Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)

Nem hiszem , hogy direkt fikázni akart...részben igaza van, de mivel nem tudjuk milyen az ami nincs, ezért ő sem tudja milyen amikor elkap az elme baj...konkrétan megbántani szinte teljesen biztos vagyok benne hogy nem akart, ne légy dühös lilimia!

Én sem tudom elképzelni sem, milyen vaknak lenni....ezért nem is alkotok képeket róla, mert számomra elképzelhetetlen az állandó sötét....

myly úgy látom alpvetően kételkedő személy, olyan aki nem tudja az elképzelni, hogy más is létezik mint az alpigazságok....de ettől még nem rossz és nem bánt..csak van egy véleménye...felejtd el :-)

Magamat hozom fel ellenpéldaként arra amit írtál.

Belőlem nem tűnt el a jóság, a türelmesség, és a szeretet. Erre bizonyíték, hogy ingyen, pusztán szeretből holnaptól egy olyan gyermekotthonban kezdek terápiázni, ahol súlyosan halmozottan sérült gyerekek élnek.

A jóra, a szépre, és az igazi életre való hajlam is megvan bennem. Mindenben keresem a szépet. Régen pl nagyon csúnyának találtam az angol bulldogot, mert a kinézete teljesen groteszk. De gondolkoztam, és rájöttem hogy vannak akik ezt a fajtát imádják, tehát csak van bennük szépség. És igen, a maguk nemében szépek, a görbe lábuk ellenére is.

Pénzből nekem csak annyi kell amennyiből meg tudok élni. A karrier...Az én életemben ez azt jelenti, hogy minél jobban ki tudjak képezni egy kutyát, és hogy sikerüljön elérni, hogy a vakvezető kutyakiképző iskolák több támogatást kapjanak. A törtetés...hááát...Én azt akarom elérni, hogy Debrecenben is legyen egy kirendelt telephelye az alapítványunknak.

Beállni a sorba. A mi családunkban nem volt kötelező a diploma. Annyit mondtak, hogy legyen egy érettségink, és azt tanuljuk amit szeretnénk. Ha én vagy a nővérem kőműves vagy nehézgépkezelő akart volna lenni, akkor azt támogatták volna. Tőlem annyit kért plusszba Anya, hogy ne hagyjam elveszni a tehetségem, és ne engedjem, hogy bárki, vagy bármi kiírtsa belőlem.

Én szerencsés vagyok, mert eddig túléltem mindent, mégis beteg vagyok.

Sosem 'kódoltak' belénk semmit. Mi a példa, és a tanácsok alapján tanultunk. Semmire nem köteleztek minket.

Igen, az én életem az én kezemben van, de a szervi és pszichés problémáim miatt szükséges, hogy néha ellátogassak az orvoshoz. Ma pl immunerősítő infúzión voltam, mert az immunrendszerem egyenlő a szarral. Amíg nem kaptam ezt a készítményt szó szerint folyamatosan beteg voltam. Amióta kapom sokkal jobb a helyzet.

Tök jól hangzik, hogy valaki irányítsa a maga életét, mert teljes mértékben az ő kezében van, csak sajnos ez kivitelezhetetlen. Szerinted egy őrült ember képes irányítani az életét? Szerintem nem. A BPD pedig félig őrület. Nem akkor bántja magát egy BPD-s amikor sima depressziós időszak van, hanem akkor amikor rohamszerűen megőrül, és elveszti az önkontrollját.

Én személyszerint tudom mit akarok. Mindent pontosan tudok. Még azt is hogy a jövő nyáron lévő esküvőmön mi milyen lesz. A szalvétáktól kezdve a ruhámig. Minden úgy lesz ahogy én, valamint mi akarjuk. A legnagyobb célom már elértem. A sok rossz ellenére látom a szépet, vannak álmaim, céljaim, amikért hajtok keményen, és az hogy boldogan, teljes életet élhessek. Azt hiszem kevés ember van aki több dolgot csinál mint én.

A mi hülyeségünk egy pszichés betegség? Hát szívből kívánom hogy próbáld ki milyen a BPD-seknek. Éld csak át azt a kínt, és küzdj meg nap mint nap önmagaddal, ha élni akarsz! Mert te csak szemétkedni és bunkózni jöttél ide, miközben ez a fórum nem erről szól. Jó érzés megpróbálni megbántani és lealázni valakit aki beteg? Ha te ezek után nyugodtan tudsz aludni, akkor neked van valami bajod.

Gondolkodj már el cicavirág! Belőled tűnt el minden emberi jóérzés, és az empátia!

Te, aki elvileg normális, szánalmasabb vagy mint mi, amikor az őrület kellős közepén megvágjuk magunkat!

