Házisárkány az anyósom (beszélgetős fórum)

Azhogy sok " fius anya " nem tudja nevelni a fiat ÖNALLONAK azert a menyet b.....

Igenis neveljetek a fiukot ÖNALLOSAGRA !

Kulömben egy kis kerdes ki tud ra valaszt adni egyszer es mindenkora ;

Miert nevezik a parok , vagy hazasoknal a nök a parukat " apa " honnan az egekböl szarmazik es ?

Meg nincs gyerek sema kapcsolatban es fervit a lanyok apanak titulaljak - miert ?

Talan ez egy bizonyos fuggöseget vagy total nemet mondas a sajt magukhoz mind egyenekhez?

Vagy ez egy csaladi hierchia ?

Miert kellen neveznem a parom vagy elettarsam apanak?

Szerintem a házassági esküt ki kellene bővíteni:) Két javaslatom van: egyik az az, hogy elfogadod-e a férjed mellé az anyósodat is?! Másik variáció: Anyós szentül megfogadja, hogy nem avatkozik bele a fiatalok életébe!

Mit szóltok hozzá?:)

Ez a cikk nagyon egyoldalú. Bár valóban, lehet örülni annak, hogy legalább a cikkíró szép színben látja a világot, mert jó anyós-meny viszonyokat lát maga körül.

Nálunk is jól indult a dolog, bár már az elején is voltak komoly beavatkozás-problémák, amik úgy gondolom, igenis nem nézhetőek el (sajnos együtt lakunk velük, és anyós akart mindenben irányítani: nekem milyen munkahelyem legyen, mivel rendezzük be a lakást, mikor legyen gyerekünk...ez mind konfliktusforrás volt. Nem gondolom, hogy ezek olyan apróságok, amiben nekem nyelni kéne, vagy kompromisszunmkésznek lenni, hanem neki kellett volna elfogadnia, hogy ez a mi életünk és mi döntünk). Aztán úgy tűnt, "megneveltük" őt, viszont az első unoka megszületésével hatványozódtak a problémák, annyira, hogy már néha erőszakig fajult a dolog: ha nem akkor babázhatott, amikor ő akart, tépte ki erővel a babát a kezemből, vagy pl. képes volt az alvó babát kivenni a kiságyból, mert ő MOST akar babázni (fölsettenkedett hozzánk az emeletre), hozzátáplálás elején megetette disznópörkölttel az alig 6 hós babát, hiába mondtam neki, mit ehet ilyenkor még egy baba (mikor észrevettem, akkor meg hangosan röhögött, hogy hihi, kijátszottuk anyát)... ezek azóta is folytatódnak. Megbeszélni nem lehet vele, mindenben neki van igaza, én neki egy taknyos gyerek vagyok, még 34 évesen is. Muszáj elviselnem őt, mert együtt lakunk, és jelenleg nem tudunk elmenni innen, az egyetlen megoldás az, hogy kerülöm őt, a gyerekekkel együtt. De ezeket a példákat azért írtam, hogy lássa a cikkíró, hogy nem mindig lehet megbeszélni, kompromisszumot kötni. mert egyszerűen arról van szó, hogy ő engem soha nem fog tárgyalóképes félnek tekinteni, velem ő nem fog leállni egyezkedni, mert alapból neki van gaza, mert ő az idősebb. Ő egyszerűen ilyen tekintélyelv alapján működik. A saját fiával is egyébként. Szóval nálam most az, hogy ne vegyem fel a kesztyűt egyértelműen a kapcsolat kerülését jelenti - már amennyire ez kivitelezhető úgy, hogy egy házban lakunk.

Az anyós-menny probléma forrása bent van a cikkedben, az utolsó sorokban.Méghozzá, hogy egy anyának a fia a legféltettebb kincse, és ha szeretjük, óvjuk, ellátjuk, akkor minden rendben lesz..

