Szerintetek milyen az a nő, aki nem szereti a csecsemőket, gyerekeket? (beszélgetős fórum)

Bár félig viccesnek szántam az "Ej, ej, sokat kell még tanulnod az emberi kapcsolatokról" részt, ezennel elnézést kérek érte, talán erős jelző, mint ahogy azt is, hogy csak önkéntes vagy. Nem szándékom sértegetni téged.

Átjavítom a mondatom: Sértődéssel nem sokra mész ebben a segítő hivatásban, együttérzéssel annál többre és pont :)

Amikor én írtam le az álláspontom, te dölyfösséggel vádoltál meg. Nekem ne essen rosszul?? - ez a bagoly mondja verébnek esete. A kettőnk között az a különbség, hogy én nem sértődtem meg a te jelződön, hiszen nem vagyok az. Ej, ej sokat kell még tanulj te az emberi kapcsolatokról :) sértődéssel nem sokra mész ebben a segítő hivatásban, ezért is vagy még csak önkéntes. De már jó úton haladsz!

Mert az "áldozatok" mindig akkor lépnek a gyógyítás útjára, ha segítőkké válnak más áldozatok megsegítésére (sorstársak, jobban bele tudják gondolni magukat a másik helyzetébe, együttéreznek vele, ezért aztán könnyebben ráterelhetik a gyógyulás útjára, amit persze azért mindkét félnek akarni kell) - de isten ments, hogy tanácsnak vedd, amiket leírtam, vedd saját élettapasztalatomnak :)

:) En meg a te szavaid vettem kioktatasnak, azert jeleztem, hogy tevedsz.

Ez utobbi mondatod is szorol-szora vonatkozik rad is!

A tevedesem oka az, hogy minden egyes hozzaszolasra reagaltal, mint szakerto.

Azt hiszem nem kérkedően, inkább alá akarta támasztani a véleményét a foglalkozásával.

Én nem tudom ugyanezt megtenni, csak a tapasztalatommal. :)

Nem kell hogy szeresse a gyerekeket, csak ne tegyen megjegyzéseket, mint pl egyik kolléganőm, aki szerint tök gusztustalan ha VALAMI(!)mozog a hasunkban, vagy hogy mennyire sajnál minket, hogy munka után hazamegyünk, és mosunk, főzünk, takarítanunk a családra. Aztán közben rájöttünk, hogy inkább irigykedik, hogy van kihez hazamennünk, van kire főznünk, neki meg csak az üres lakás marad, ahova néha ellátogat a pasija, aki nagyjából naponta cseszi át a fejét, ez meg tűri mert tudja jól hogy a pasi nélkül a béka segge alatt lenne ...

Más kérdés ha valami miatt nem lehet gyerek, és az illető ezért elzárkózik mindenféle kapcsolattól a gyerekkel, de őket legalább megérti az ember, mert azoknak a nőknek egy fájó pont ez, és biztos nem kíváncsiak senki sajnálatára.

A lépcsőházunkban volt egy csajszi, 39 hetesen meghalt a babája, mindig próbáltam kerülni a találkozást ha gyerekekkel voltam, nem akartam felzaklatni. Azt a tekintetet ahogy nézte a gyerekeimet 😔 megszakadt a szívem 😥

Remélem, hogy többen is megértik, hogy nem szándékos rosszindulat a sajnálat és az sem, ha szándékosan nem tudunk faarcot varázsolni pillanatok alatt.

Nem is képzeljük, hogy milyen árulkodó az arcunk. Sokszor az irigységet sem lehet palástolni. :)

Az eleg sokat szokott nyomni a latban, hogy egy vagyok kozuluk....

De koszonom a tanacsaid, igaz nem kertem.

Valamilyen szinten együtt kell érezz az áldozatokkal, különben nem leszel őszinte - csak egy olyan ember, akinek a munkája fontosabb, mint az egyén. Persze, a tárgyilagosság is fontos, de ha én lennék az egyik áldozat, s nem érezném a metakommunikációdon az "érdeklődést", az együttérzést, nem avatnálak be a problémáimba. A bizalmat ki kell érdemelni :)

Pszichiátriai rendelőben dolgoztam. Ott is voltak mindenféle problémájú emberek, de csak akkor nyíltak meg, ha azt érezték, hogy a pszichiáter komolyan foglalkozik velük, s nem csak egy újabb megoldandó esetnek tekinti őket.

Szerintem nagyon jól leírtad a lényegét.

Még annyit hozzátennék, hogy aki nem fogadja el az őszinte sajnálatot, együttérzést, az ne csodálkozzon, ha legközelebb segítségnyújtás nélkül elmennek mellette.

Jaj, hány ilyen emberrel találkoztam a pszichiátriai szakrendelőben! Büszkeségből nem fogadták el akár a gyerekük aztán meg jöttek hozzánk, hogy mennyire eltávolodtak tőlük a családtagjaik... konzultációk sora kellett hozzá, hogy rádöbbenjenek a lényegre, mert beálltak azon konformisták sorába, akik mindenben csak a hátsó szándékot látták, még egy sima együttérzésben is.

Mindenkinek az életében vannak hullámvölgyek - ez az élet velejárója. A lényeg, hogy össze tudjuk szedni magunkat és újult erővel folytassuk - szerintem.

Öngyilkosság? Nagyon magányos lehet, aki megteszi.

Az utolsó, amit írtál, azt én sem mindig értem, de talán azért, mert reménykednek benne, hogy egyszer felébred belőle - voltak és lesznek is még csodák.