Tudod mit gondolok?:)

Hogy aki a mai kusza,fejetetejére állt világban nem depis és pánikos,az csal!:)

Egyszerűen olyan világban élünk,ahol olyan érzések kerítik hatalmába az embert,mintha kihúzták volna a lába alól a talajt.Hova tűnt a jóság,a türelmesség,a szeretet?

Hova?Hát belőlünk tűnt el!Belőled,belőlem is egykor és mindazokból akik másra mutogatnak!

Tudom,az élet számos olyan dolgot hozhat,ami mindenkinél más,de a lényeg ugyanaz,valahol kiöli bennünk a jóra ,a szépre ,az igazi életre való hajlamot,hogy az élet valódi szépségeit is megláthassuk,ne csak a pénztől,karriertől és törtetéstől bűzlő világot.

Azt hiszem egy kamasz ettől kap hányingert és amikor az anyja azt mondja ,"márpedig gyermekem te is beállsz a sorba és diplomát szerzel,hogy legyen pénzed,kötelezően két gyerek, férj,meg ház meg miegymás és én csak jót akarok neked",akkor hírtelen elnézi a szüleit,vagy csak az után járó emberkéket ,hát persze ,hogy lázad,hát persze,hogy ki akar törni ebből a szürke baromságból!

Aztán vagy megjön az esze(beáll a sorba),vagy nem jön meg és mindenféle butaságot csinál,csakhogy azt érezhesse nem ebben a világban él.

Aztán vagy rájön ,hogy tök mindegy mit csinál,akkor is ebben a szaros világban kell megállnia a helyét,vagy tönkremegy .

Ha szerencséje van,akkor túléli ,ha nincs akkor beteg lesz élete végéig,az összes túlcsordúlt agresszióját magán tölti ki,kivűlről természetesen egy angyal.

Vagy a saját kezébe veszi az irányítást és józanúl megpróbálja úgy élni az életét,ahogy Ő akarja és elfelejt minden egyes betanított butaságot,amiket belévertek,vagy kódoltak,ha úgy tetszik.

Nem vagytok betegek.

Csak vakok.

Az életetetek a saját kezetekben van ,nem az orvosokéban ,nem a szüleitekében ,hanem csakis a tiétekben!

Ha kinyitnátok a szemeteket ,akkor a lehetőségek milliói juthatnának el hozzátok,csak annyit kellene kideríteni magatokról,hogy ÉN MIT AKAROK!

ÉN ?HOGYAN LENNÉK BOLDOG!

Amíg nem magatokkal szeretnétek tisztába jönni,hanem betegségnek cimkézni és mástól várni a tuttit,addig semmi nem fog változni,semmi!!Csak szarabb lesz!

Mindenki élete a saját kezében...jobban mondva a gondolataiban van.Amit gondol ,amit képzel az úgy is van.

Az ok a gondolat ,az okozatok a történések amik bekövetkeznek.

Huszon évesen ,ha Valaki ezt írta volna nekem talán még az asztalt is ráburítottam volna,voltam annyira "Őrült".

De igenis amik velünk történnek ,azok a mi akaratunk kivetülései.Ha többször következik be az sem átok,hanem a saját hülyeségünk,hogy nem bírunk tanulni a leckéből....vagy nem akarunk tanúlni,vagy egyszerűen csak jó szarba lenni!

A lényeg,hogy lehetnek segítők,akik esetleg tudnak támogatni bennünket,de nem ér fel avval,amikor magunkra maradunk és lesz időnk mankó nélkül,belezuhanni úgy a gödörbe,hogy csak mi magunk húzhatjuk ki belőle magunkat.

Mert ez a lényeg,az az út,amit addig járunk,amíg ki nem jutunk belőle.

Csak még egy gondolat. Ezért nagy az ilyen "majd én kitalálom mi a bajom" felfogások. Igen. A pszichológusok használnak teszteket. CSak a különbség az, hogy féléveken keresztül tanulják meg kiértékelni ezeket a teszteket. A pszichológus sem hülye emebr, hogy arra kelljen tanítani heteken keresztül, hogy meg tudja különböztetni az A-t a B-től, vagy hetekbe kerülne, mire fel tudja ismerni, hogy abban a kis négyzetben van-e X vagy egy kicsivel arrább... Az interneten "elszaadult" tesztek adnak egy sémát, hogy ha 0-25 pont között vagy, akkor nincs semmi baj (Itt hadd idézzem Lovassit a Kispálból....) "CSak többek kéne szopnom. Kicsit vékony az ajkam meg, túl sokat vagyok otthon..."

És azt is elfelejtik könnyen az emberek, hogy egy becsületes pszichológus egy tesztet csak KIEGÉSZÍTÉSNEK használ, a beszélgetések mellé...