A legtöbb fiús anya nehezen tudja elviselni, és túltenni rajta magát, hogy a szeretett fiúnak más nő is van az életében, ez nem más, mint féltékenység. Ez azokra a családokra jellemző, szerintem, ahol az anya szemében a férfi már nem a férje, hanem immár a felnevelt, felnőtté vált fia testesíti meg, és úgy véli, hogy a feladata nem más, mint a fia elhalmozása, gondozása. Az ilyen fiúk mellé az anyák, anyósok általában bejárónőt szeretnének, aki főz, mos takarít rá és a gondját viseli.

Ez a szeretjük, óvjuk ellátjuk kérdés pedig már csak azért is érdekes, mert én úgy gondolom, két ember kapcsolatába nem lehet belelátni, az csak arra a két emberre tartozik, akik ebben a kapcsolatban együtt élnek, mert ők tudják és érzik, hogy hogyan élnek, és mennyire boldogok. Elméleteket meg nagyon tudnak gyártani a nők, ezt is tudjuk..

Nálunk a probléma többszörösen összetett. A férjemmel 11 éve vagyunk együtt, 6 éve elköltözött otthonról, és 3 gyönyörű gyermekünk van. Amit anyós rendszerint mondogatni szokott: ő még mindig nem tette túl magát azon, hogy a fia elköltözött otthonról, ő a fiának más életet képzelt. Ehhez még hozzájön az, hogy a mi fiatalságunk által éli újra az ő fiatalságát, ami nem kevés konfliktusokkal volt teli, anyós és férj probléma.. illetve, hogy a sógornőm, aki annyi idős mint én, nekem ugye férjem, gyerekeim, családi házunk van stb. neki meg még semmi és senki, de még a láthatáron sem, az óra pedig ketyeg..

Apropo " fius anyukak " mi ez ??? egy fele mentalis rabszolgasag a hagyomanyok alatt...

Hölgyeim itt az idö hogy szabaduljatok fel ebböl a mentalis rabszolgasakbol.

Követeljetek a 0 - toleranciajat , mondjatok NEMET az anyos terorra !

Mar nagyok a gyerekeim , fiuk , lanyok.

Mind a sajat elet eli , en fiatal koromtol undotinak tartottam ha a anyosok " csiszoltak " kilincseket.

Gyerekeim önnalok , mind föiskola vegzett de en az ö eletukben semibe sem avatkozok bele !Soha!

Egymast respektaljuk , senki se törbe senkihez annelkul hogy elörre is hivjon telefonon.

Egyszoval ez az ÖK elete !

Hát, most mit mondjak erre. Én is megdöbbentem, amikor (szerencsére csak pár év múlva) megtudtam.

A legjobb, hogy a mai napig állítja (a saját lányának is, aki aztán tényleg végighallgatot minden hátam mögött folyó veszekedést, áskálósást), hogy neki sose volt és nincs is baja velem.

Az ember emlékezete szelektív tud lenni. Már várom, hogy az enyém is elkezdjen szelektálni, mert meg tudnék tölteni pár kötetet "kedves" történetekkel. :)

De mindegy, az én helyzetem már megoldódott. 40 évesen már elég felnőtt vagyok hozzá, hogy ne mástól várjam a megerősítést magamban. És innentől kezdve, hogy nem fáj a lelkemnek tényleg szívből tudok rá mosolyogni, hiszen tudom, hogy neki sem volt könnyű élete, és Ő így reagál a dolgokra. Bár még mindig (és szerintem már sose fogok) nem értek vele egyet a legtöbb dologban, de legalább már megértem a miértjeit és így könnyebb túltenni magam rajta.

Hát kicsi lány erre nincs recept. :(

Ha ilyenek változni nem fognak. Én is megcsináltam, hogy több mint 1 évig nem mentem a párom családjának még a közelébe se, de ez sem változtatott semmin. Nem lett jobb, igaz rosszabb sem. Legfeljebb én kevesebbet szenvedtem, a szembe mézes-mázos, hátam mögött megjegyezgetős hozzáállástól.

A legkevésbé fájó megoldás, hogy messze költöztök, ne lehessen ripsz-ropsz átugrani a szomszédból és Te felvértezed magad a találkozások alkalmával, amit érdemes néhány "sátoros" ünnepre redukálni.

Ha szereted a párodat, nem hagyhatod, hogy a családja tönkretegye ezt a kapcsolatot, de számítanod kell rá, hogy nem fognak változni.

