, s kinyílnak bennünk a nárciszok.

Reviczky Gyula: Tavaszodik

Tavaszodik már az idő,

Beköszönt a napsugár.

Lelkem édes gondolatja

Fönt, a felleg-honba' jár.

Nem tudom, de olyan édes

Még a bánat is nekem,

Kék egével, napsugárral

A tavasz ha megjelen.

Kedves ábránd langy fuvalma

Vonul át a lelkemen.

Szép világ van, azt regéli,

Messze, túl a tengeren.

S hallgatom, bár ismerem jól,

Milyen az a szebb haza.

Halkan intek: Voltam én már,

Voltam én ott valaha!

Az a súgár, az az illat

Nem idegen énnekem;

Ha sivár az élet útja:

Gyönyörűnek képzelem!

Aranyosi Ervin: Baráti csendben

Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,

képes vagy lelkében mélyen elmerülni.

Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,

lehet szeretettel szavak nélkül élni.

Mert nem minden barát képes a beszédre,

mégis hangolódhat szeretet zenédre.

Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,

hidd, el a sok érzés nem marad titokban.

Mikor a másikban lelki társad látod,

boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,

s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,

közös emlékeket újra felidézni.

Fekete István : Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,

És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,

Szirmodra fagy hideg, ónos eső,

Mégis szívemen hordom bokrétádat,

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,

Mert te vagy - te vagy a: Legelső...

Feinek György: Csak addig menj haza...

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

Szöllősi Bernadett: Március

Bőröndjével kezében a tél

dér lábakon az állomásra siet.

Épp begördül egy szerelvény –

felszáll rá és retúrt fizet.

Vonattal robog tova a hideg,

a langy meleg a kertek alatt érkezik.

Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,

orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.

Felhők lógnak le az égről,

úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.

Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,

üdvözlésére a fák térdig hajlanak.

Meztelen talppal áll a réten a tavasz,

harmatot lehel a haragoszöld fűre.

S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:

a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.

Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,

közepébe virág öltve, tulipán piros.

S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint

egy egész kosárnyi sárga szirmot.

Ébred minden a fagyos tél után,

az összes virág szirmot bontogat.

Az első nap sugara ad rám fényruhát,

míg a márciusi szél rázza a lombokat.

József Attila: TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Aranyosi Ervin: Március

Üdv Március, öltsd csak fel új ruhádat!

Ragyogó Nap járja be kék eged!

Öntözd a földet, éleszd fel a fákat!

Legyen gazdagabb most a lét veled!

Bújjanak földből szégyenlős virágok,

tárják ki szirmuk, színesedjenek!

Méhzümmögéssel teljenek meg álmok!

Mert megújulni, lám, megint lehet!

Áradjon szét a Földünkön az élet,

ragyogjon ránk, vidáman szép Napunk!

Az életünk gazdagodjon tevéled,

s örülhessünk, hogy mozgásban vagyunk!

A körforgás hát végre útnak indul,

lehet szeretni, s örülni veled.

Hadd léphessen az ember gondjain túl,

hadd érintse lelkét meg a kikelet!

Szuhanics Albert : Februári télbúcsúztató

Ez a hónap búcsúzik a téltől,

februárban nyúlnak a napok,

csökkennek az éjjeli fagyok,

s nem kérünk a bús északi szélből!

A hófüggöny-varázs elmúlóban,

a fehér táj emlék lesz csupán,

hogy mi vár ránk február után?

Tavaszi nap s földillat valóban...

Mert az idő kereke meg nem áll,

kizöldül az eke-szántott határ,

virágoknak felvirrad a napjuk.

Szemünk csillog a zöld, üde honra,

felmászunk egy szellő-járta dombra,

s víg arcunkat cirógatni hagyjuk.

Papp Ádám: Nincs haragom

Megmosolygom már azt,

aki bánt, s aki valaha bántott,

hisz nem élhetjük meg sosem

ugyanúgy a világot.

Bármennyire szeretnénk,

van, kiben a jóság csak néhai vendég,

de van még, akiben - míg él -

szüntelen marad ez a szándék.

Nem könnyű mindig jónak lenni,

s nem várhatunk folyton ölelést,

de a jóság igazát adva

kivehetjük a másik kezéből a kést.

Én már nem törődöm azzal,

ki rám ront, ha épp azt akarja,

hisz lepereg minden, mert

az ilyet már a szívem se hallja.

Elkerülöm a rút tetteket,

s az emberi csaholást.

Csak a jóság java érdekel,

s hogy ne bántsak soha mást.

Nincs haragom, de ha lenne,

már rég elfelejteném.

Az van, ami könnyed, ami szép,

s amit magamban mindig szeretnék.

Kun Magdolna: Mikor nem lát senki....

Mikor nem lát senki, bizony, Én, is könnyezem.

Siratom az ifjúságom, régi életem,

s mindazt, mi a múltban megtörténhetett,

mert nekem a jó, s a rossz is sokat jelentett.

A rosszból tanultam, a jóból reményt nyertem.