Igen, itt különböztessünk meg néhány dolgot. VAnnak bizonyos terminus techinukusok, amit egy tudományréteg használ. Ez azonban vulgarizálódott. VAló igaz, hogy én mostanában, olvasgatva a netet, utazva a metrón, vagy eszélgetve, pár éve már nem találok szomorú embereket. Csakis "Depiseket". Azonban a depressziónak meg vannak a kritériumai, hogy honnan számítunk valamit depreszsiónak... Ez azonban elveszett a vulgarizálódás folyamán. Hisztériának is megvannak a maga kritériumai. Még akkor is, ha a szakma ebben különböző álapotokat képvisel.

Ez valahol baj is. NAgy baj. Egy szomorúságot egészen másképpen kell és lehet megszüntetni, mint egy depressziót... (Ajánlott olvasmány: Kisherceg.)

Másik nagy proléma ezzel a tolerancia csökkenése. Ha én "depis" vagyok, mint minden rendes depressziós, és én két nap alatt ki tudok szállni a depiből, akor erre minden depisnek ki kellene tudnia szállnia... A különbség csak annyi, hogy aki "depis", az nem depressziós, ezért nem szabad ugyanazt elvárni a depressziótól...

no, most ababfejezem, mert ez hosszú kirohanás lenne, elmehetnénk az EMO támadása felé, de közen zajlik nagyban a Bibliaismeretk1-em... :)

Igen a net valóban tele van hülyébbnél hülyébb tesztekkel amik szinte minden mókuskerékben élő emberre jellemzőek. Szval ahogy írtad a neten lévő gagyi hiteltelen tesztek alapján mindenki mindenféle pszichés problémával küzd.

És akkor szaladnak az orvoshoz hogy jajj ők milyen betegek és stb...Aztán úgy rászoknak a gyógyszerekre ahogy a nagykönyvben...

Idézném egy mondatod:

"Én egy skizofrén,pánikbeteg,depressziós ember vagyok:))"

Én 7 éve pánikbeteg vagyok, hogy az orvosok szerint 14 éve depressziós (egy 6 éves gyerek lehet depressziós? elvileg igen), és kezdődő skizofréniám van, meg ugye a BPD.

Nem igazán találkoztam még öndiagnosztizáló tesztekkel. Belinkelnél párat? Kíváncsi vagyok :D

Én azt gondolom,hogy senki sem szimulál:))

Most viccelsz?Ha megnézi az emberek többsége a tüneteket,10-ből 9 ,arra jön rá,hogy te jó ég ,én beteg vagyok??!

Itt a net,utánna lehet olvasni mindennek,tele van tesztekkel,amiből kiderült Én egy skizofrén,pánikbeteg,depressziós ember vagyok:))

Többségében minden embernek volt már mélypont az életében,van aki folyamatosan ott is van és nem bír kilábalni belőle.

Vannak emberek akik igen,betegek és van a másik csoport,aki szeret ott lenni,ahol van és eszébe sem jut kimászni belőle.

Biztosan vannak olyanok akiknél ez az egész tényleg csak hiszti, és a legjobb terápia egy büdös nagy pofon lenne, de ha valaki tényleg komolyan hozza a tüneteket akkor az már nem játék.

Mostanában ugyebár divat a depresszió, meg a falcolás...Hát...Kipróbáltatnám velük milyen az igazi depresszió, meg úgy összevagdosnám őket hogy a balesetin komplett hímzést kapnának...

Azzal hogy ők produkálják magukat hátrányos helyzetbe hozzák azokat akiknek tényleg komoly problémáik vannak, mert akkor mindenki azt mondja rájuk hogy divatból, meg hsiztiből mondják hogy problémájuk van.

Nektek mi a véleményetek a divatdepressziósokról, meg azokról akik előadják a BPD-t, vagy legalábbis hasonló tünetegyütteseket szimulálnak?

No igen. A türelmet és a nyugalmat én is főbb erényeim közé sorolom, míg nem sikerül falszifikálnia Földimnek. Aztán hála istennek az ember könnyen felejtő fajta, és jól hazudik, meggyőzöm magam hamar, hogy de "azért még" vagy "voltaképpen is" én türelemes ember vagyok! :D

Nálunk alapvetően nem tiszta a képlet, hogy szeret-e egyáltalán. És ez lenne pedig a perdöntő.

Erről egy kis érdekes adalék:

Nem tudom, ki mennyire ismeri az "5 szeretetnyelv" elméletét. Ennek lényege, hogy az emberek 5 féle csatornán keresztül közlik a szeretet, és várják a pozitív megerősítést. 1, "Szavakban" (a rádköszönök az utcántól a legszebb vallomásig, amit költő is csak 100 évben egyszer ír...). 2, Tettekben (a hozom a szatyrodattól a felpofozom még az oroszlánok elé is vetem magam...) 3, intimitásban (a megsimogatom a gyerekem buksijáttól a hosszú buja szexig....) 4, ajándékokban (pl csokitól a luxushajóig... Első sorban anyagi jellegű vonzatot kell itt érteni...), 5 a Másikra fordított idő.