Ez durva! :O Hogy veszik ilyesmihez a bátorságot...

Én lekopogom, de sose volt bajom az anyósokkal!

A volt férjem édesanyját szinte mindenkinél jobban szerettem. Ha ő nincs akkor nem 8 év múlva lépek le, hanem már az elején.

A mostani anyósomtól nagyon tartottam, mert ő majom szeretettel van a gyerekei iránt, azt hittem, hogy problémás lesz, főleg, hogy egy telken, de külön házban lakunk.

Hál'istennek semmi problémánk, nagyon jól megvagyunk, és a gyereki iránti ragaszkodás már rám is kiterjed, de nem terhes!

Én is ilyen anyós szeretnék lenni majd.

Mi ugyan nem vagyunk házasok a párommal, még nem is tervezzük, de nálunk számomra érthetetlen dolgok történtek az anyósjelöltemmel.. Mikor először találkoztam vele, akkor is teljesen aranyos volt, én is, készítettem ajándékot, segítettem főzni, beszélgettem vele sokat, meséltem magamról, hogy legyen lehetősége kicsit megismerni. Párszor találkoztunk (elég messze lakik), mindig jó hangulatban telt, mikor a párom kiment majdnem egy évre külföldre, akkor is telefonáltunk rendszeresen, meg e-maileztünk legalább hetente. Aztán miután a nagymama (anyukája anyukája) kvázi odaköltözött hozzájuk, magyarul állandóan ott van, azóta én lettem az ősellenség. A nagymama még nem is látott, de közölte, hogy nem is kíván találkozni velem, esetleg akkor ha már az esküvőt szervezzük. A nagybácsi folyton azzal tömi a párom fejét ha hazamegy, hogy reméli hogy mellettem azért vannak kalandjai, és különbenis minek van velem. Aztán az anyja is állandóan szajkózza ezt, és hasonló jótanácsokat ad, mint pl. hogy ne bonyolódjunk anyagiakba (igaz, hogy mosok-főzök a fiára, és hetekig nálam lakik, ha nagyon szeretné, kiszámlázom neki szívesen a dolgokat, és akkor nem bonyolódunk anyagiakba, hiszen a rezsit, albérletet, mosószert, majdnem mindig a kaját stb én fizetem...).

Az elkeserítő nekem ebben az, hogy eddig sosem volt ilyen tapasztalatom, eddig minden anyuka-apuka az első perctől kezdve szeretett, vártak tárt karokkal, a szüleimmel is jóban voltak, van olyan, akinek 6 évvel ezelőtt voltam együtt a fiával de a mai napig felköszönt minden alkalomra. Én ehhez voltam hozzászokva, nem is tudom ezért, hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet. Mivel mindez a hátam mögött zajlik, csak a párom elmondja, a szemembe pedig megy a jópofizás, már ott tartok, hogy nem megyek el hozzájuk. Nekem rosszul esik, hogy én vagyok az ellenség, miközben egy évet vártam a fiúkra, mert külföldön tanult, én meg itthon vártam mikor jön haza végre. Tanulok-dolgozom, most diplomázom, tehát azt se lehet mondani hogy naplopó vagyok. A mi családunk nagyon nem gazdag, viszont tele van szeretettel... ők viszont nagyon pénzesek, és én ennek az egésznek a hátterében csak azt tudom elképzelni, hogy betojtak hogy jó ideje együtt vagyunk és bekerülhetek az ő vagyonukba... engem nem érdekel a pénz, eddig egyik barátom sem volt jómódúnak sem mondható, sőt... ha ez számítana, kitartottam volna egy évig külön a fiúk mellett, amikor nem láttam hónapokig és minden este bőgve aludtam el?

Szerintetek mit kellene csinánlom? mert én úgy nem tudok sehova elmenni hogy tudom hogy nem látnak szívesen és gyomorgörccsel vagyok végig míg ott vagyok....

bocsi hogy kicsit hosszú lett..