Így minden kapott percet élhetővé tettem,

mert tudtam, egy nap majd minden múló perc,

megfizethetetlen értéket jelent.

Mikor elérjük, az idős kort vissza-vissza, nézünk,

mindazon időre mit egykoron megéltünk,

s mikor nem lát minket senki könnyet ejtünk érte,

tudván azt, hogy az életnek is hamarosan vége.

Minden egyes múló napból reményt nyerhetünk,

és esélyt is arra, hogy boldogok legyünk,

hiszen minden egyes múló napban lehet valami,

ami így idősen is képes célokat adni.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

.

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Zanner Anikó: Ameddig lehet

Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,

úgy érzem, hogy lassan elmerülök.

Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;

Istenem! Miért történik ez velem?

Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen?

De...

Ameddig csak lehet, remélek,

bár számos esetben kétkedek.

Nem tudom, mi lesz a sorsom;

jó vagy rossz lesz a holnapom.

Aztán megszólal a biztató énem:

soha ne veszítsem el reményem!

Csak akarjam, és mellettem marad,

mint hegyet ölelő sziklafalak.

Amikor lent vagyok a mélyponton,

az éltet sokszor a fájó napokon,

ha velem van a remény, az irgalom,

akkor talán jobb lesz a holnapom.

Kökény Éva : Nem akarok félni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

durva, békétlen világban élni,

előbb csak suttogok, majd kiáltok:

Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

éjjel-nappal folyton hátranézni,

megrettenni, ha süvít a szél

vagy ablakomhoz száraz ág ér.

Félelem nélkül szeretnék én élni,

mit mondok unokámnak, ha kérdi,

mit tettetek, hogy ide jutottunk?

nem akarok gyűlölködők közt élni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

fenyegetést, rémségeket nézni.

Gyűlölet, és zűrzavar helyett

szeressünk, ültessünk fát, virágot!

Emberek! Tegyük jobbá a világot!

Szuhanics Albert – Ne félj…

Ne félj, hisz nincsen rá okod,

a jövőt úgy sem tudhatod.

Ne sírj, töröld meg szép szemed,

hisz jár a boldogság neked!

Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,

most állsz a szép napok előtt.

Ne félj, a jóban hinni kell,

ez már így magában siker!

Szeresd az életet nagyon,

nem baj, ha nem vár nagy vagyon.

Legyél te szerény, kis virág,

melynek viszi a szél az illatát!

Hited te el nem hagyhatod,

égből segítnek angyalok.

Minden öledbe hullik majd,

tudd meg, a vágy magja kihajt!

Kihajt, mint zsenge, kis növény,

övé a langy eső, s a fény…

Fa lesz, s a lombja égig ér,

ne félj, te mindig higgy, remélj!

Pósa Lajos - Az öreg asszony

Vasárnapi harangszó megkondúl,

Hivogatva száll ki a toronybúl.

Öreg asszony ballag a kis kertbe,

Mosolyognak a virágok szerte.

Nem kell neki a liliom, rózsa,

Violával, azzal sem áll szóba.

Tulipánra, jácintra se hallgat,

Öreg asszony fodormentát szaggat.

Beteszi az imádságos könyvbe,

Egyet sóhajt...majd kicsordúl könnye.

Szól a harang, a templomba ballag,

Hol a hit él s ragyog, mint a csillag.

Kinyitja az imádságos könyvet,

Imádkozik...fájó szíve könnyebb.

Az egekbe szálló imádsággal

Fodormenta illata is szárnyal.

Endrődi Sándor: Tavasz felé

Tavasz s tél küzdenek egymással,

Harcol a fagy és napsugár

Egy-egy hiszékeny bokor ága

Rügyét is bontogatja már.

A völgyből egy legény siet föl,

Útközben vígan fütyörész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagú barázdán

Itt-ott piros bogárka fut,

Odább, a lejtős erdőszélen

Lapdáznak immár a fiúk;

Cikázva gabajodik össze

Amennyi láb, amennyi kéz -

Mily könnyű fiatalnak lenni

S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján

Egy ifjú pár jön boldogan,

Ahogy az útra fellebegnek,

Elnézem őket hosszasan.

Lelkem a messze multba röppen,

S szemem lassanként könnybe vész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz!

Kun Magdolna: Ahogy idősödöm

Ahogy idősödöm, egyre jobban érzem,

becsülni kell minden napot, mely adódik még nékem,

becsülni és megköszönni a magasságos égnek,

hogy nem hagyott el erőm, s hogy van még bennem élet.

Mert amíg van erő bennem, tán remélhetem azt,

hogy része lehet életemnek a következő nap,

és az azt követő újabb nap, melyben ismét meglelem,

azon apró csodákat, mikért érdemes élnem.

Sok évtized elszaladt már, s az időm egyre fogy,

mert úgy születtünk, hogy nem lehetünk halhatatlanok,

hiszen mindenkinek ki van szabva másodpercre tán,

hogy mikor fénylik fel előtte egy másik útirány.