Ezegy tök vicces rendszer, meg lehet beszélni (talán lemérni is, ezt nem tudom...), hogy kinek milyen arányban van szüksége a megerősítésre, melyik a fő csatornája, melyikre kevésbé érzékeny, és az is kiokoskodható, hogy melyik csatornán közlöd Te leginkább a szereteted. Na ebből a félrekommunikálásból egy csomó párkapcsolati gubanc származik, ami "könnyen" megoldható, ha mindkét fél szereti egymást.

Nálunk a leosztás:

1, (nállam a legfontosabb csatorna): Folyamatosan azt kapom, hogy utál, nem szeret... stb. Azt én is tudom, hogy ezeknek a 80%-án azt kell érteni, hogy szeretlek. Csak azt nem tudom sosem, hogy meddig tart a 80%, éppen ez mit jelentett... (mondjuk minden 4. ilyen közléséből értem, hoyg szeret.)

2, Ő ebben a legerősebb... Viszont én meg pont ezt kérdőjelezem meg, mert áldozat típus, és tudom, hogy bárkinek odaadná a veséjét, ha za éppen szenved és rossz paszban van... Ha börtönbe készül az úr? Az már felér nála egy lánykéréssel...

3, na ez viszont húzós kérdés. Pontosan tudom, hogy akivel képes intim viszonyra lépni, ott már olyan kötődés van, hogy jujj... Nálunk megvolt. Aztán tönkrement. (igen, augusztusban, huszárvágással, én meg lemaradtam róla, hogy mikor...)

4-5. Vannak, De ezek teljes mértékben beleférnek köztünk a jó baráti viszonyba is.

Én is mellete akarok állni, ez fix. Ezzel kapcsolatban sosem tudott elbizonytalanítani... Csak azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudom jól csinálni ezt a "mellete állást"...

Ha rám gondolsz,akkor is tartom a véleményem,ami magán vélemény és nem vagyok szakértő.

Ne értsetek félre nem elbagatelizálni akarom ezt a betegséget(!!!Bocs nem is betegség ,hanem személyiségzavar!!!),csupán az nem tetszik,hogy manapság már mindenre van egy szindróma,meg egy betegség szócska.

Szerintem ,minél jobban tudatosítjuk az emberekben a "betegségtudatot",annál betegebbek lesznek és nem ,hogy javúlna az állapotuk,hanem egyre csak romlik(ld.:depresszió,pánikbetegség)

Annyira szomorú,hogy már minden ember lassan valamilyen lelki betegségben szenved,mert ezt próbálják beléjük plántálni a dokik.

Én hozzá intéztem amit írtam és nem hozzátok,az öncsonkítás,tudatos fájdalom okozás,az már megint egy másik történet.

Szóval egyáltalán nem azt mondtam neki,hogy "szarja le" a barátnőjét,hanem annyit,hogy sajnálatból nem kellene feltennie az életét ,ha nem szereti.

Ha pedig szerelmes a csajba,akkor úgy tűnik nincs más választása,mint elfogadnia,hogy Ő ilyen,ilyen a személyisége.

JIhad, jihad, itt Ahriman vagy Ádám, nem tudom, milyen néven ismersz.

Noszóval, arról, hogy én hogy élem meg és társai... már mielőtt összejöttünk volna Lilimiával, tudtam a betegségei túlnyomó többségéről, és utána is olvastam. A tény, hogy mindeme betegség-özön mellett még életben van, azt jelentette, hogy erős, küzdő szellemű leányzó, ami nálam hatalmas pozitívum, és a betegségei közel sem ellensúlyozzák - ez a véleményem a későbbiekben többszörös megerősítést nyert.

Néha nehéz, meglehetősen sokat aggódok érte, néha kis időre morcos vagyok rá, de a legkevésbé sem bántam meg a döntésemet. Amikor beszél a bajairól, meghallgatom és ha módomban áll, segítek neki - sajnos általában nem tudok. Ha esetleg kiszúrom, hogy valami hülyeségre készül, megakadályozom benne, ha tudom, még akkor is, ha leüvölti érte a fejemet. Elég sokszor próbált még régebben elzavarni, de nem hagytam magam.

Néha nehéz észben tartani, hogy a betegsége miatt csinál bizonyos dolgokat, de azért sikerül, még ha néha csak 15-20 perccel később is...

...

Talán a legfontosabb az, hogy végtelenül szeretem és tisztelem, még ha ez utóbbi nem is látszik mindig egyértelműen, valamint ha akarom, nagyon türelmes tudok lenni. Amit módomban áll, meg akarom érte tenni, ha kell és tudok, mellette akarok állni.