Sziasztok

Tényleg érdekes a meny-anyos kapcsolat.8 éve vagyunk egyutt a férjemmel,nem is volt gond sokáig,sőt jol megértettuk egymást egészen a kisfiam szuletéséig-1 éves a fiam.Onnantol ő úgy gondolta hogy majd ő neveli,vigyem neki reggel és este menjek érte.Persze a szemembe mosolyog de a hátam mogott kibeszél.Nem jo ez így de sajna nem tudok vele mit kezdeni,viszont nem azért vállaltunk egy gyermeket hogy ő nevelje fel.Természetesen minden héten tobbszor is láthatja mert ezek után se vagyok képes azt megtenni vele hogy nem viszem hozzá,de nem érdemli meg mert akkor az elmúlt 7 év csak jopofizás volt az unoka végett?

Bocs de nincs ékezetem inden beture.

Én az esküvő előtt mindenképp meg akartam vele beszélni, hogy mivel tehetném jobbá a helyzetet, de kerek perec kijelentette, hogy neki nincs velem semmi baja.

Onnantól vált könnyebbé a helyzet, amikor elmúlt a megfelelni vágyás belőlem. Amikor már nem akartam, hogy elismerje végre, hogy "méltó vagyok" a fiukhoz, vagy legalább egyszer valami elnyerje a tetszését, amit én csinálok.

Aztán jó sok idő múlva, rájöttem, hogy erre képtelen. Igazából nem csak velem szemben, de a saját lányával szemben sem képes elismerésre. Így aztán szép lassan megtanultam nem belehalni a lesajnáló megjegyzésekbe, a gonosz hangvételekbe.

Az is igaz, hogy amíg az ember saját személyét éri támadás még lenyeli, de amikor a gyereked is bekerül a képbe, akkor bizony nem mindig maradhatsz csendben. De akkor is igyekeztem udvarasan ellentmondani.

Sziasztok!

Engem hátba támadott az anyósom 17 év után.Akkor lássam amikor a hátam közepét!!!!Én sem hittem a rossz anyós-menny viszonyban...idáig:-(

Az okát a dolognak nem tudom miért alakul ki, talán a féltés....az elvárások.

A megoldása nagyon nehéz.Türelem talán,de az se biztos....

A kesztyűt pedig néha napján érdemes felvenni ellene.

kedves Eszter!

Azért mert valamiről nincs tudomásunk még nem biztos, hogy nem létezik.

Te azon szerencsések közé tartozol, akiknek nem volt ezzel még problémája és a környezetedben sincs ilyenre példa, de félig-meddig tapasztalatból azt kell, hogy mondjam neked a jelenség nagyon is létezik, élő dolog és, ha benne élsz bizony elviselhetetlen.

A te szemszöged most egész más, mint annak a szemszöge, akinél gondok vannak, és nem minden esetben tényleg a meny a hibás.. Nekem a volt anyósom olyan még ma is mint ha az anyukám lenne, mindent megbeszélünk. A mostani anyósom meg hát... nem hárpia, csak idős és butus kicsit, de igyekszem elfogadni úgy ahogyan van, és én engedni mindíg.

Szóval a lényeg a lényeg, hogy amíg nemtudod milyen egy rossz házisárkánnyal együtt élni, ( én sajnos már láttam ilyet, mindenre képes anyóst aki a fiát el akarta szakítani a szeretett lánytól csak mert neki az nemtetszett ) addig szerintem is felesleges cikket írni. Amúgy jó volt a cikk, örülök neki hogy jóban vagy az anyósoddal, ez szerintem egy igazán jó dolog.

A megbeszélés jó ötlet lenne, de ehhez is 2 fél kell. Ha szemtől-szembe azt mondja, hogy nincs semmi baja veled, hiába akarod vele szépen megbeszélni. Ha meg nem úgy neveltek, hogy visszabeszélj az idősebbnek akkor (többnyire) csendeben nyeled a beszólásokat és éjjel szépen kisírod magad. De ez meg a végén az egészséged, vagy a kapcsolatod rovására is mehet.

Szörnyen nehéz helyzeteket tud ez teremteni.

De az igaz, hogy leginkább az elengedés hiánya okozza a legtöbb gondot.

Egyetlen egyben bízom, hogy én nem leszek ilyen a fiam választottjával. :)