Tóth Árpád: GYOPÁR

GYOPÁR

Már jó utat bejártam,

Térdig kopott a lábam,

Hej, Élet, hallod-e?

Vadont jártam sokáig,

S nem rózsában bokáig,

Még nem sokallod-e?

Vad voltál, furcsa Élet,

Birokra kelni véled

Fog kellett és köröm,

Kis részem a kenyérből

Ritkán adtad tenyérből,

Kevés volt az öröm.

S ha volt is benne részem,

Vidáman és merészen

Nem kaptam semmi jón,

Én mindig úgy keringtem,

Mint bokszoló a ringben,

Örök-gyanakodón.

Bölcsebb lettem s erősebb,

De a szivem merő seb,

Csodákért vívni kár -

Már hetyke ölre véled

Nem szállok én ki, Élet,

Jobb, hagyjuk abba már!

Utadból félre vágtam,

Vén csend ormára hágtam;

Nap süt; pihenni jó;

Ragyog a szirt kopárja,

Enyém késő gyopárja,

A rezignáció.

Kun Magdolna: Fáradt dobbanás

Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,

mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,

mely oly sok éven át, tartotta magát,

s őrizte ritmusának nesztelen zaját.

Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,

ha mindketten feladjuk az élni akarást,

és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél

átlibbentsen minket az időkerekén.

Miért van szívem, hogy minden érzésünk,

akkor teljesül ki, mikor elmegyünk,

és akkor értékelik ön-mivoltunkat,

mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat.

Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,

régi, boldog érzést miért temetünk,

hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,

hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.

Várnai Zseni - NÉMA BÁNAT

Én úgy igyekszem megnyugodni:

már a szívem sem mer dobogni,

lélegzetem is visszafojtom,

és ami fáj:én ki nem mondom,

csitítom magam,hogy ne sírjak,

hogy semmi szomorút ne írjak:

maradjon meg a néma bánatott

bent a szívben önmagának!

Kinek beszéljek, tán a szélnek?

Vagy fönt a ködös, szürke égnek,

esőnek, hónak, zivatarnak,

panaszkodjam a hideg falaknak?

Papírra róni is hiába,

belesikoltani a világba

nem érdemes: a néma bánat

maradjon meg csak önmagának!

Ha olykor érzem:tűrhetetlen!

És nem bírom már türelemmel,

hogy így maradtam, így kifosztva,

kedveseimtől elrabolva,

hogy mérhetetlen messze élnek...

kinek zokogjam, tán a szélnek?

Szívemben elbődül a bánat,

de csak befelé önmagának!

És, hogy a hangját én se halljam,

összeharapom lázas ajkam,

a jajkiáltás föl ne törjön,

inkább a lelkem összetörjön!

Minek a szív, minek a lélek?!

Már nem tudom, miért is élek,

mért húzom, húzom, mint az állat

e sorsot, amely csupa bánat..

Csak nézek, nézek esdekelve,

egy villanásnyi fényt keresve...

s szemembe bús szemek merednek,

és könnyek, könnyek permeteznek!

Ki tette ezt, mi történt itten?

Nem tudja más csak, csak fönt az Isten,

de hangtalan sírjon a bánat,

csak bent a szívben önmagának!

Csitulj szívem, ne merj dobogni,

csak hagyd a lángot ellobogni,

már ami fáj, ki nem sikoltom,

lélegzetem is visszafojtom,

a néma fájdalom beszéljen,

helyettünk a nagy ég ítéljen...

s maradjon csak a mély búbánat

ott bent a szívben...önmagának.

Máté Rózsika: Köszönöm

Köszönöm Istenem, az esőt és a napot,

S hogy Te egyformán szereted a szegényt és a vakot.

Köszönöm az utat, amit Veled együtt járok,

S a mindennapi csodát, amit veled megtalálok.

Köszönöm Istenem szívednek a kulcsát,

S hogy Veled megmászhatom a világ összes csúcsát.

Köszönöm életem minden egyes percét,

S hogy Te elhordozod szívem minden terhét.

Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,

S hogyha Veled járok, eltűnnek a bajok.

Köszönöm családom minden egyes tagját,

S hogy te szenvedőnek meghallgatod hangját.

Köszönöm az ágyam, melyre fáradt fejem hajtom,

S ha Hozzád szól az imám, Te meghallgatod hangom.

Köszönöm, hogy asztalunkon minden nap van étel,

S hogy felsegíted azt az embert, ki Elötted térdel.

Köszönöm Istenem otthonomat, házam,

S hogy nem kellett sohasem az utcán éjszakáznom.

Köszönöm örömöm, s a mindennapi gondom,

Tudom, ha velem vagy, bármi jön, megoldom.

Köszönöm Istenem, hogy általad létezek,

S hogy Te megbocsátasz nekem, bár oly sokszor vétkezek.

Köszönöm, hogy így szeretsz, s nem engedsz el soha,

Életemben Te vagy a legeslegszebb CSODA.