...

Az úgynevezett "szakértők" véleményét, miszerint menekülj, meg szard le magasról, ha tényleg szereted.

Ennyi.

Érdekes történet. Menjünk vissza egy kicsit az időben.

Én mániákusan kerestem a kapcsolatokat. Képtelen voltam egyedül lenni. Olyankor teljesen elveszettnek és magányosnak éreztem magam.

Kezdjük 14 éves koromban.

Pokolian rettegtem mindentől. Aztán rájöttem hogy ha sok embert gyűjtök magam köré, akkor sok emberbe tudok kapaszkodni. Találtam valakit akinek tetszettem. A baj az volt, hogy ő jóval idősebb volt nálam, így nem beszélhettem róla senkinek. Ez nem is volt akkora probléma. Remekül elvoltunk, és a kapcsolatunkat megfűszerezte és hangulatot adott az hogy senki nem tudhat rólunk. Meghalt. Akkor azt hittem hogy én is belepusztulok, mert amikor őt megtaláltam leálltam az emberek keresésével. Ismét egyedül voltam a fájdalmammal együtt. Még inkább magányosnak éreztem magam, és azt hittem hogy ha belekezdek egy új kapcsolatba, akkor majd enyhül a fájdalom. Nem jött senki aki tetszett volna, így barátokat kezdtem gyűjteni. Arrra törekedtem, hogy lenyűgözzek mindenkit mind a lényemmel, mind a külsőmmel. A közelükben folyamatosan szerepet játszottam. Fogalmuk sem volt arról hogy mi van bennem.

Aztán elkezdődött a gimi. A harmadik napon ültem egy padon, jött fel a lépcsőn egy srác hóna alatt mappával a másik kezében pedig rengeteg ecsettel. Hetekig csak figyeltem. Aztán egy nap a papírírószer boltban előttem állt a sorban. Hátranézett. Aztán megint, és rámmosolygott. Majd ismét hátranézett, és annyit mondott, hogy belelóg a haja a szemébe. Kicsit meghökkentem, hiszen nem így kezdik az emberek a beszélgetést. Én erre annyit mondtam, hogy akkor seperd ki. elkezdett nevetni, aztán bemutatkozott. Kérdezte h meghívhat e egy kávéra a suli büféjében. Miért ne? Intelligens, művelt, bohém, jóképű művész volt. A suli összes csaja bukott rá. Így amikor az ismerkedési időszak után megtudták, hogy együtt vagyunk kitört a 3. világháború. Hirtelen minden nőnemű egyed elkezdett gyűlölni, és próbáltak velem minden módon kitolni. Ő THC, és pedig gyógyszerfüggő voltam, szóval jó páros alkottunk. Aztán én is elkezdtem füvezni. Jó volt kiszakadni egy időre a szarból. Amikor bevettem egy doboz Xanaxot, vagy elszívtam fél-1g füvet, akkor a semmiben lebegtem, akkor eltűnt minden baj és fájdalom. Aztán egyre lejjebb csúsztunk, de egy normális pillanatomban rájöttem h ez így nem jó. Ő nem volt hajlandó leállni, és egyre lejjebb süllyedt. Már festeni sem tudott normálisan. Sokszor volt agresszív. Főleg akkor amikor megpróbáltam rávenni h álljunk vissza a kezdeti dolgokra, mert akkor még nem volt semmi gáz. Egyszer megütött. Ezt egy férfitől sem tűröm el. Ököllel állonvágtam aztán megíveltettem felé egy kristályvázát, és elhagytam. 2 éven át próbálta visszakönyörögni magát, de nem hagytam.

Utána 1-2 hónapig egyedül voltam a gyógyszerekkel. Ekkor más Seduxent is nyomtam vénásan. Meg mindenféle nyugtatót amihez csak hozzá tudtam jutni. Nagyjából ekkor jött a falcolás is.

Nálam egy "roham" úgy néz ki, hogy először csak ok nélkül ideges leszek és szorongok, Aztán kényszeresen elkezdek járkálni. Utána leülök, és üvöltözik velem. Elveszi az eszem és ő irányít. ezután elkezdem keresni az ide-oda dugdosott pengéket. Amikor megtalálom visszaülök a sarokba, elmúlik a remegés, és vágok. Ha nem fájt eléggé, akkor még mélyebbre vágok. Olyankor úgy érzem, vagy legalábbis Ő úgy érezteti velem, hogy a véremmel együtt a fájdalom is kifolyik belőlem. Majd amikor vége a "rohamnak" meglátom megint mi történt, és kétségbeesetten sírni kezdek, és régen olyankor a gyógyszer után kapkodtam. Amióta leszoktam a fejem vagy a kezem verem a falba, hogy miért történt meg megint...?! Aztán lassan megnyugszom, de a bánat és a fájdalom marad. A káosz továbbra is ottmarad a lelkemben.

A szakítás után ismét elkezdtem barátokra vadászni. Találtam is néhányat, és végül összejöttem az egyikkel. Ő normális volt. Túl normális, így hamar megúntam, de velemaadtam mert kellett a kapaszkodó. A végefelé mániákusan féltékenykedett. Nem akart elengedni edzésekre, próbákra, stb. Én meg olyankor közöltem vele hogy nekem is van egy privát szférám, de ha akar jöjjön el velem néha. Erre mindig azt mondta h ő nem érezné jól magát az edzőtársaimmal. Egy este edzés, és fellépés után beültünk egy bárba ünnepelni az egyik srác szülinapját. Közben lemerült a mobilom. Mint utólag kiderült hívott volna, de mikor elérhetetlennek nyilvánított a témobil felhívta a nővérem aki mondta h a Havannában bulizunk. És egyszer csak megjelent. 5 perccel előtte mentek el a többiek az éjjelnappaliba kajáért, én meg ottmaradtam két sráccal. Elkezdte a faszságát, hogy ők a szeretőim, stb...Ismét szakítás.

Ekkor már annyira mély ponton voltam folyamatosan, hogy az egyik edzőtársam elcsábítottam és szeretők lettünk, mert képtelen voltam arra hogy egyedül legyek. Vele is különmentünk és összejöttem egy punk sráccal, aki alkoholista volt. Nem érdekelt "kvittek vagyunk" alapon. Aztán vele is szakítottam.

Egy nyári táborban összejöttem egy pilisi sráccal. Zenész volt, tehát művész. Kellett. Bele is kezdtünk a távkapcsolatba. Ám amikor jött a többi betegségem miatti kínlódás kezdett hanyagolni. Amikor az év decemberében kórházba kerültem írtam neki, de 4 napig nem válaszolt. Viszont egy másik srác véletlen felhívott és beszélgetni kezdtünk. Minden nap felhívott, és minden nap órákon át beszélgettünk. Kikerültem a kórházból, elmentem egy táborba a zenésszel, de közben minden nap beszéltem Hyde-al. Amikor a zenészem már alig foglalkozott velem tudtam hogy vége lesz, csak a kérdés az volt hogy mikor, mert tudtam hogy amíg nincs más akivel utána rögötn belevághatnék egy kapcsolatba addig ez van. Közben Hyde-al minden este órákon át beszéltünk. Persze a zenész tudta nélkül.

Először szeretőnek akartam Hyde-ot, és megkérdeztem tőle h lenne e a szeretőm. Azt mondta nem, mert a zenészel haverok voltak. Azért nem akartam vele komoly kapcsolatot, mert tudtam h úgy váltogatja a nőket, hogy hű...Aztán rólam akart beszélgetni. Én csak annyit mondtam, hogy eredendően bűnös vagyok. Ekkor azt mondta hogy igen. Az év január 27-re megbeszéltünk egy találkzót. Másnap lefeküdtem vele. Aztán közöltem a zenésszel hogy vége. sokat beszéltünk és a távolság ellenére sokat találkoztunk Hyde-al. Vágytunk egymásra mindennél jobban. Majd 2 hét múlva azt mondta hogy ő csak velem akar lenni, és azt akarja h én se legyek mással. Belementem. Valóban hűek voltunk egymáshoz. Az ő defektje az volt, hogy ivott. Ő író volt. Nagyon szerettem. Aztán egy szomorú dolog megmérgezte a kapcsolatunkat. Én annyira beleroppantam abba, hogy még durvábban gyógyszereztem magam, és rengeteg "rohamom" volt. Aztán elvesztettem mindent és mindenkit a BPD miatt.

De jött egy férfi aki tudta milyen vagyok, és hogy milyen nehéz velem.

Meséltem neki rólad Sztavrogin, és leírja neked hogy ő hogyan élte meg az egészet, és hogyan bírta/bírja ki mellettem, úgy hogy nem megy a szerelmünkre és a kapcsolatunkra a qrva BPD.

Ugyan abban a helyzetben volt/van mint te. Volt idő amikor én is el akartam lökni magamtól, de valami mindig visszatartott.

Talán ő tud neked a legtöbbet segíteni.

Értem. És kap orvosi segítséget? Mert a pszichoterápia segíthet a helyes irányba terelni... És látnia kell azt is, hogy neki is tennie kell érte. És azt hogy tudatában lenni a betegségnek, az nem csak azt jelenti, hogy takarózunk vele.

Ne értsd félre, nem tudom, hogy ő ezt csinálja-e csak magamról tudom, hogy ezek a buktatók.

Nekem pl. egy fordulópont volt, mikor szét tudtam választani magamat, és a betegséget. Így most már, amikor rámjön az 'elmebaj', és hülyeségeket kezdek érezni dolgokkal vagy személyekkel kapcsolatban, akár saját magammal kapcsolatban, akkor csak tudatosítanom kell magamban, hogy ezt nem is én érzem, ezt csak a betegség csinálja velem, ez nem is a valóság. Így a legtöbbször könnyebben át is vészelem, én is és a környezetem is.

Pl. akkor ha azt kezdem érezni a párommal kapcsolatban hogy már nem szeret, vagy esetleg én kezdek kételkedni abban, hogy mit érzek, pl. egy vita után, akkor most már tudom, hogy amit akkor gondolok az nem a valóság. Ezért csak hagyom, hogy végigvonuljon rajtam a hullám, felteszek egy fülhallgatót a fejemre , magamra zároma szobát, és próbálok szép dolgokra gondolni. Persze attól még rossz élmény marad az újabb 'roham' de legalább nem üvöltöm le a párom fejét, ezáltal neki is megkönnyítem, meg magamnak is , mert az ilyen kirohanások után rendesen tudja magát utálni az ember.

Szóval szerintem nagyon lényeges, hogy kapjunk szakszerű segítséget ebben, ami segít megérteni magunkat, kicsit kívülről látni, és amennyire megy helyzeteket kezelni...

Megértelek. Ő egyébként tudatában van annak, hogy beteg? Hogy ezeket , amiket csinál ez nem normális, és a betegsége miatt van? Feltéve ha tényleg amiatt.

Mert ha csak sodorja az ár és nem tudja kicsit kívülállóként nézni saját magát, és a reakcióit, akkor nem fogja tudni uralni se, és akkor tényleg nincs esély...

Szerintem ez csakis tudatos KÖZÖS erőfeszítésekkel sikerülhet, ehhez az egyik fél kevés.

Nem tudom, hogy nálatok hol áll ez a dolog, vagyis ő mennyire van képbe saját magával kapcsolatban, de ha nincsen, akkor tényleg nagy esély, hogy az üres lakásba mész egyszer haza.

Ez az én véleményem...tapasztalatból...

Szerintem ha még akarsz tenni érte, mindenképpen nyíltan beszélnetek kell, erről, a betegségről és az abból fakadó viselkedéséről...

Persze nem akarok beleszólni, csak én tudom, hogy nehéz egy ilyen kapcsolat, de nem lehetetlen, ha MINDKETTEN tesznek érte.

Persze te mint szakember, meg ugye te vagy a helyzetben, nyilván te látsz rá a legjobban...

Sok sikert, bárhogy döntesz is...

Én nem adnám fel, ha látnám, most mi a helyes lépés... :)

MErt pl, ha csak barátként lenne rám szüksége, csak tévesen kezeli a kapcsolat fenntartására irányuló lehetőségeket, akkor nem lenne vicces, ha pl 10 év múlva betoppanna a lovag, és egy szép napon mikor hazaindulok a rendelőből, hogy megölelhessem a gyerekeket, akkor csak egy üres lakást találok ott ugye...

A fordítottja sem jó, ha mint pasiként kellenék neki, és nem mint pasi kap meg, akkor megerősítem benne az elvesztés tudatát, +1 pont a félelmeinek...

Fene se tudja...

Egyébként tényleg van néhány "szerencsétlenebb" betegség, ami túlzottan hasonlít egy laikusnak a normális emberi viselkedésmintázat önkényes használatára... Pl már az Aranyketrecben is kikel az író a "Csak hisztéria" felfogásától... Nem hinném, hogy sokat változott volna -még a pszichológián belül is a megítélése... A borderline valahol ott mozog a normális határán is... Ezeknek a betegségeknek nagy hátránya az alacsony tolernaciaküszöb... Nehéz megérteni, hogy honnantól betegség...

Kedves Sztavrogin!

Elolvasva a történeted, azt mondom 'szerencsés' vagy. Hogy miért?

Én is borderline vagyok, és borzalmas együtt élni vele, mindenképpen szenvedés, magának a betegnek is, de ő legalább 'érti' nagyjából, hogy mi van vele.

Kevés az az ember, aki kívülállóként is ilyen megértően tudja szemlélni a dolgokat, főleg ha még érintett is a dologban.

A legtöbb ember hasonlóan gondolkodik, mint myly, de persze nem tehetnek róla...

Az ember ezt csak akkor érti meg , ha vagy benne van, vagy szakmai , és /vagy személyes érintettség miatt elmerül a témában.

Elismerésem a kitartásodért, és hogy ennyi erőfeszítést teszel a kapcsolatért a nehézségek ellenére. Mindemellett saját tapasztalatból mondom, hogy sikerülhet, de csakis úgy, ha közösen, nyílt lapokkal, mindent megbeszélve, orvosi segítséggel szembenéztek a betegséggel.

Nekünk is így sikerül(t), voltak ugyan nehéz pillanatok, de 10 éve együttvagyunk. Pedig nem vagyok egy könnyű eset...

Szóval ne add fel szerintem, ha a párod is hajlandó tudatosan küzdeni, akkor érdemes tenni érte...

Sok sikert nektek...

Egen... Félek ettől. (Félre ne érts: Kezelési módok már vannak rá. Azonban a pszichológiában nincs olyan kezelési mód, amit legalább a többség elismerne... Igaz, a betegség is viszonylag friss, és egy rakat kutatás, ellenőrzés, kísérlet kell ahhoz, hogy valamilyen terápiás módszert elfogadtassanak... Tudod: a pszichológusoknak is nehéz lenyelnie, hogy nem ők találták ki! :D)

A gyógyszeres kezelésekkel -lehet, hogy csak tudatlanságom végett, de- per pillanat nagyon hadi lábon állok.

Egyébként visszatérve az orvos témára. Ő megjárt már rövid ideig egy pszichiátert, aki gyógyszeres kezelést javasolt. Nem ment bele. Átpasszolta egy pszichológusnak, hogy ilyen feltételek mellett köszi, nem vesződnék veled... De van egy fiatal kollegina, aki talán még foglalkozna veled...

Körülbelül egy évig járt hozzá, de úgy érezte, sehová se jutottak, úgyhogy otthagyta a pszichológust...

Pedig nem feltétlen a pszichológus volt a rossz... Csak a pszichológus is csak akkor tud dolgozni, ha te beszélsz... Na ő nem beszélt túl sokat.

Áh,szóval a neve már meg van,de kezelés nincs rá?Sebaj,nemsokára remek gyógyszert találnak erre a problémára is?!:)))

:((((

Jó ,oké.Hívjuk "betegségnek" a dolgot.

Akkor mi a baj?

Felismertétek,de te így szereted ,ahogy van és ezért úgy érzed,meg tudsz bírkózni a 128-adik eltaszítottsággal is, és a 129 -edik magához édesgetéssel is?

Vagy ,mivel úgy érzed beteg ,ezért sajnálod és mindig hagyod,hogy újra magamellett tudjon?

Félre ne érts,nem bántani akarlak,de a probléma vele az,hogy a lány nem tud sem ,szeretni,sem szeretetet elfogadni,ez valóban lelki betegség,amit egy jó pszichológus igenis tud kezelni,de addig sem lehetsz a játékszere,mert ha nem érzi át azt ,hogy nem csinálhatja ezt a végletekig,akkor soha nem fog nagy levegőt venni és valódi segítséget kérni,sem a saját lábára állni és megoldani a problémáit.

Ő marad a szarban ,te pedig tönkremész bele.

Ezt az alapsémát még nem feltétlen hívják BPD-nek, ehhez kell még néhán kiegészítő tünet...

pl: Nem mindegy, hogy nem akarsz, vagy képtelen vagy kialakítani kötődéseket. Nem mindegy, hogy csak a pasit szivatod, vagy minden más emberi kapcsolatodra is igaz a felállás. Nem mindegy, hogy boldoggá teszi ez a "játék", vagy fél boldog lenni. Nem mindegy, hogy a játékot a pozitív önképed igazolására használod, vagy egyáltalán nincs pozitív önképed.... És még hosszan lehetne sorolni...

Hidd el, láttam én is elég ilyet kamaszkoomban, részt is vettem benne eleget, mint aktív, mint szenvedő félként... :) De ez sajnos már nem az a karatkter...

Jé?Ezt már betegségnek hívják?

Volt pár ilyesmi lány osztálytársam ,akik pont így drámáztak egy-egy pasival.Ha nem volt velük ,mert kirúgták,akkor mindenáron foggal körömmel csábították vissza,főleg ,ha még egy másik lány nehezítette a dolgukat,de a visszaszerzés kéjes öröme hamar elillant és mondvacsinált indokokkal újra jött a lapát a pasinak,aki pedig mélységesen meg volt győződve ,hogy őt mennyire szereti az a lány.

Bocs de nekem tinikorom elkényeztetett libái jutottak eszembe,meg az amikor elveszettnek hitt "játékszereiket " folyton visszaszerezték.

Csak egy tanácsom lenne,nem tartozol semmivel ennek a csajnak,legfőképp nem az időddel,a segítségeddel,a barátságoddal ,a szerelmeddel és a lelki nyugalmaddal.

Talán akkor teszed neki a legjobbat ,ha elhagyod,vagy hagyod ,hogy Ő tegye meg,de akkor legyél következetes.

Ha betegségnek hívjuk ezt a dolgot,akkor pedig fordúljon orvoshoz.